Újra megmentett...
Kristal Shellie szemszöge

Arra keltem, hogy valaki a vállamat rázogatja, egy kis idő után kinyitottam a szemem, és a kéz tulajdonosára néztem.

- Kristal? - A matek tanár volt az... ezek szerint végig aludtam a töri órát... - Minden rendben? - Kérdezte kedvesen... ekkor megint eszembe jutottak a történések, és egy kósza könny megint lefolyt az arcomon.

- Nem! - Válaszolom rekedtes és remegő hangon.

- Kíra! - Szól a padtársamhoz. - Ki kísérnéd a mosdóba, hogy össze tudja magát szedni? - Kérdezte tőle, igaz, hogy semmi kedvem nem volt ahoz, hogy Kíra velem jöjjön... most nem volt erőm tiltakozni.

- Persze! - Mondta Kíra, felpattant a székéről, felsegített engem, majd kivezetett a teremből egyenesen a lánymosdóba. Ahogy beértünk, én lecsúsztam a csempének dőlve, és ott nekem eltörött a mécses... zokogni kezdtem... Kíra leült mellém, és simogatni kezdte a hátam nyugtatásképpen.

- Elmondod, hogy mi bánt? Hogy mi a baj? - Kérdezi kedvesen... figyelmen kívül hagytam a kérdését...

- Ne haragudj rám, hogy bunkó voltam veled! Csak... tudod... nem nagyon bízok meg még benned... és ha nem haragszol, nem nagyon akarom elmondani, hogy mi a bajom... akkor szerintem soha többet nem jönnél a közelembe... - Az utolsó mondatot már szinte suttogva mondtam neki...

- Ne aggódj, tudom a kis titkod, és nem árulom el senkinek! - Mosolyog rám biztatóan.

- Mi-Milyen tit-titkot? - Kérdezem, mintha nem tudtam volna, hogy miről beszél... és tényleg nem tudtam...

- Tudom, hogy mi vagy! - Mondja végig a szemembe nézve.

- Mi-mi? - Kérdezem meglepetten, mire csak bólint egyet. - Mégis honnan? - Fürkészem az arcát. Egy nagy mosoly terül szét az arcán, majd válaszol.

- Scott a bátyám! - Mondja, mire kitágulnak a pupilláim. - Tudok tőle egy smást. - Mondja pironkodva.

- Ér-értem... ugye nem mondod el senkinek? - Nézek rá kérlelően.

- Nem! - Mosolyodik el. - Ne aggódj! Nem mondom el senkinek! - Nem sokkal később hallottuk a csengőnek a hangját. - Figyelj... amm... Tudom, hogy még nem bízol meg bennem annyira, de... szeretnék neked segíteni! - Szólalt meg félénken.

Jace Smith szemszöge

Miután Kristalt ott hagytam, nem tudtam, hogy mit csináljak, hogy mit kezdjek magammal... semmi kedvem nem volt már maradni a suliban ezek után, ezért gyorsan kislisszoltam az ajtón, és egyenesen hazafelé vettem az irányt. Bedugtam a fülest, és kizártam a külvilágot... feltekertem maximum hangerőre, és úgy sétáltam a hosszabb úton hazafelé... így legalább egy kicsit kitudom szellőztetni a fejem, és tudtam gondolkozni. Körülbelül fél órája gyalogolhattam, mikor már kezdtem fáradni, így mikor megláttam egy erdőt a közelben, odasétáltam, és leültem az erdő szélére egy kicsit pihenni, és nézni tájat. Már egy ideje kivettem a fülemből a fülhallgatót, és elmerültem az erdőnek a hangjaiban, mikor hirtelen valami reccsent mögöttem... egy pillanatra megijedtem, hogy ki lehet az, de aztán gondoltam, hogy Kristal az csak, ő az... de rohadt nagyot tévedtem... valami morogni kezdett, amitől teljesen bepánikoltam, aztán farkasvonyítás... gyorsan felpattantam, és rohanni kezdtem, nem néztem hátra, csak rohantam. Egy kiáltás hagyta el a szám, mikor a farkas rám ugrott.

- Segítség! - Kiáltottam, majd a nyomás, ami eddig rám nehezedett, eltűnt... gyorsan felpattantam, és megnéztem a támadóm, és a megmentőm is. Két farkas harcolt egymással. Egy fehér farkas, aminek rikító kék szeme volt, és egy barna farkas, aminek vörösen izzott a szeme. A fehér farkas felvonyított, mikor a másik megharapta a lábát. A fehér rám nézett, majd mikor találkozott a tekintetünk, mintha felismertem volna benne Kristal szemeit... de nem... az... nem lehet... ekkor a barna farkas újra támadt a fehérre, aki nem tudta kivédeni, és egy hatalmas csapást kapott a fejére, amitől elterült a földön... és... és... egy... ember... feküdt ott helyette... akit egyből felismertem... Kristal! A hófehér haja, a gyönyörű fehér bőre, a zöld szemei... majd fájdalmas véres fejjel fordult felém, és csak ennyit mondott: fuss! Nem tudtam mit tegyek... a lábaim nem indultak meg... ledermedtem... nem tudtam megmoccanni sem...

- Azt mondtam fuss! - Kiabálta Kristal, majd lökött egyet rajtam, mikor látta, hogy én csak egy helyben állok... mikor meglökött, felkeltem a kábulatból, és mielőtt még elrohantam volna, egy gyors pillantást vetettem a megmentőmre, aki már újból farkasként állt előttem...

Ahogy csak tudtam, olyan gyorsan szedtem a lábaimat hazáig... mikor megérkeztem a házunk elé, megtorpantam, és megjelentek előttem a képek, hogy most mi is történt pontosan. Kristal megmentett... nem is először... én meg csak úgy el löktem magamtól... nem is próbáltam őt úgy igazán megismerni... és ez fájt... de nem csak ez... eszembe jutott Kristal fájdalommal teli tekintete, és véres homloka... nem... nem... vissza kell mennem! Nem hagyhatom ott! A végén még megöli az a farkas, amit nem tudnék elviselni... miért hagytam ott? Segítenem kellett volna raja! Egyszer már megmentett, és azért nagyon hálás vagyok neki, de nem akarom, hogy miattam legyen baja... mikor épp fordultam volna meg, hogy vissza mehessek Kristalhez, megjelent Lily az ajtóban, és gúnyos mosollyal nézett engem.

- Neked meg mi bajod? - Kérdeztem flegmán, de annál türelmetlenebbül.

- Csak nem baja esett a kis barátnőcskédnek? - Rebegtette pilláit... undorító... várjunk csak... mih? Mégis honnan veszi, hogy Kristalnak baja esett?

- Ezt meg mégis honnan tudod? - Nem kerteltem, rákérdeztem... egy gonosz mosoly jelent meg az arcán.

- Ráküldtem a falkám alfáját! - Kezdi nézegetni a körmeit, mintha az annyira érdekes lenne...

- Hogy mit csináltál? - Akadtam ki teljesen... az nem lehet, hogy Lily is... farkas legyen... elkezdtem hátrálni. - Ezt még nagyon megfogod bánni! - Mutattam rá, majd megfordultam, és rohanni kezdtem vissza Kristalhez.

- Na álljon meg a menet! - Jelent meg előttem Lily. - Te! - Mutatott rám. - Nem mész sehová! - Mondja, majd megfogja a csuklóm, és elkezd húzni az épület felé. Kikapom a kezem a szorításából, de ő erre rikító sárga szemekkel nézett rám. - Azt mondtam, hogy nem mész sehová! Velem jössz most rögtön! - Mondta, majd újból megfogta kezemet, de most erősebben, és berángatott az épületbe, majd kinyitotta az ajtómat, betolt rajta, bevágta az ajtót maga előtt, és rám zárta az ajtót. - Te most szépen bent maradsz! - Kezdett el beszélni. - Megvárod, míg a drága alfám ki nem csinálja a barátnődet! Majd utána kiengedlek! - Mondta, majd elnevette magát diadalittasan, utána kezdett halkulni a hangja.

- Istenem! - Néztem fel a plafonra, még mindig az ajtóban állva. - Kérlek add, hogy ne essen semmi baja Kristalnak! - Majd lehajtottam a fejem, és a padlót kezdtem nézni... - Azt nem élném túl! - Mondtam halkan, majd bementem a szobámba, bedőltem az ágyamba, és elkezdtem bámulni a plafont, és elkezdtem gondolkozni Kristalan. Eszembe jutott a csókunk, amiről eddig nem is gondolkoztam el, hogy milyen volt... Behunytam a szemem, és újra felidéztem az emléket... lehet, hogy csak azért csókolóztunk, mert segített ezzel nekem Lilyn... ami történetesen, nem járt teljes sikerrel... de akkor is csókolóztunk! Egyszerűen... nem akarom elfelejteni a csókot, és Kristalt sem... nem akarom elveszíteni... lehet, hogy csak nem rég ismertük meg egymást... de nekem már is nagyon sokat jelent... ezért nem szeretném elveszíteni... az a csók nagyon sokat jelent nekem, ahogy Kristal is... ha Kristalnak... most bármi baja esik Lily miatt, azt nem fogom annyiban hagyni! Azt meg fogom bosszulni, érte is... és azokért a dolgokért, amiket nekem kellett átélnem Lily miatt...