Hazafelé sétálva az orvostól elöntötte a boldogság a lelkemet, hiszen azt mondta, hogy minden jól alakul és egészséges a babánk.

A negyedik hónap közepén vagyok és már határozottan látszik, hogy egyre nagyobb a hasam.

Az egyetemen még sikerül takargatnom, de tudom, hogy hamarosan megtudja mindenki, mi is a helyzet.

Halkan nyitottam ajtót, mert tudtam, hogy Lando alszik, mivel a hétvégén Miami-ban volt futama, így vissza kell zökkennie minél hamarabb a mi időzónánkba.

Meglepetésemre, ahogy beléptem a lakásba megláttam, hogy a konyhában ült a pulton és az ebédjét ette.

- Hol voltál? - pillantott fel a tányérjából.

- Számonkérőbben nem menne? - vettem le a cipőm.

- Komolyan kérdeztem. - nézett rám álmos arccal.

- Orvosnál. - vontam vállat.

- Mi van? - ráncolta szemöldökét. - Miért nem szóltál, hogy mész?

- Aludtál. Nem akartalak zavarni. Tudom, hogy nem volt jó hétvégéd. - utaltam a rosszul sikerült versenyére.

- És? Nekem is ugyanúgy közöm van ahhoz a gyerekhez! - láttam az arcán a felháborodás vonásait.

- Na ne mondd már! - nevettem egyet gúnyosan. - Majd eljössz legközelebb.

- Attól, hogy nem vagyunk együtt, nem kéne kihagynod a szülőségből! Mindenhol ott akarok lenni, ha róla van szó! - mondta ellentmondást nem tűrően.

Meglepett ez a gyerekes kirohanás.

- Nyugodj már meg! Nem ezen a témán kellene levezetned frusztrációdat! - vontam vállat.

- Miről beszélsz? - kérdezte haragosan.

- Elhiszem, hogy új helyzet ez számodra is. De nem azzal fogod bizonyítani, hogy készen állsz az apaságra, hogy ott vagy minden vizsgálaton, hanem, hogy ott leszel-e neki, ha szüksége van rád. - magyaráztam.

- De én ott akarok lenni! - vágta rá.

- Gyerekes. - folytattam.

- Ott leszek a következő vizsgálatokon, mert jogom van hozzá! - jelentette ki.

- Tudom, mi a bajod! - villant be a gondolat, amitől hevesen kezdett verni a szívem. - Te félsz, hogy elveszem tőled, mi? Azt gondolod, hogy majd csak úgy lelépek vele meg a pénzeddel, ugye? - kérdeztem és láttam az arcán, hogy fején találtam a szöget.

- Én... - vakarta meg a tarkóját.

- Na mi van? Most nem megy olyan gyorsan a reakció? - emeltem fel a hangom. - Te komolyan ezt nézed ki belőlem?

- Csak felelősséget akarok vállalni! Akarok valakit, akit szerethetek és ő is szeret engem. Nem akarom, hogy ezt elvedd tőlem! - mondta, mire könnyek szöktek a szemembe.

- Azt gondolod, hogyha nem felügyelsz, akkor lelépek? Azt gondolod, hogy elvenném tőled a gyereked? Kinek gondolsz te engem? - kérdeztem, mire láttam, hogy zavarba jött a fiú.

Hevesen pakolni kezdtem a táskámba és egy nagy papírkupacot kerestem elő, amit ma kaptam az orvostól.

Határozottan kikaptam a táskámból, majd a fiú felé hajítottam és láttam, ahogy a szemeivel követi, ahogy a lapok szanaszét hullanak a fehér burkolóra.

- Itt van! Lehet olvasgatni. A babánk egészséges! És én is jól vagyok, köszönöm kérdésed! - mondtam, miközben felsiettem a szobámba.

Hallottam, ahogy felszedi a széthullott papírokat, de nem néztem rá vissza.

Csalódtam. És leginkább nem is benne.

Benne tényleg csak azt az akaratot látom, ami engem is szétszed belülről. Ő is olyan erősen akar jó lenni ebben az egészben, mint én.

Saját magamban csalódtam. Abban, hogy annyira más oldalamat ismerte meg Lando, mint aki valójában vagyok, hogy azt feltételezi rólam, hogy lehúzom és itt hagyom.

Már egy jó ideje együtt élek vele és még mindig semmi jelét nem érzi annak, hogy bízhat bennem. Az, hogy ez az egész helyzet elhalványítja a valódi énemet, az megrémít.

Magamra zártam a szobám ajtaját és leültem az ágy szélére a tükörrel szemben.

Bámultam magam. Mintha még nem láttam volna eleget a vonásaimat.

Impulzívan lekaptam magamról a pólómat és a hasamat kezdtem méregetni.

Az új énem. Új test, ami már sosem lesz a régi. Új személyiség, ami már sosem lesz a régi.

Már nem. Hiszen már minden más.

- Willow! - kopogott Lando.

Nem méltattam válaszra, csak magamra koncentráltam. Néztem, hogy már nem lehet egyenesen végigsimítani a felületét a hasamnak. Egykor annyit dolgoztam, hogy lehessen, most pedig el kell fogadnom, hogy a sok edzés teljesen semmisé válik.

Minden, ami eddig az életemben volt az semmissé válik.

- Willow! Megbeszéltük, hogy ma eljössz velem a McLaren-hez. - kopogott megállíthatatlanul.

Igaza volt. Megbeszéltük, hogy ma bejelentjük ott is a hírt és megbeszéljük, hogy hogyan kellene ezt a sajtóban kezelni.

Egy ideig mozdulatlanul hallgattam a kopogását. Nem tudom miért nem reagáltam, de néha annyira óriásinak érzem ezt a terhet, hogy minden nehezemre esik.

- Ugye nem tettél magaddal semmit? - hallottam tompán kérdését.

Majd válaszolnom sem kellett mert egy nagy roppanással kivágódott az ajtó és beesett rajta a fiú.

Megrezzent a testem, de továbbra sem szenteltem neki elegendő figyelmet.

- Nem bízol bennem. - ültem a lihegő fiúnak háttal.

- Mi a fasz van? - támaszkodott meg térde felett. - Miért nem szóltál? - háborgott.

- Nem tudom. - válaszoltam.

- Ne csináld ezt velem, kérlek! - állt mögöttem a fiú. - Ne zárj ki!

- Akkor ne adj kulcsot. - mondtam halkan.

- Ne a szobából, hanem az életedből. Vagyis... - halkult el. - Abból, ami vele történik. Ne! Oké? Én próbálok mindent megtenni, de ne ijessz így meg! - dörzsölte a homlokát.

- Bocs. - böktem ki. - Csak... félek. - dadogtam.

- Én is. - mondta, majd felkapta az előbb levetett pólóm és odaadta.

Egy ideig éreztem, ahogy rajtam tartja a szemét és többször levegőt vesz, hogy megszólaljon, de végül sosem teszi.

- Menjünk, jó? Áthívom Max-ot addig, hogy csinálja meg az ajtót. - közölte, majd kisietett.

Kezdtem összeszedni magam a letargiám után és igyekeztem felkészülni, hogy ismét vallomást kell tegyünk.

Lesétáltam a lépcsőn és láttam, hogy a fiú már az asztalnál ülve vár.

- Nem baj, ha így nézek ki? - kérdeztem felkötött hajammal és karikás szemeimmel.

- Miért lenne baj? - húzta össze a szemöldökét.

- Tudom, hogy neked fontos ez a hely. Nem akarlak beégetni. - mondtam.

- Hogy égetnél be? - kérdezte. - Nem tudom, hogy most mi a bajod... - kezdte, majd elhallgatott. - Menjünk inkább. - mutatott az ajtó felé.

Az autóban némán zötykölődtem a hátsó ülésen, mert amióta teherbe estem mindig hányingerem lesz elől. Láttam, ahogy a fiú néha a visszapillantóban méregetett.

Érzem, hogy most a bennünk tomboló feszültségek teljesen máshogy jönnek ki rajtunk és folyamatosan elcsúszik közöttünk a kommunikáció.

Igyekszünk barátokká válni a kicsi érdekében, de valahogy nem illik rá ez a szerep. Közelebb érzem magamhoz, mint egy barátot, de közben távolabb is.

Begurultunk az épület elé és elöntött az izgalom a grandiózus méretektől. Kicsinek éreztem magam és kevésnek ehhez a helyhez.

Lando szó nélkül, magabiztosan kiszállt az autóból, én pedig követtem. Éreztem a jelenlétéből, hogy ő is feszült.

Belépve a gyár fényes épületébe, hamarosan meg is rohamoztak, vagyis inkább rohamozták a munkatársai.

- Képet csinálunk! - jelentette ki egy idősebb nő.

- Annyira nincs most kedvem, Jen! - húzta a száját Lando.

- De! - mondta ellentmondást nem tűrően a középkorú nő. - Ki kell tenned, hogy visszatértél a munkába! - vett elő egy kamerát. - Pakold le a cuccaid! - szólt rá. - Valami pillanatképszerű lesz.

A fiú felém indult és átadta a táskáját. Kellemetlenkedve mosolyogott rám.

- Jennifer. A médiások vezetője. Csak egy kép és mehetünk. - mondta, mire bólintottam.

Figyeltem, ahogy a fiú gondterhelt arca egy pillanat alatt boldoggá válik és nevetést imitálva sétál azon az egy négyzetméteren, ahol az kényelmes a fotósnak.

Rémisztően művi pillanat volt és meg is sajnáltam, mert tudtam, hogy kiskorában nem erről álmodott abban a gokartban, mégis meg kell játszania magát, hogy élje az álmait.

Talán sokaknak ez édes tehernek tűnik, de sok ilyen után nem meglepő, hogy elveszíti az ember a valóságérzékét.

A kellemetlen fotózás után elindultunk és Lando bemutatott Jennifer-nek, aki kedvesen fogadott, bár tekintetében láttam, hogy tart attól, amit mondani készülünk.

Egy üveggel teli irodába vezettek, ahol leültünk a fehér irodai székekre. Hamarosan egy már őszülő férfi lépett be az ajtón.

Ő is bemutatkozott, bár már sokat hallottam róla. Zak Brown, Lando fogadott apja és a csapat vezetője.

Lando meg sem engedve a kínos csendet, hamar a lényegre is tért.

- Azért hívtalak ma ide titeket és azért jött velem Willow is, mert bejelentenivalónk van! - mocorgott a széken. - Biztosan gondoljátok, hogy miről lehet szó. De nem! Rossz tipp. Nem vagyunk együtt. - mondta.

Láttam az arcukon, hogy próbálják megérteni a helyzetet, de elveszettnek tűntek.

- Na jó, nem húzom. Willow teherbe esett és megtartjuk a babát. Nem vagyunk együtt, de együtt fogjuk felnevelni. Apa leszek. - vett nagy levegőt. - De mivel nem vagyunk egy pár, ezért a szurkolók láthatnak más lányokkal is, ami a hírnevemet elronthatja. Nem akarom, hogy Willow-t kikezdje a média. Meg akarom őket ettől a szartól védeni! - mondta el szinte egy levegővel a fiú, majd lefagyott arcok fogadták.

Egy pillanatig csend lepte el az irodát és csak a falióra kattogása hallatszott.

- Tehát. - köszörülte meg a torkát Zac. - Nem vagytok egy pár, de együtt nevelitek, így ismerkedtek másokkal. - kezdte, mire bólogattunk. - Ezáltal a rajongók rá fognak jönni, hogy valami felelőtlen döntés az, ami miatt ide jutottatok, így rajongókat veszítesz a csapat pedig szponzorokat. - dörzsölte meg a homlokát.

- Mi lenne, ha eltitkolnánk a közvéleménytől? - kérdezte a nő, mire összeszorult a szívem.

Nem szeretném majd, hogy mindenhol ő szerepeljen, de nem tagadhatjuk le a létezését, hiszen ő lesz számunkra a legfontosabb.

- Erről szó sem lehet. Szeretnék vele minél több helyre eljutni és nem fogok rejtőzködni! Szeretném, ha a rajongók megtudnák a helyzetet, mert utálok mindig hazudni! - jelentette ki a fiú. - És Willow amúgy is jönni fog velem a versenyekre, amíg lehet.

Megrezzentem, majd a mellettem ülőre pillantottam.

- Nekem iskola van! Nem megyek veled sehova! - vontam fel a szemöldököm.

Lando hangos, csalódott levegővétele elég idegessé tett.

- Nem lehet ma veled semmit megbeszélni, Willow! - jelentette ki rám sem nézve.

- Veled sem, mert kurvára nem veszel komolyan. Vinni akarsz a versenyeidre, mint valami kiskutyát, mert neked éppen ott van dolgod. Hát nekem nem! Semmi dolgom nincsen a te életeddel kapcsolaban! - feledekeztem el a szobában ülő két másik személy jelenlétéről.

- Gyerekek! Csend már! - szólalt meg határozottan Zak. - Látjátok ti magatokat? - süppedtem székembe a férfi mély hangjától. - Szülők lesztek. Annyi vitátok lesz még, hogy azt el sem tudjátok képzelni. De ha szándékosan elbeszéltek egymás mellett, akkor mit szeretnétek? Ez nem valami verseny, hogy végül az egyikőtök igaza győz. Fel kell nőnötök ehhez és nem lehettek önzők! Lando, igenis elfogadod, hogy nem megy el veled mindenova Willow! Willow, igenis elfogadod, hogy elkíséred Lando-t néhány versenyre! - mondta határozottan.

Éreztem, hogy mindketten megszeppentünk és tudtuk, hogy igaza van. Felesleges viták sokaságát vívjuk a semmiért.

- Igazad van! - sziszegte Lando dühösen.

Elláttak pár tanáccsal, amit reakció nélkül hallgattunk, majd megbeszéltük, hogy a spanyol nagydíjhétvégén mindent megtud a világ és tiszteletben tartják a kérésünket abban, hogy a valóságot fogjuk elmondani és nem valami kamut.

Ahogy elhagytuk a gyárat a közöttünk tomboló feszültség továbbra sem apadt le.

Tudom, hogy az ő fejében is mélyre mentek Zak szavai, de jelenleg túlságosan idegesítjük egymást ahhoz, hogy megbeszéljük ezt az egészet.

- Kurva jó, hogy előttük kellett összeveszni! - mormogott a fiú.

- Csak elmondtam, amit gondolok! - vágtam rá.

- Mondhattad volna négyszemközt is! - léptünk oda az autójához.

- Úgy nem hallgatsz meg, csak a saját hülyeségedet fújod! Hazasétálok! - jelentettem ki.

- Nem! Szállj be, jó? - szállt be, majd rám kezdett várni.

Ahogy látta, hogy elindulok, kipattant az autóból, majd elémszaladt.

- Szállj be! - mondta.

- Nem akarok! Hazasétálok! - néztem mélyen a tőlem pár centire álló fiú szemeibe.

Levegővételei mélyebbekké váltak és láttam, hogy nagyon dühös.

- Soha nem akartam senkit még ennyire megvetni és megcsókolni egyszerre! - csillogtak dühösen kék szemei.

Határozottan tartotta velem a szemkontaktust kemény szavai után.

Éreztem, ahogy lábaim megremegnek és az érzelmeimnek alig tudok parancsolni. Egyszerre minden elöntötte a testem és képtelen voltam normálisan reagálni.

Minden vágyam az volt, hogy karjaiba temetkezve megoldjuk ezt az egészet és csókoljon meg úgy, mint azon az éjszakán. De éreztem, hogy ez most nem történhet meg.

- Hazamegyek! - jelentettem ki remegő hangon, majd kikerültem és elindultam.