- Nagyon izgulsz most? - kérdeztem, amikor sétáltunk a garázshoz.

- Nem annyira. Megszoktam már. De nyilván érzem az adrenalint. - vont vállat.

- Az jó, mert én nagyon. - mondtam.

A fiú nevetett, majd megígérte, hogy nem lesz baj. Én pedig hittem neki, hiszen nem volt más választásom.

Megismertem a csapattársait, majd senkit nem zavarva egy sarokban végigkövettem az időmérőt, ami közben majdnem kiesett a szívem a helyéről.

Minden alkalommal, amikor kigurult a garázsból, szorítani kezdtem egy párnát és addig el sem engedtem, amíg végre visszatért.

Sajnos a második etapban kiesett a fiú, így számára hamar véget ért az időmérő.

A fiúk elmondták, hogy az autó nagyon gyenge ezen a hétvégén, így még az is csoda volt, hogy bejutott a Q2-be ezzel a beállítással.

De ez Lando-t cseppet sem vigasztalta. Kipattant az autóból és egyből a pihenőszobája felé vette az irányt.

- Küldd el a fedélzeti kamerás utolsó körömet! - szólt oda bunkón a fiú az egyik csapattársának, aki kedvesen bólintott neki.

Felkaptam a fejemet erre a hangnemre, hiszen nem láttam, hogy valakivel így beszélne ezelőtt.

Utána indultam, de előtte megálltam a kedves férfi mellett, akitől bocsánatot kértem Lando helyett.

- Bocsánat a hangnemért! Nem szokott így viselkedni. - mondtam.

- Tudom. - mosolygott. - Ha nem viselkedne néha így, akkor nem is lenne olyan versenyző, mint amilyen. - mondta a férfi.

- Tudom, csak nem hiszem, hogy ön ezt viselkedést érdemelné... - néztem, ahogy pár kattintással továbbítja Lando-nak a videót.

- Sok boldogságot okoz a munkájával ez a fiú. Ha nem így reagálna, akkor nem is érdekelné ez az egész és az tiszteletlenebb lenne a munkámmal szemben, mint egy pár ideges szó. De azért nagyon kedves. - simogatta meg a vállamat.

Ekkor döbbentem rá, hogy egy olyan összetartó közösségbe kerültem, amilyenben még nem volt helyem.

Mindenki tudta mi a dolga és, hogy mi a csapat közös célja és ezért bármit megtettek. Ez az a szenvedély, ami miatt Lando most így beszélt egy munkatársával és ez az a szenvedély, ami előre viszi ezt a tökéletesre csiszolt egységet.

Kopogás nélkül léptem be a szobájába, ahol már a telefonja fölé görnyedve nézte a körét. Felpillantott rám egy pillanatig, majd vissza a képernyőre.

- Ekkora szart. - ingatta a fejét. - Milyen szélesen fordultam! - túrt bele a hajába.

- Nekem nem tűnt fel! - néztem mellette a felvételt, mire gúnyosan felnevetett egyet.

- Elbasztam. - hajította maga mellé a telefont. - Elfogom mindjárt baszni az interjúkat is! Megint csak rólunk fognak kérdezni! Nem megy! - borult ki megint.

Látom rajta, hogy nagyon megterheli ez a hétvége, ezért igyekeztem támaszt nyújtani neki.

- Lando! Te is tudod, hogy ebben az autóban ennyi volt. Mindenki tudja. Nem a Red Bull-ban ülsz! - ültem le mellé. - Hamarosan túl leszünk ezen az időszakon és már senkit nem fog érdekelni, hogy mi van velünk. Tudom, hogy helyt tudsz állni. Mindig helyt tudsz állni. - simítottam meg a vállát.

- Próbálkozom. - mondta gyengéden.

- Tudom. - bólintottam mosolyogva.

- Megyek interjúkat adni. Este pedig elmegyünk páran vacsorázni. Jössz te is? - kérdezte.

- Szeretnéd, hogy menjek? - néztem, ahogy a fiú közeledik az ajtó felé, de nem fordult az irányomba.

- Igen is meg nem is. - mondta.

- Én is ezt érzem. De elmegyek, jó? - kérdeztem megint.

- Oké. - mondta, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Végignéztem, ahogy ismét szétszedték az interjúkban a fiút, ő pedig mosolyogva igyekezett úgy tenni, mintha nem esne neki rosszul az, hogy miket feltételez rólunk a média.

Némán telt az utunk a hotel felé. Kimerültnek tűnt és még nem volt vége a hétvégének, úgyhogy hagytam a beszélgetést.

Este is békésen készülődtünk a többi pilótával való vacsorára.

Vittem egy elegáns hosszú, fehér ruhát is, ami a testem minden porcikájára tökéletesen illeszkedett, így egyértelműen látszott a hasam, amit eddig serényen rejtegettem. Kissé felszabadított, hogy többé már nem kell.

Lando egy fehér len inget vett fel, ami hibátlanul passzolt az én ruhámhoz. Megmosolyogtatott az összhangunk.

Ahogy megpillantott a ruhában kissé elvörösödött az arca, majd el is kapta rólam a tekintetét és többé rám sem nézett igazán.

- Menjünk. - intett fejével, én pedig követtem.

Autójába ülve gyorsan felvázolta, hogy kik is lesznek ott és mire számítsak.

- Charles és a barátnője ott lesznek, Carlos és George egyedül jönnek és ott lesz Alex is Lily-vel, a barátnőjével. Csak egy vacsi, utána pedig lehet játszunk valamit a fiúkkal. Nem akarok sokáig maradni, mert holnap verseny és pihennem kell.

- Oké, addig maradok amíg te is. Vagy maximum hazavezetek hamarabb. - vontam vállat.

- Nem! - vágta rá. - Terhes vagy. Így veszélyes vezetni!

- Szerintem meg 300-al veszélyesebb minden hétvégén. Hagyjuk is ezt a témát, mert csak feldühítesz! - fordultam el tőle.

Hamarosan meg is érkeztünk és Lando azonnal bemutatott a többieknek, akik nagyon kedvesen fogadtak. Egy pillanatig nem éreztem magam kívülállónak közöttük.

A lányokkal egymás mellé ültünk és megtudtam, hogy még ők sem találkoztak egymással, így nem éreztem magam kívülállónak. Könnyen beszélgetésbe elegyedünk, de akármikor felpillantottam, összetalálkozott a tekintetem Carlos-éval, amit mindig egy zavart mosollyal reagáltam le.

- És mi lesz a baba neve? - kérdezte Alexandra, Charles barátnője.

- Ezen még nem is gondolkodtunk. Nem is tudjuk, hogy milyen nemű lesz. - mondtam.

- Ha Lando-n múlik nevet is elfelejt adni neki! - nevetett George.

- Jobb, hogy rajta múlik, minthogy a te jóindulatodon! - vontam vállat, mire Carlos támogatón nevetni kezdett.

- Csak vicceltem! - szabadkozott a fiú.

A vacsora során többször összetűzésbe kerültünk, mert már kicsit nehéz elviselni azt a sok bizalmatlanságot, amit kapunk, mióta kiderült, hogy szülők leszünk.

Egy idő után csak a lányokkal beszélgettem, mikor a fiúk elvonultak FIFA-zni. Természetesen az összes terhességgel kapcsolatos dolog érdekelte őket, én pedig úgy oktattam őket 20 évesen, mintha a világ összes tudásával rendelkeznék.

- Beszélgetünk kicsit, Willow?  - hallottam meg a hátam mögött egy mediterrán akcentust.

Megfordulva Carlos tornyosult felettem. Bocsánatot kértem a lányoktól, majd követtem a fiút egy félreeső részére a kibérelt helynek.

Először csak egymás szemébe néztünk és mosolyogtunk, majd zavaromban nem bírtam tovább és elnevettem magam.

Hihetetlenül vonzó volt számomra a fiú. A férfias kisugárzása és a tökéletes parfümje előhozta belőlem a terhesség előtti énemet, amikor még volt értelme ránéznem bárkire is anélkül, hogy ne legyenek bennem korlátok. Egyszerűen kihozta belőlem.

- Láttam, hogy felcsesztek George szavai a vacsoránál. - szólalt meg a spanyol.

- Nagyon. Elegem van, hogy mindenkitől megkapjuk ugyanazokat a bizalmatlan megjegyzéseket. Jó, nyilván nem készültünk erre az egészre, de meg tudjuk ugrani ezt a kihívást. Nem vagyunk már gyerekek. - rontottam rá a frusztrációmmal az idegen fiúra.

- Megértelek. Meg mindenki mást is. Azért merész bevállalni a húszas éveitek elején egy gyereket úgy, hogy egy percig sem voltatok együtt és nem is terveztek. - mondta komolyan, amitől akaratlanul is grimaszba rándult az arcom, hisz tényleg nem hangzik túl jól. - Viszont ismerem Landot. És tudom, hogy szeretni azt nagyon tud. És bármit meg fog tenni a gyereketekért. És most láttam, hogy kiálltál érte George-val szemben. Ha így megvéded majd a kicsit is, akkor én nem féltelek titeket. - mondta a fiú mosolyogva.

- Ezt most jól esett. - vörösödtem el. - Köszönöm.

- Őszintén ezt gondolom.  - bólintott, majd elvesztem a szemeiben. - Bátrak vagytok. - tette hozzá.

Majd ő is az én szemeimet kezdte kémlelni. Meleg tekintete átölelte az én hideg kék szempárom zavart pillantásait.

Olyan vágy lobbant fel bennem, mint azon az estén, amikor meggondolatlanul megpecsételtem az életem.

Láttam, ahogy a fiú megtámaszkodik az asztalon, hogy fölé hajoljon, én pedig feljebb emeltem a fejem. Lassan közeledett felém és végig a szemembe nézett. Megfogta államat és megcsókolt.

Gyengéden táncoltak ajkaink egymáson és lágyan simítottam a hátát.

- Te szereted őt! - súgta a végén a fülembe Carlos.

Ekkor roppant össze bennem egy világ.

Hihetetlenül vonzott a fiú, aki Lando tökéletes ellentéte volt. Semmiben sem hasonlítottak.

Mégsem jelentett ez a csók nekem semmit. Vagy talán mégis, de nem Carlos irányába.

Hiába volt ez egy testi kontakt, fel sem ért azzal az érzéssel, mint amit, akkor érzek, amikor csak rápillantok Lando-ra. Az ő egy érintése többet jelent számomra, mint ez a pillanat jelentett.

És ezt Carlos is észrevette.

- Ne mondd el neki! - súgtam a fiú fülébe, aki bólintott egyet.

- Szurkolok nektek! - mondta, majd megfordult és elindult, de azonnal megtorpant, hiszen Lando állt mögötte.

- Lan... - kezdte Carlos, mire Lando megszakította.

- Haza akarok menni! - mondta Lando érzéketlenül.

- Holnap beszéljünk! - mondta neki Carlos.

- De ittam. Nem tudok hazavezetni.

- Hazavezetek! - mondtam, mire ő csak ingatta a fejét.

- Nem akarom! - nézett mereven maga elé.

- Gyertek velem! - intett Carlos.

Lando szó nélkül beült a hátsó ülésre és belülről lezárta az ajtót, erősen jelezve, hogy látni sem akar, így beültem előre az anyósülésre Carlos mellé. Senkinek nem volt kényelmes a helyzet, így csendben telt az út.

Kiszállva Carlos biztatóan rám mosolygott, majd amikor távolodtam mondott pár szót Lando-nak, majd megölelte, aki vonakodva bár, de viszonozta az ölelését.

Tudjuk, hogy látott minket, így ez egy elég fura helyzet volt.

- Ma ne aludj nálam! - mondta a szobáinkhoz érve, majd azonnal becsapta maga mögött az ajtót.

Én pedig egész éjszaka a csókon gondolkodtam. Hogy jelenthet ilyen keveset számomra.

Lando léte jelentéktelenné teszik az olyan interakciókat, amelyek régen az egómat az égig repítették.

Megjelent. Beleszerettem. De ő nem szeret. Elmondta. Talán én sem szeretem, csak a jövő csapdájába estem.

Másnap elkísértem a futamra. Halkan imádkoztam a rajt közben, majd néztem, ahogy újabb és újabb körökön keresztül szenved az autóval.

- Elment a motor! - mondta a rádióba, majd kihívta a mérnöke a boxba a verseny első negyedében.

Megvitatta a dolgokat a csapattal, szétszedték az interjúk során, némán hazaértünk, bevonult a szobájába, én pedig az enyémbe.

Majdnem olyan volt ez mint a tegnapi nap, csak kicsit rosszabb.

Hallottam, ahogy a mellettem lévő szobában egy-két dolog összetörik. Tudtam, hogy ideges. És azt is tudtam, hogy nem akarja, hogy ott legyek.

De én tudtam, hogy ott kell lennem vele.

Addig kopogtam az ajtaján, míg ki nem nyitotta.

Ahogy beléptem láttam, hogy megint pánikrohama van. Sápadt arcán reménytelenség tükröződött és lihegése keserves hörgésbe fordult.

- Nyugalom. - ráztam meg a vállát, mert láttam, hogy nincs teljesen a valóságban. - Vége van a hétvégének Lando. - Vége! - mondtam, de nem nyugodott.

Gondoltam egyet és megöleltem. Olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam. Akartam, hogy érezze a testem stabil támogatását.

- Itt vagyok veled. Itt vagyunk. Hazamegyünk és vége ennek az egész szarságnak.

Éreztem, ahogy a baba rúgott egyet a hasamban és Lando is megrezzent.

- Rúgott a baba! - mondta meglepve.

Kezdett kissé megnyugodni, majd a baba megint rúgott egyet.

- Megint rúgott. Éreztem! - mondta és halványan mosolyogni kezdett.

- Érzett téged. Tudta, hogy szükséged van rá. - érzékenyültem el.

- Jézusom. - váltott egyre egészségesebbre a fiú ábrázata. - Én is éreztem őt! Tényleg létezik! - nevetett egyet zavarosan.

Leült a szőnyeg egy teljesen random pontjára és tenyerébe temetkezett.

- Teljesen szétestem a hétvégén! Mi van, ha akkor is szétesek, ha megszületik és egyedül hagylak? Nem bukhatok el mindenben! Carlos most szakított a barátnőjével, hogy csókolhattad meg? - ömlött rám a frusztrációja.

Önzetlenül kellett viselkednem és nem csak az utolsó mondatának jelentését kibogozni.

- Lando! Annyival könnyebb lenne, ha csak egy percig úgy látnád magad, mint ahogy mások. Minden ember szétesik néha. Emlékszel arra, amikor megtudtuk, hogy babánk lesz? Nem tudtam volna megoldani nélküled, mert szükségem volt valakire. Nem gáz, ha néha veled is megtörténik, mert ember vagy és ez egy kurva nehéz időszak. - ültem le vele szemben a szőnyegre.

- Most komolyan nem bírtam volna ki ezt, ha nem vagy itt. - ingatta a fejét. - Gyere el a következő futamra is, légyszi! - mondta. - Csak ne csókold meg Carlos-t.

- Miért? - kérdezte.

- Mert nem akarom! - jelentette ki, de még mindig megtört ábrázattal.

- Nem tartozunk egymásnak elszámolással ezen a téren, ugye emlékszel? - kérdeztem.

- Ja, de... - kezdte, majd abbahagyta. - Igaz.

- De amúgy csak egy pillanatnyi vonzalom volt, semmi több. Meg is beszéltem vele. Jó embernek tűnik. - álltam fel. - Magadra hagylak kicsit. Szólj, ha baj van. - mondtam, mire bólintott.

- Csak vonzalom? - kérdezte.

- Igen. - nyitottam ki az ajtót.

- Akkor jó. Tényleg jó ember. És te is az vagy. - mondta. - De ne legyetek együtt azok.

- Lando, ezt én döntöm el! Akkor kivel legyek, aki neked is megfelel? - kérdeztem, majd kérdésem költőivé fordult, amikor nem érkezett válasz.

Becsuktam az ajtót és hagytam, hogy mindkettőnket elöntsenek a gondolatok.