- Gyere már le a létráról! - utasított a fiú.

- Akkor is befejezem még ezt a részt! - koncentráltam arra, hogy egyenes vonalakat húzzak a fal és a plafon között.

Bár Lando szinte készen vette a lakást, nem volt gyerekszoba, így a legvilágosabb tetőtéri sarkot kiválasztottuk a babának és azt próbáljuk előkészíteni az érkezésére.

- Cseréljünk akkor! - húztam meg az utolsó halvány napsárga vonalat és leültem az üres szoba közepére. - Úgyis elfáradtam.

- Végre! - ujjongott gúnyosan a fiú.

- Félek, hogy versenyezned kell menni, ha beindul a szülés. - néztem, ahogy a fiú folytatni kezdi, amit elkezdtem.

- Két verseny között fog születni, megmondták az orvosok! Nem kell félni, ott leszek! - fordult meg egy pillanatra.

Majd néma percek következtek. Elemezgettem minden apró vonását.

Néztem, ahogy hátrafordított baseball sapkája alól kilóg néhány sötét, göndör fürt. Néztem, ahogy kezein megfeszülnek az izmok egy-egy mozdulat hatására. Halvány mosolyra húzódott a szám, amikor láttam, ahogy koncentrál.

- Kérdezhetek? - törtem meg a csendet.

A fiú tudva, hogy nézem őt, csak bólintott.

- Ha visszapörgethetnéd az időt 8 hónappal ezelőttre, arra az estére, amikor először találkoztunk, akkor ugyanúgy lefeküdnél velem tudva minden következményt? - kérdeztem, mire hogy mozdulatai lelassultak.

A kezek munkáját átvette az agy munkája és gondolkodni kezdett, de megfordulni továbbra sem mert.

- Tényleg nem bánom, hogy ez történt. - vont vállat. - Ugyanúgy megtenném! - láttam az arcán, hogy saját maga számára is választ adott egy talán régóta érlelődő kérdésre.

- És akkor is lefeküdtél volna velem, ha... - féltem folytatni.

Féltem, hogy olyan választ kapok, amit nem szeretnék.

- Ha? - türelmetlenkedett.

- Ha nem lettél volna részeg? - fejeztem be.

- Nem értem a kérdést. - mártotta bele az ecsetet egy újabb adag festékbe, majd gondosan letörölgette a felesleget.

Tudom, hogy értette. Csak gondolkodási időt hagyott magának. Segítettem neki ebben.

- Ha teljesen józan lettél volna, akkor is vonzónak találtál volna, vagy csak az alkohol miatt kívántál meg? - zártam ki kérdésemmel a válasz elől menekülés lehetőségét.

Olyan fizikai tünetek törtek fel bennem, mikor megkérdeztem a fiút, ami nagyon meglepett.

Kivert a víz és levegőért kellett kapkodnom. Meg sem várva a reakcióját felálltam, amilyen gyorsan csak tudtam és kisiettem a szobából a konyhába tölteni egy pohár vizet.

- Minden oké? - jött utánam sietve a fiú.

- Aha! Elmegyek wc-re! - kerültem ki gyors léptekkel.

Bezártam magam a pár négyzetméteres térbe és a wc tetejét lehajtva leültem annak tetejére.

Hirtelen annyira kicsinek tűnt a ház. Azt érzetem, hogy ez a kérdés teljesen összeszűkítette a világomat és a válasz vagy bezár annak fogságába, vagy kitágítja a világot, amiben eddig éltem. Ezzel a kérdéssel el fog valami olyasmi dőlni, ami hónapok óta nem hagy nyugodni.

Lehunytam a szemem és igyekeztem arra gondolni, hogy nem állhat meg a világ, bármit mondd a fiú. Az élet menni fog tovább és én is, bármi lesz. Nem engedhetem, hogy a gyerekem születésének eufóriáját bármi elnyomja.

Pár nagy levegő után visszamentem a konyhába, ahol lehúztam az egész pohár vizet és úgy lihegtem utána, mint a kisfiúk, akik a focimeccsről hazatérve hidratálnak.

Visszasétáltam felkészülve minden lehetséges kimenetelre és ugyanúgy leültem a barna parkettára a szoba közepére, ahogy az előbb.

- Minden oké, biztos? - kérdezte megint a fiú.

- Lando, terhes vagyok, nem haldoklom! - válaszoltam feszülten.

- Így aggódjon érted az ember! - grimaszolt egyet a fiú, majd elkezdte az ablak melletti éles vonalakat körbe festeni. - Ezzel kellett volna kezdeni. - ingatta a fejét.

- Kérdeztem az előbb. - mondtam halkan, de mégis erőteljesen.

Csak túl akartam rajta lenni.

- Tudom. De nem tudom mit mondjak. - vett egy mély levegőt.

- Az igazat! - remegett a hangom. - Kérlek mondd ki az igazat! Kérlek! Nem leszek mérges, jó? - akaratlanul is egyre keservesebb lett minden hang.

A fiú megfordult lassan és leült a létra tetejére.

Egy ideig csak néztünk egymásra némán. Olyan csend volt, hogy hallottuk az erdő neszeit és borzasztóan hangosnak hatott, amikor Lando fészkelődött a létra tetején. Ő mégsem vette le rólam a tekintetét. Néha elmosolyodott, majd újra komollyá vált.

- Igazából amikor először beszéltük a dj pultnál, akkor nem voltam részeg, aztán meg nem bírtalak elfelejteni egész este. Az, hogy véletlenül a te szobádba mentem be nagyon boldoggá tett. Nem hiszek a sorsban meg ilyenek, de az valami sorsszerű dolog volt. - mondta.

- Válaszolj! Hallanom kell! Lefeküdtél volna velem vagy nem? - ismételtem el megint.

Érződött, hogy teljesen máshonnan közelítjük meg ezt az érzést és én sokkal feszültebb voltam, mint ő.

- Le. - mondta határozottan.

A melegség végigfutott a mellkasomon. Az izgalom minden porcikáját elöntötte a testemnek és ha akartam volna, akkor sem tudtam volna felállni.

- Te lefeküdtél volna velem józanon? - kérdezett vissza.

- Nem. - vágtam rá határozottan.

Láttam, ahogy megtörik valami a fiú arcán és ettől az izgalom helyét a rémület csípő érzése vette át.

- De nem bántam meg. Sőt! - kezdtem el simítgatni a parkettát a tenyeremmel.

- Sőt? - kérdezett megkopott magabiztossággal.

- Jó, elég volt! - koppantottam egyet a padlón. - Elmondom! - néztem újra a szemébe.

Úgy döntöttem, hogy már úgy sem tudok ennél inkább szétzilált lenni és mindennek a határán táncolnak az érzelmeim, így kiterítem minden lapomat.

- Nem kell reagálnod, ha nem akarsz. - vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam. - Nem haragszom, akkor sem ha kinevetsz meg semmi, csak elmondom, jó? - éreztem, ahogy a hisztérikus sírás ingere már-már fullasztóan hat.

- Nem értelek. - nézett zavarában egyszer rám, egyszer meg a szoba egyik random pontjára.

- Lando én már nagyon régóta nem vagyok... vagyis te nem vagy... - dadogtam, hiszen nem voltam erre felkészülve. - Te nekem nem vagy közömbös! Jó ez nagyon gáz. - csaptam a homlokomra és összeszorítottam a szemeim. - Összeszedem magam! - jött az újabb nagy levegő.

A fiú kezdett rádöbbenni, hogy mit is akarok. De mozdulatlanul várt. Én pedig egyenesen belenéztem a szemeibe. Tekintetem lyukat fúrt a az övében.

- Szerelmes vagyok beléd! Komolyan! Nagyon! Annyira, hogy nem tudom kimondani. Nem jutnak eszembe a szavak. Semmi. Csak szerelmes vagyok! Sosem voltam még senkibe és nagyon jó érzés, de nagyon rossz is. - azt éreztem, hogy nem jönnek a szavak a számra és egy három éves szintjén tudtam elmondani, hogy mi is van bennem. - Jó, nem tudom miről beszélek. Szeretlek! Csak ezt akartam elmondani. - hajtottam le a fejem meghunyászkodva a következő percek eseményei előtt.

Nem mertem ránézni.

Hallottam, ahogy lemászik a létráról. Sportolóhoz képest lassan. Meglepően lassan.

Léptei felém közeledtek, majd megállt. Percekig csak állt, én pedig a parketta bordázatára igyekeztem koncentrálni, miközben a látásom egyre homályosabbá vált. Nem tudtam, hogy épp el akarok-e ájulni, gyereket fogok-e szülni vagy csak egyszerűen túlságosan izgulok.

Azt hittem kimegy a szobából. Nyugtáztam is magamban, hogy mindent ami eddig volt, azt most egy óvodás szintű monológ úgy keresztbe húzta, mintha legalább egy értelmes megszólalás lett volna.

Végül sétáját felém folytatta és leült velem szemben törökülésbe.

A padlón pihentetett kezemet gyengéden megfogta és az ő ölébe helyezve kezdte el lassan simogatni.

- Tudom. - mondta rekedten, minta órák óta nem beszélt volna.

- Mit? - az én hangom vele ellentétben indokolatlanul - talán egy másik helyzetben viccesen - vékonyan csengett.

- Tudom, hogy szeretsz. Régóta. - bámulta a kezemet.

- Honnan? - kérdeztem.

- Ahogy rám nézel. Amikor a szemeimbe nézel azt érzem, hogy megbolondulok, vagy nem is tudom. Nem tudtam, hogy lehet rám így nézni. Lehet, csak azért tűnik ennyire gyönyörűnek, mert ezek a te szemeid. De köszönöm, hogy látod bennem azt, aki szerintem nem is vagyok és nem is leszek sose. - csuklott el a hangja, majd nyelt egy nagyot.

- Én látlak téged, Lando és nálad értékesebb embert el sem tudok képzelni. - simítottam meg másik kezemmel az arcát.

- Félek, hogy csak azért mondod ezt, mert összeköt minket a kicsi. Mármint, mintha elrabolnálak, te meg belém szeretnél, mert nincs más. - hajtotta fejét egy pillanatra a tenyerembe.

- Stockholm-szindróma. - mondtam.

- Jó, tudjuk, hogy egyetemre jársz, de attól nem kell dicsekedni, hogy tudsz ilyeneket. - mosolyodott el.

- De Lando, én akkor is megszerettelek volna, ha nincs a baba. Amikor dühös vagyok rád, az teljesen más, mint amikor másra vagyok, a szeretetem meg olyan erős, hogy fizikailag fáj. Minden részed szeretem, tényleg! - bizonygattam amennyire csak telt tőlem.

- De... - láttam, ahogy arcára szomorúság telepszik. - De az a baj, hogy te annyira keveset láttál még a világból. Mármint a szüleid nagyon korlátok közé szorítottak és fogalmad sincs, hogy mennyire értékes vagy. És majd találkozni fogsz egy csomó emberrel és rájössz, hogy a lehető legrosszabb választás vagyok számodra. - hangja már remegett.

- Miért lennél az? - kezdtem úgy simogatni a kezét, mint ő előbb az enyémet.

- Sokkal jobb ember vagy, mint én. A nyomodba sem érek. Majd ott lesznek az okos fiúk, akikkel beszélhetsz olyan dolgokról, amikről azt sem tudom, hogy léteznek. Nem tudok neked eleget adni. - egy gyorsan haladó könnycseppjének útját követtem végig.

- Honnan tudod nekem mi az elég, Lando? Honnan tudod nekem mi kell? Nem érdekel, hogy másokkal mikről tudnék beszélgetni, ha másokat sosem tudnék úgy szeretni, mint téged! Inkább választom a Stockholm-szindrómát, minthogy elszalasszalak téged.

Egy pillanatra elmosolyodott és az ajkaim és a szemeim között váltogatta a tekintetét.

- Tényleg? - kérdezett.

- Gondolkodás nélkül! - súgtam gyengéden.

- Én nagyon próbáltalak nem szeretni, hogy ne basszam el az életed az enyémmel. - mondta, mire mostmár mindketten sírni kezdtünk.

- Te adtál neki értelmet! - mondtam.

Ösztönös mozdulatokkal az ölelésembe vontam és olyan erősen szorítottam, hogy talán már fájt is neki. De ez nem érdekelte se őt, sem engem.

A fiú kezei a hátra simultak és valahogy sokkal nagyobbnak éreztem őket, mint máskor. Olyan volt, mintha betakarnának és melegséget adnának.

- Megakarlak csókolni! - súgta a fülembe.

- Csókolj meg! - válaszoltam, mire eltávolodtunk és két tenyere közé fogta az arcomat.

- De ha most ezt megtesszük, akkor minden megváltozik közöttünk. Tudod, ugye? - kérdezte.

- Nem érdekel! - mondtam. - Túl régóta vágyom erre.

Lando nem sokat gondolkodva még közelebb húzódott és csókjába vont.

Nedves ajkaink táncoltak egymáson és sós könnyeink íze keveredett. Hagytam, hogy irányítson.

Éreztem, hogy ez a csók egészen más, mint ami az első éjszakán volt. Ebben annyi minden más van.

Annyira sok felgyülemlett feszültség, érzelem.

Annyira mélyre eltemetett és most feltörni vágyó szerelem.