- Elég megalázónak érzem ezt a helyzetet! - hagytam, hogy toljon a fiú a tolószékben.

- Pihenned kell! - mondta.

Halkan bólintottam. Nem harcoltam ellene. Olyan kimerültséget éreztem, hogy most a kiszolgáltatottság nem tartozott a legnagyobb problémáim közé.

- Nagyon gyönyörű! El sem tudod képzelni, hogy milyen szép lesz! - mondta a fiú és hallottam hangján, hogy mosolyog.

Felnyúltam és megfogtam a kezét, amellyel a tolószék karját fogta.

A szívemet melegség töltötte el a gondolattól, hogy így érez a babánk iránt. Melegség, nyugalom.

Lassan betolt egy sötétebb szobába, ahol elhaladtunk más kisbabák mellett, akik az inkubátorokban feküdtek, a mi babánk viszont egy külön szobában volt.

- Miért nincs a többiekkel? - kérdeztem, miközben egy újabb folyósón haladtunk el.

- Nagyon nem volt jól, Willow! - mondta. - Egy speciális inkubátorban van. - folytatta megtört hangon.

- Sajnálom. Sajnálom, hogy itt voltál egyedül ezzel a teherrel. - mondtam. - Meg, hogy le kellett mondanod az idei szezonról is.

- Nem érdekel, komolyan! Az a lényeg, hogy itt vagytok velem. - tolt tovább. - Minden megérte, ami eddig volt azért, hogy most itt legyünk. Tudom, hogy nem olyan a helyzet, mint amit szerettünk volna, de nem érdekel. - hallottam szavain, hogy nagyon kimerült.

Minden mozdulata és reakciója őszinte, viszont mégis az árnyéka önmagának. Arcán halvány rácok jelentek meg és vékonyabbá vált mindene. Ez a pár hét teljesen mássá tette a fiút. Megváltoztatta, talán örökre.

Találkozott a halál szelével.

Végre odaértünk a szobához, ahova a fiú gondolkodás nélkül betolt. Nem volt átmenet az érzelmek között. Egyik pillanatban még a végtelen folyosón vártam, hogy láthassam a kislányom, a másik pillanatban pedig vége lett a végtelennek.

A szoba négy fala közrezárta a fényben úszó inkubátort, amelyből csipogó, sípoló csövek és gépek lógtak ki. Ebben az óriási körítésben pedig közelebb hajolva ott van egy aprócska, törékeny és ártatlan csecsemő, akinek fogalma sincsen arról, hogy mi zajlik körülötte. Fogalma sincs arról, hogy mi vagyunk a szülei.

Ahogy megláttam őt annyira csodálatos volt. Annyira tiszta, annyira semmihez sem fogható. Olyan valóságos.

Valóságos, de nem mesebeli.

Csodálatosnak láttam ezt a kicsi gyermeket, de nem éreztem azt a lehengerlő valamit, amit ilyenkor ecsetelnek az anyák.

Tudtam, hogy mindennél jobban szeretem. De azt is tudtam, hogy a világ nem.

Nem lesz neki könnyű. Nem is érkezett meg könnyen a világra.

Éreztem, ahogy szinte fizikailag is fájdalmasan kezdte nyomni a vállamat a súly, hogy ennek a kis lénynek olyan életet kell biztosítanunk, amit megérdemel.

Ő annyit küzdött, hogy most itt legyen velünk. Annyira nem akartuk őt sokszor, de mégis kitartott. Miért tette ezt? Tudta, hogy jönni kell?

Most rajtunk a sor bizonyítani.

Nem akartam mást, csak őt nézni. Nem mondtam semmit, nem sírtam. Csak néztem.

Néztem, mert ez hihetetlen.

Ez nem olyan, mint amikor lenézel egy hegy tetejéről és csodás a látvány, amiről nem akarod levenni a szemed. Az valami hatalmasabb dolog nálad.

Ez a kisbaba nem hatalmasabb, mint én. Sőt, olyan kicsi, hogy még a tenyeremben is elfér. De mégis sokkal többet bír el, mint az a hegy.

Neki nem csak az időjárás viszontagságait kell kibírnia majd, hanem azt az életet is, ami még csak ezután következik. És az valahogy nehezebb, mint egy hóvihar.

- Ő a babánk. - remegett Lando hangja.

Éreztem a pillantásait magamon.

- Te meg az anyukája. - törte meg a szavai után beállt csendet. - Nem voltam mindig biztos benne, hogy látni foglak titeket egy szobában. - csuklott el az addig határozottan csengő hang.

Oldalra nyújtottam a kezemet jelezve, hogy jöjjön közelebb. A fiú könnyedén ölelésébe vont és talán erősebben is szorított, mint ahogy most jól esne, de eszem ágában sem volt szólni neki, hisz ez a mi pillanatunk.

Ölelni Lando-t, miközben csodálhatom a kisbabámat. Most mindenem megvan, 10 hónappal ezelőtt pedig semmim nem volt.

Mindenünk meg van, pár napja pedig szinte mindent elvesztettünk.

Furcsa az élet, kicsit nem is tűnik valóságosnak.

- Kellene neki egy nevet választanunk. - mondta.

Eszembe sem jutott mindeddig, hogy mi legyen a kicsi neve. Eddig olyan távolinak tűnt ez az egész és nem mertem a valóság tengelyére helyezni.

- Név. - suttogtam.

- Olyan nehéz. - nézte a babát Lando. - Semmi nem illik hozzá.

- Nincs olyan szép név, mint ő. - tanakodtunk.

- Sokáig bírtuk elfogulatlan szülőkként.  - mosolyogtunk a fiú szavain.

Ekkor halk ajtónyitódás hallatszott. Egy kedvesarcú nővér lépett a szobába.

- Tudtam, hogy hol talállak, Lando. - simította meg a fiú vállát, mire az gondterhelten biccentett neki egyet.

- Mindig itt, Olivia. Ameddig csak kell. - sóhajtott.

- Azt beszéltük a főorvossal, hogy talán segítene neki, ha egy kicsit fognátok. - mondta Olivia.

A fiúval érzelmekkel telve egymásra néztünk.

- Még te sem vehetted fel, Lando? - kérdeztem.

- Nagyon rosszul volt, Willow. - ismételte el a fiú sokadszor.

- Bocsi. - mondtam neki.

Érzem, hogy ezekkel a kérdésekkel csak újra és újra eszébe juttatom az elmúlt napokat. De nekem szinte hihetetlen, hogy teljesen kiestem ennyire sok időre.

Mindeközben a nővér kezdte átpakolni a baba gépeit úgy, hogy elérjenek a fotelig, ami az inkubátor mellett van.

-  Valaki le is ülhet a fotelbe és szabaddá kellene tenni azt a részt, ahova tesszük, hogy a baba érezhesse a bőrötöket. - mutatott a sárga fotelre.

- Ülj le, Lando. - mondtam.

- De te vagy az édesanyja, neked van jogod először a kezedben tartani. - ellenkezett.

- Lando! Fogalmam sincs, hogy mit éltél át az utóbbi hetekben, de tudom, hogy mindig ez a pillanat lebegett a szemeid előtt. Megérdemled! - simítottam meg a vállát, mire mindketten pityeregni kezdtünk.

Lando levette a pólóját és azt láttam a szemein, hogy talán nem is hetek óta vár erre, hanem tudat alatt talán mindig erre a pillanatra várt.

Olivia lassan a mellkasára helyezte a babát és megmutatta a fiúnak, hogy hogyan kell tartania.

Olyan csodálattal nézte azt a kisbabát, hogy valami fullasztóan erős érzés öntötte el a testem. A boldogság olyan erővel hatolt belém, amiről eddig nem is tudtam, hogy létezhet.

Megláttam azt a két személyt, akik az otthont jelentik nekem. Akik valami olyan polcra helyeződtek abban a pillanatban az elmémben, ahova soha senki nem fog tudni. Soha senkik nem fogják tudni már belőlem ezt a mély csodálatot és szeretet kiváltani, mint ők. Hiszen én most, látva őket együtt odaadom minden szeretetemet és hagyom, hogy azt tegyenek vele, amit akarnak.

Nekem mostantól ők a legfontosabbak.

- Gyönyörűek vagytok. - mondtam a fiúnak.

Odamentem én is hozzájuk és gyengéden cirógatni kezdtem a kisbabánk testét, ami valami elképzelhetetlenül puha volt.

- Boldog vagyok. - súgtam oda a fiúnak.

- Én is, Willow. Nagyon! - mosolygott rám.

Nem tudom mennyit ülhettünk ott, csak úgy hármasban egy szó nélkül. De valami olyan terápiás hatása volt ennek az egésznek, hogy volt időm átgondolni jónéhány dolgot, amik már egy jó ideje csak az agyam leghátuljában voltak és rájuk fogtam, hogy sötét gondolatok, közben maguk voltak a valóság.

- Ki kell mennem egy pillanatra. - súgtam oda Lando-nak, aki riadtan rám nézett, de egy meleg mosollyal tudattam vele, hogy nem kell félnie.

Egy pillanatig szorongattam a kezemben a telefont a folyosó sötétjében, de nem kellett túl sok bátorságot vennem ahhoz, hogy megnyomjam a hívás gombot.

Hosszasan csengett ki, majd megszólalt benne ugyanaz a rideg hang, mint amit már megszoktam a hosszú évek alatt.

- Szia, Willow. - szólt nyersen.

- Apa is ott van? Hívd oda, ha nem. - céltudatos hangom túl hangosnak érződött a kongó ürességben.

- Itt  vagyok. - mordult fel a férfihang a távolból.

- Oké. - fújtam ki a levegőt. - Megszületett a baba. - mondtam és csend fogadott.

Ki sem vártam, hogy kellemetlen legyen a csend. Folytattam.

- És sosem fogjátok látni. Nem segítettek. Majdnem meghaltunk mindketten, de ti akkor sem voltatok ott, amikor könyörögtem. Nem voltatok a szüleim. Akkor, hogy lehetnétek nagyszülők? Hogy?

- De... - törte meg anya a csendet, de esélyt sem adtam neki.

- Csend! - szóltam rá. - Életem legnehezebb időszaka volt ez és ti semmiben sem segítettetek. Tabitha volt ott egyedül mellettem a családból. Ha nem lettem volna olyan szerencsés, hogy Lando-val hoz össze az élet, akkor csak Tabithára szamíthattam volna. Ti pedig csendben néztétek, ahogy szenvedek. Nem vagytok a szüleim, egy szülő nem ilyen! - kezdtem el sírni.

Csak most a boldog könnyeket a harag forró könnyei váltották fel.

- Egész életemben azért harcoltam, hogy szeressetek. Komolyan mindent megtettem volna. - halkultam el. - De amióta megismertem Lando-t rájöttem, hogy a szeretetért nem kell harcolni, pedig eddig mindig azt hittem. Ő úgy szeret, ahogy vagyok. Ti erre sosem voltatok képesek.

- Ne sértegesd a szüleid! - folytatta anya.

- Nem vagytok a szüleim. Rossz emberek vagytok, rájöttem. Nem vagytok jó emberek, hisz még azt sem tudtátok szeretni, akit a gyereketeknek neveztek. És ez az egész vallás dolog. Belemenekültök, közben csak elakartok menekülni a tudattól, hogy  nem vagytok jók. Nem tudtok szeretni. Nem tudtok érezni. Gyengék vagytok!  És én túlnőttem rajtatok! - mondtam ki és azt éreztem, hogy a mellkasomról egy tonnás kő zúdul le. - Ma láttam először a kislányomat és már most tudom mi az a szeretet, amit ti sosem éreztetek. Én szeretni fogom őt bármi is történjék, ti erre nem  voltatok képesek. Gyengék vagytok! - ismételtem el.

- Ez.. ez - dadogtak.

- Mától végeztem veletek. Remélem egyszer megtaláljátok azt a megnyugvást, amit  mindenáron kerestek! - mondtam. - Sziasztok. - fejeztem be. 

Egy ideig nem emeltem el a telefont a fülemtől, csak hallgattam a lélegzeteiket. Lélegeztek, de nekem olyan volt ez, mintha meghaltak volna.

Tudom, hogy el kell gyászolnom ezt a kapcsolatot és nem lesz könnyű, de fel kell nőnöm és látnom kell, hogy ők sosem voltak  igazán az életem részei. Én akartam, de ők nem. Fontosabb volt a hit, mint  én. Vagyis nem a hit, hanem amit ők annak csúfolnak.

Ez a kis idő a kislányommal már rávilágított arra, hogy mit kellene éreznie egy szülőnek. És az nem egyenlő azzal, ahogy ők bántak velem.

Azt érzem, hogy megszakad a szívem, de a kicsi nem ismerheti meg őket. Neki nem lehetnek ők olyan traumák, mint nekem lettek.

Visszasétáltam és Lando azonnal meglátta a kisírt szememet.

- Mi a baj? - kérdezte.

- Anyáék. - mondtam, mire arca átváltott sajnálatba. - Végeztem velük. - mondtam neki.

 - Mi? - nézett furcsán.

- Nem szerettek. Tudod, te is. Nekem már van egy szerető családom és ők nem lesznek a részei.

A fiú egy szomorú mosoly kíséretében adott egy csókot.

- Sajnálom, hogy ezt mondom, de jó döntés. Mi itt leszünk. - mondta.

- Érdeklődtek felőlünk az utóbbi hetekben? - kérdeztem.

Lando lassan ingatta a fejét.

Jól döntöttem.

Igyekeztem megtörni a nehéz pillanatokat és nem elvenni a jelenleginek a fényét.

- Név. - biccentettem Lando felé.

- Mi legyen? - kérdeztem.

- Nem tudom. - grimaszolt. - Talán...- csillant fel a szeme. - Áh, semmi.

- Mondd csak. - bíztattam.

- Inkább nem kéne. - ingatta a fejét és láttam rajta a zaklatottságot.

- Engem érdekel. Komolyan. - ültem mellé.

- Csak az jutott az eszembe, hogy... - őrlődött. - Mi lenne ha, az lenne a neve, hogy Love? - kérdezte.

- Ez gyönyörű! - csókoltam meg, amit nem viszonzott, csak meredt maga elé. 

- Ne legyen inkább! - ingatta megint fejét.

- Miért? Nekem nagyon tetszik. - simogattam az arcát.

- Volt egy Love az életemben. - mondta, mire hirtelen görcsbe rándult a gyomrom.

- Volt? - kérdeztem.

- Már nem él. - mondta, mire láttam az arcán a fájdalmat.

Talán, ha Love még élne... - gondolkodtam el, mire inkább abbahagytam. Egy fiatal lány volt. 

- Ó, Lando. - öleltem át oldalról, hogy ne zavarjam a babánk álmát.

 - Csak tudod azt hittem veled is az lesz, mint vele és nem bírtam volna ezt ki másodjára. - remegett a hangja. -  Te segítettél át a gyászfolyamat végén és azt hittem, hogy megint előről kezdődik és az nem ment volna! Tényleg nem! - hangja keserves volt.

- Itt vagyok, Lando! Itt vagyok, oké? - kérdeztem, mire bólogatott. - Majd egyszer mesélsz róla? - kérdeztem.

- De most nem utálsz, hogy egy másik lány miatt sírok? - kérdezte.

- Jó ember volt, ugye? - kérdeztem vissza.

- Igen. Nagyon. - mondta.

- Akkor nem. Ha azt érzed, hogy megérdemli, akkor legyen a kicsi neve Love. Biztos vagyok benne, hogy fiatal volt még a halálhoz. A kislányuk talán egy kicsit még megtartja az emlékét. - öleltem tovább.

- Nem lehetsz ilyen jó ember, Willow. - sírt Lando.

- Azt érzed, hogy sokat hozzád tett? - néztem rá.

- Nagyon. Nem lennék nélküle az az ember, mint ma. Komolyan! Ti ketten tettetek engem felnőtté. - magyarázta.

- Akkor nélküle nem kaptalak volna meg ilyen tökéletesnek. Én őszintén büszke lennék, ha Love lenne a kicsi neve. - néztem a babánkra.

- De tudod, hogy már csak téged szeretlek? Ugye? - nézett mélyen a szemebe.

 - Nincs bennem kétely. Tényleg! - mosolyogtam rá.

Tényleg  nincs. Mi ebben a pillanatban most itt vagyunk és csak az számít.

- Akkor Love? - kérdezte félmosollyal.

- Akkor Love!

- Üdvözlet Love Norris! - puszilta meg Lando a kisbabánk arcát.

Sziasztok!

Jó sokat kellett várni erre a részre, azért remélem még valakinek lesz türelme felvenni a történetszálat. És azt is remélem, hogy tetszeni fog a rész!

Ha valaki nem ismeri a Love-szálat a történetben, annak ajánlom egy régebbi könyvemet, az Érted dobbant!

Jó olvasást!