Összekuporodtam a fürdő padlóján amilyen kicsire csak tudtam és minden erőmmel azon voltam, hogy felszívódjak. Olyan kicsivé akartam válni, hogy végül teljesen eltűnjek és velem együtt a problémák is.

Nem kaptam levegőt, így csak az erős lihegésem hallatszott. Tabitha beszélt hozzám valamit, de nem hallottam ki egy szavát sem. Ha nem éreztem volna érintését a vállamon, azt hittem volna, hogy méterekről beszél.

- Istenem segíts! - szorítottam össze a két kezemet és letérdeltem. - Megbántam a bűneimet, csak kérlek mondd, hogy ez nem igaz! - kértem és reménykedtem, hogy valahova célba ér a kérésem.

Ez volt az a pillanat, amikor hirtelen minden hitemet Istenbe vetettem, miközben mindet el is veszítettem.

Furcsa, hogy még ha nem is hisz benne az ember, akkor is élete legkiszolgáltatottabb pillanataiban, amikor a reménytelenség elönti a testét, valahogy mindig Istenhez szól. Ezzel segítséget kérve attól, akiben nem is hisz. De vannak azok a momentumok, amikor az élet minden realitást felülír és valami olyanra van szükségünk, ami távol áll a valóságunktól.

De most talán kicsit azt is éreztem, hogy elengedte a kezem a tetteim miatt. A vallásunk nem engedi meg, hogy teherbe essek házasság előtt, így tudom, hogy a szüleimtől még sosem látott haragra kell számítanom. Talán nem fognak többé lányukként gondolni rám.

Másrészt ott van annak a fiúnak az élete.

Ott van az én életem.

És ott van annak a kisbabának, a hasamban.

- Nem kapok levegőt! - nyögtem ki a barátnőmnek, aki azonnal kinyitotta az ablakot.

Azonnal odamásztam tele reményekkel, hogy, majd a friss levegő segít. A tüdőm talán könnyebbséget is érzett, ahogy a hideg levegő végigszaladt a testemen, de a problémáimat nem fújta el a szél.

Hosszú percekig csak kihajolva vezettem végig a tekintetemet az ablak alatt elhaladó embereken és hagytam, hogy Tabitha simogassa a hátamat, amitől teljesen kirázott a hideg. Fáztam tőle, de nem volt erőm szólni neki, hogy hagyja abba.

Egészen addig tartott ez az állapot, míg megláttam egy babakocsit toló anyukát és apukát, akik boldogan mosolyogtak az abban fekvő csecsemőre. Újra elöntött a félelem és visszahúzódtam a fehér fürdő valóságába.

- Mit tegyek? - dőltem neki a falnak és kérdeztem a sírástól rekedt hangommal.

Költői kérdés volt, de reménykedtem, hogy Tabitha talán tud valamilyen megnyugtató választ adni.

- Először is el kellmennünk egy nőgyógyászhoz, hogy megnézze, biztos-e! - válaszolt olyan komoly hangon, ahogy még sosem hallottam. - Gondolom a szüleidnek nem akarsz róla szólni. - mondta, mire bólogatni kezdtem.

- Esélytelen. Megbolondulnának. - válaszoltam.

Megint hosszú csend következett, amit nem is bántam. Nem éreztem, hogy lenne bármi közlendőm, csak el akartam felejteni egy pillanatra az egészet, de képtelen voltam.

Végül hosszas hallgatás után megszólalt újra Tabitha.

- Nem tartod meg, ugye? - kérdezte, mire éreztem, hogy megint remeni kezd az egész testem.

Nem tudtam, hogy merre induljak el. Mi az a tudás, amelynek birtokában képes vagyok egy ekkora döntést meghozni? Kit és mit vegyek figyelembe? Kitől kérjek segítséget? Ki tud segíteni?

- Nem tudom! Nem tudom! - ismételtem és a padlót kezdtem el bámulni. - Képes vagyok én egy gyerek felnevelésére? Nem létezik nálam felelőtlenebb ember! Ezzel a fiúval is random lefeküdtem védezekés nélkül. - dörzsöltem meg a homlokom.

- Akkor beszéld meg vele! - vágra rá a lány.

- Kivel? - pillantottam rá.

- Az apukával. - válaszolt.

Hirtelen megvilágosodott, hogy ebben az egészben nem csak egyedül vagyok. Ennek a fiúnak ugyanakkora felelőssége van ebben az egészben, mint nekem. És a felelősség mellett joga is van ahhoz, hogy tudja mi történt és segíthet meghozni ezt a döntést is.

- Tudom, hogy mikor történt, de fogalmam sincs, hogy kivel. - suttogtam. - Annyira szégyellem magam! - kezdtem el újra keservesen sírni és hagytam, hogy megint maga alá temessen a szomorúság.

Erre a barátnőm válaszul odacsúszott mellém és két tenyere közé fogta az arcomat, hogy egymás szemébe tudjunk nézni.

- Ide figyelj, Willow! - kezdte. - Ez az egész már megtörtént. Nem kesereghetsz ezen az egészen, hanem megoldást kell találnod! Egy nagyon nehéz szituációba kerültél, de az kurvára nem megoldás, hogy csak hibáztatod magad és sajnálkozol! Össze kell szedned magadat, mert rohadtul nem hagyhatod, hogy az az egy este teljesen tönkretegye az életedet! Túl fiatal vagy még hozzá! - mondta határozottan, én pedig igyekeztem minden szavát mélyen elraktározni.

- Igazad van! - válaszoltam. - De ez nagyon nehéz lesz.

- Tudom. - mondta, majd megölelt. - De én végig itt leszek, jó? Holnap elmegyünk egy orvoshoz.

És ez így is lett.

Másnap az alkalmi munkákból félretett pénzem egy jó részét egy magánorvoshoz vittem, aki megvizsgált és gratulált a babához és ahhoz, hogy milyen hamar észrevettem a jeleket.

Én mosolyogni sem tudtam rá és képtelen voltam elhinni, hogy megtörténik. Olyan volt, mintha minden rajtam kívül zajlana. Akárcsak egy filmet néznék, aminek semmiképp nem én vagyok a főszereplője.

Elbúcsúztunk Tabithával a vizsgálat végén, én pedig az otthonom helyett a Poppy felé vettem az irányt, mert minél hamarabb tudni szerettem volna, hogy kit kell felkeressek.

Ahogy megláttam a helyet, azonnal felfordult a gyomrom és hányingerem lett, de Tabitha szavai csengtek a fülemben és tudtam, hogy meg kell oldanom a helyzetet. Talán tényleg ez az a helyzet, ami végre rákényszerít arra, hogy felnőjjek.

Most sorbanállás nélkül tudtam belépni a helyre, ami amúgy be is volt zárva. Meg is lepett, hogy nyitva volt az ajtó, azt hittem, haza kell induljak információk nélkül.

Most teljesen más arcát mutatta a Poppy. Sivárabb és ingerszegényebb volt a villogó fények és a lüktető zene nélkül. Néhány ember lézengett, akik a székeket pakolták ide-oda. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, mindenki rám kapta a tekintetét.

- Hello! - intettem kellemetlenkedve az egyik kezemmel. - Tudok beszélni egy főnökkel? - kérdeztem, mire páran érdektelenül elindultak, páran pedig a telefonjukat kezdték nyomkodni.

Egy férfi indult el felém, aki széles mosolyával üdvözölt.

- Tudod, hogy zárva vagyunk, ugye? - kérdezte nyájasan.

- Tudom, de lenne egy nagyon fontos kérdésem. - hajoltam közelebb hozzá.

- Nem keresünk új munkaerőt! - vágta rá.

- Nem erről van szó! Kérem, csak kérdezni akarok valamit! - lettem egyre ingerültebb, mire a magas férfi bólintott. - Volt itt egy buli, január 4.-én. Csak annyi lenne  a kérdésem, hogy ki volt az a fiú, aki éjfél körül itt dj-zett?

A férfi nevetni kezdett és lenézően pillantott rám.

- Mi? - kérdezte tovább nevetve. - Ezért nem érte meg bejönni! Miért fontos neked? A címét akarod vagy mi? Mi azért egy komolyabb hely vagyunk annál, hogy a kis rajongók álmait teljesítsük! - ingatta a fejét.

- Milyen rajongók? - kérdeztem, majd kezdett összeállni, hogy mesélt valamit arról, hogy sportol. - Van vele egy ügyem, csak a nevét akarom tudni! - váltam egyre határozottabbá.

- Jó, persze, majd elhiszem, hogy nem tudod, hogy hívják Lando-t, amikor aznap este az emberek kilencven százaléka miatta jött el! - mondta monton hangon.

- Oké, hagyjuk! - emeltem fel a kezem és kiviharoztam a helyről.

Épp elég információ volt a Lando név és nem akartam tovább ezzel az emberrel szenvedni, mert tudtam, hogy nem fogok belőle többet kihúzni.

Minden tudásomat összeszedtem a fiúval kapcsolatban. Lando, sportoló, a vezetékneve valami olyasmi, amit aznap este kigúnyoltam és képről azonnal felismerném.

Hazasiettem és a szüleimet egy pillanatig sem üdvözölve siettem fel a szobámba és az ágyamba pattanva pötyögtem be a keresőbe a 'Lando sport' kifejezést.

A kereső egy másodperc alatt végtelen találatot adott ki és azon nyomban felvillant a fiúról többezer kép, amitől méginkább elfogott a pánik.

Egy Forma 1-es versenyző, aki folyamatosan a világot utazza és mindeki imádja. Elérhetetlen számomra. Hogyan tudnám vele felvenni a kapcsolatot?

Semmit nem tudok erről a sportól. Annyira emlékszem, hogy kiskoromban egyszer apa kapcsolgatta a tv-t és egy pillanatra megállt és valami olyasmit fűzött hozzá, hogy az egyik legtiszteletlenbb dolog az Istentől kapott életet hobbiból veszélyeztetni azokban az autókban. Ezzel a mondattal le is zártam magamban a sporttal való kapcsolatomat. Nem gondoltam még akkor, hogy egyszer egy pilótával lesz dolgom.

Megnyitottam a fiú Insatgram-ját és semmi mást nem láttam, csak egy felhőtlen életet. Tele barátokkal a világ legszebb pontjain. Videók, ahogy a határon száguldozik az autóval és mindenhol mosolyog.

Egy olyan élet tárult elém, amibe én csak belerontani tudok. Azzal, hogy megjelenek, ettől a fiútól elveszek valamit.

Mégis tudom, hogy tudnia kell, hiszen nem csak én vagyok ebben az egészben. Nem csak én hibáztam azon az estén. Ugyanannyira benne van, mint én és neki is felelősséget kell vállalnia.

Neki is rosszul kell magát éreznie, csak úgy, mint nekem.

Azonnal megnyitottam minden elérhetőségét és számtalan üzenettel kezdtem bombázni, mint valami őrült rajongó. Tudtam, hogy el fognak veszni a több millió követő között az én üzeneteim, így abban bíztam, hogy ha többször írok, akkor talán véletlen észrevesz.

Nehezen fogalmaztam meg, hogy miért érné meg velem találkoznia, így mindig csak röviden elmondtam, hogy a Poppy-ban együtt töltöttük azt az estét és nagyon fontos lenne beszélnünk egy olyan dolgoról, amit számára is nagyon lényeges.

Elég őrült rajongósan hangzik, de reménykedtem.

Napokig zaklattam, de nem látta.

Bekövettem a profilját és folyamatosan követtem, hogy merre jár, hátha visszatér Angliába. De akkor kezdett elfogyni a reményem, amikor láttam, hogy hetek óta Brazíliából posztol.

Majd egy nap felvillant egy sztori, ahol egy repülőn ült és alul feltüntette hogy 'hazatér'. Nyomozásaim alapján kiderítettem, hogy az egyik közeli városban él, így tudtam, hogy egyre közelebb kerülök a találkozóhoz.

Felléptem a Poppy oldalára is, ahol jelezték, hogy az este egy különleges vendég fog zenélni. Utólag megtudtam, hogy Lando új hobbija tényleg a dj-zés és a Poppy van elég népszerű hely ahhoz, hogy a nevét adja hozzá.

Azonnal írtam az egyik egyetemi barátomnak, hogy akár tripla áron is, de szeretnék az esti bulira egy jegyet szerezni.

Nem meglepő módon kiderült, hogy az összes jegy elkelt, de megoldotta nekem, hogy valóban sokszoros áron, de legyen jegyem az estére.

A hátsó ablakon kimászva és kiszökve otthonról elszaladtam hozzá, hogy megvegyem tőle azt ez egy, utolsó belépőt, majd újra hazasiettem, hogy elkészülődjek.

Eszméletlenül nehezemre esett bármit is kihozni magamból. Egyszerűen nem éreztem azt, hogy ez az egész esemény egy olyan dolog lesz, amire megérné kisminkelni magam. Mégis tudtam, hogy mást nem tehetek, hiszen nem engednek be mindenkit.

Este jó éjszakát kívántam anyáéknak, majd magamra zártam az ajtót és már indultam is kifelé az ablakon, aznap már másodjára. Igyekeztem jobban vigyázni magamra, mint eddig, hiszen most nem csak rólam van szó.

Elsétáltam a Poppy-ig, majd végtelennek tűnt, míg kivártam a soromat a bejutásra. Akárki próbált hozzám szólni, én csak ignoráltam őket és igyekeztem nem teljesen pánikba esni. Megint.

Bejutva teljesen eltűnt az egy hónappal ezelőtti buli varázsa. Megint minden grandiózus volt, de most annyira műnek éreztem és nem elbűvölőnek, mint annak idején.

Leültem a pulthoz és semmit sem kérve bámulni kezdtem a dj pultot. Tudtam, hogy itt lesz, mert nyomozásaim után megtudtam, hogy nagyon szereti Lando ezt a helyet és, ha hazautazik, mindig visszajár.

Egy fél óra múlva felélénkült a tömeg és megláttam, hogy beszaladt a fiú a dj pult mögé.

A szívem az újonnan elindult zene dübörgésével azonosan kezdett verni és bedugult a fülem.

Megláttam a bennem növekvő élet édesapját. Neki pedig fogalma sincsen semmiről.

Minden porcikám remegett, amikor elindultam a pult felé és próbáltam elkapni vele a szemkontaktust.

Rettegtem. Nem tudtam, hogy mit fogok mondani. Csak azt tudtam, hogy mit kell mondjak.

A biztonsági őrök mellett elsettenkedve felsétáltam a lépcsőn Lando háta mögé, majd egy nagy levegőt vettem és megböktem a hátát.

Azonnal megfordult és a szemei meglepettségtől csillogtak. Elvesztem bennük egy pillanatig és egy szót sem tudtam szólni.

Csak néztem azokat a kék szemeket, amelyekbe hamarosan ijedtség fog felcsillanni a szavaim hallatán.