- Mi az? - kérdezte Lando nevetve a néma pillanatok után. - Szeretnél egy közös képet? - kérdezte, mire sírni tudtam volna.

Gyereket csináltunk egy hónapja, de nem is emlékszik rám. Legalább annyi romantikája lenne ennek az egész szar helyzetnek, hogy a sok rajongója közül felismeri azt a lányt, akivel több is volt közöttük.

De ez a valóság.

- Nem... - nyeltem egyet. - Nem emlékszel rám? - kérdeztem és a hátam mögött erősen csíptem a tenyeremet a másik kezemmel, hogy ne csorduljon ki egy könnycsepp sem.

- Nem! - vágta rá. - Sajnálom, de nem! - váltott eggyel sajnálkozóbb hangnemre.

Láttam, hogy elnézett a vállam felett és valakit keresni kezdett a szemével, majd pont elkaptam a felismerés tekintetét is. Intett egyet, majd mosolyogni kezdett, mintha ott sem lennék.

- Nekem mennem kell, már várnak. Esetleg szeretnél egy képet akkor? - kérdezte megint, miközben én igyekeztem nem teljesen megsemmisülni a szégyentől.

- Nem. - mondtam, mire szinte reakció nélkül hagyva elsietett mellettem.

Egyenesen egy lányhoz ment. Láttam, hogy friss az ismertség, mert kicsit távolságtartónak tűntek, mégis izgatottnak.

Azt éreztem, hogy teljesen elhagy minden erőm és összetört szívvel leültem a pulthoz, ahol igyekeztem kitalálni, hogy mi legyen a következő lépésem.

Kikértem magamnak egy bubis vizet, amit azonnal meg is kaptam. Ahogy belekortyoltam végigszaladt a garatomon az alkohol forró érzete. Azonnal visszaköptem, amennyit csak tudtam és nagyon dühös lettem.

- Vizet kértem! - kiabáltam rá a csaposra. - Ne szórakozzunk már, terhes vagyok! - szóltam rá sokkal dühösebben, mint kellett volna.

A fiú kikerekedett szemekkel vezette végig a tekintetét rajtam, majd sűrű bocsánatkérések között adott kettő ingyen vizet bocsánatkérésképp.

Először éreztem valami kis apró kötődést az apró kisbabával a hasamban. Először éreztem azt, hogy meg kell védenem.

Rémület fogott el, mégis volt benne egy kis szokatlan békesség. A napokban annyira egyedül érzem magamat ebben a helyzetben, de most eszembe jutott, hogy mégis ott van ő, aki csak rám számíthat. Fogalmam sincsen, hogy mi ez az érzés bennem felé, csak annyit tudok hogy még csak hasonlót sem tapasztaltam.

Ez az egy gondolat akkora erővel töltött fel, hogy felpattantam és tudtam, hogy bármit megteszek, hogy elmondjam ma este Lando-nak, amit tudnia kell.

A pult előtt táncolt ugyanazzal a lánnyal, akivel az este elején találkoztak. Minden gátlástalanságomat összeszedve sétáltam oda. Megálltam mellettük és gondolkodás nélkül megszólaltam.

- Halló! - mondtam elég hangosan ahhoz, hogy a dübörgő zenén túl is meghalljanak.

Mindketten meglepetten pillantottak rám. Míg Lando szemében az ijedtség, addig a lány szemében a lenézés szikrája csillant meg. Láttam, hogy azonnal méregetni kezdett és tudta, hogy potenciális ellenfél vagyok számára.

- Lando! Beszélnünk kell! - mondtam csakis a fiúra koncentrálva.

- Te ismered őt? - kérdezte nyájas hangon a szőke modell kinézetű lány.

- Nem! - vágta rá Lando, akinek az arca vörösben úszott.

- Ne hazudj! - kiabáltam rá. - Igen, ismer! - néztem a lányra, aki teljesen össze volt zavarodva. - És egy nagyon fontos dologról kell beszélnem vele!

- De... Nem! - dadogott Lando, mire a lány legnagyobb meglepetésemre hinni kezdett nekem.

Láttam az arcán, ahogy végiggondolja a helyzetet, majd hátrébb lépett Lando-tól.

- Nem fogok én senkivel versenyezni érted! - vont vállat.

- Nem is kell! - jelentette ki a fiú, majd gyorsan rám nézett, szemeivel kérve, hogy segítsek. - Ugye? - kérdezett engem. - Nem is tudod ki vagyok!

- Nem versenyzek én senkivel! - ingattam a fejem. - Egyszerűen csak történt valami, amiről tudnia kell! - néztem a lányra.

- Lefeküdtetek? - nyúlt bele teljesen a közepébe, mire azt éreztem, hogy nem hazudhatok.

- Nem! - hallottam Lando hangjában a rémületet.

- De! - mondtam nyugodtan.

A lány megforgatta a szemeit és gúnyosan mosolyogni kezdett.

- Mi mást várhattam volna a híres, nevezetes Lando Norristól? - tette fel a költői kérdést, majd elviharzott mellettünk.

Drága parfümjének az illata beszökött az orromba, miközben a megbánás érzése elöntötte a testemet. Lehet, hogy lett volna közöttük valami igazán komoly, én pedig egy pillanat alatt tönkretettem.

- Mi a franc? - kiabált Lando és a fejét kezdte fogni. - Mi a francot akarsz már? Hetek óta próbálkozom nála, te meg idejössz és előadod magad, mintha a szeretőm lennél! - háborgott.

Dühe kissé megrémített, mert ezt az amúgy sem könnyű vallomást, szerettem volna a lehető legnyugodtabb körülmények között elmondani neki, de látom, hogy ma este nem lesz a nyugalom megtestesítője.

- Én csak... - szeppentem meg hirtelen.

- Na mondjad akkor, ha ez nem tűr halasztást! - folytatta szigorúan.

- Én... - dadogtam, mint egy óvodás.

- Na oké, nekem erre nincs időm! - tárta szét a karjait. - Szállj le rólam mostmár! - mondta, majd megfordult és ott akart hagyni.

Én a rémülettől hajtva megragadtam a karját és nem hagytam, hogy elmenjen.

- Menjünk be egy szobába, kérlek! - szorítottam meg a kezét. - Kérlek! - ismételtem el mélyen a szemeibe nézve.

Először a tekintetét a kezemen tartotta, melyen az övét fogtam. Homlokát összeráncolva sugárzott szeméből a düh, majd az arcomra vezette szemeit, ahol meg is állapodtak.

Nézett, majd kissé megenyhült a tekintete, amikor látta, hogy egy eddig magabiztosan tartott könnycsepp lassan végigfolyt az arcomon.

- Akkor menjünk be. - ingatta a fejét. - De egy percet kapsz! - vágta rá, majd elindult.

Követtem és igyekeztem összeszedni magam. Tuti rohadt idegesítő lehet, hogy zaklatom, hogy mondani akarok neki valamit, aztán meg csak dadogok össze-vissza.

Besétált a szobába, majd én is. Becsuktam magam mögött az ajtót és neki támaszkodtam.

- Emlékszem amúgy rád. - mondta a félhomályban.

- Mi? Akkor miért viselkedtél eddig úgy, mintha egy rajongód lennék? - kérdeztem.

- Hát... - gondolkodott el. - Például azzal a lánnyal, akit elüldöztél, elég jól alakultak a dolgok. Nem akartam csökkenteni a ma esti esélyeimet, de már mindegy. - vont vállat.

- Egy éjszaka volt csak az egész, értem. - bólintottam.

- Mert te többre számítasz? Nem akarom, hogy félre értsd, de túl fiatal vagyok... vagyis túl fiatalnak... - veszett el a gondolataiban és láttam, hogy zavarba jött.

Próbálta összeszedni fejben, hogyan tudna a legkevésbé megsérteni, de fogalma sem volt, hogy nekem erre nincs szükségem.

- Na jó, igazából túl éretlen vagyok ahhoz, hogy most bármit is komolyan vegyek a versenyzésen kívül. - mondta, mire egyre inkább hányingerem lett.

- Hát ez eddig volt így! - vágtam rá.

Egyre inkább éreztem, hogy ki kell mondjam és ezzel párhuzamosan éreztem, hogy a szavak mellett a napi étkezésem is ki akar jönni.

Berohantam a szobához épített kis mosdóba és szinte a wc ülőke fölé esve adtam ki magamból azt a kevés dolgot, amit sikerült ma magamba tuszkolni.

- Ömm... - hallottam a háttérben. - Lehet akkor én lépek. Vagy maradok. Nem tudom. - mondta kínosan a fiú, miközben köhögtem.

- Itt ne hagyj már! - kiabáltam rá erélyesen.

- Igazad van, bocs! - válaszolta. - Hozok vizet! - mondta, majd kiszaladt a szobából.

Mikor éreztem, hogy talán ennyi volt, akkor lehúztam a wc-t és a sötét szoba falának dőlve vártam a fiút, aki hamarosan meg is érkezett.

A kezembe nyomta a vizet, majd a srégen lévő ágy szélére ült és engem nézett.

Megittam az egész üveggel, majd vettem pár nagy levegőt.

- Túl sokat ittál ma! - válaszolta a fiú.

- Egy kortyot sem. - válaszoltam rekedten.

Eszembe jutott, hogy mégis volt egy korty, mert a csapos nem figyelt. De ez jelen esetben nem volt igazán említésre méltó.

- Akkor ez mi volt? - kérdezte, mire nem reagáltam.

- Tehát emlékszel rá, hogy mi volt legutóbb? - kérdeztem én is.

- Persze. - bólintott.

- Emlékszel rá, hogy lefeküdtünk, ugye? - nyomatékosítottam.

- Nyilván. - kezdett el nevetni.

- Akkor nem fogod letagadni, ami történt. Megígéred?

- Meg. - mondta hosszas gondolkodás után. - Te ugye nem? - kérdezte rémülten.

Éreztem, hogy a szívem hevesen dobogni kezd. Rájött. Ki sem kell mondanom.

- De. - mondtam halkan.

- Légyszíves ne csináld ezt! Mondd el mennyi pénzt kérsz, de kérlek ne hazudj a sajtónak! - állt fel a fiú az ágyról idegesen.

- Te miről beszélsz? - értetlenkedtem.

- El akarod adni a sajtónak a legutóbbi kis kalandunkat. Hazudni akarsz nekik. És most idejöttél engem megfenyegetni, hogy ha nem fizetek, akkor megteszed és lejáratsz engem mindenki előtt! Légyszíves ne... - hadarta levegővétel nélkül, mire kiáltottam egyet.

- Állj már le! - torpant meg. - Semmi ilyesmiről szó sincs! - jelentettem ki.

- Mi? - kérdezte meglepetten. - Biztos?

- Nem kell a pénzed, Lando! Nem kell!

- Akkor miről van szó? Én komolyan nem értem, hogy mi történik! - tárta szét a karjait.

- Én nem voltam előtted senkivel már egy jó ideje. Több, mint egy éve. És utánad sem voltam senkivel. Igazából nem is lehettem volna, mert vallásos vagyok és házasságig... - hadartam össze-vissza. - Na érted. - láttam az arcán, hogy semmilyen szinten nem érti, hogy hova akarok kilyukadni. - Te voltál az első hosszú idő után és kurva jó volt. Azt éreztem, hogy ez több volt, mint amit eddig valaha tapasztaltam. És tényleg az volt... Ez nem volt hétköznapi. - csuklott el a hangom.

- Nem volt... - ismételte el kérdőn - hétköznapi?

- Azóta többször rosszul voltam és furcsán éreztem magam. Vettem egy tesztet és...

- Úristen. - kapott a szája elé.

A következő szavak fojtogattak. Azt éreztem, hogy nem tudom kimondani őket, hiába ezekre készülök már hosszú napok és órák óta.

Olyan keserves sírás tört rám, hogy egy pillanatig azt éreztem, nem tudok megnyugodni. Reszkettem és a maró könnyek között nem láttam semmit a fiúból.

- Terhes. - mondtam ki nagyon nehezen. - Terhes vagyok! - zokogtam. - Terhes vagyok, Lando!

- Úristen! - megláttam könnyeim záporán keresztül, hogy leguggolt. - Ez biztos? - kiabált.

- Voltam orvosnál is. - próbáltam lenyugodni, de nem ment.

- Úristen! - hallottam megint.

- Te vagy ennek a kisbabának az apja! - mondtam és lehúztam őt is a probléma gödrébe, ahonnan egyelőre fogalmam sincs, hogy hogyan jutunk ki.

Vagy, hogy egyáltalán kijutunk-e.