Lehet,hogy testben még itt vagy,de lélekben már elmentél.

Két napja nem beszéltem Dominicell,de hát,hogy is mondjam...ő sem nagyon keresett.Apa szerintem szörnyen makacs vagyok.Annyira,hogy már veszélyes vagyok önmagamra.Lehet,hogy van benne némi igazság.
-Beszéljel vele!-monta apa reggeli közben.
-Ha annyira akarna beszélni akkor már ő keresett volna.-kezdtem el mérgesen kotorgatni a gabonapelyhemet.
-Te tudod,de szerintem megfogod bánna.-rántotta meg a vállat.
-Miért bánnám meg?-pillantottam fel rá.
-Mert négy nap van még a nyárból.Négy nap és elmegy és ha tényleg így váltok el egymástól akkor lehet,hogy tényleg elfog felejteni,nem lesz oka arra,hogy emlékezzen rád,mert összevesztetek.És te itt leszel velem,magadba fogsz roskadni miközben ő egy másik országba jólérz,majd magát,új embereket ismer meg és már nem is fog emlékezni arra,hogy Provideceben volt egy barátja akivel közelálltak egymáshoz.-mondta el a kis mondológját,majd felnézett a reggelijéből és amikor meglátta az ijedt arcomat gyorsan hozza tette-de ez nem biztos,hogy lesz.-nézett rám pislogas nélkül.-változtathaszt rajta.Kicsim én csak neked akarok jót.Nem szeretném ha megbánnád.
-Tudom-sütöttem le a szememet.-átmegyek hozzá.-álltam fel az asztaltól.Gyorsan felkaptam a cipőmet és elindultam.Apa szavai kattoktak a fejemben.Nem szeretném ha ez történne.Nem akarom,hogy elfelejtsen.

Bekopogtam az ajtón és Dominic édesanyja nyitotta ki.
-Clover!Szia csillagom!-ölelt meg mosolyogva.
-Szia!Dominic itthon van?-kérdeztem.
-A szobájában.-engedett be.
-Köszönöm.-mosololyogtam és elindultam felfelé.Megálltam az ajtaja előtt és bekopogtam.
-Igen?-kiáltott vissza.
-Szia!-köszöntem halkan és beléptem.
-Szia!-köszönt vissza.Éppen egy fölsőt tartott a kezében és az ágyán levő bőrönd előtt ácsorgott.
-Már pakolsz is?-lepődtem meg.Nem mertem beljebb menni a szobában pedig már milliószor voltam itt.A küszöb előtt ácsorogtam.
-Egy évre megyek-rántotta meg a vállat és a kezében levő ruhadarabra pillantott.-nem szeretnék semmitsem itt hagyni.-folytatta.-téged sem.-nézett felém.Elmosolyodtam és felé lépkedtem.
-Nagyon fogsz hiányozni.-néztem rá és éreztem,hogy a szemem kezd megtelni könnyel.Megint sírni fogok.
-Te is.-dobta el a felsőt és szorosan átkarolta a nyakamat így közelhúzva magához.Átkaroltam derekát és éreztem,hogy legördül egy könnycsepp.
-Amit tegnap mondtam-kezdtem szipogva.
-Felejtsük el!-simította meg a hajamat.
-Rendben.-suttogtam.-Már csak négy napom van veled-hajoltam el-szóval ne töltsük búslakodással.-mosolyogtam erőltetetten,mert legszívesebben bömböltem volna,mint egy csecsemő.
-Helyes.-mosolygott ő is,csak az volt a különbség kettőnk között,hogy ő szívből mosolygott.Láttam rajta.
-Izgulsz?-kérdeztem kedvesen.
-Nem igazán.Már nagyon várom.Tuti király lesz és nyugi,egy tök jofej srác jön a helyemre.-egyből rá akartam volna vágni,hogy az ő helyére senki sem jöhet,de nem tettem.Nem lettem volna képes elszomorítani ezzel.
-Remélem is.-nevettem fel.-És miket pakoltál eddig?-érdeklődtem.
-Egy csomó mindet,ruhákat,könyveket,zseb lámpát-kezdte el sorolni,leültem az agyára és mosolyogva figyeltem,ahogy hadarja a mondandóját.Tényleg rengeteg mindet pakolt.Mintha a vadonba menne,távol a civilizációtól.Rettentően vidáman magyarázott és én ettől rettentő szomorú lettem.Nem az fájt,hogy cserediák lesz,hanem,hogy szót sem szólt róla.Fel sem merült benne,hogy esetleg én is szívesen elmennék vele,ha akarta volna ez akár egy közös út is lehetett volna.De ő nem akarta.Régen is sokat mondogatta,hogy ő egyszer,majd elmegy innen.Nem akart itt maradni,ő többre vágyott.Az egész világot akarta és ez az egy év Franciaországban csak a kezdet.Megérzi a szabadság ízét és megszereti.Kicsi neki Providence.Nem éri be ennyivel.

(Sziasztok!Igen tudom kissé rövid lett,de majd a jövőben tervezek hosszabb részeket is hozni💖)