Egy jó reggel rossz véggel
Kristal Shellie szemszöge 

Miután elköszöntem Jace-től, bementem  a termembe, és levágódtam a padtársam mellé. 

- Hol voltál az első órán? - Kérdezte köszönés nélkül Kira, rám sem pillantva.

- Nem mindegy? Elaludtam! - Válaszoltam ugyan olyan flegmán, mint ahogy kérdezte.

- Beléd meg mi ütött? Mi lett veled? Miért vagy ilyen? - Kérdezte a szemöldökét ráncolva, most már rám szegezve tekintetét.

- Anyám megsérült, és kórházba került! - Nem tudom, hogy miért mondtam el neki... talán azért, mert akkor békén hagy... 

- Oh istenem! Akkor most már értem, hogy miért vagy olyan amilyen! - Mondja, majd abban a percben csengettek, és lépett be az ajtón a tanár.  Az órák unalmasan teltek... miután vége lett az utolsó órámnak, kimentem a suli elé, és vártam a bátyámat, hogy jöjjön végre... két perccel később megjelent mellettem Jace. 

- Hát te? - Kérdeztem tőle. 

- Kérlek ments meg! - Nézett rám könyörögve.

- Mert? Kitől? - Kérdeztem összeráncolt szemöldökkel, de mosolyogva.  

- Az egyik osztálytársamtól! Szerelmes belém, de nekem nem tetszik! Kérlek! Ha kijön az ajtón, akkor adok neked egy puszit, és megölellek, hogy azt higgye, hogy a barátnőm vagy! Oké? - Hadarta el gyorsan, mire én csak mosolyogva bólintottam.

- Persze, nagyon szívesen! - Mondom még nagyobb mosollyal.

- Jaceeee!!!! - Szaladt ki egy nyivákoló sipítozó lány az ajtón. Ekkor Jace egy lágy puszit nyomott a homlokomra, majd megölelt... azt hittem, hogy ott helyben kiugrik a szívem a helyéről. Nagyon furcsa érzés kerített hatalmába, mikor olyan szorosan ölelt. Egy kis idővel később én is vissza öleltem. Ekkor valaki egy nagyot sikított mellettünk, majd egy kezet éreztem csuklómon, aki kirángatott Jace karjai közül.

- Te meg mégis ki a szar vagy kis liba?! - Kezdett ráncigálni a kis csaj. Annyira meglepődtem, hogy azt el nem lehet mondani!

- Te meg mégis ki vagy?! És mégis hogy merészelsz engem rángatni?! - Akadtam ki teljesen, aztán kirántottam a karomat a csajnak az ujjai közül. Kontrollálnom kellett az erőmet, hogy ne kapjam fel annyira a vizet, hogy világra kerüljenek  szemeim. Ekkor valami megcsapta az orrom... az a jellegzetes farkas szag, amit akkor éreztem, mikor megtaláltuk anyát a házban... csak akkor még nem tudtam mi az... 

- Én kérdeztem előbb! Ki vagy te Jace-nek?! - Kérdezte idegesen, ezzel is kizökkentve a gondolataimból, a pillantása köztem és Jace között vándorolt. 

- Ő a barátnőm! - Mondta Jace, és megfogta a kezem, mielőtt még bármit mondhattam volna. 

- Hah! Nem hiszek neked! Csak féltékennyé akarsz tenni! - Mondja nyávogó hangon, ökölbe szorított kézzel.

- Tényleg? Téged?! Féltékennyé tenni? Te hülye vagy?! Még ha te lennél az utolsó lány a földön, még akkor sem akarnálak féltékennyé tenni! - Mondja Jace szemrehányóan. 

- Bizonyítsd be, hogy ő a barátnőd, és hogy szereted! Akkor békén hagylak! - Teszi karba a kezét maga előtt hisztisen. 

- Azt akarod, hogy bizonyítsak? - Kérdezi Jace, mire a csaj bólint. - Oké, te akartad! - Mondja, majd a szemembe néz, aztán az ajkaimra, majd újra a szemembe. Válaszra várt... Egy kis habozás után bólintottam észrevétlenül neki, mire egyből ajkaimra tapadt, és én egyből vissza is csókoltam... A pillangók, amik már nagyon rég nem adtak magukról élet jelet, most újra megmutatták magukat... újra életre keltek bennem. A kis csaj, aki rá van tapadva Jace-re sikítva és fújtatva elment, de mi még mindig egymást faltuk, majd egy krákogásra váltunk csak el egymástól.

- Khm... - A bátyám volt az, aki mosolyogva nézett minket, vissza néztem Jace-re, aki végig az én arcomat fürkészte.

- Asszem nekem mennem kell... - Mondom, majd a szemébe néztem.

- Rendben! Majd még beszélünk! Vigyázz magadra! - Mondja, majd megint ajkaimra nézett, és egy gyors puszit nyomott rá, amin én elmosolyodtam, de nem értettem, hogy ezt most miért kaptam... 

- Mehetünk? - Kérdezte bátyám, mire én csal bólintottam, elengedtem Jace-t, és elindultam Donaldal a kocsi felé. Mikor beszálltam az anyósülésre, még vissza néztem Jace-re, aki ugyan ott állt, ahol hagytam, rám mosolygott, és intett egyet, mire én leutánoztam cselekedetét, majd a bátyám elhajtott a suli elől, és egyenesen a kórház felé vettük az irányt. Már egy ideje csendben ültünk egymás mellett, és hallgattuk a kocsiba beszűrődő zajokat, mikor Donald megtörte a csendet.

- És... ki volt ő? - Kérdezte egy sejtelmes mosollyal az arcán, mire én csak megforgattam a szemem.

- Egy barátom! - Mondtam az igazat, bár belül egy kicsit fájt, hogy tényleg csak a barátja vagyok...

- Na persze! A barátok nem szoktak csak úgy csókolózni! - Mondja bátyám, majd egy pillanatra rám néz, majd vissza az útra szegezi tekintetét. 

- Jól van! Akkor nem tudom! - Mondom, majd sóhajtok egy nagyot. 

- Tudtam én, hogy tetszik! - Mondja egy nagy mosollyal az arcán, amit én egy újabb szemforgatással jutalmaztam. Fél óra múlva megérkeztünk a kórházhoz. Én nagyon féltem, hogy vajon mi fog ott bent várni. Az idegességet a bátyám is észre vette, megfogta a kezem, és biztatás kép megszorította azt. Bementünk az épületbe, és oda mentünk az egyik recepciónál ülő nőhöz, és megkérdeztük, hogy most hol van anya, melyik szobában. Fel kellett mennünk a legfelső emeletre lifttel, ott megkerestük a 202-es kórtermet, de bemenni már nem mehettünk be. 

- Önök a beteg hozzátartozói? - Jött elénk egy orvos, a feltett kérdésére csak bólintottunk. - Őszinte részvétünk! Morgane néhány perce hunyt el! Meg állt a szíve! - Mikor a Doktor úr közölte velünk, hogy az anyám, aki felnevelt, szeretett, aki megszült, és életet adott nekem, meghalt, térdre rogytam, és sírva fakadtam.

- Nem! Nem! És nem! Az nem lehet! Mondja, hogy csak viccelt! - Sírtam tovább, majd a ránéztem a bátyámra, akinek ugyan úgy eleredtek a könnyei. 

- Önök a gyermekei? - Kérdezi a Doktor úr. 

- Igen. - Mondj nagy nehezen Donald.

- Apjukkal együtt élnek? - Kérdezősködött tovább.

- Nem, a szüleink elváltak. - Válaszol Donald ismét.

- Esetleg akkor fel tudjuk keresni, hogy hozzá költözzetek? - Teszi fel újabb kérdését... már kezdett idegesíteni a folytonos kérdezősködése...

- Nem hiszem, hogy ellehetne érni, mi már kerestük mindenhogy, de nem sikerült! Azt esetleg nem lehetne, hogy én vigyázzak a húgomra? - Kérdezi szipogva Donald.

- Elmúltál 18? - Méri végig a bátyámat az orvos.

-  Igen, 19 vagyok, de ha nem hiszi el, akkor megmutathatom a személyimet is! - Mondja Donald. 

- Nem kell! Hiszek neked! Vigyázhat rá, de akkor felelősséggel tartozik a húgára! - Mondja, majd a Doktor úr hátat fordított nekünk, és elment, Donald meg leguggolt mellém. 

- Szerintem... most jobb ha hazamegyünk, és megpróbáljuk elérni apát valahogyan... - Mondta, majd segített talpra állítani. Mikor haza értünk, az első dolgom az volt, hogy megpróbáltam apát hívni... persze nem vette fel... ahogy Donald-nak sem... többször is próbáltuk, de egyszer sem vette fel, így hagytuk, és vártuk, hátha vissza hív minket. Épp az asztalnál ültünk, és vacsoráztunk, mikor megszólalt Donald telefonja.

- Apa az! Kihangosítom! - Mondja nekem, mire csak bólintok.

- Szia apa! - Köszönt Donald. Nekem újra könnyek gyűltek a szemembe, amik akaratom ellenére is lefolytak az arcomon.

- Sz-szia apa! - Mondom szipogva.

- Sziasztok! Kristal valami baj van? - Kérdezte a készüléken keresztül, és még így is kilehetett hallani a hangjából az aggodalmat.

- Igen! Baj van! Haza kellene jönnöd, és vigyáznod kellene ránk! - Sírtam el magam.

- Donald mi történt?! - Kérdezi apa ideges és aggódó hangnemben. Donaldnak is könnyek gyűltek a szemébe, és gyenge, erőtlen hanggal válaszolt.

- A-anya meg-meghalt! - Mondja, majd ő is elsírja magát.

- Te-tessék? - Kérdezte apa remegő hangon.

- Meghalt! Érted?! Azért mert egy Omega megtámadta! - Fakadtam ki, majd felálltam az asztaltól, és mielőtt felmentem volna a szobámba még egyszer megszólaltam. - Ha te mindig itt lettél volna, akkor ez most nem történik meg! Anya még mindig élne! Ha nem hagysz el, akkor boldogok lennénk, és anyának sem lett volna annyi munkája! Ez mind miattad van! Mind a te hibád! - Mondtam kiabálva, majd lejjebb vettem a hangerőmből, és úgy szólaltam meg. - Bárcsak ne is találkoztunk volna! - Mondom,majd elindulok fel a lépcsőn, és mikor beértem a szobámba, becsaptam magam után az ajtót, bedőltem az ágyamba, és sírva aludtam el...