Nyugalom árasztotta el a testem, miközben Lando családjával beszélgettem.

Olyan természetesnek érződött, mintha már ezer éve ismerném őket. Könnyebb és kényelmesebb volt velük lenni, mint a saját családommal.

Biztonságban voltam.

- Vedd át! - bólintott Lando testvérének felesége, mikor kisbabáját tartotta.

A szívem hevesen verni kezdett. Talán még nem is volt a kezemben ilyen apró teremtés.

Lassan és vigyázva helyezte kezembe a két hónapos Athena-t, akinek semmihez sem fogható illata azonnal az orromba szökött elemi nyugalmat okozva.

Olyan könnyű volt és ártatlan arcától megint könnyek szöktek a szemembe, melyeket igyekeztem leplezni, hiszen nem akartam, hogy a család azt gondolja, hogy ennyire érzelmileg instabil vagyok.

Leültem vele a mellettünk lévő bőrkanapéra és egy ideig mindenkit kizárva csak a vonásait követtem végig a szemeimmel.

Fel sem tudtam fogni, hogy hamarosan egy hozzá hasonló kisbaba lesz a kezemben, aki tényleg az enyém.

- Semmihez sem hasonlítható érzés. - mosolygott rám Savannah.

- El sem tudom képzelni. - néztem a kicsit.

Lando felénk sétált fülig érő mosollyal és megállt előttünk.

- Jól áll! - mosolygott, majd a bőröndünkhöz szaladt. - Várj itt! - mondta.

Nem kellett kétszer kérnie, hiszen a tapasztalatlanságtól nem igazán voltam annyira bátor, hogy túl hirtelen dolgokat csináljak egy babával a kezemben.

Pár pillanat múlva már rohant is vissza egy kamerával.

- Le akarlak titeket fotózni! - mondta lelkesen.

Kissé kirázott a hideg szavai hallatán. Boldoggá tett, hogy azt érzi, hogy megszeretné örökíteni ezt a pillanatot.

Egy olyan pillanatot, aminek én is a része vagyok.

Mosolyogtam egyet a kamerába, majd elkészítette a képet és boldogan konstatálta, hogy milyen jó fotós.

- Nézd! - fordította felém. - Tökéletes lett! - mondta, én pedig felkaptam a fejem erős kijelentésén.

Azonnal találkozott a tekintetünk, mert ő is érezte, hogy ez szokatlan szélsőség volt tőle. Mégsem volt rémült az arca. Csak meglepett. Meglepte saját magát.

Tekintetünk egybefonódását megszakította, hogy Savannah felpattant és kivette Lando kezéből a kamerát, majd megkérte Olivert, Lando bátyját, hogy hozza ide a nagyobbik lányukat, Mila-t is.

Oliver odaadta a a kislányt Lando-nak, majd utasították, hogy üljön le mellénk, mert csinálnak így is egy képet.

A fiú először megszeppenten ült mellém, majd közelebb húzódott, hiszen tudta, hogy akárhol állunk most, találkozott már a testemmel.

Mindketten a gyerekekre figyeltünk, hogy ők is jól látszódjanak.

Hallottam, ahogy Lando az unokahúgához beszél és olyan boldogság öntötte el a testem, amihez foghatót vissza sem tudom idézni, hogy mikor éreztem.

Talán most először éreztem igazán azt, hogy nem bántam meg azt az egészet, ami odavezetett minket, hogy most itt üljek és halljam, hogy Lando tökéletes választás volt.

- Nagyon jó apa leszel! - csúszott ki a számon és a fiúra néztem.

Ő is lassan felvezette rám a tekintetét és mosolya olyan gyermekien ártatlan volt, ami megmelengette a szívem.

- Én tényleg nagyon szeretnék az lenni, Willow! - mondta.

- Kész! - szóltak Oliver-ék.

Felénk fordították a kamerát és ekkor éreztem, hogy a vörösség elönti az arcomat.

A szívem hevesebben kezdett verni, amikor megláttam a képet, ahol Lando-val egymásra pillantottunk.

Olyan volt, mintha nem is mi lennénk. Mindennap vitázunk és életem egyik legnehezebb feladata vele összeszokni, de azon a képen mindent elfeledtet a tekintetünk.

Annyira máshogy láttam magamat. Olyan őszintén néztem rá, ahogy az érzéseimet még önmagamnak sem tudom kifejezni.

Az a kötelék, ami a babánk által összeköt, az valahogy megjelent ezen a képen és azt éreztem, hogy soha senkire nem tudnék már így nézni.

És ez azért van, mert soha senkivel nem tudnék újra megélni ekkora mélységeket és magasságokat ilyen rövid időn belül.

Lehet egyszer már nem leszünk egymás életében annyira fontos szereplők, de azt tudom, hogy csak egy emberre tudok úgy nézni, ahogy azon a képen.

Az az ember pedig Lando. Az a tekintet és annak minden velejárója az övé. Senki másé.

- Hu. - mondta. - Ez aztán... ezt majd átküldöm. - mondta.

Tudtam, hogy ő is érzi, amit én. Máskor mindig eltompítja a dolgok élét valami gagyi poénnal, de most meg sem próbálta.

Egy ideig csodáltuk a gyerekeket, majd Lando anyukája a kertbe hívott, hogy segítsek neki meglocsolni a virágait.

Boldogan mentem és eresztettem vizet a locsolóba és közben egyre inkább kezdtem érezni Cisca kisugárzásán, hogy ez komolyabb beszélgetés lesz, mint amire számítottam.

- Ne vedd rossz néven, jó? - sétált mellettem.

Kezdtem félni, de igyekeztem leplezni.

- Ha arról van szó fizetünk mi, de ne játssz a fiúnkkal! - kezdte.

- Hogy mi? - vert le a víz.

- Nagyon szimpatikus lány vagy és látom, hogy megkedvelt téged a család, de mi Lando apjával átlátunk általában a dolgokon. - szemeivel méregetett. - Sokszor összetörték már Lando szívét, mert túl naiv és nem te vagy az első, aki azonnal gyereket akart tőle, csak hogy magához láncolja. Remélem ez nem így van, de erről beszélnünk kell! - mondta, mire a hasamhoz kaptam, mert azt hittem, hogy rosszul leszek.

Hidegzuhanyként ért a felhőtlen órák után ez a nyers meggyanusítás.

- Ezt gondolják rólam? - néztem rá rémülten. - Én most nem is tudok mit mondani. - vakartam meg a fejem zavaromban.

- Reméljük, hogy nem. De ha a pénzről van szó, akkor mi többet fizetünk, mint amit valaha tőle kapnál, csak hagyd békén. Biztosan gyermeket vársz? - kérdezte, mire megálltam mellette.

- Hogy mi? - emeltem fel a hangom. - Azt gondolod, hogy hazudok egy gyerekről?

- Baj van? - hajolt ki Lando az ajtón.

- Nincs. - vágta rá az anyja.

- Lando! - szólítottam meg. - Beszéljünk!

A fiú kérdőn nézett rám, majd kisietett a kertbe.

Megállt előttünk és várta a beszélgetést, de én csak vele szerettem volna beszélni.

- Négyszemközt. - mondtam remegő hanggal. - Kérlek engedd meg nekem ezt a beszélgetést, Cisca! - szóltam anyukájához.

A nő bólinott egyet, majd Lando idegesen intett a fejével, hogy menjünk arrébb.

Az óriási kert végébe sétáltunk, ahol már nem láttak az üvegajtón keresztül, így nem voltak nézőink. Egy apró szökőkút melletti hintaágyba ültünk. Mindketten autómatikusan egymás felé fordulva ültünk le.

- Lando! Legyél velem őszinte, kérlek! - vettem nagy levegőt.

Ismételten, mint egy óvodás, sírni kezdtem. Meg kellett állnom az el sem kezdett monológommal és a tenyerembe hajtott fejjel reszkettem a sírástól.

Annyira kiborított az, hogy olyan dolgokkal gyanusítottak meg, amelyek megkérdőjelezték azt, hogy egyáltalán jó ember vagyok-e.

Olyan nehezen és olyan tisztán igyekszem megnyílni Lando felé és annyira nehéz őt hova tennem magamban. Hónapok óta ezzel küzdök és igyekszem elfogadni azt, hogy igenis az életem része lesz, nem is akárhogy.

És ezt a hosszú és nehéz utat komolytalanná teszik annyival, hogy azt mondják, hogy hazudtam. Minden eddigi örlődést és akarást kidobnak a szemétbe ezzel a kérdéssel.

- Mi a baj? - hajolt le a fiú. - Anya mondott valamit? - kérdezte, mire bólogattam.

Erőt vettem magamon, mert nem akartam tovább kétségek között hagyni.

- Azt gondolod, hogy én csak a pénzed miatt akarok tőled gyereket? Egyáltalán elhiszed, hogy terhes vagyok? - kérdeztem, mire a fiú lesápadt.

- Mi van? Most ez csak vicc? - nevetett fájdalmasan. - Anya erről beszélt veled?

Bólintottam, mire idegesen a hajába túrt.

- Sajnálom. Nem értik. - ingatta a fejét. - Tudod... - hallgatott el, majd egy mély levegővétel után folytatta. - Tudod nem ez az első. Vagyis de! - javította. - Volt egy lány, aki a megszállottam volt. Úgy tett, mintha csak random találkoztunk volna és hogy fogalma sem lenne, hogy ki vagyok, közben pedig mániákus volt. Először ezt nem vettem észre és összejöttem vele, aztán pár hét után azt mondta, hogy terhes. Én meg bepánikoltam. Jobban, mint veled. Ott tényleg nem tudtam, hogy ez mi a franc. - csapongtak a gondolatai. - Azt mondta, hogy meg akarja tartani és hogy ne szóljunk senkinek. Aztán azt mondta, hogy irassam át a vagyonom egy részét rá, hogy abból tudja majd nevelni a gyereket. Én meg... - nyelt nagyokat.

- Megtetted. - suttogtam.

- Megtettem. Szerelmes voltam és féltem. - dőlt hátra a hintaágyon. - Eleinte titkoltam a szüleim elől, majd már nem bírtam és elmondtam nekik. Ők pedig hamar kiderítették, hogy nincs szó semmi gyerekről és a pénzt sem kaptam vissza. Utána nagyon... - gondolkodott el. - Nagyon padlón voltam, hogy szépen fogalmazzak.

- Basszus Lando! - dőltem én is hátra.

- Akkor döntöttem el, hogy nem lehetek ilyen naiv és felelősséget kell vállalnom a tetteimért. És aztán jöttél te és.... - mutatott a hasamra.

- De ugye tudod, hogy én nem az a lány vagyok? Nem kell semmid, csak szeresd a gyereked! - töröltem le a könnyeim.

- Hozzá sem vagy hasonlítható! - jelentette ki. - Soha nem fogom elfelejteni a napot, amikor elmentünk az abortuszra. Tudom, hogy neked is az volt a legnehezebb napod valaha. Akivel én azt átéltem, az tudom, hogy semmiről sem hazudik. Ahogy feküdtél azon az ágyon, az... - mondta, majd könnyek szöktek a szemébe.

Letöröltem lassan a kis kósza könnycseppeket, amelyek lassan száradtak meg az ujjamon.

- Engem csak az érdekel, hogy te bízz bennem. Végül úgyis csak mi ketten csináljuk ezt az egészet. - mondtam.

- Bízom benned, Willow! - bólitott. - Komolyan! Nagyon is! Tudok mindent! - kezdett volna el egy monológot, de nem tette.

- Tudsz mindent! - helyeseltem.

- Beszélnünk kell anyáékkal, most! - pattant fel.

Olyan határozottan indult el, hogy alig bírtam követni.

Egy szempillantás alatt összehívta a családot és akárcsak egy tanár, kiállt a nappali közepére.

- Figyeljetek! - kezdte. - Anya! Apa! Tudom, hogy emlékeztek az előző történet végére és meg akartok óvni ettől az egésztől, de ez más! Willow tényleg gyereket vár és bevallom őszintén, hogy amikor megtörtént ez az egész olyan részegek voltunk, hogy azt nem lehetett volna megtervezni. - kezdte, mire a számat húztam, hiszem túl sok infó volt. - Willow és én nagyon sokat szenvedünk, mert annyira félünk ettől az új szereptől, hogy folyamatosan egymáson töltjük ki a feszültséget. Más lány már elmenekült volna. Ott voltam, amikor majdnem elvetettük a babát. Láttam, hogy mennyire rettegett. Ott voltam, amikor feladta az egyetemet, ami minden álma. Ott voltam, amikor a szülei szinte az utcára tették és megalázták. Mindezt a gyerekünkért. Mindezt megtette érte. Tőlem meg csak annyit kér, hogy szeressem. - remegett a fiú hangja. - Ha emögött hazugság lenne, akkor... nem. Nincs akkor. Ti nem voltatok ott velünk. Kurvára őszinte ez az egész és pont ezért félünk annyira, - mondta a fiú és láttam, hogy kezdenek ismét könnyek gyűlni a szemébe.

Szavai hallatán egyszerre töltötte el szívemet a fájdalom és a melegség bénító egyvelege, amit csak úgy tudtam csillapítani, hogy odasiettem hozzá és erősen megöleltem.

Szinte belekapaszkodva szorítottam a fiút, aki ugyanezt tette.

Végre nyíltan kimondtuk, hogy ez az egész feszültség közöttünk a túlzott akarás eredménye. Mindketten tudtuk, hogy ez van mögötte, de felszabadító volt hallani.

Hallottam, ahogy anyukája is sírva fakad és hagyott nekünk egy kis időt mielőtt odajött és átölelt.

Bocsánatkéréseket súgott a fülembe és éreztem, hogy ő is érzi az őszinteséget.

- Sajnálom Willow! - simogatta meg a hátam. - Érzem közöttetetek azt a kapcsot. Érzem. - mondta végül.