Barátok vagyunk?
Kristal Shellie szemszöge

- Végre igazi farkas lettél! - Mondja apám, majd szélesen elmosolyodik. Vajon hogy fogok vissza változni? Ekkor megint megszólalt egy hang a fejemben. Ember vagyok. Vissza változtam emberré. Apa végül maradt még egy darabig, majd elment, azzal a mondattal, hogy "már biztos, hogy keresik, és szagot fogtak, és nem akarja, hogy nekünk is bajunk essen" na még mit nem... mi meg elindultunk haza. Körülbelül 10 perc után én bealudtam, és arra keltem, hogy valaki felvett a karjába.

- Hmm... hol vagyunk? - Kérdeztem álmos rekedtes hangon.

- Itthon vagyunk húgi! - Mondta a bátyám, majd belépett velem a karjában a házba. - Anya! Megjöttünk! - Kiabálja a bátyám, majd lerakott a földre, a saját lábamra. - Anya! Hol vagy? - Kiabálja megint, mert választ nem kaptunk.

- Anya! - Mondtam én is... semmi... kezdtem egy kicsit parázni, hogy vajon hol lehet, és hogy mi történt vele, persze ha történt vele valami.

- Felhívom! - Mondja Donald, és már elő is vette a telefonját. - Kicsöng! - Mondja nekem, ekkor meghallom anya telefonjának a csengőhangját... ránéztem a bátyámra, aki meg rám nézett, elindultunk a hang irányába. A hátsóajtó felől jött, mikor oda értem felsikítottam, de olyan hangosat, hogy lehet még a föld másik felén is meghallották. Anya a földön feküdt, körülötte minden tiszta vér volt... és egy farkas ült felette... egy kék szemű farkas... egy omega...

- Ugye tudod, hogy milyen farkas ez? - Kérdezi a bátyám, rám sem pillantva, elkezdett hátrálni, amit én követtem. A farkas erre felfigyelt, és elindult felém. Kristal! Farkas vagy! Szólalt meg a hang a fejemben, és már nem emberként álltam ott, hanem egy farkasként... az omega annyira meglepődött, hogy hátrálni kezdett, de aztán észbe kapott, és rám ugrott. A bátyám az hívta a mentőket, így míg megérkeznek, csak addig van időm a farkassal harcolni... Egy jó darabig fetrengtünk, és karmoltuk meg haraptuk egymást ahol tudtuk, míg ő fel nem adta, és el nem szaladt. Én meg vissza változtam emberré, mielőtt még megérkeztek volna a mentők. 5 perc múlva már a mentőautóba rakták anyát, és vitték el, minket meg a rendőrök kérdeztek ki... mindent elmondtunk nekik, amit tudniuk kellett, végül elmentek, és a bátyámmal egyedül maradtunk a házban.

- Istenem! Most mi lesz anyával? Mit fogunk csinálni?! - Akadtam ki.

- Nem tudom! De minden rendben lesz! Ne aggódj! - Mondja, majd szorosan megölel. Miután feltakarítottuk a vért, meg egy kicsit rendet raktunk, megvacsoráztunk, ami csendben telt... pedig nem szokott... de ezek után most nem is csodálkozok... Mikor épp mentem volna fel a szobámba a bátyám utánam kiabált. - Holnap a suli előtt várj meg bemegyünk anyához! - Mondja.

- Rendben! - Válaszolom, majd bementem a szobámba a pizsamámért, meg fehérneműmért, és elmentem zuhanyozni. Miután ezzel végeztem fogat mostam, aztán elmentem lefeküdni, mert holnap ugye suli van.

Jace Smith szemszöge

Megint suli... de legalább láthatom a megmentőmet... Várjunk! Mi?! Azért illő lenne neki megköszönni, hogy megmentett... nem? Hmm... talán lehet meg is ismerhetem ez által! Miután nagy nehezen kikeltem az ágyamból bementem a fürdőbe, megmostam az arcom, és elvégeztem a többi teendőmet, majd vissza mentem a szobámba, és felöltöztem valami normális kinézetű ruhába. Reggelire ettem egy szendvicset, meg megittam hozzá a napi kávémat, aztán elindultam a suliba. Körülbelül fél óra mulva megérkeztem, épp a kapuhoz értem, mikor a fehérhajú lány is... talán most lesz időm egy kicsit beszélgetni vele... gondoltam, majd oda mentem hozzá.

- Szia! - Köszöntem neki, ahogy mellé értem.

- Szia! - Köszönt vissza unottan.

- Csak annyit akartam mondani, hogy... köszönöm! - Nyögöm ki nagy nehezen.

- Mit is? Mit köszönsz? - Néz rám összehúzott szemöldökkel.

- Hogy megmentettél! - Mondom, mire ő elmosolyodik.

- Nagyon szívesen! - Mondja, majd megáll az az osztályuk elött. - Kristal! - Mondja hirtelen.

- Amm... tessék? - Kérdezem.

- Kérdezted, hogy hívnak! Még a multkor! Kristal vagyok! - Mondja kedvesen.

- Jaa! Jace! - Mondom mosolyogva. Ezz azz! Tudom, hogy hogy hívják! Iggenn! - Milyen órád lesz? - Nézek rá egy féloldalas mosollyal és oldalra döntött fejjel.

- Ha jól sejtem akkor... matek - Gondolkozott el egy kicsit. - Neked? - Kérzdez vissza.

- Nekem magyar, de semmi kedvem nincs bemenni az órára! Szóval valószínűleg nem is fogok! - Rántom meg a vállam.

- Az igen! - Mondja majd benéz az osztályába, és megforgatja a szemét. -Mindig ezt csinálod? - Kérdezi, mikor vissza nézett rám.

- Mármint mit? - Kérdezek vissza.

- Hogyha nem akarsz bemenni egy órára, akkor ellógod? - Felyti ki jobban a kérdését.

- Igen! - Válaszolom tömören és röviden. - Egyébként... miért forgattad meg a szemed? - Kérdezem meg.

- Jaa... semmi mindegy! - Legyint egyet. - Tudod mit?

- Na mit? - Kérdezek rá.

- Én is ellógom! Semmi kedvem nincs hallgatni a tanár és a padtársam hangját! - Mondja majd elindul a haramdik emeleti lépcsőhöz. Felmegy a lépcsőn, és bemegy a zeneszobába, ahova én meg követem. Kristal leült az egyik székre, megkereste a gitárját, és megpengette. Ekkor hallottuk a csengő hangját. Leültem a mellette lévő székre, és én is elővettem a gitárom.

- Egyébként... mióta gitározol? - Kérdezem.

- 10 éves korom óta tanulok gitározni, és énekelni is. - Mondja, majd elkezdi pengetni a gitárokat, és énekelni is elkezd hozzá.

Gyönyörű hangja van, és ez most nem vicc! De... mintha hallottam màr volna valahol ezt a számot... mindegy... én is bekapcsolódtam hozzá gitárral, és mivel már hallottam a számot, én is ènekeltem vele egy két részt, amin meglepődött fejjel nézett rám, de nem foglalkoztam vele, hanem folytattam tovább... mikor vége lett, én csak tátott szájjal néztem Kristalt...

- Gyönyörű hangod van! - Mondom neki egy féloldalas mosollyal.

- Köszönöm! - Mondja, és láttam, hogy egy kicsit elpirult, mire nekem nagyobb lett a mosoly az arcomon. - Egyébként neked is jó hangod van! - Mondja bizonytalanul.

- Köszi! Egyébként... van kedved suli után elmenni valahova? - Kérdezem bizonytalanul. Ez érdekes... soha nem voltam még egy lánnyal sem ilyen kedves... na jó... ennél nagyobb hazugságot nem is mondhattam volna... már több barátnőm is volt azért mert kedves voltam velük... úgyhogy nagyjából már kiismertem őket, hogy milyenek... de Kristal... ő teljesen más! Teljesen különbözik a volt barátnőimtől... nem sminkeli magát, a bőre gyönyörű és ápolt... nagyon szép lány! Meg kell hagyni... de... egyenlőre csak megismerem, aztán majd eldöntöm, hogy mi lesz a sorsa!

- Ne haragudj, de nem érek rá suli után! - Mondja lehajtott fejjel...

- Miért? - Kérdezem, mire felemeli a fejét. A szemében sajnálatot, és fájdalmat láttam egybevegyülni.

- Anyám kórházba került, és a bátyámal elmegyünk meglátogatni. - mondja szomorúan.

- Oh... am... sajnálom! - Mondtam egyből.

- Semmi baj, nem tudhattad! - Mondja, majd ebben a pillanatban megszólalt a csengő. - Na jó, asszem idelye órára mennünk! - Mondja, majd elrakja a gitárját, és elindul az ajtó felé. - Örülök, hogy megismerhettelek! - Mondja, és egy gyönyörű mosollyal díjazott, amit viszonoztam.

- Én is nagyon örülök! - Mondom, majd én is elrakom a gitáromat, és vissza indulok az osztályomba, mert mindjárt kezdetét veszi a második órám, amiről már nem kéne hiányoznom... mikor bementem az osztályba és leültem a padomba azon gondolkoztam, hogy akkor most mi Kristallal barátok lettünk, és eltemettünk a nem létező csatabárdat? Ezekkel a gondolatokkal voltam elfoglalva mikor is megérkezett az ofőnk, mivel most vele lesz óránk, mögötte pedig szorosan jött egy lány is... aki nem volt más mint Lily?!