Lassan leszállt az éj Párizsra. Az utcák üresen kanyarogtak a házak közt. A házakban, és az üzletekben lassan felkapcsolták a lámpákat, melyek, mint több ezer mécses láng megvilágította a művészetek városát. Párizs jelképe, az Eiffel torony, mint egy ékkő tündökölt a Szajna partján. Az illatos levegőt néha átmozgatta a langyos szél.Csend volt, végtelen nagy csend.

Egy hang hallatszott a távolból. Fura hang volt, semmihez se hasonlított igazából. Közelebb ért. A hangot tetőn rohanó léptek váltották fel. Majd újra lehetett hallani.

Ladybug felnézett a csillagokkal pettyezett égre. A fényszennyezés miatt már nincs olyan sok belőlük. A lány mindig is szerette a csillagokat. Amikor kicsi volt, számára a csillagok apró báránykák voltak, akiket minden éjjel kiterel a Hold az ébenfekete égre. Ez az emlék mosolyt csalt az arcára. Régen minden más volt. Kisgyerekként még voltideje kiülni az ablakába csillagokat nézni. Akkor még nem kellett tanulnia, nem volt szerelmes, és nem adták a kezébe Párizs sorsát. Az emberek azt hiszik, hogy a hősködés csak annyiból áll, hogy menőn végig cikázik a városon, lever pár "rosszfiút",majd mindenki ünnepli, és szobrot állítanak neki. Az emberek azt felejtik el, hogy a hősnek komoly felelőssége van. Mindig benne van a pakliba, hogy valami balul sül el, és alul maradt. Akkor mi lesz? Ha az ember szuperhős megromlik a kapcsolata a szeretteivel. Aki fogások, mentegetőzés, és a titkolózás tüskéje örökrebeékelődhet egy kapcsolatba, legyen szó családról, vagy barátokról.

Ladybug sóhajtott. Egy szuperhős nem lehet szerelmes. Pontosabban nem lehet együtt azzal, akit szeret.Mit mondana ha egy randi közepén szólítaná a szuperhős kötelesség? Vagy vele megoszthatná a titkát? Nem. Senkinek nem mondhatja el. Ez a titok úgy húzza a szívét, mintha ólomsúlyokat tettek volna rá. A lány érezte, hogy minden nappal egyre nehezebb magában tartania a titkát.

Megint sóhajtott.

Felemelte a jojóját, és meglendítette.

A szerelmesek hídja. Chat Noir itt akart találkozni. Ladybug próbálta nem túlgondolni ezt találkát.Sosem tudta eldönteni, hogy társa tényleg flörtöl vele, csak természeténél fogva ilyen. Néha, amikor a szemébe nézett, úgy látta, hogy a fiúnak komoly érzelmei vannak iránta. Aztán a srác bedobott egy szóviccet, és ez az egész, mint egy buborék,szétpukkant. Ladybugnak be kellett ismernie, hogy ő is érez valamit Chat iránt. Valami mélyet, valami...megmagyarázhatatlant,amit még senki iránt sem érzett. Nem szerelem volt. Nem, ez valami más volt.

Egy halk puffanással landolt a hídon.A holdfényben megcsillantak a hídra zárt lakatok. A szél virág,víz, és sütemény illatot hozott magával.

A hídon egy alak állt. A korlátra könyökölt, és a folyót bámulta. Amikor meghallotta a lányt,megfordult. Zöld macskaszemei úgy világítottak, mint két smaragd. Közelebb léptek egymáshoz.

-Miért hívtál?-kérdezte Ladybug.

-Már ahhoz is ok kell, hogy lássalak?-kérdezett vissza Chat Noir legcharme-osabb mosolyával.-M'Lady...

Elkapta a lány kezét, és finoman megcsókolta. Ladybug most nem rántotta el a kezét, sőt úgy érezte, hogy arca pirosasabb árnyalatot vesz fel.

-De igazából azért hívtalak,hogy...hát egy kicsit jobban megismerhetnénk egymást...

Ladybug felvonta a szemöldökét. Hogy érti ezt?

-Hogy érted ezt?

-Úgy, hogy Papillon egyre erősödik,és egyre nehezebb felülkerekednünk a harcok során-mondta Chat,miközben fél kezével a tarkóját tapogatta, majd lesütötte a szemét.-Talán segítene minket a harcban ha jobban ismernénk egymást, és ezáltal jobb csapat lehetnénk...Szerinted nem jóötlet?

Most Ladybug sütötte le a szemét. A társának igaza volt. Papillon egyre erősebb ellenségeket küld rájuk, és csak akkor van esélyük ha csapatként dolgoznak.

-Rendben van-mondta végül a lány.-Akkor ismerjük meg egymás. Kezdd te, mesélj valamit magadról!

A fiú felnézett az égre, mintha a csillagokból akarná kiolvasni válaszát.

-Tizenhat vagyok. Itt élek, Párizsban,az apámmal. Gimibe járok, a suli egész jól megy. Sajnos, nincs sok barátom...de akik vannak azok nagyon kedvesek. Az apám elég sok különórára beíratott, szóval vívok, kínait tanulok,zongorázom...

Ladybug elnevette magát.

-Mi olyan vicces?-húzta össze a szemöldökét Chat.

-Hogy te...zongoráz?!-mondta Ladybug,és még jobban nevetett.

-Nem hiszed el, hogy tudok?-tette karba a kezét sértődötten a fiú.

-Hát...

-Bebizonyítsam?-kérdezte a sértett kiscica.

Azzal megragadta Ladybug kezét,meglendítette a botját, és határozottan elindult Párizs utcái felett. A lány vigyorogva elengedte társa kezét, és jojójával,kissé lemaradva követte Chat-t. A macskaruhás hős egyenesen haladt háztetőről háztetőre, míg Ladybug vidáman, összevissza ugrált mögötte, kecses, légi balettet járva.

Chat Noir megállt egy tetőn. Ladybug melléje ugrott.

A párizsi opera, az Opera Garnier.

A lány kérdőn pillantott Chat-ra.Mit akarhat itt?

A fiú nem felelt, csak a fejével a hatalmas épület felé biccentett.

Bementek az ürességtől tátongó operaházba.

Ladybug tátott szájjal bámult körbe.Még sosem járt itt ezelőtt. A szülei nem nagy komolyzene rajongók, és ha azok is lennének, akkor sem lenne idejük a pékség mellett ilyen helyekre járniuk.

Chat viszont szinte otthonosan mozgott a hatalmas lépcsők, és csilláros termek között. A színpadhoz vezette az ámuló lányt, majd leült a zongorához, és két kezéta billentyűk felé helyezte.

-Mit játsszak?-kérdezte a fiú.

-Ööö hát, nekem mindegy-felelte Ladybug, aki még mindig a nézőtér felett lógó, gyönyörű csillárt bámulta.

-"Mindegyet" nem tudok játszani-tárta szét a kezét Chat.-Válassz valamit!

A lány idegesen a füle mögé söpört egy hajtincset. Hogy válasszon ő darabot ha egyet sem ismer?Zeneszerzőket is csak egyet ismer, azt amelyikről csokoládét neveztek el. De hogy is hívják...? Á, meg is van!

-Akkor legyen valami...mondjukMozart-mondta végül, hogy ne maradjon szégyenben Chat előtt.

-Akkor Mozart-bólintott a fiú, majd rákacsintott Ladybugra.

Chat ujjai gyorsan és finoman táncoltak a billentyűkön. Lehunyta a szemét, és teljesen átadta magát a darabnak. Az egész operát betöltötte a zene.

Ladybugot elvarázsolta a zongorahangja. Teljesen lefagyott, csak nézte, ahogy társa ujjai kecses táncot járnak a billentyűkön.

Ez a srác tényleg tud zongorázni-gondolta magában. Közelebb lépett hozzá, és a zongora oldalának támaszkodott. Lehunyta a szemét. Úgy érezte nincs más a világon csak Chat és ő meg a zongora hangja.Nincsenek gondok, szupergonoszok, kérdések, csak ők. Csak ők, és a zene.

Chat hirtelen abbahagyta a játékot.Ladybug kinyitotta a szemét, és a fiúra nézett.

Chat Noir lefele nézett, és arcát a tenyerébe temette. Sírt.

A lány nem tudta mit tegyen. Még sosem látott fiút sírni.

-Mi a baj, Chat?-kérdezte óvatosan.

Chat felnézett, megtörölte a szemét,visszaszívta az orrát, aztán suttogva válaszolt.

-Erről a darabról...mindig Ő jut az eszembe...az anyám...

Ladybug nem értette.

-Az anyám...tanított először zongorázni-folytatta Chat.-Az ölébe ültetett, és együtt nyomtuk le a billentyűket...Csodásan játszott, sokkal jobban, mint én...Volt, hogy csak odaültünk mellé az apámmal, és egész este csak őt hallgattuk...

-De egy éve minden megváltozott...Elment...eltűnt. Semmit sem tudok róla. Semmit-a fiúból újból előtörtek a könnyek-Ah...ahnnyira hihányzik...

A lány szíve összeszorult. Ez az a fiú, aki mellette harcol nap, mint nap? Aki, azt a sok szóviccet mondja? Hogy képes így viccesnek lenni? Hogy képes ezt a szörnyű dolgot elrejteni mások elől?

Ladybug elült a zongoraszékre, és szorosan átölelte a fiú nyakát.

Ha ez valamikor máskor történik,Chat biztos elvörösödött volna vagy mondott volna valami hülyeséget. De ez nem valamikor máskor volt. Most csak élvezte, hogy érezheti a lány szívverését és lélegzetvételét.

-Sajnálsz?-kérdezte suttogva Chat.

-Nem-válaszolta Ladybug.-Nem sajnállak.

-Akkor jó...Utálom, ha sajnálnak.

-Erősnek tartalak. Én nem lennék képes erre...

-Komolyan?

A lány bólintott.

-Tudod a maszk mögött,csak...csak...inkább hagyjuk-mondta a lány halkan.

-Ne, mond el, kérlek! Most mesélj te magadról egy kicsit!

-Hát, jó...

Ladybug mesélni kezdett. Elmondta,hogy félig kínai, bár még sosem járt Kínában, hogy szülei pékek, és egy csöpp lakásban laknak együtt. Mesélt az iskoláról, a barátairól, az ellenséges lányokról az osztályban, akik mindig keresztbe tesznek neki. Beszélt arról milyen zenéket, és filmeket szeret, arról, hogy az az álma, hogy divattervező lehessen, arról, hogy mennyire szerencsétlen tud lenni, és mindenről ami eszébe jutott.

Miközben a lány beszélt, Chat halkan játszani kezdett a zongorán. A termet újból betöltötte a zongoraszó. Ladybug elmosolyodott, és a fiú vállára hajtotta a fejét.

Megint csak ők voltak, és a zongora.Nem tudták mennyi az idő, vagy hogy mióta ülnek itt. Csak azt,hogy nem akarják, hogy vége legyen ennek a pillanatnak.

Ladybugot olyan érzés járta át, mint még soha. Mély volt, és könnyű. Erős, és ugyanakkor gyönyörű. Megmagyarázhatatlan...

A fiú abbahagyta a zongorázást, a lányra nézett, és halkan megszólalt.

-Meg akarlak csókolni...

-Hát akkor tedd meg...-válaszolta suttogva Ladybug, úgy, hogy még egy arcizma sem rezdült meg.

Mindketten elcsodálkoztak a lányválaszán. A pöttyös hősnő elpirult.

Chat közelebb hajolt hozzá. Összeért az orruk. Mélyen egymás szemébe néztek.

Ladybug behunyta a szemét.Szíve hevesen vert, szinte kitört a mellkasából. Már érezte a fiú ajkait a sajátján, amikor...

-Takarodjatok ki innen, de rögtön,ti...ti vandálok!-kiáltotta egy érces, goromba hang a terem másik végéből.

Két fiatal egy szempillantás alatt szétrebbent, és rohanni kezdett a kijárat felé.

-A fene gondolta volna, hogy a portás ilyenkor is itt van-motyogta maga elé Chat.

Egy szemközti háztetőn álltak meg.Egymásra néztek, és mindketten röhögőgörcsöt kaptak.

-Hogy hívott minket?Vandálok?-nevetett Ladybug.

-Szerintem onnan hátulról nem ismert meg bennünket-vigyorgott Chat.-Különben biztos leborult volna elénk, és az mondta volna: Ó, Ladybug és Chat Noir, kérlek bocsássatok meg, ha szeretnétek nektek adom ezt az egész termet!

Megint összenevetettek.

Valahol a távolban egy óra elütötte a reggel hat órát. Ladybug megijedt.

-Te, jó ég! A szüleim mindjárt nyitnak, és ha nem találnak otthon...-Chat-ra nézett-Bocsi, de most...most rohannom kell!

-Rendben, menj csak-bólintott a fiú.

Ladybug bólintott, meglendítette a jojóját, és a házak közt eltűnt Chat Noir szeme elől. A fiú sokáig nézett utána. A szíve eszeveszettül vert.

A pöttyös hősnő egy perccel azelőtt ért haza, mielőtt az anyukája benyitott volna hozzá. A szobát rózsaszín fény töltötte be, és mire Madame Dupain-Cheng benyitott már a kislányával találta szembe magát. Pár szót beszéltek csak, aztán az anyuka lement, hogy kinyissa a pékséget.

A lány beledőlt az ágyába, és megölelte a párnáját.

-Marinette-szólalt meg kis kwamija, Tikki.-Ugye tudod, hogy te és Chat Noir majdnem...

-Tudom, Tikki-sóhajtotta Marinette boldogan.-Ez az érzés...olyan...egyszerre vidám és szomorú...hideg és meleg...és...és...

A lány belefúrta a fejét a párnájába.

Vajon mi lehet ez az érzés?-gondolta magában Marinette. Ez lenne a szerelem? Az igaz szerelem...?