Igazi farkas lett belőlem
Kristal Shellie szemszöge

- Miért? Miért nem kerestél? - Teszem fel apámnak a kérdést, ami már rég megfogalmazódott bennem. Észre se vettem, hogy elkezdtem sírni, csak akkor, mikor megéreztem a sós ízét a számnál.

  - Hát... az úgy volt... - Kezdte apa, de megakadt a szeme a két fiún. - Magunkra hagynátok egy kicsit? - Vonta fel a szemöldökét apám, még mindig a fiúkat nézve.

  - Persze! - Mondta Scott, majd elindult a barátjával valamerre, így itt hagytak az apámmal egyedül.

  - Tudod... miután elvették tőlem azt a képességet, hogy ne legyek Alfa, majdnem meghaltam... de mivel én annak születtem, túl éltem, de Béta lettem... és.. hát... - Itt megállt, és gondolkozni kezdett, hogy hogyan fogalmazza meg azt, amit mondani akar. - Aki elvette tőlem, az lett ugye az Alfa... és hát... tudta, hogy már nem vagyok együtt anyáddal... és megtiltotta, hogy beszéljek veled... de... nem akartam neki engedelmeskedni... ezért majdnem megölt... de megkegyelmezett, és ezt mondta: "Nem foglak megölni, mivel jó harcos vagy, és egy igazi Alfa voltál! De akkor sem beszélhetsz senkivel a családod közül! Annyit megengedek neked, hogy figyeld őket, hogy lásd, hogy hogy nőnek fel a gyerekeid!" Ebbe belementem... és az óta, hogy anyáddal elváltunk, az óta figyellek mindkettőtöket! Donaldot is téged is, és még anyádat is, aki nagyon hiányzik... - Itt lehajtotta a fejét, és a földet kezdte nézni. - Nagyon sajnálom lányom, hogy ennyi idő után csak most tudtunk találkozni, és csak most tudtam elmondani, hogy miért nem kerestelek titeket! Tényleg nagyon sajnálom! Remélem egyszer valaha megtudsz nekem bocsájtani! - Felnézett a szemembe, és a válaszomat várta.

  - Nem haragszom, de akkor is legalább annyi életjelet adhattál volna magadról, hogy "Sziasztok, ne aggódjatok értem, jól vagyok, élek még" vagy valami ilyesmit! - Mondtam dühösen. Ne értsétek félre, meg értem apámat, meg nem is haragszom rá, de legalább annyit csinálhatott volna, hogy legalább annyit üzen nekünk, hogy él még...

  - Tudom, és nagyon sajnálom! - Mondta, majd lehajtotta a fejét, és a földet kezdte pásztázni... ismét... Nem bírtam tovább, szorosan megöleltem, amin nagyon meglepődött, de viszonozta az ölelésem.

  - Szeretlek apa! És nem tudok rád haragudni! - Mondom, és még szorosabban ölelem magamhoz.

  - Én is kislányom! - Mondja apa, majd megszakítja az ölelésünket, és  a szemembe néz. - Nagyon sajnálom, hogy megint ezt kell csinálnom, de el kell mennem! - Mondja, és tart egy kis hatásszünetet, hogy eljusson a tudatomig, hogy az imént mit is mondott.

  - Te-tessék? E-ezt meg hogy érted? - Kérdeztem én is a szemébe nézve.

  - Már biztos, hogy eljutott a hír az Alfához, hogy beszélek veled... ha megtalál, nem csak bennem tesz kárt, hanem benned is! Úgyhogy most egy kis időre el kell mennem! Megígérem, hogy fogok írni, és hogy hamarosan újra találkozunk! Kérlek nagyon vigyázz magadra! - Mondja, majd se szó se beszéd nélkül felszívódott... mint a köd...

  - Most tényleg itt hagytál? Hogy tehetted ezt? - Kérdeztem magam elé meredve, majd már csak annyit vettem észre, hogy valami lefolyik az arcomon.

  - Nem érdemes miatta sírnod! - Szólalt meg egy hang a hátam mögött. Egyből felismertem a hang tulajdonosát.

  - Ha! Te könnyen beszélsz! - Mondom idegese. - Téged nem hagyott itt az apád! - Fordultam meg Scott felé.

  - Ez igaz! De akkor is! Én nem dőlnék be egy ilyen kamu dumának! - Mondja, elindul felém, megfogja a csuklómat, és elkezd húzni az egyik irányba. Egy kis idő után szólaltam csak meg.

  - Ho-hogy érted azt, hogy kamu dumának? - Kérdeztem meg azt ami nagyon fúrta az oldalamat.

  - Úgy hogy a szívverésén éreztem, hogy hazudott. Miért? Te nem figyelted a szívverését? - Kérdezi, és egy pillanatra felém fordult.

  - Nem nem figyeltem, mivel jobban érdekelt az, hogy végre láthatom! - Mondtam lehajtott fejjel.

  - Megértem! Na de most menjünk szerintem vissza a bátyádhoz, biztos aggódik már érted! - Váltott témát.

  - Rendben! Viszont... lenne egy kérdésem... - Kezdtem, mire ő csak bólintott. - Hova lett akivel eddig engem kerestél? - Kérdeztem kíváncsian.

  - Ja Tomra gondolsz biztos! Ő vissza ment a falkához! És beszámol az eseményekről! - Mondja vállat vonva. Több szót nem váltottunk egymással. Mikor vissza értünk a szállásra Donaldnak mindenről beszámoltunk.

  - Tényleg találkoztál apával? - Kérdezte meg vagy harmadjára... nem akarja elhinni... ekkor kopogtak az ajtón. Ki kopog hajnalban?! Ja igen, az óta behajnalodott, mióta vissza értünk.

  - Megyek, kinyitom! - Mondja Scott, felállt a kanapéról, és elment ajtót nyitni. - Amm... srácok! - Szólalt meg Scott mikor vissza tért a nappaliba, és elállt az útból, hogy mi is fogadhatjuk a váratlan vendéget... aki... nem volt más... mint az apánk... csak épp... farkasként...

  - A-apa? Te-te mit keresel itt? - Kérdezem remegő hangon. Néhány perc múlva már nem egy farkas állt előttünk, hanem tényleg az apánk, emberi alakban.

  - Nem akartam úgy elmenni, hogy ne találkozhattam volna a fiammal! - Mondja, majd szorosan megöleli Donaldot, amit ő is viszonoz.

  - Hiányoztál apa! - Mondja bátyám, amin én elmosolyodtam.

  - Nekem is! Nagyon sajnálom! - Mondja apa, majd elengedi Donaldot.

  - Azt hittem, hogy sietned kell, hogy ne találjanak meg! - Mondtam, és össze fontam a karomat magam előtt, majd vártam a magyarázatát.

  - Igen! Ez így igaz! - Mondja, és most figyeltem a szívverését... megugrott... vagyis hazudik! - De nem akartam elmenni úgy, hogy ne mutattam volna meg azt, hogy hogy tudsz átváltozni farkassá! - Miközben beszélt, végig figyeltem a szívverését! Csak abban hazudott, hogy elakarják kapni, abban nem, hogy tényleg megakarja mutatni nekem, hogy hogyan változok át farkassá! - Akkor... megtaníthatom? - Kérdezte apa tőlem egy kicsit bizonytalanul. Elmosolyodtam.

  - Persze! - Válaszoltam neki még mindig mosolyogva. Kimentünk a faházból, és apa megmutatta mit csináljak. Elősször kiengedte a fogait, aztán a karmait, behunyta a szemét, aztán kinyitotta, de már világított a szeme. Én utánoztam amit csinált, de ő itt megállt, és megszólalt.

  - Innentől... neked kell rá jönnöd, hogy hogyan tudsz átváltozni! Mindenkinek máshogy sikerül! Az is lehet, hogy te nem így fogsz elkezdeni átváltozni, hanem csak gondolsz rá, és már farkas vagy!  - Mondta, majd már egy embert állt előttünk, nem egy félig farkas félig meg egy emberi teremtmény. - Próbáld meg! Ne aggódj, sikerülni fog! - Mondja bíztatóan, és elejt felém egy kis mosolyt. Behunytam a szemem, kifujtam a bent tartott levegőt, majd kinyitottam, de már rikító kék volt. Ekkor megszólalt egy hang a fejemben. Farkas vagyok. És ekkor megtörtént, átváltoztam, és akik meg nézték, azok tátott szájjal figyeltek engem, majd apa megszólalt.

  - Végre igazi farkas lettél! - Mondja, majd szélesen elmosolyodik.