- Szerinted nem kéne inkább valami szállást foglalnunk? - kérdezte Lando.

- Nem tudom. Lehet. De hiányzik a szobám. - mélyedtem bele az anyósülésbe.

- Mindegy. Megpróbáljuk. Mégiscsak a szüleid és szeretnek. - szorongatta a kormányt a fiú.

- Hát én ebben nem vagyok olyan biztos. - meredtem előre.

Hamarosan be is kanyarodtunk az otthonom elé, ami most nem is érződött annyira otthonnak, mint amikor legutóbb itt jártam.

1 hónap múlva esküvő és onnan már csak egy hónap választ el minket a babánktól is.

És a szervezés el sem kezdődött. Elutaztunk a futamra, aztán pedig sokat voltam rosszul, így nem igazán foglalkoztunk a dologgal.

Hogy is tudnánk egy olyan dologra koncentrálni, ami nem is igazi? Nem ezt kellene éreznie egy embernek két héttel a nagy nap előtt.

Színjáték vagy nem is tudom, hogy micsoda.

A világ tudja, hogy nem szeretjük egymást, mi pedig mégis megesküszünk isten miatt. Aki lehet, hogy leginkább csak a szüleim lelkében él.

A szüleim szeretetéért berántom Lando-t egy olyan dologba, amit nehéz lesz majd bárkinek is elmagyarázni és a kapcsolati esélyeinket is tönkreteszi.

Ki akarna összejönni egy házas emberrel, aki azt mondja, hogy hazugság a házassága, amit csak a felesége szülei kedvéért kötött.

Lando mégis beleegyezett. Talán nem is gondolta át igazán. De az utóbbi hónapokban elég nehéz gondolkodni.

Most pedig itt állunk a ház előtt, ahova nem is emlékszem, hogy mikor tettem be utoljára a lábamat. Itt állunk, hogy megszervezzük együtt az esküvőt.

Úgy döntöttük, hogy attól függetlenül, hogy furcsa, mégis igazi esküvő lesz és meghívjuk azokat az embereket, akiket amúgy is meghívnánk, így valóban sokan leszünk. Mondjuk Lando-nak kicsit vissza kellett fognia magát, mert könnyebb lett volna azt felsorolni, hogy kit nem akar meghívni.

Hamar a csengő előtt találtuk magunkat. Lando rám nézett, én pedig viszonoztam.

- Az esküvő után nem kell velük találkoznod, csak nagyon ritkán. Sajnálom az ő nevükben is, ha valami hülyeséget mondanak! - magyarázkodtam.

- Minden rendben lesz! - mondta, majd lerázta a kezeit és megnyomta a csengőt.

Vagy egy percig néma csöndben álltunk, míg anya kinyitotta az ajtót.

Mintha kissé mélyebbekké váltak volna a ráncai, de lehet csak én éltem meg túl melankólikusan a távollétet és ugyanúgy néz ki. De a szigor az arcán az megkérdőjelezhetetlenül maradt.

- Szia Anya! - öleltem meg, de nem kaptam viszonzást.

Ahogy megérezte a hasamat, kissé eltávolodott. Láttam, ahogy Lando arcára kiült a sajnálat és ettől csak még fájdalmasabbá vált a helyzet.

- Gyertek be! - intett a fejével.

Apa a konyhában várt. Egy pillanatig gondolkodtam, hogy megöleljem-e, de hiányoztak, ezért megtettem. Ő vonakodva bár, de visszaölelt.

Miután elváltunk láttam, ahogy egy halvány mosoly feltűnik, majd el is illan az arcán, ahogy meglátta a hasam.

- Felvisszük Lando-val a cuccainkat a szobámba. - mondtam, majd elindultunk.

Felsétáltunk az emeletre, majd a szobámba sietve felkaptam egy párnát és az arcomhoz szorítva beleordítottam.

- Miért ilyen elutasítóak? - suttogtam.

- Fel fognak oldódni! - mondta a fiú, de ő sem hitt magának.

Letettük a hátizsákjainkat, majd úgy voltunk vele, hogy fürdés előtt legalább még pár szót váltunk anyáékkal, bármennyire is nehéz.

Lesétáltunk, ők pedig a Biblia olvasásból pillantottak fel.

- Holnap csinálunk nektek ebédet! - mondta apa.

- Ennek örülök! - mosolyogtam. - Régen ettünk már együtt.

Mondtam, mire választ nem kaptam. Éreztem, hogy mindenki nagyon kellemetlenül érzi magát.

– Anya! Holnap 8-ra jön Tabitha és megyünk ruhát keresni. - szólaltam meg.

– Rendben, kész leszek addig! – válaszolt anya. - Addig apád megfőz. Lando segíthet neki.

Oldalasan a fiúra pillantottam és tagadni sem tudta volna a rémületet, ami kérlelhetetlenül kiült az arcára.

Láttam a szüleimen az akarást, de minden mondatot úgy mondtak ki, mint hogyha kínoznák őket, így jobbnak láttam ha visszamegyünk a szobámba. Nem kellett sokáig könyörögni Landonak, aki azonnal követett is.

– Azt hittem, kicsit nyitottabbak lesznek. – vakarta meg a fejét Lando.

– Tudom, hogy furán hangzik, de a mi családunkban ez számít nyitottnak. - vontam meg a vállam. - feküdjünk le, mert hosszú lesz ez a két nap ebben a hangulatban.

A fiú bólintott, majd kémlelni kezdte az egyszemélyes ágyamat.

– Valahogy azt érzem, hogy a szüleid nem rendeztek be nekem egy vendégszobát. - mosolyodott el.

- Ez lesz a vendégszobád. - böktem fejemmel az ágy egyik oldalára. - Ők úgy vannak vele, hogy aki esküvőre készül, az aludjon is együtt. Főleg, ha már közös gyereket várnak.

- Jogos. - bólintott.

Mindketten lefürödtünk, majd bebújtunk a bár kényelmes, mégsem túl nagy ágyamba, ami valóban egy személynek lett kitalálva.

- Szívesen lemegyek a földre, hogy nektek kényelmes legyen. - mocorgott a fiú.

- Engem nem zavarsz, a gyereked meg még nem tud állást foglalni, szóval maradhatsz. - fordultam el tőle, mire hallottam a fiú halk nevetését.

Hamar álomba zuhantam, de kiszakított onnan az a mozdulat, ahogy éreztem, hogy Lando gondosan betakar és gondoskodik róla, hogy a hasam egy pontja se maradjon ki ebből, majd olyan óvatossággal fordult el, hogy cseppet se zavarjanak mozdulatai.

Mosoly húzódott számra a gondolattól, hogy a gyermekemnek ilyen gondoskodó édesapja lesz. Azt a biztonságot éreztem mellette, amit az én apám sosem tudott nekem megadni. Örülök, hogy legalább a gyermekem tapasztalhatja majd ezt.

Másnap reggel már azon kaptam magam, hogy egy házban hagyom apát és Lando-t, miközben főzőcskéznek. Sokkal jobban izgultam miatta, mint az esküvői ruhám miatt.

Reggel megjött Tabitha, aki felvett minket és egy ruhaszalonba mentünk megkeresni a ruhámat.

Belépve a szalonba, azt sem tudtam, hogy merre nézzek. A nagy fehérség, mely elém tárult, teljesen elvarázsolt.

Tabitha  megállás nélkül hozta felém a szebbnél-szebb és a dekoltáltabbnál dekoltáltabb ruhákat, melyekre anya csak húzta a száját.

Találtam egyet, ami tökéletesnek tűnt. Óriási szoknyarésszel és felül csipke és virágminták hibátlan váltakozásával azonnal elnyerte a tetszésemet és bevittem felpróbálni.

Egy ott dolgozó hölgy mindenben segített és rám igazította úgy, hogy tökéletesen passzoljon rám és ki tudjak lépni a fellépőre megmutatni anyáéknak a ruhát.

Egyszerre pillantottam meg velük magamat a ruhában és még a lélegeztem is elállt, amikor viszontláttam magam a tükörben. Szépnek éreztem magam.

Ez egy régóta elveszett érzés volt és talán a terhességem alatt sosem volt még egy olyan pillanat, amikor teljesen elfogadjam, hogy ez az én testem és ne kritikával nézzek rá, hanem szeretettel. Most azt láttam, hogy ez a ruha és a terhességem szebbé tesznek és méginkább önmagam vagyok általuk.

Tabitha zokogva sétált oda hozzám, hogy megöleljen.

- Hogy lehetsz ilyen gyönyörű? - kérdezte. - Annyira büszke vagyok rád! - suttogta a fülembe.

Én pedig szorosan öleltem a barátnőmet, aki nélkül már el sem tudom képzelni az életemet.

De ekkor az öleléséből hátrálva pillantottam meg anyát, akin a meghatódottság szikrája sem csillant fel.

- Szép vagy! De ez utca sarokra való, nem az Úr színe elé. - mondta, mire vörössé vált az arcom.

Láttam, ahogy az eladó szeme is kikerekedik, ettől csak méginkább szégyelltem magam, de igyekeztem nem elveszíteni minden magabiztosságomat.

Igazából nem is rólam szól ez az esküvő, hanem arról, hogy ők elfogadjanak végre engem, Lando-t és leginkább az unokájukat.

Ez nem álmaim esküvője. Nem erről álmodoztam kiskoromban, így nem is olyan fontos, hogy az álomruhámban történjen.

- Hogy mondhatod ezt? Mikor veszed már észre, hogy mennyire gyönyörű és okos lány? - tört ki Tabithából.

- Hagyd kérlek! - szóltam rá. - Nem éri meg. - suttogtam neki.

Tényleg így gondoltam. Nem éri meg.

Kiválasztottunk anya segítségével egy hosszú ujjút, aminek szinte semmi dekoltázsa nem volt, de legalább tökéletesen passzolt az alakomra és kihangsúlyozta a hasamat.

A végére a válogatásnak talán anya is feloldódott kicsit és mindeközben vagy két imát kellett elmondanunk teljesen váratlan indokok miatt.

- Sajnálom azt a ruhát. - simította meg a vállamat az eladó, amikor kiléptünk, mire én kedvesen mosolyogtam rá.

Tabitha kidobott minket a ház előtt, ahol Lando nyitott ajtót, majd az asztalhoz tessékelt minket.

- Milyen volt? - súgtam neki, míg a szüleim kezet mostak.

- Szinte semmit nem beszéltünk. - vont vállat. - Úgyhogy jó. - mosolyodott el. - A ruha milyen lesz? - kérdezte.

- Anya kiválasztotta, hogy mi tetszik neki. Úgyhogy jó. - vontam vállat hozzá hasonlóan.

Körbeültük mind a négyen az asztalt, hogy elfogyasszuk, amin apaék dolgoztak egész délelőtt.

Lando azonnal felvette az evőeszközöket és kimerte a levest, mire én határozottan rápillantottam és az asztal alatt határozottan megrúgtam.

- Étkezés előtti ima. - mondta apa, majd felemelte mindkét irányba a kezét jelezvén, hogy fogjuk meg neki.

Lando eleinte értetlen volt a rúgás miatt, majd kitisztult neki a kép és bizonytalanul megfogta az én és anya kezét. Lehunytuk szemeinket, majd apa belekezdett a szokásos monológba.

Az ima közepén kinyitottam a szemem és láttam, hogy Lando az ételt bámulja.

- Éhes vagyok már! - formálta a szavakat ajkaival hang nélkül, mire elmosolyodtam.

Sosem volt lehetőségem gyereknek lenni anyáék hite mellett, így még csak ki sem mertem nyitni a szemem egy ima alatt. De most érzem Lando biztonságát és talán végre egy kicsit gyermekibb lehetek a szüleim mellett is.

- Ámen. - zárta le apa, mire mi is elismételtük a szót.

Ezt követően elkezdtünk enni, de a szervezés témája hamar megtörte az étel adta örömöket.

- Jó lesz, ha egy étteremből rendelünk ételt? - kérdezte anya az esküvői fogásról.

- Persze. Én ezeket majd megrendelem. - mondta Lando.

- Nem kell! Az esküvőt a lány családja állja! - szedett egy húst a tányérjára apa. - Ti csak találjátok ki a menüt.

- De nekem... nekem van elég pénzem. Nem jelentene egyáltalán problémát és szívesen levenném a vállukról ezt a kiadást. - mondta kedvesen a fiú.

- Nem. Mi adjuk át a lányunkat Isten színe előtt, így mi is fizetünk. - jelentették ki.

- Rendben. - bólintott a fiú feladva a harcot. - Milyen Isten színe előtt? - kérdezte.

- Hát a templomban. Amikor a pap összead titeket. Beszélünk majd Louis atyával a plébánián, biztos összead titeket. - mondta anya.

- Nem. - törölte meg a száját Lando. - Én nem esküdök meg templomban! - mondta.

Éreztem, hogy mindjárt elájulok a stressztől. Felkavarodott a gyomrom és kivert a víz Lando szavai után.

- Mi? - hangzott el pontosan ugyanabban a másodpercben a szüleim szájából.

- Én nem vagyok megkeresztelve, nem akarok templomi esküvőt! - pillantott rám a fiú, de én nem néztem rá.

- Hát akkor? Szó sem lehet arról, hogy nem Isten előtt keltek egybe! - mondta apa.

- Miért? Én nem így élek, mint maguk! Miért ne lehetne döntésem a saját esküvőmön? - emelte fel kissé a hangját a fiú.

- Lando. - szóltam rá a fiúra. -

- Nem Willow, nincs Lando! Állj már ki mellettem! Annyi mindent megtettem ezért a dologért! El is veszlek, pedig.... - kezdte, majd elhallgatott. - Miért kell mindent megtennem, amit amúgy nem is akarok?! - akadt ki a fiú.

- Hogy képzeled, hogy felemeled a hangodat az asztalomnál? - folytatta a apa. - Vagy templomi esküvő lesz, vagy nem fogadom el azt, amit tettetek! - mondta, mire Lando arcán gúny jelent meg.

Én pedig azt éreztem szavai után, mintha valami marni kezdené a mellkasom. Miért fontosabb a templom, mint én?

Miért voltam mindig csak második a szüleim szemében?

Életem legnehezebb időszakában egy pillanatnyi támogatást nem kaptam tőlük. Sőt, ők tették ezt igazán nehézzé.

- Lando, kérlek! - mondtam vékonnyá vált hangon.

- Én ezt nem bírom tovább! - dobta le a szalvétát az asztalra és felpattant. - Ez a viselkedés rémisztő, komolyan! - indult el felfelé.

A szüleimre pillantottam, akik egy szót sem szóltak és nem vették fel velem a szemkontaktust.

Egyedül maradtam velük, így felsiettem a szobámba a fiúhoz, aki hevesen pakolta a cuccait.

- Lando! - fogtam meg a kezét. - Kérlek!

- Hagyjál Willow! Ez rosszabb, mint egy börtön! Hogy mondhatják azt, hogy nem fogadják el az unokájukat? - dobálta be a hátizsákba a ruhákat.

- Kérlek ne menj el! - folyt a könnyem. - Ők a szüleim, nem akarnak rosszat!

- Sosem tettek velem semmi jót! Egy kedves szavuk nem volt hozzám! Veled voltak valaha kedvesek? Mi? - állt meg velem szemben a fiú.

- De nem akarom, hogy feszültség legyen! Csak maradj! - kérleltem.

- Nekem ebből elegem van, őszintén! Úgy harcolunk azért, hogy szeressenek, mintha ez számítana. - halkult el.

- Nekem számít. - préseltem ki fájdalmasan a szavakat a számból.

- Akkor maradj itt velük. Nekem kell egy kis idő! - sétált az ajtóhoz.

- Milyen idő? Mihez? - folyt le a szememen egy meleg könnycsepp.

- Hozzád. - mondta, majd lassan becsukta az ajtót.

Erre válaszul lassan és nehézkesen a földre rogytam, majd némán és fullasztóan zokogni kezdtem.