- Mennyi idő még az út? - kérdeztem a fiút.

- 15 perc. - nézett hátra rám a visszapillantóban.

- Akkor állj meg valahol gyorsan! - jelentettem ki és a szám elé kaptam a kezemet.

Lando tapasztaltan lehúzódott az úton és sietve ajtót nyitott nekem, amin kiugorva leguggoltam és valakinek a szépen bevetett és növényeket termő földjére kiadtam magamból a reggelit.

- Ez nem néz ki jól! - grimaszolt a fiú.

- Nem is esett jól! - vettem nagy levegőket. - Nem tudom, hogy ez még mindig a baba miatt van-e vagy az is lehet, hogy kicsit túl sokat stresszelek ezen a mai találkozón. - vallottam be.

- Nyugi már! - támaszkodott meg az autón. - Anyámék akkor is büszkék rám, ha villával eszem a levest. Nem lesz baj! - mondta lazán.

De én tudtam, hogy ez több, mint fura étkezési szokások.

A fiú szó nélkül hazavisz magával hétvégére, hogy megismerjen a család.

Általában ez pároknál szokás, de mi nem párként megyünk és nem úgy mutat be, mint a barátnőjét, hanem a lányt, aki az unokájuk anyja lesz.

És ők még mit sem sejtenek.

Ez valahogy nem a villa és a leves esete.

- Mennünk kéne. - szólt oda Lando. - Nem akarom, hogy valaki észre vegyen minket. - mondta.

- Egy pillanat. - fújtam ki a levegőt, majd feltápászkodtam.

Igaza volt, hiszen az interjúm óta nem hagynak békén minket az újságírók és ijesztő módon követik minden lépésünket. Még a McLaren sajtósai sem találtak megoldást, azt mondják, hogy nem követett még egy párt sem ekkora médiaérdeklődés. Talán Hamilton-t és az ő párjait, akik sok esetben hírességek voltak, így jobban tudták kezelni a helyzetet, mint én.

Végül visszaültünk az autóba és folytattuk az utat Lando-ékhoz.

Nekidőltem az ablaknak és lehunyt szemmel hallgattam az egymást követő zenéket, közben pedig igyekeztem nem teret engedni a szorongásomnak, mely arra irányult, hogy vajon Lando szülei elégnek fognak-e tartani.

Tudom, hogy nem vagyok a szerelme, de nem szeretnék a szüleivel rossz kapcsolatot ápolni, mert fontosak lesznek a kisbabánk életében, hiszen nagyon közel állnak egymáshoz Lando-val. És talán ők lesznek az egyetlen nagyszülei, akikkel egészséges kapcsolata lesz. Az enyémek nem igazán epekednek ezért a szerepért.

Hamarosan arra nyílt ki a szemem, hogy egy óriási kocsibeállóra pakolt be a fiú. Mély nyugalmat sugározó, hatalmas ház volt, melyen talán több virág díszelgett, mint festék. Látszott, hogy nagy gondot fordítanak az épületre.

Lando megfordult az ülésében és egyenesen a szemembe nézett.

- Olyanok, mint én. Nem kell félj, oké? - bíztatott szemeivel.

Bólogatni kezdtem, hiszen nem volt választásom, mint hinni neki.

Kiszálltunk és akárcsak egy kisgyerek, aki a szülei árnyékában érzi magát biztonságban, közvetlenül Lando mögött sétáltam fel az autók mellett.

Ajtót nyitott, majd egy hangos kiáltással jelezte, hogy hazaérkezett, mire egy szempillantásra megjelent a sok idegen.

Kissé megdermedt a levegő, amikor meglátták, hogy nem egyedül érkezett a fiú. Mindenki kérdőn pillantott rá, mert tudtuk, hogy csak ő tudja feloldani ezt a kellemetlen helyzetet.

Láttam az arcán, hogy ő sem gondolta át azt, hogy nem szól és csak úgy beállít velem.

- Ő itt... - mutatott rám elgondolkodva. - Willow Allen. - jelentette ki, majd végignéztem a mosolygó embereken. - Mostmár sokszor fogtok vele találkozni. - mondta a fiú.

Talán túl erősnek érezte elmesélni a kis történetünket úgy, hogy alig léptük át a küszöböt.

Szavai hallatán a család azonnal kapcsolt és örömmel fogadtak. Mindannyiuk arcára mosoly ült és a fiú bemutatott mindenkinek.

Az anyukája azonnal ölelésébe vont, ami megmelengette a szívem, hiszen az én anyukám ezt csak akkor tette meg, ha megugrottam az általa kitűzött mércét, amit általában nagyon nehéz volt teljesíteni.

A szülei után bemutatott a húgainak, akik megdicsértek, hogy milyen szép vagyok, ami hasonlóan az előbbiekhez nagyon jól esett.

Végül a bátyjának és a feleségének és a két babájuknak, Mila-nak ás Athena-nak, akik még nagyon aprók voltak.

Eddig sosem éreztem semmi különöset életem során, ha babákkal találkoztam, de most a két kicsi látványa valahogy teljesen más volt. Olyan törékenynek és ártatlannak tűntek.

Elidőztem velük a bemutatkozás közben és amikor Lando-ra pillantottam, akkor észrevettem, hogy mosolyra húzta a száját a babákkal való ismerkedésem hatásásra.

Kissé megnyugodtam, ahogy megéreztem, hogy milyen nyitottan áll hozzám ez a család és meghatott, hogy milyen nagy összetartás sugárzik belőlük, amit pár perc alatt meg lehet érezni.

De tudtam, hogy a neheze még csak most következik.

Lando anyukája az asztalhoz terelte a társaságot, ahol sokkolóan sok étel fogadott. Leülve az asztalhoz megpillantottam, hogy az ételek nagyon nagy része tele van sajttal, amitől már a terhességem legeleje óta undorodom.

Régen imádtam, de most még ránézni is kihívás. Felpillantottam Lando-ra, aki velem szemben ült és azonnal látta, hogy mi a problémám, hiszen kiiktattuk otthon is a sajtos ételeket.

- Egyetek csak mindenből! - mondta Lando apja, majd mindenki elkezdte kiszedni az ételt.

Igykeztem nem kimaradni, de a sajt illata egyre inkább hányingert okozott. Egy kis salátát tettem a tányéromra, de azt is maga volt a kín leerőltetni a torkomon.

Egy ideig beszélgettünk. Csak felületes dolgokat érintettünk. Tisztelettel kivárták, hogy Lando és én a saját tempónkban meséljük el, hogy miért is vagyok itt.

- Egyél még! - szólt Cisca, Lando anyukája.

- Nem vagyok most annyira éhes, de köszönöm! - próbáltam udvarias lenni.

- Ne légy szégyenlős! Töltsek egy kis bort, hogy könnyebben csússzon? - kérdezte az apukája.

- Nem kérek, köszönöm! - utasítottam el.

- Az egyik legkiválóbb francia bor, ki kell próbálnod! - töltötte meg akaratom ellenére a poharat.

- Nem igazán szeretem az alkoholt. - mosolyogtam kedvesen és úgy hagytam a poharat.

Lando rémülten nézett és reménykedett, hogy békén hagy a családja.

Persze ez nem így történt.

- Anya a legjobb szakács! Ki kell próbálnod ezt! - nevetett Lando egyik húga, majd a szám elé tolt egy sajtos rolót.

Az illata azonnal felforgatta a gyomrom és a szám elé kapva a kezemet hátrahúzódtam a székkel, mire mindenki felkapta a fejét.

Bármennyire igyekeztem, nem bírtam leplezni, hogy mennyire rosszul vagytok ettől az illattól.

- Lando, légyszíves! - segítségkérően szóltam a fiúhoz, mire az újonnan megismert családtól csak értetlen arcokat kaptam.

A fiú nagy levegőt vett és mélyen a szemembe nézett. Láttam a kék szempárban, hogy fél, de minden pillanattal egyre határozottabb. Bólintottam egyet, mire a szülei felé fordult.

- Elmesélem a történetünket Willow-val. - jelentette ki.

Mindenki erősen figyelte a fiút a furcsa közjáték után, míg én tölöttem magamnak egy kis vizet.

- Néhány hónapja a Poppy-ban találkoztunk. És hamar felkeltettük egymás figyelmét, de nem jöttünk össze. Nem szerettünk egymásba és semmi ilyesmi. - gesztikulált hevesen.

Észrevétlenül húztam a számat. Nem értettem miért kell ezt ennyire erősen kijelenteni.

- Jézusom! - pattant fel az anyukája és odasietett az asztal azon feléhez, ahol ülök.

Megfogta a boros poharat, majd a konyhába sietve kiborította.

Láttam az arcán, hogy teljesen összállt neki a kép az előbbiek után. Majd mindenki arcán a felismerés szikrái kezdtek megjelenni.

Cisca odasétált hozzám és olyan természetességgel, ami egyáltalán nem érződött kényelmetlennek, lágyan a hasamra helyezte a kezét.

- Itt van a kisunokám? - kérdezte.

Először a fiúra pillantottam, hogy ő szeretné-e mondani, de tekintetével átengedte nekem a jogot, hogy kimondjam.

- Igen, kisbabánk lesz. - mondtam bátortalanul.

Láttam, hogy az érzelmek átfutottak mindenki arcán. Rémület, elgondolkodás, majd...

A 'majd' utáni reakciókra voltam igazán kívácsi, hiszen az az, ami meghatározza a Lando családjával való kapcsolatom, sőt kapcsolatunk jövőjét.

Öröm. Öröm volt a rekació.

Láttam, ahogy az arcok mosolyra húzódnak és izgatott nyüzsgés kezdi belengeni a teret. Sorra öleltek meg minket a családtagok, mintha már engem is ezer éve ismernének.

Az ölelések közepedte Lando-ra pillantottam, akinek az arcán óriási megkönnyebbülést láttam.

Nehéz időszakot élünk meg mostanában a folyamatos vitáink és az újságírók végeláthatatlan cikkei és nyomozásai miatt. De láttam rajta, hogy az, hogy a családja velünk van, az sok negatív dolgot elfeledtet vele. Ahogy velem is.

Jó látni, hogy Tabitha és Max mellett lesznek még olyan emberek, akik igazán várják a babát és mindenben támaszt jelentenek majd.

Látni, ahogy Lando és a szülei könnyek között ölelik egymást nagyon megható pillanat volt számomra. Láttam, ahogy szoros ölelésük olyan védőfalként öleli körbe, amely nem törik meg egy-egy hiba után. Olyan támaszt tudnak jelenteni számára, amely mindig megtartja ha zuhanna.

Az én szüleim is sírtak a hír hallatán, de azok keserű és csalódott könnyek voltak. Nem jelentettek számomra védelmet, sem semmi olyat, amire akkor vagy akár most szükségem lett volna.

- Össze is házasodunk! - jelentette ki Lando, amikor elengedék a szülei.

- Mégis kell az a bor! -indult el az apja az asztal felé.

- De ti... most mi van? - kérdezte a bátyja.

- Mi nem... nem vagyunk együtt. - mondta. - Nem is tervezünk, de Willow szülei nem támogatják ezt a vallásuk miatt és... ja. - vakarta meg a fejét.

- Kicsit kényszer ez az egész, hogy a szüleimmel ne szakadjon meg teljesen ez a kapcsolat és házasságba szülessen a baba, de ha valamelyikőnk megtalálja majd az igazi párját, akkor elválunk. - próbáltam elmagyarázni.

- Jézusom! - masszírozta anyukája a halántékát. - Mennyi minden történt itt titokban. - nézett a férjére. - De ne aggódjatok! Mi támogatunk titeket, nem hagyunk egyedül. Az nem ránk vallana. - mondta.

Segítettek ezek a szavak, de mégis fájtak. Szeretném anyáéktól is ezt hallani.

Lando-éknak miért megy ilyen könnyen, miközben engem kidobtak otthonról?

Annyi kérdés és annyi iagzságtalanság van ebben a történetben.

A könnyeim nem hagytak és folyni kezdtek arcomon. Erős volt ez a kettősség és nem tudtam máshogy reagálni, csak sírni.

Újjabban ez nagyon jól megy.

Lando odasétált mellém és történt már közöttünk elég sok dolog, de talán most éreztem a legmélyebbnek és a legigazabbnak az érintést, mikor lágyan letörölt egy könnycseppet az arcomról.

Kissé lejjebb hajolt, hogy tökéletesen a szemeimbe nézzen.

- Nem csak mi örülünk neki, oké? Nagyon sokan fogják szeretni. - suttogta mosolyogva. - Nem vagyunk egyedül. És ő sem lesz. - mondta, amitől hallottam, hogy mások is szipogni kezdtek.

- Igen. - hajtottam le a fejem. - De tudod, hogy én anyáékat is akarom. - vékonyodott el a hangom.

- Tudom. - ölelt meg. - Megoldjuk. Megérdemled. - szorított magához.