1,5 hónappal később

- Ezt figyeld! - tartottam a kamerát, hogy tökéletesen látszódjon a tükörben. - Már rohadtul látszik!

- Jézus, de aranyos poci! - vékonyodott el Tabitha hangja a FaceTime hívásban.

- Nem tudom, hogy meddig lehet majd takargatni. - gondolkodtam el. - Lassan talán tényleg eljön az ideje, hogy megtudják Anyáék. - mondtam.

Ezután a mondat után pedig elhalkult Tabitha hangja és újra a félelem maró érzése vette át a főszerepet.

Belegondolni, hogy ezt el kell nekik mondjam, rettegéssel tölt el. Tudom, hogy ott, az így is nagyon bizonytalan lábakon álló kapcsolatunkat teljesen tönkreteszi és esélyem sem marad arra, hogy egyszer normális kapcsolatot alakítsak ki velük.

Az utóbbi időben pedig újabb dolog nehezíti meg a napjaimat a rosszulléteken és a szüleimen való aggódáson túl, ami pedig a kapcsolatom Lando-val.

Amióta visszajöttünk az abortuszklinikáról, valami megtört bennünk. Bennem is és benne is. Talán csak a mindkettőnkben felmerülő bizonytalanság miatt, de nagyon eltávolodtunk egymástól.

Ami elég nagy probléma tekintve azt, hogy sosem voltunk úgy igazán közel.

Mindennap beszélünk és ő visz el orvoshoz is, de kissé olyan, mintha azóta a nap óta, felhúzódott volna közénk egy fal és csak a babatéma az, amiről beszélünk.

Erről is tárgyilagosan. Fogalmam sincsen, hogy hogy érzi magát. És ő sem tudja, hogy én mit érzek. Azon kívül, hogy mindketten pontosan vissza tudjuk mondani az orvos utasításait, akár egy verset, semmit sem tudtunk meg egymásról. Kezdünk újra visszafelé tartani abba az állapotba, mint amikor találkoztunk azon a mindent megváltoztató éjjelen.

Mégis van egy különbség. Akkor dönthettünk volna másképp, de már késő. Mi már sosem lehetünk idegenek egymásnak. Egy olyan erős kapocs tart minket össze, ami egyszerűen nem engedi meg azt, hogy úgy viselkedjünk egymással, mint az utóbbi időben.

Nem lehetünk egymással ilyen ridegek, mert nem hagyhatjuk, hogy a gyermekünk ennél a fura helyzetnél is egészségtelenebb szituációban nőjön fel.

Bőven elég lesz majd megtapasztalnia, hogy az alig 20 éves szülei egy véletlen folytán akadtak össze, miközben az anyja még egyetemre szeretne járni, az apja pedig hetente a világ különböző pontjain kockáztatja az életét.

Rémisztő belegondolni, hogy bevállaltuk ezt a dolgot, de folyamatosan csak toljuk magunk előtt azokat a beszélgetéseket, amiknek meg kellene történniük.

Hiszen nincsenek válaszaink. Hogyan fejezem be az egyetemet? Lehetek valaha valójában orvos egy gyerek mellett? Lando mennyit tud vele lenni, ha ennyit kell utaznia? Menjünk vele mi is? Mi lesz, ha a média megtudja, hogy Lando-nak gyereke lesz? Hol fogunk élni a babával? Együtt fogunk élni hárman?

Kérdések, amelyek nap, mint nap gyomorideget okoznak, de a beszélgetéseink során fel sem merülnek. Mert nem merünk beszélni.

Nem merünk kommunikálni egymással, mert tudjuk, hogy nem vagyunk elegek ehhez a helyzethez és a leggyerekesebb utat választva csak eltoljuk magunktól azt a személyt, aki igazán meg tudna minket érteni ebben a helyzetben és nem foglalkozunk a problémáinkkal. Csak húzzuk az időt.

Amiből már nincs sok hátra.

- Figyelsz te rám? - kérdezte Tabitha a vonal túloldalán.

Hirtelen megrezzentem, mert teljesen kizártam szegényt és teljesen elleptek a gondolataim.

- Bocsi, Tab, csak elkalandoztam. Le kell tennem, mert hamarosan itt van Lando és össze kell készülnöm.

- Na! - csillant fel a lány szeme. - Remélem randira visz! - mondta lelkesen.

- Persze! Ha az, hogy elvisz orvoshoz és közben végig teljes csendben fogunk egymás mellett ülni az randit jelent, akkor igen. - húztam a szám, miközben fésültem a hajam. - Itt nem lesz sosem randi! - jelentettem ki.

A lány elégedetlenkedett, én pedig többször megkértem, hogy ne fárasszon ezzel a témával.

A beszélgetés közepedte elfelejtettem az ablakot lesni, hogy felbukkan-e a fiú, így már csak a csengőszót hallottam meg.

Összeugrott a gyomrom és kirohantam a szobámból.

-  Leteszem! - mondtam a legjobb barátnőmnek és az ágyamra hajítottam a telefonom.

Olyan gyorsan siettem le a lépcsőn, ahogy csak tudtam, de a folyosóra kanyarodva ráeszméltem, hogy elkéstem.

- Szia Willow! - hajolt be Lando a bejárati ajtó küszöbje felett, miközben apa értetlenül vizslatta a fiút.

- Ki ez a fiú? - nézett rám szigorúan.

Éreztem, hogy ott helyben eltudnám magam hányni az idegességtől.

- Ő csak... - dadogtam, miközben a hangom elvékonyodott.

- Te nem mondtad el? - kérdezte Lando.

Tekintetemmel egy másodperc alatt megöltem, amitől láthatóan zavarba is jött.

- Stella! - kiabálta apa anya nevét. - Gyere le! - kérte.

Éreztem, hogy itt a vége. A szüleim hamarosan megtudják és nekem lőttek.

- Valamit nem akar nekünk elmondani a lányunk! - mondta, miközben anya megérkezett az emeletről a Bibliát szorongatva, melynek olvasását fel kellett adnia amiatt, hogy olyat mondjak neki, ami eléggé megcáfolja annak tartalmát.

- Mit, Willow? - kérdezte, majd Lando-ra pillantott. - Ki a fiú? - hangzott el a kérdés, mintha ő ott sem lenne.

- Willow, tudniuk kell! - mondta Lando.

- Hallgass már el! - dörzsöltem meg a homlokom. - Üljünk le! - kértem meg mindenkit.

Lando kérdőn nézett rám, majd intettem neki, hogy kövessen.

- Ő Lando. - mutattam a fiúra remegő kezeimmel, miközben leültem mellé a nappaliban.

Hiába ültem a szüleimmel szemben, Lando közelségét éreztem a legbiztonságosabbnak, még úgy is, hogy az utóbbi napok nehezek vele. Talán a legnehezebb helyzetekben tudok rá igazán számítani.

És ez most egy nehéz helyzet. Az egyik legnehezebb, amivel valaha szembe kellett néznem.

- A barátod? - kérdezte apa szigorúan. - Esküvő előtt nem történhet semmi, különben elárulod a családodat. - jelentette ki tényszerűen.

Éreztem, ahogy a mellettem ülő fiú megrezzent. Elkezdte érezni a helyzet komolyságát.

Az arcom lángolt, miközben azt éreztem, hogy a testemet jéghideg vízzel öntik le minden pillanatban. Legszívesebben megszűntem volna létezni.

Az sem zavart volna, ha örökre.

- Nem a barátom... - kezdtem, de anya egyből megszakított.

- Akkor? - kérdezte.

- Rosszabb. - mondtam halkan. - Találkoztunk egy buliban... - folytattam az újabb megszakításig.

- Te lefeküdtél egy idegennel, mi? - emelte fel apa a hangját, majd mindketten keresztet vetve az ég felé pillantottak. - Ezt nem hiszem el!

Ekkor éreztem, hogy elszakadt bennem valami és hisztérikus zokogásba kezdtem. A testem remegni kezdett és alig kaptam levegőt.

Lando gyengéden simogatni kezdte a hátam, így éreztem, hogy nem vagyok egyedül ellenük.

- Mi lefeküdtünk. - böktem ki. - És én... - azt éreztem, hogy kiszáradt a szám és harcolnom kell azért, hogy minden szót ki tudjak mondani.

Láttam, hogy a szüleim is egyre frusztráltabbak és türelmetlenebbek.

- Babát várok! - mondtam ki nehezen, majd becsuktam a szemem, hogy ne is lássam a reakciójukat.

Tenyerembe temettem az arcom, így csak hatalmas levegővételeket hallottam. Hallottam anya egyre szaporább légvételeit.

- Micsoda? - ordított apa.

- Hozz vizet, Mike! Rosszul vagyok! - remegett anya hangja.

Ekkor felpillantottam és láttam sápadt arcát és azt, ahogy apa vízért rohan.

Láttam, hogy eltört bennük valami és a kezdeti sokkot átveszi a düh.

- Ugye hazudsz? - kiabált apa.

- Sajnálom! - sírtam keservesen.

- Szégyent hozol ránk a gyülekezet előtt! Szégyent hozol ránk Isten előtt! - kiabált.

- Én nem... - fogalmam sem volt hogyan fejezzem be a mondatot.

- Szégyen! - ismételte el anya.

Minden szavuk után azt éreztem, minta egy újabb és újabb kés szúrnának a szívembe.

Mindig igyekeztem nekik megfelelni, pedig nagyon nehéz volt. De most látom a szemükben, hogy már nem úgy néznek rám, mint ezelőtt. Talán ezután a reakció után már én sem fogok rájuk úgy tekinteni.

- Mióta? - kérdezte anya a könnyeit törölgetve.

- 3 hónapos... - szólaltam meg halkan. - 3 hónaposak vagyunk.

- A pokolra fogsz jutni! - mondta továbbra is kiabálva apa.

- Hogy mondhatja ezt a lányának? - állt fel Lando.

- Te csak meg se szólalj! - állt fel apám is. - Te... Te vetted el a lányunkat.

- A lányuk elkövetett egy hibát, de támogatniuk kellene! - lépett hozzá közelebb a fiú, akinek megragadtam a karját, emlékeztetve arra, hogy ők mégiscsak a szüleim.

- A lányunk... - ízlelgette anya a szót. - Nem! Nem a lányunk. Az én lányom ilyet nem csinálna. Az én lányom tiszteli az Istent és a szüleit. Te már nem az én lányom vagy, hanem egy óriási csalódás! - monoton hangja teljesen összetörte a szívem.

Újra csak zokogtam a fejemet lehajtva. Bár tudtam, hogy valami hasonló fog történni, de meghallva ezeket a szavakat, tudtam, hogy ez egy olyan mély pillanat, amit sosem fogok majd tudni kiverni a fejemből.

Hallani ezt egy olyan ember szájából, aki bármilyen is, de sokat jelent számomra, az egyenértékű a teljes megsemmisüléssel.

- Ezt fejezzék be! - folytatta Lando. - Nem beszélhetnek így vele!

- Hagyd, Lando! Nem ismered őket. - suttogtam.

- Nem ismered őket! - ismételte el gúnyosan a szavaimat apám. - Mindent megadtunk neked, te meg így beszélsz a szüleidről! Szégyen!

- Mi mindent, Apa? Mit? - néztem rá egyenesen. - Akkor lettetek volna a legelégedettebbek, ha egy kalitában élem le az életem és nem beszélek senkivel, csak Istennel. Titeket semmi sem érdekelt, csak az, hogy legyek hasznos tagja az egyháznak. Miért nem kérdeztétek meg valaha, hogy akarom-e ezt az egészet? Miért? Talán ha nem lettetek volan ilyen szigorúak, akkor sosem történik ez meg!

- Na takarodj fel a szobádba! - ordított anya. - Ránk ne fogd ezt az egészet! Más gyerek mindent megadna, hogy annyi mindene legyen, mint neked! Addig ki nem jössz a szobádból, amíg meg nem beszéltem apáddal, hogy hogyan tovább! Nem fogsz ránk több szégyent hozni! - mutatott fel az emelet irányába, akárcsak egy kisgyereknek.

- Nem! - szólalt meg Lando, miközben felálltam. - Ne menj fel, Willow!

- Te ebbe ne szólj bele! - hangzott egybefüggően a szüleim reakciója.

- Ó, dehogynem! Ennek a gyereknek én vagyok az apja és nem hagyom, hogy ilyen körülmények között kelljen fejlődnie. Egyébként is, Isten mit gondolna arról, hogy így beszélnek a gyerekükkel?

Ekkor láttam a szüleim szemében a maró düh és az ijedtség szikráit váltakozni. Tudtam, hogy ezzel a kérdéssel végleg szakadék került közénk és a gyermekem nagyszülei közé. Pedig nagyon szerettem volna, hogy a kisbabánk megismerje őket, de félek, hogy így lehetetlen lesz.

Mindig harcoltam ezért a kapcsolatért, ellentétben a bátyámmal, aki teljesen kihúzva magát abból, hogy a szüleinket kimenekítsük a szektájuk karajai közül, elköltözött az egyetemi kollégiumba és csak akkor jár haza, ha elzavarják onnan. Itthon pedig teljesen kikapcsol és ignorálja őket.

Lehet nekem is ezt kellett volna tennem és akkor nem fájnának így ezek a szavak és nem érezném még mindig azt, hogy bármit megtennék a bocsánatukért ezek után is.

- Hagyd, Lando, kérlek! - fordultam a fiú felé, aki hasonlóan cselekdett és csak rám koncentrált.

- Gyere velem, jó? Nem engedhetem, hogy ilyen stresszben itt maradj terhesen! -nézett mélyen a szemeimbe.

- De, nem! - fogalmam sem volt, hogy mit tegyek.

Rémisztő volt a gondolat, hogy ott kell hagyjam a házat, ami mindig biztonságos helyként szolgált és mindig menedékként tekintettem rá. És ott kell hagyjam a szüleimet, akikkel akármennyi vitánk volt és akármennyire nem értettünk egyet semmiben, mindig támogattak. Talán nem úgy, ahogy nekem szükségem lett volna rá, de tudtam, hogy szeretnek a szívük legmélyén.

Mostmár lehet, hogy úgy sem.

- Lando én nem függhetek tőled! - kezdett egyre nehezebbé válni a szemkontaktus.

- Kérlek, tedd meg a babánkért! - szavai ugyanúgy belém égtek, mint az ezelőttiek.

Itt már nem csak én vagyok.

Ha bármikor ezelőtt megkaptam volna ugyanezt a kérdést, nem megyek vele. De most nem választhatom a kényelmes ágyat és anya főztjét, amit csak ima után ehetek meg.

Most a kissé bizonytalanabb, mégis nyugodtabb jövőt kell választanom.

Mert nem lehetek örökké gyerek.

Mostmár nem csak én vagyok.

Ott van ő is. Ő, akinek én vagyok az anyukája.

Anyává kell válnom.

Mostmár mi vagyunk!

Hosszú idő után végre... Remélem továbbra is tetszeni fognak a részek. Igyekszem sűrűbben publikálni.
Jó olvasást kívánok!