Anita már szinte unottan nézett körbe a beszürkült padlásszobában. Karba tett kézzel bámult ki az ablakon, és a tarkóján egy különös, bizsergető érzés jelezte neki, hogy figyelik őt.

- Miért pont szürke bútorok? - kérdezte, de nem fordult meg. Mivel nem érkezett rá válasz, ezért az ablakon kinézve tovább folytatta: - Úgy értem, nem unalmas ez egy kicsit? Végtére is, egy álomban vagy. Bármit megtehetnél, nem?

Mögötte felcsendült Bill halk, dallamos kacaja.

- Zavar?

- Igen. Az álomnak pont az a lényege, hogy szép és színes legyen. A helyszín sokkal inkább lehetne egy erdőben, vagy a felhők között... Csak nem értem, hogy miért pont a szürkeség?

- Komolyan gondolod, hogy ez a legfontosabb, amit most kérdezni akarsz?

Anita lassan megrázta a fejét. Vörös tincsei a szemébe hullottak. Majd lemondóan vállat vont.

- Nem mindegy, Cipher? Úgysem válaszolsz őszintén. Bemelegítésnek pont megfelel.

Bill Anita mellé suhant.

- Jaj, kislány, csak nem megbántottalak?

Anita nem válaszolt, de a számtalan szúrós gondolat, amik a fejében keringtek, az pont elég volt a démonnak.

- Ugyan, kölyök, csak szórakozom veled!

Anita durcásan meredt maga elé. Elege volt ebből az egészből, és, habár ez hihetetlennek hangzott számára, de akár a kérdéseiről is lemondott volna, hogy megszabaduljon Billtől. Csak véget akart vetni ennek a fölösleges színjátéknak.

Bill Anita mellé araszolt a levegőben, és a lány vállára tette a kezét. Anita beleborzongott a démon érintésébe, és lerázta a kezét a válláról. Bill keze pont ugyanolyan pózban merevedett meg a levegőben, mintha odafagyott volna.

A démon mélyet sóhajtott.

- Nézd, kölyök - kezdett bele halkan. Anita felpillantott rá. Bill kifejezéstelenül nézte a szürkén álló, szikár fenyőket az ablaküveg túloldalán. - Vannak dolgok, amikről nem mondhatom el az igazat.

Anita kérdő tekintete és a gondolatai is éppen elegek voltak ahhoz, hogy Bill folytassa.

- Azért, mert tettem pár olyan dolgot, amik szörnyűségnek tűnhetnek. Amikre, hogyha rákérdezel - mert rá fogsz - akkor elrettennél. Megijednél. Félnél. És akkor a te félelmed mind a kettőnket meggátolna abban, hogy minél hamarabb kiszabaduljak a fejedből.

- Miért?

Bill bosszúsan fújta ki a levegőt.

- Miért, miért, kölyök! Azért, mert ti, kis gyenge, szén alapú életformák nem teljesítetek jól, ha féltek. Próbálkoztam már régebben a félelemmel, és tudom, hogy a te esetedben nem lenne kifizetődő. Ha rettegsz a saját gondolataidtól, előbb vagy utóbb bele fogsz őrülni. Az pedig egészen biztosan nem volna szerencsés a visszatérésem szempontjából...

- És ha én nem félek? - Anita máskor dacosan felszegte volna az állát, de most csak közönbösen súgta maga elé a színtelen, üres szavakat, kibámulva az ablakon.

Ez Billnek is feltűnt. A démon lehunyta a szemét.

- Hidd el, félnél. Pont erre nincs most szükségem. Muszáj, hogy száz százalékosan magadnál legyél, hogy kiszabadulhassak. Nem tudom pátyolgatni az embereket. Az nem az én...stílusom.

- Képzelem - mondta Anita. Zöld tekintete elidőzött a fenyőfákon. Ott álltak egymás mellett, egy álomdémon és egy lány, és csak bámulták a szürke fenyőket hangtalanul.

- Dipper tudja - mondta hirtelen Anita. Érzete, ahogyan Bill mellette idegesen megfeszül.

- Igen, tudom.

- Beszélni fogok vele - közölte Anita színtelen hanggal.

- Érdekes, hogy ezt csak így a szemembe mondod.

- Nem mindegy? A fejemben vagy, úgyis rájönnél. Akkor már én akartam elmondani. Rendesen. Őszintén - Anita felsóhajtott, és maga elé súgta: - Legalább egyvalaki legyen az.

Bill levette a pillantását a fenyőkről, és fürkésző tekintete Anita arcára irányult. A lány csüggedten, szürke arccal bámulta a fákat.

A következő pillanatban a padlás eltűnt. Anita a tejfehér semmiben lebegett, majd először meghallotta és megérezte, semmint meglátta volna. Madárcsivitelés. A szél fütyülése. A tavasz illata. A szétpattanó rügyek. És a tüdejét átjáró, minden sejtjét felpezsdítő, mélyen tisztító fenyőillat.

Lassan felnyitotta a szemét, és ámulva vette tudomásul, hogy egy faágon ül. A levelek között egy hatalmas, fenyőkből álló rengeteg egyetlen tölgyfájának az egyik legmagasabb ágán találta magát. Anita elképedve nézte a leveleket, hallgatta az ágak suttogását és a madarak dalát. Nem hitt a saját szemének, tekintetét folytonosan vándoroltatta a rengeteg fáin, és még úgy sem tudott betelni a látvánnyal.

Ami mégis a legcsodálatosabbnak bizonyult az egész tájban, azok a színek voltak. A nap éppen felkelőben volt, és gyönyörű sugarai a zöld legszebb árnyalataival festették meg az erdőt. Az ég lilás-rózsaszínben pompázott, a bárányfelhők pedig mézsárgán folytak szét rajta. A tölgy mélyzöld levelein aranyosan jártak táncot az utolsó napsugarak. Anita először érezte úgy, hogy egy álomban jár, mert olyan színeket is látott, amiket talán ébren soha.

Nevetve lepillantott lógó lábaira. A tölgyfa törzse vagy hét méterre nyúlt le alatta.

- Ez...ez - Anita nem talált rá szavakat.

- Akkor jó. Én is így gondoltam.

Bill ereszkedett le a faágra, Anita mellé. A lányból varázsütésre elpárolgott minden csalódottság, és álmélkodva figyelte az álomdémont. Bill felnevetett.

- Helyes, végre visszatért a szín az orcádra, kölyök. Nagyon elkeserítő volt látni az aranyos kis arcodat olyan bánatosnak. Nagyon nem szeretem, ha valami lelomboz, márpedig te nyomasztóan elkeseredett voltál.

- Nem tudtam, hogy ilyet is tudsz - jegyezte meg Anita tátott szájjal.

Bill felhördült, és olyan sznobizmussal igazította meg a csokornyakkendőjét, hogy azt még egy született pincér is elirigyelhette volna tőle.

- Ugyan, kérlek! Ideje lenne belátnod, hogy én mindent tudok, kislány.

- Ééés, visszatért - bólintott nevetve Anita. Bill a szemét forgatta.

Néhány percig Anita igyekezett minél jobban az emlékezetébe vésni a tájat. Bill pedig úgy tűnt, Anita rézvörös tincseit akarta az emlékezetébe vésni, mert tekintete végig rajta nyugodott, mikor is nem szakította félbe a csendet:

- Szóval, beszélsz Fenyőfával?

- Igen. Túl sokat tud.

Bill tűnődve hümmögött.

- Csak fogalmam sincs, hogy mit mondjak - Anita tanácstalanul a fa törzsének dőlt, és egyik lábát lelógatta a mélységbe, a másikat pedig felhúzta a melléhez, és rátámasztotta a fejét. - "Hé, szia, Dipper! Képzeld, álmomban meglátogatott egy démon, akivel alkut kötöttem, és ezt is csak azért mondom el neked, mert párszor kihallgattalak téged. De azért mesélj, milyen volt ma a napod?"

Anita lemondóan felnevetett, és inkább a horizontot pásztázta zöld szemeivel. Bill szintén csöndben maradt.

Anitának váratlanul eszébe jutott valami.

- Tényleg, mintha azt mondtad volna, hogy most nekiállsz, és elmeséled a nagy "tervedet".

Billnek felszaladt a szemöldöke.

- Na és a kérdések?

Anita legyintett, habár maga sem hitte el, hogy ezek a szavak hagyják el az ajkait:

- Az ráér.

Bill alig hitt a fülének, és felröhögött.

- Ezt sem hittem volna, hogy valaha tőled hallom.

Anita szintén felnevetett, és vállával megbökte a démont.

- Bizony. Nem csak te változhatsz, Bill Cipher.

Bill szemében újra megcsillant az a különös fény, amit nem lehetett beazonosítani.

- Bizony, kölyök, ahogy mondod. Nem csak én változom...

Biztosan Anita is észrevette volna a különös fényt a démon szemében, ha nem foglalja le a következő mondata:

- Nos, mesélj, Cipher! Hogyan szabadulhatok meg tőled?

Bill felnevetett, és Anita is elmosolyodott.

- Nem hinném, hogy annyira akarod tudni - jegyezte meg kaján vigyorral Bill. Anita felhördült.

- Már hogyne akarnám! Minden vágyam, hogy végre kiűzhesselek a fejemből, és hogy soha többé ne találkozzunk - vágta rá Anita.

Bill megrázta a lány előtt a mutatóujját.

- Ejnye, kölyök, már megint hazudozunk?

Anita már megfogalmazta magában a szöveget a visszavágásra, de ekkor Bill beszélni kezdett, és úgy döntött, hogy elhallgat.

- A lényeg az, hogy ha nem csal a következtetésem (és általában sosem szokott csalni), akkor a kis Fordsie rájött, hogy visszatérőben vagyok.

Anita újra bólintott.

- És?

- És neked az lenne a feladatod, hogy rájöjj, hogy hogyan akarja ezt megakadályozni.

Anita értetlenkedve ráncolta a homlokát.

- Na és mi van a "mindent jobban tudok nálad, mert én vagyok Bill Cipher" formulával? Erre nem tudsz rájönni te magad? Minek kellek én neked?

Bill ellenállhatatlanul felkacagott.

- Ó, kislány, hogy miért nem kerülhet a birtokomba ez az információ, és hogy mire kellhetsz nekem az két külön dolog... - Anita suttyomban felmutatta Billnek az öklét, mire a démon ismét csak nevetett. - Le vagyok gyengülve. Jelenleg csak a te gondolataidat tudom olvasni, ezért is van szükségem rád.

Anita leeresztette a kezét, és a ráncok mély barázdákat szántottak a gondterhelt homlokán.

- Oké, de mégis miért? Miért akarod tudni, hogy Ford hogyan igyekszik távol tartani a dimenziónktól?

Bill ciccegésbe fogott.

- Kezdesz berozsdásodni, kölyök - állapította meg epésen, mire Anita roppant felnőttesen csak kinyújtotta rá a nyelvét. Bill sóhajtva magyarázkodásba fogott: - Azért, mert ha rájövünk, hogy hogyan akarja megakadályozni, akkor ugyanazzal a módszerrel, visszafordítva a folyamatot, elérhetjük az ellenkezőjét.

- Á! -mondta sokat értően Anita.

- Szóval, csak együtt kell működnöm Forddal, hogy rájöjjek, hogyan akar téged visszafogni. Ha ez megvan, akkor ezzel az információval megtalálhatjuk a fejemből kivezető utat. De ha nem... - Anita bizonytalanul lehalkította a hangját. - Ha pedig nem teszem, akkor örökre velem maradsz?

Bill rávigyorgott.

- Pontosan.

- Juj - Anita hátán végigfutott a hideg. - Oké, de mégis hogyan csináljam?

- Tudom is én! Férkőzz Fenyőfa bizalmába, vele könnyebb dolgod lesz, mint Fordsieval... Beszélj vele erről, hogy láttál engem az álmodban, de nem akartad neki először elmondani. De miután véletlenül meghallottad a beszélgetést, úgy döntöttél, hogy tudni a kell róla és bla bla bla... A többit rád bízom.

Anita szájíze keserű lett a gondolatra. Hazudjon Dippernek?

Bill nevetve közelebb csúszott Anitához.

- Inkább azt akarod, hogy veled maradjak, kislány? Mert felőlem akár arról is lehetne szó... - Bill kéjesen elvigyorodott.

Anita összébb húzta magát, és majdnem ellökte a démont.

- Ne is álmodj róla, Cipher! Megszerzem az információt, ha kell - köpte felé a szavakat, és összébb húzta magát.

Bill halkan felnevetett, és távolabb suhant a lánytól.

- Ahogy óhajtja, kisasszony - vigyorgott, és megemelte a kalapját.

Anita a gondolataiba mélyedt.

- Szóval, ezen dolgozik most Ford? - kérdezte Billtől. - Azon, hogy hogyan tudna téged a fejemben tartani?

Bill szeme furcsán megvillant, és rábólintott.

- Akkor az van a harmadik szinten? Azért nem beszélt róla Ford a múltkor?

Bill egyre csak bólintott.

- De hát miért akar téged mindenki megsemmisíteni? - kérdezte Anita, kezeit az ég felé emelve. Majd fürkésző tekintete a mellette ülő démonra irányult. - Mit műveltél, Bill?

A démon különös tekintettel vizsgálta Anita hamuszín arcát. Anita fejében Bill korábbi szavai visszhangoztak:

Elrettennél. Megijednél. Félnél.

Anita makacsul megrázta a fejét. Nem fogok, gondolta. Én nem félek.

Anita úgy látta, mintha Bill tekintete...megenyhült volna. Anita megrázta a fejét. Biztosan csak képzelődött.

Bill végül nem hozott fel kifogásokat, hanem csak egyszerűen válaszolt:

- Csak valóra akartam váltani azt, amiért idejöttem - súgta halkan.

- De mégis mit? - faggatta Anita.

Bill nevetve közelebb úszott hozzá a levegőben.

- Csak bulizni akartam egy kicsit - jegyezte meg, hangjában egy csepp őrültséggel, és szemei is megvillantak. - De úgy tűnik, a te dimenziód nem vevő a partikra.

Anita szemöldökét felvonva tanulmányozta a démont. Bill megeresztett egy vidám kacajt.

- Csak szabadíts fel kislány, csináld meg amit megbeszéltünk, beszélj Fenyőfával, még ma este - és ígérem, legközelebb kapsz egy meghívót te is - kuncogta Bill.

Az erdő képe úgy szakadt szét, mintha késekkel szabdalták volna fel. Anita rémülten figyelte, ahogyan a maradék álomkép örvénylő feketeségbe süllyed. A fa eltűnt Anita alól, ő pedig egyre csak zuhant és zuhant a fekete semmiben, és a fülében dobogó vér sem tudta elnyomni a minden irányból feltörő, kísérteties kacajt.

***

Anita vízben ázva riadt fel az ágyában. Rézvörös tincsei izzadt homlokához tapadtak, és szélesre nyitott szájjal, kezét szaporán dobogó szívére téve hörögve nyelte a levegőt.

Azonnal lerántotta magáról a takarót, és felpattant az ágyából. Fel-alá sétált a szobában, és egyre csak töprengett.

Hogy lehet, hogy minél több kérdésre kapja meg a választ, kétszer annyi újabb fogalmazódik meg benne? Úgy érezte, mintha a mitikus Hüdrával viaskodna, akinek minden levágott feje után két másik nőtt a helyére.

Mit akarhat Bill? Mit ért az alatt, hogy "bulizni" akart? Hazudjon Dippernek? Mit fog akkor reagálni rá? Ford tényleg Bill feltámadásának megakadályozásán dolgozik?

Vajon Bill egész idő alatt csak hazudott neki?

Anita csípőre tett kézzel ingatta a fejét. Majd elhatározásra jutott, és csökönyösen bólintott.

Egyszer és mindenkorra véget vet ennek az egész zagyvaságnak. Kerül, amibe kerül.

***

Anita az ajtó alatt átszűrődő gyertya lobogó fényét vizsgálva állt ott. Nagy levegőket véve, elszántan emelte az öklét, és már lendítette volna, hogy halkan odakoppintsa a falaphoz...

Anita felszisszent, és leejtette a kezét. Miért olyan átkozottul nehéz ez?! Odaáll elé, és elmeséli az igazat, csak kicsit kiszínezve... Ez nem rossz dolog...

Dehogyis, te bolond, gondolta. Hazudni fogsz neki.

Anita saját magával viaskodva állt ott, és újra megpróbálkozott a kopogással. Felemelte az öklét. Meglendítette, és...

De ugyanúgy kudarcba fulladt.

Hátát nekivetette a szemközti falnak, és a kezébe temette az arcát. Meg tudja csinálni. Bemegy, elmondja, hogy Bill megfenyegette őt, hogy egészen véletlenül meghallott pár szót a lépcső tetején, és hogy ebből kitalálta, hogy róla volt szó... Dipper odaviszi Fordhoz, Ford beavatja, megtudja, hogy mire készül, majd pedig bumm, megszabadul Billtől, és mindenki boldog. Megy, mint a karikacsapás.

De átveri őket... Elárulja őket...

Megszabadul Billtől.

Anita megingatta a fejét. Durván ellökte magát a faltól, és lenyelve a kérdéseit, gondolkodás nélkül felemelte az öklét.

Ujjai visszhangozva koppantak az ajtólapon.

Anita nagyot nyelt. Már nincs visszaút.