- Gyere el az ajtótól! - hallottam meg Daniel barátnőjének a hangját. - Ne készüljön több kép! - mondta.

Igyekeztem remegő testem visszavonszolni a kávézóhoz, ahonnan az előbb elindultam, hiszen ott falak vannak és senki nem lát meg.

- Ülj le! - sietett oda a lány.

Adrenalinnal teli testemmel lehuppantam az addig kényelmesnek, most pedig keménynek érződő fotelbe.

- Annyira sok ember volt ott! - suttogtam magam elé meredve.

- Erre nem számítottam, Willow! - mondta a lány, majd újra a nevemet hallottam, csak most egy ismerős férfi hangon.

- Willow! - közeledett egyre inkább a hang.

Megfordultam és láttam, ahogy a hátsó kijárat irányából Lando szalad felém kikerülve a már Instagram-ról megismert pilótatársait.

Azonnal elém állt, majd leguggolt, hogy a szemeimbe tudjon nézni. Olyan rémült volt, ami egy pillanatra még jobban megijesztett.

A gondterheltség az arcán nem tűnt új keletűnek, viszont a szemében izzó félelem friss volt és a mellkasomig hatolt. Nem akartam, hogy így érezzen.

- Mit csináltál? - lihegett. - Mit? - ismételte.

- Nem tudom. - kezdtem el sírni.

- Menjünk fel! - ragadta meg a csuklómat.

Hangjában nem tudtam felfedezni, hogy mit érez. Talán még ő sem tudta.

- Lando! - szólt oda neki egy piros pólós, sötét bőrű fiú.

- Ne most, Carlos! - haladtunk el mellette.

- Ne felejtsd el, hogy mit beszéltünk! - szólt utánunk, mire Lando bólintott egyet, majd végig vezetett a hosszú folyósón.

A szobájába beérve becsapta az ajtót, majd bezárta.

- Ha értem nem... - kezdte, majd kínjában felnevetett. - Ez hülyeség. Ha magadért nem, akkor legalább a kicsiért. Legalább érte, miért nem vigyázol magadra? Miért?  - vált egyre keservesebbé.

- De Lando! - kezdtem, de nem tudtam mit fogok mondani.

- Nincsen Lando! Nincsen! - vált egyre szigorúbbá. - Mi van, ha kimész és a több százból csak egy komolyabban veszi ezt az egészet, mint kellene és tesz veled valamit? Csak egy ember elég lett volna! És itt nem is egy volt, hanem rengeteg. Kérlek, érezd már a tetteidnek a súlyát! Már nem csak rólad van szó! Hanem rólunk! Vagy legalábbis rólatok! - mondta és szavai mélyre hatoltak.

Rájöttem, hogy milyen felelőtlen voltam és nem gondoltam át, hogy azok az emberek mostmár miattam is voltak ott. Én is érdeklem őket és ez az érdeklődés nem csak pozitív irányú.

- Sajnálom. Csak jót akartam. - mondtam halkan.

- Tudom. De ne így! - váltott hangnemet. - Tudom, hogy miattam kerültél ilyen helyzetbe. Tudom! - fogta a fejét.

Leült az ágy szélére és fejét a tenyerébe tette. Láttam, ahogy testtartása egyre merevebbé válik.

Megragadta a pólójának nyakát és elhúzta magától.

- Nem kapok levegőt! - kezdett el lihegni és ijedten rám nézett.

- Nyugi! - siettem oda.

Azonnal láttam, hogy ez a pánik miatt lesz. Ködössé vált a tekintete és egyre inkább magába fordult.

- Nem kapok! - görnyedt be és továbbra is a pólója varrását feszítgette.

Ösztönösen megfogtam a pólót és gondolkodás nélkül levettem róla.

- Figyelj rám, kérlek! - kértem, de fejét össze-vissza kapkodta.

Rémisztő volt látni azt az embert így, akit olyan erősnek látok, mint eddig senki mást. Tudtam, hogy most segítenem kell neki.

- Lando! - fogtam meg az arcát és az arcom felé irányítottam a tekintetét. - Ez egy pánikroham! Mindjárt vége, csak figyelj rám! - bólogatott, de láttam, hogy mindjárt elájul.

- Minden rendben van. Sosem teszek ilyet, jó?Mindent megoldottunk eddig és ezután is így lesz, mert képesek vagyunk rá! Képes vagy rá, csak lélegezz! - mondtam, majd elkezdtem segíteni neki lélegezni.

Tanultam, hogy hogyan kell, mégis nehéz volt, hiszen nem egy idegent láttam ilyen állapotban, hanem valaki mást. Valaki olyat, akit nem akarok így látni.

Olyan valakit, aki nem is tudom ki nekem. Talán elég annyi, hogy ő Lando. Belőle csak egyetlen van az életemben és azt érzem, hogy betölti azt az űrt, amit eddig senki olyannak nem sikerült, akiről többet el tudok mondani.

Az anyám sosem volt igazi anya. Az apám sosem volt elég. De itt van Lando. Ő csak Lando. De ez épp elég.

- Itt van a babánk is neked! - fogtam meg remegő kezét és a hasamra irányítottam.

Lassan lehunyta a szemét és igyekezett követni az utasításaimat. Úgy nyugodtam meg én is, ahogy hallottam az egyre kiegyensúlyozottabb lélegzetvételeket.

- Bocsánat. Ez nem tudom mi volt. - szólalt meg pár perc csend után.

- Pánikroham. - válaszoltam. - Ez volt az első? - kérdeztem, mire bólintott.

- Tényleg azt hittem, hogy meghalok. Erről beszélt Carlos! - ingatta a fejét.

- Miről? - kérdeztem és törökülésbe helyezkedtem vele szemben az óriási ágyon.

- Csak mondta, hogy türelmes legyek veled. Mert nekem ez a média nagyon érzékeny téma. Nem bírom, hogy mindig figyelnek. Olyan, mintha megfojtana ez a figyelem. És ez most olyan volt, mint amit akkor érzek, mikor erre gondolok. Csak most fizikailag is éreztem. - láttam arcán a meglepettséget az előbbitől.

- Ha ilyen van, akkor nyugodtan keress vagy hívj fel és megpróbálok ott lenni neked. - mondtam vörös arccal. - Sajnálom, hogy miattam volt ez az egész. Én komolyan jót akartam, csak annyira tapasztalatlan vagyok ebben a világban.

- Tudom. - mosolyodott el halványan. - Nem gondoltam, hogy azt gondolod rólam, amit mondtál. Sosem védett még meg senki a média előtt. Mindenki fél tőlük, te meg csak úgy kiálltál... - mondta, majd elhallgatott.

- Nem bírtam nézni, ahogy beszéltek veled az interjúkban. Akartam, hogy tudják meg, hogy... hogy... amit elmondtam. - jöttem zavarba.

- Köszönöm. Fura lenne, ha azt mondanám, hogy aludj ma itt? - mondta ki olyan gyorsasággal, hogy szinte nem is értettem.

- Mi? - dobogott hevesen a szívem.

- Alszol ma itt? - kérdezett alig hallhatóan.

- Igen. - válaszoltam tétovázás nélkül.

Szükségem volt rá, neki meg rám. Minek játszuk magunkat?

Ameddig pakolt, én addig szememmel követtem. Nem vette fel a felsőjét, amit azelőtt levettem róla.

Gondolkodás nélkül kezdtem beszélni, amit azonnal megbántam.

- Remélem a gyerekünknek is olyan szép bőre lesz, mint neked! - vágtam rá, majd a szám elé kaptam a kezem.

- Hagyjál már! - takarta el a testét törölközővel és nevetni kezdett. - Mondjuk lehet szerencsésebb lenne, mint hogy olyan sápadt legyen, mint az anyja. - vont vállat.

Középső ujjamat felmutatva jeleztem neki, de igazából élveztem a Lando-val való tét nélküli beszélgetéseket.

Sokszor elemésztenek minket a komoly témák és nem marad energiánk csak úgy beszélgetni, mint két korunkbeli.

Másnap elkísértem a szabadedzésekre és megismerkedtem néhány munkatársával.

A fülembe jutott, hogy a csapata mérges a kis kirohanásomért a média előtt, de megvárják, hogy milyen lesz a visszhangja és az alapján folytatják tovább a kommunikációt rólunk.

Mi előző nap este megbeszéltük, hogy kikapcsoljuk a telefonunk és nem hagyjuk, hogy maguk alá temessenek a vélemények.

- Hogy vagy? - kérdeztem visszaérve a pályáról.

- Jobban, mint tegnap. Igyekszem nem foglalkozni a véleményekkel. - mondta.

- Ma amúgy is kedvesek voltak velünk. - válaszoltam. - De, ha minden oké, akkor átmegyek a szobámba és szólj bármikor, ha baj van. - álltam fel.

Tegnap indokolt volt, hogy együtt aludjunk, mert Lando-t megviselte ami történt velünk, ma viszont már nem lett volna okunk együtt aludni. Lando mégis máshogy gondolta.

- Várj! - emelte fel a hangját. - Ne menj! - folytatta halkan. - Mi lenne, ha spórolnánk és egy szobában lennénk? - vágta rá.

- Nem én fizetem ezt az egészet, szóval nem szólok bele. Maradhatok. - vontam vállat külsőleg.

Belül pedig ordítottam és oda-vissza tudtam volna szaladgálni az izgalomtól.

Ez most nem olyan este volt, mint a tegnapi. Ez most nem volt muszáj.

Ahogy megfürödtünk, lefeküdtünk a sötét szobába egymás mellé és éreztem, hogy most annyi mindent megtehetnénk egymással. Hiszen, amikor először ilyen helyzetben voltunk, akkor valami nagyon felejthetetlen történt.

- Holnap mi lesz? - kérdeztem magam elé bámulva.

- Időmérő.- mondta a fiú.

- Nem tudom az mi. - vágtam rá.

- A lényeg, hogy olyan gyorsan végig kell mennem a pályán, amilyen gyorsan csak tudok. - hallottam hangján, hogy mosolyog.

- Félek. 

- Mitől? - kérdezte.

- Féltelek. - helyesbítettem. - Annyira gyorsan száguldozol. Mi van, ha valaki elront valamit előtted és te csak úgy belerohansz? Meghalhatsz! - remegett meg a gyomrom a gondolattól.

- Igaz. De bízom a többiekben. Nekem ez az életem, Willow. Nem akarnék mást csinálni ehelyett! - hangja határozottan csengett.

- Akkor imádkozz velem! - könyököltem fel és felé fordultam.

Láttam a sötétben, hogy ő is felém.

- Hagyjál már! - nevetett.

- Kérlek!

- Nem érdekel az ilyesmi! - legyintett.

- De engem igen! Te mondtad tegnap, hogy már nem csak te vagy én vagyunk. Hanem mi. A kisgyerekünk. Mi van, ha ez tényleg számít? Mi van, ha tényleg segít, te meg csak elhessegeted? Nekem ez fontos, Lando! - mondtam, mire megköszörülte torkát.

Felült törökülésbe és megvárta, hogy én is így cselekedjek.

- Mutasd akkor!

Megfogtam a két kezét, amelyeket eddig az ölében pihentetett. Segítettem neki összefűzni.

Tudom, hogy tudta, hogy hogyan kell. Mégis hagyta, hogy én csináljam.

- Nem lényeg, hogy mit mondasz, csak higgy benne és tiszteld meg ezt az egészet. Kérd és köszönd. Ennyi az egész!

- Mondd te helyettem! - suttogott és lehunyta a szemét.

- Istenem, kérlek vigyázz holnap Lando-ra, amikor beül az autóba. Szüksége van még rá a szüleinek, a testvéreinek, a kisbabánknak és nekem is. - mondtam, majd megszakított.

- Neked? - kérdezte.

- Nekem is. - folytattam, mintha mit sem jelentene az egész. - Kérlek, ne hagyd, hogy bántódása essen, mert jó ember. És ő is hinni fog benned, csak talán számára hosszabb ez az út!Vigyázz rá!

- Vigyázz ránk! Ne csak rám, mindenkire. A családunkra. - mondta a fiú.

- Ámen. - mondtam.

- Ámen. - ismételte utánam.