A koppanás az ajtón kísérteties csöndet hagyott maga után. Anita agyán már éppen átvillant az a lehetőség, hogy gyorsan eltűnik a helyszínről, ám mikor készült volna eliszkolni onnan, meghallotta a lépteket a túloldalról.

Az ajtó kitárult, és Dipper jelent meg a küszöbön. Anita a fiú kócos haját és félszeg mosolyra húzódó ajkait látva teljesen leblokkolt, és földbe gyökerezett a lába. Riadtan döbbent rá, hogy halvány lila gőze sincs arról, hogy pontosan mit fog neki mondani.

- Öh, izé, szia! - Anita a füle mögé tűrte néhány tincsét, és elpirulva intett neki.

Dipper beletúrt a hajába, és halvány, fáradt mosollyal Anitára emelte mogyoróbarna tekintetét. Anita gyomra triplaszaltót ugrott.

- Csak nem szerveztél egy magán-pizsamapartit Grendával? - kérdezte bujkáló mosollyal a srác.

Anita zavartan és kínos hangmagassággal elnevette magát. Idegesítően sokáig nem tudta abbahagyni a kacagást, holott végig azon gondolkozott, hogy ez milyen ciki már. Mi a fene ütött belé?

Amilyen hamar csak tudta lenyelte a kacagását, és paradicsomvörös arccal lesütötte a szemeit.

- Nem, csak gondoltam, hogy...izé... - Anita lázasan törte a fejét valami használható indokon, hogy nyugiban tudjanak beszélgetni, mikor is cikázó zöld szemei megakadtak az ablakon, és briliáns ötlete támadt. - Öhm, nincs kedved csillagokat nézni?

Anita legszívesebben elsüllyedt volna. Csillagokat nézni? Ez most komoly? Ennél jobb nem juthatott volna az eszébe? Most Dipper biztosan idiótának tartja...

Ám Anita legnagyobb meglepetésére Dipper szemei izgatottan felcsillantak, és már egy csöppet sem tűnt álmosnak.

- Mutatok valamit. Egy perc, csak felveszek egy pulóvert - ígérte, azzal az ágya mellett lógó fölsőt magára kapva halkan becsukta az ajtót maga mögött.

- Kövess! - biccentett Anitának, és elindult az előszobába. Anita engedett a csábításnak, és kíváncsian Dipper nyomába eredt.

Dipper az előszobában egy falnak támasztott létrához vezette őt. Anita már korábban is észrevette, de a csapóajtó a létra végén elkerülte a figyelmét.

- Óvatosan mássz majd, csúszik - figyelmeztette Dipper, majd a létrához odalépve fokról-fokra feljebb jutott.

Anita kellemes izgatottsággal várta, hogy vajon hol érhet véget a létra. A feje fölött Dipper felnyithatott egy ablakféleséget, mert hűvös levegő borzolta össze rövid haját. Anita ámulva figyelte, ahogyan Dipper biztos mozdulatokkal kimászik az ablakon, és hátrafordul hozzá.

- Gyere! - mosolygott, és rövid habozás után Anita felé nyújtotta a kezét. - Add a kezed!

A fiú kócos tincseit beezüstözte a holdsugár. Anita pirulva megfogta Dipper kezét.

Dipper óvatosan felhúzta a lányt. Anita csukott szemekkel hagyta, hogy Dipper felsegítse őt, és mikor érezte a hűs nyári szelet az arcán, kinyitotta a szemét... és a szája is tátva maradt. A Kalyiba tetején állt, körülötte elterült az erdő. Holdfényes éjszaka volt, és a csillagok soha nem látott fénnyel ragyogtak az égbolton.

- Itt még nincs vége - súgta oda Dipper, majd Anita döbbenetére leszánkázott a tető oldalán.

Anita szíve a torkába ugrott.

- Dipper! - kiáltotta, és olyan hévvel kapott utána, hogy majdnem ő maga is lezuhant a tetőről.

- Anita, óvatosan! Le ne ess! - hallotta a fiú hangját a túloldalról.

Anita átpillantott a tető túloldalára.

- Minden rendben - Dipper egy tetőn lévő kiszögellésen állt. Az egyenes, cserepes placcon egy napernyő, egy nyugágy, és egy minihűtő állt, se több se kevesebb.

- Lassan ereszkedj le! - szólt Dipper, és bátorítóan biccentett a lánynak.

Anita bólintott, és a meredek tetőn araszolgatva igyekezett leérni. Apró léptekkel haladt előre, ám mikor már majdnem ott volt, rosszul ugrott a lábára. Feljajdulva behunyta a szemét, de már akkor tudta, hogy pofára fog esni. Anita képtelen volt fékezni a lendületén, és bukfencezve érkezett meg, felkészülve a kemény cserepekre... csakhogy valami puha fogadta.

Anita óvatosan felnyitotta a szemét, és meglátta, hogy a puha valami nem volt más, mint Dipper. Anita arca egy jelzőlámpát is megszégyenítő sebességgel váltott át vörösre, és azon nyomban felpattant a fiúról.

- Jézusom, ne haragudj! - szabadkozott, és felsegítette a csakugyan vörös fejű srácot. Dipper leporolta a pulóverét, és motyogva így szólt:

- Ugyan, dehogy... nem sérültél meg? - kérdezte. Anita megrázta a fejét, és gépiesen a füle mögé tűrte a haját.

Dipper gyorsan bólintott, és a talpán hintázva, zsebre dugott kézzel a lány felé fordult.

- Na, mit szólsz hozzá?

Anita felnézett a csillagokra, és szájtátva, szemét a Holdon tartva lassan leereszkedett a cserepekre.

- Ez lélegzetelállító, Dipper - biztosította Anita. Zöld íriszében fényesen tükröződött az égbolt.

- Régebben sokszor jöttem ide - mesélte Dipper, és lehuppant Anita mellé. - Innen lehet a legjobban látni a csillagokat.

Anita elképedve bólintott.

- Meghiszem azt... a városban sosem látom ilyen fényesen őket... Azta, nézd, ott a Nagy Medve!

Anita a hirtelen felismeréstől majdnem hanyatt vágódott. Dipper homlokát ráncolva nézett rá.

- Dipper...

- Mi az?

- Mi közöd van neked a Nagy-Göncölhöz?

Dipper arcát elöntötte a pír, de Anita kíváncsi szemeit látva felnevetett.

- Oké, elmondom - súgta vissza halkan, mire Anita szemei felcsillantak -, de mit szólnál, ha játszanánk egy játékot?

Anita kíváncsian végigmérte a srácot.

- Játékot?

- Ühüm - bólintott mosolyogva Dipper, és jelentőségteljesen Anitára nézett. - Titkot a titokért. Kérdezek, majd te kérdezel. Benne vagy?

Anitában bizseregve szétáradt a kíváncsiság. Egészen biztos volt benne, hogy Dipper Billről akarja kérdezni. Anita sóhajtva bólintott. Könnyebb lesz úgy kitárulkozni előtte, ha inkább rákérdez a dolgokra. Ha ő maga kezdene el mesélni, csak belegabalyodna a saját hazugságaiba...

- Legyen - bólintott rá Anita. Dipper győzedelmesen elmosolyodott. - Akkor, az első kérdésemet már ismered...

Dipper bólintott. A homlokához emelte a kezét, de a mozdulat közepén lefagyott, és a lányra pillantott.

- Ki fogsz nevetni - jelentette ki Dipper.

- Dehogy foglak! -tiltakozott Anita.

Dipper vállat vont, és a szemébe lógó, barna tincsekbe túrt. A homlokáról lassan a feje búbjára söpörte a haját, így láthatóvá téve a különös, barna anyajegyekből álló ponthalmazt...Anita szeme elkerekedett.

- De ez... ez a Nagy-Göncöl! A homlokodon!

- Nagyon úgy tűnik - nevetgélt Dipper, és hagyta, hogy a tincsei rakoncátlanul visszahulljanak a szemébe.

- Ez nagyon klassz, Dipper! Nem is értem, hogy miért takarod el - álmélkodott Anita, és finoman megbökte a vállával a fiút. Dipper pirulva a nyakához kapta a kezét.

- Hát, a szokás hatalma... Na de, én jövök! - Dipper összedörzsölte a tenyerét, és ördögien felkacagott, de Anita furcsálló tekintetére egy csapásra abbahagyta.

- Túlzás? - kérdezett vissza Dipper, mire Anita elnevette magát.

- Ami azt illeti, egy kicsit... Nos, de ez már az én köröm - csapta össze a tenyerét vidáman Anita, mire Dipper felhördült.

- Héhé, várjál már, én nem is kérd...Ó! - Dipper maga elé meredve bólogatott.

- Bizony ám - Anita tehetetlenséget színlelve megvonta a vállát. - Jobban gondold meg, hogy mit mondasz ki, Dipper. A "túlzás?" épp ugyanúgy kérdésnek minősül...

- Tusé - jegyezte meg a fiú, majd elvigyorodott, és most ő bökte meg a vállával Anitát. - Cseles, nem mondom... Nagyon rafinált.

Anita vigyorogva megvonta a vállát.

- Hogy idézzek valakit, "a szokás hatalma" - válaszolt csipkelődve Anita. - Ebben a játékban verhetetlen vagyok.

Dipper felnevetett.

- Azt majd meglátjuk, Anita. No de, halljam a kérdést!

Anita töprengve figyelte az alatta elterülő, sötéten csillogó fenyőfákat. Az ötlet villanykörteként gyúlt ki az agyában. Bevezetőnek pont megfelel.

- Nem tudom, hogy mennyire emlékszel a buszon a beszélgetésünkre...

- Gondolom, te minden szavamat megjegyezted - vágott közbe cinikusan Dipper.

- ...de ha már a beceneveknél tartunk...

- Igen?

- ...még a buszon mondtad, hogy nem szereted, ha Fenyőfának hívnak.

Anita figyelte Dipper sápadt arcát. Biztos volt benne, hogy kivételesen nem a holdfény színezte fehérre.

- És az lenne a kérdésem, hogy miért?

Dipper nagyot nyelt.

- Nos, egy régi...öhm, ismerősöm hívott így - habogta. Anita fürkésző tekintete végigpásztázta a fiút. - Nem igazán kedveltem az illetőt... Így ahányszor csak meghallom, kiráz tőle a hideg.

Anita látta, hogy Dippernek a puszta emléktől borsódzik a háta. Anita töprengve mélyedt a gondolataiba. Vajon mit művelhetett ezzel a sráccal Bill?

- És te ennek ellenére még is fenyőfás sapkát viselsz - jegyezte meg halkan Anita, a csillagokra nézve.

Dipper habozva beletúrt a hajába.

- Tudod, ez már nem ugyanaz a sapka... - Anita felvonta a szemöldökét. Dipper folytatta: - Az előző nyár végén Wendy kicserélte őket. Azelőtt egy bundás favágósapkát hordott minden áldott nap... és nekem adta.

Dipper az emlékek hatására elmosolyodott. Anita kíváncsian várta a folytatást.

- És hogyhogy nem hordod? - kérdezte Anita.

Dipper elpirult.

- Hát... eltettem. Jobban megmarad, ha vigyázok rá.

- És Wendy nem hordja a te sapkádat?

Dipper megvonta a vállát.

- Azt hiszem, az eredetit ő is őrzi valahol... Szóval, a lényeg az, hogy Soos küldött nekem egyet csomagpostán. Azt írta, hogy ez volt az utolsó darab a régi termékek közül, és úgy gondolta, hogy engem illet meg - Dipper felsóhajtott. - Már régebben hozzászoktam a fenyőfáshoz, így most azt hordom, amit Soos küldött. Meg hát, ez a sapka emlékeztet erre a helyre. Wendy sapkája is eszembe juttatja Gravity Fallst, csak hát... arra azért jobban szeretnék vigyázni.

Anita elmosolyodott, és elképzelte, ahogyan a kicsi Dipper és Wendy kicserélik a fejfedőiket a busz előtt. Szívet melengető pillanat lehetett.

- Jó barátok vagytok Wendyvel? - kérdezte mosolyogva Anita. Dipper fülig pirult.

- Hát, tudod... azt hiszem, igen. Jó barátok vagyunk - Dipper elhallgatott. Egy darabig csöndben bámulták a csillagokat, teljesen megfeledkezve a kérdezős játékról.

Ám egyszer minden hallgatás megszűnik valahogyan. Csakhogy Anita azt kívánta, hogy bár egy pillanattal tovább tartott volna. Nem volt még eléggé felkészülve arra, hogy... nos, hogy hazudjon.

- Miért vagy itt, Anita? - kérdezte halkan Dipper. Nem nézett az arcára, amiért Anita roppant hálás volt. A lány pontosan tudta, hogy mire gondol Dipper. Elvégre, színtiszta kedvtelésből egyetlen értelmes ember sem baktat át a szobatársához, hogy csillagokat nézzenek...hacsak nem akar vele négyszemközt beszélgetni.

Anita maga elé meredve, felhúzott lábait magához ölelve mélyet sóhajtott.

Itt az idő.

- Dipper... nekem valamit... valami el kell mondanom - sóhajtotta Anita. A torka összeszorult, és egy pillanat alatt kiszáradt.

Dipper Anitára kapta a tekintetét, de nem zavarta meg a lányt a gondolatai összeszedésében.

- Nézd, én már korábban is beszélni akartam róla... csak hát féltem, hogy mit fogsz majd reagálni - Dipper tágra nyílt szemekkel figyelte Anitát.

Gyerünk, most! Most mondd ki!

- Igen? - unszolta Dipper. Anita a fiú barna szemeibe nézett. Most nem rendülhet meg...

- Tudod, én...- Anita nagyot sóhajtott.

Megszabadulok Billtől - Anita magában mantrázta ezt a mondatot, mint valami varázsigét. 

 - Én...

Megszabadulok Billtől.

Anita tekintete egyetlen pillanatra találkozott Dipper mogyoróbarna szemeivel. A fiú tágra nyílt szemekkel, szinte epekedve, biztatóan nézett rá. Anita nagyot sóhajtott...

Megszabadulok Billtől.

...és egy szuszra kiszaladt belőle: - Én álmodtam Bill Cipherrel.

Dipper szeméből hirtelen elpárolgott a gyengédség, és helyette hidegen megvillant. Anita, rettegve Dipper tajtékzásától, azonnal szabadkozásba fogott:

- Nem azért nem mondtam el eddig, mert nem bíztam meg benned. Csak fé-féltem. Bill... meg-megfenyegetett - dadogta Anita. - Azt mondta, hogy...hogy bántani fog té-téged, és a családodat, és az én csa-családomat, ha nem kö-kötök vele alkut... És én megtettem, Dipper. Na-nagyon szégyellem magam miatta, de nem volt más vá-választásom.

Anita abban bízott, hogy Dipper a dadogását a félelem jelének tulajdonítja be, és nem a hazugságénak. Hosszú, szaggatott sóhaj szaladt ki belőle, mint azokból, akik egy mély zokogáson estek túl éppen. Még a könnye is kicsordult, de csupán a tehetetlenségtől és a haragtól. Hát ennyi volt. Hazudott Dippernek. Most jön csak a neheze. 

Csak tudná, hogy miért üti ez ennyire szíven?!

Anita már számított rá, hogy Dipper őrjöngeni fog, hogy mégis hogy képzelte ezt, és hogy miért nem szólt valakinek azonnal. Hogy hogyan lehetett ennyire ostoba. Anita felhúzott vállakkal várta a fiú szitkozódását és a számon kérő, csípős kérdések áradatát...

De ehelyett a következő pillanatban két kar érintését érezte, és mire feleszmélt, rádöbbent, hogy átölelték őt. Anita megszeppenve ült ott, Dipper karjai közt, és egy pillanatig nem érzett semmit. Semmit az égvilágon.

Majd ezután minden kételye, minden meg nem válaszolt kérdése, minden gondja, ami eddig a lelkét nyomva felgyülemlett benne, erre az apró gesztusra hirtelen kibuggyant belőle, és elpityeredett. A következő pillanatban fejét Dipper vállába fúrta, és egyre csak azon járt az esze, hogy egy ennyire önző, hazug lány, mint ő, hogyan érdemelhette ki ezt?

Először el akart húzódni, hiszen nem szolgált rá, hogy Dipper így bánjon vele - de egyszerűen képtelen volt rá. Hagyta, hogy a fiú még szorosabban ölelje, és ettől csak még pocsékabbul érezte magát.

Szinte már kívánta, hogy Dipper ordítson vele, és hibáztassa őt. Ez a kedves viselkedés, ezek a nyugtató szavak, és ez a biztonságos ölelés - ez mind nem jár egy hasonlóan gonosz és önző lánynak, mint amilyennek ő akkor és ott érezte magát.

- Csss - csitítgatta Dipper, mire Anita már rendesen felzokogott. Hogyan hazudhatott ennek a fiúnak? Dipper tétován megsimogatta Anita fejét. Anita nem tudta elállítani a könnyei útját.

- Nyugalom - suttogta Dipper. - Minden rendben lesz, oké? Majd kitalálunk valamit...

Anita szipogva igyekezett elhúzódni a fiútól. Dipper szorítása megenyhült, és hagyta, hogy Anita kibontakozzon az ölelésből.

- Össze...összekönnyeztem a pulcsidat - vallotta be nevetve-sírva Anita, és vörös szemeit megtörölte a kezével.

Dipper felnevetett.

- Igen, tényleg - jegyezte meg mosolyogva, majd a csípőjére tette a kezét, és mosolyogva megingatta a fejét. - Öregem, már tényleg kénytelen leszek odaadni a pulcsimat! Még a végén valamilyen hozzánk hasonló beteg ember hirtelen felindulásból, az éjszaka kellős közepén feltéved a tetőre, és azt hinné, hogy én sírtam. Az pedig nem vetne rám valami jó fényt, szóval...

Anita nevetve - és fulladozva a saját könnyeiben - elszántan tiltakozott, de Dipper hajtatatlan volt.

- Ne hülyéskedj, Dipper, meg fogsz fázni! - szörnyülködött Anita, mikor meglátta Dipper vékony, barna pizsamáját a pulóver alatt. A fiú legyintett, és Anitára terítette a pulcsiját.

- Ugyan, egy rejtélykutató sosem fázik meg. Már aludtam egy jetivel egy barlangban. Ha abban a hidegben kibírtam, akkor ez meg se fog nekem kottyanni.

- Ezt most csak azért mondod, hogy jobban érezzem magam - jegyezte meg elfúló hangon Anita.

- Igen - vallotta be nevetve Dipper, mire Anita is elnevette magát. - De akár igaz is lehetne.

A Hold ezüstös fénye különös fénybe borította tetőn üldögélő barna pizsamás fiút és a pulóver alatt szipogó lányt. Hosszú, beszélgetés nélküli, gyógyító csend állt be köztük, ami segített Anitának, hogy nagyjából összeszedje magát, és felszárítsa a könnyeit.

Dipper Anitára pillantott, és mély levegőt vett.

- Figyelj, ha gondolod, akkor már lassan bemehetünk. Biztosan fáradt vagy már...

Anita bólintott, és szipogva megtörölte az orrát. Vigyorogva Dipperre sandított:

- Fázol, igaz? - kérdezte enyhe ironikus éllel a hangjában, mire Dipper mosolyogva a válla fölé emelte két nyitott tenyerét.

- Lebuktam - válaszolt derűsen, és megeresztett egy ásítást. - Meg hogy őszinte legyek, hulla fáradt vagyok. Szépek a csillagok, de tényleg... csak egész este a naplómba írtam.

- Így jár az, aki nem piheni ki magát - szájalt vissza mosolyogva Anita. Dipper elismerően bólintott.

- Ez így igaz - mondta mosolyogva, és felsegítette Anitát.

Amilyen gyorsan csak tudtak, visszamásztak a létrán keresztül a Kalyibába, ahol mindjárt emberibb idő volt. Dipper lassan megmozgatta átfagyott ujjait, persze úgy, hogy Anita ne lássa. Mind a ketten elindultak a lépcsőn fölfelé. Dipper elkísérte Anitát a padláshoz vezető lépcsősor első fokáig.

Anita visszaadta Dippernek a pulcsiját.

- Bocs még egyszer a pulóver miatt.

Dipper legyintett.

- Semmi baj. Majd megszárad.

Anita ajkába harapva bólintott, és Dipper szemébe nézett. A fiú barna írisze furcsán felfénylett.

- Köszönet mindenért, Dipper - szólt Anita. Dipper csöndben bólintott.

- Ugyan, semmiség. Én köszönöm, hogy elmondtad nekem. 

Anita elmosolyodott, ám a kellemes melegség helyett csak keserű, szúró érzés nyilallt bele a mellkasába, és ugyanaz a keserű gondolat suhant át rajta újra és újra. Hazudott Dippernek. Oktalanul bánik így vele.

 - Hát - szólt végül halkan Anita -, nem nehéz kitárulkozni, ha ilyen barátja van az ember lányának.

Dipper pillantása kissé eltompult, majd nagyot nyelve maga elé meredt, és keserű mosollyal így szólt:

 - Igen... végül is, erre valók a...a barátok - Dipper csendesen hümmögött.

Anita egyre csak a füle mögé simogatta a hajtincseit. A csönd ólomsúlyként nehezedett a tüdejére.

- Jó éjt, Dipper! - köszönt el gyorsan Anita, és már igyekezett is fel a lépcsőn, még mielőtt újra elsírná magát. 

Csak tudná, hogy miért...

- Anita!

A lány hátrafordult. Dipper a pizsamaujját gyűrögetve nézett fel rá.

- Ha bármi baj van, akkor nyugodtan szólj, oké? Ha kell, akkor ébressz fel, nem fog zavarni. 

Anita összeszorított ajkakkal kényszerítette magát, hogy elmosolyodjon.

- Jó. Köszönöm, Dipper.

- Szép álmokat, Anita! Holnap találkozunk.

Dipper ott állt a lépcső alján, kezében a könnyekkel áztatott pulcsit lógatva, míg Anita föl nem mászott az utolsó fokon is. A fiú Anita szeme elől csak a csapóajtó halk leeresztésével tűnt el végleg.

Percekkel később Anita maga elé meredve ült a padlásszoba sarkában, és durván letörölte a szeméből a könnyfátyolt. Ostoba könnyek. Hülye hazugságok.

Esze ágában sem volt visszaaludni. Nem akart beszélni Billel.

Csakhogy sajnos nem is volt szükségszerű álomba merülnie ahhoz, hogy viszontlássa az álomdémont.