Szeptember 26. (Péntek)

A tegnapi nap teljesen egyedül voltam. Nem csináltam mást, csak olvastam. De én nem szeretek teljes mértékben egyedül lenni. Ki szeret? Nem baj kibírtam, de viszont a szomorúságom nem múlt.

A mai nap egy pontján megtört az átkom. Ez nem azt jelenti, hogy nem volt semmi rossz a napomban, csak minden jóra fordult. Reggel szomorúan és kedvtelenül keltem. Ez az érzés velem volt egészen 3. szünetig. Abban a szünetben tört meg az átok. Mondom, hogy hogyan.

Kisütött a nap, és úgy döntöttem, hogy kimegyek az udvarra olvasni. Nagyon szomorú voltam, ezért lefelé néztem. Nem vettem észre az egyik 10.-es fiút, Andrist, így véletlenül nekimentem.

- Bocsi, véletlen volt. - szabadkoztam azonnal, mert nem volt már semmi erőm.

- Véletlen, mi? Tudom, hogy nem volt az. - lökött neki a falnak, én pedig erő hiányában nem tudtam magamat megvédeni. Andris ezután megpofozott, lelökött a földre, és ott rugdosott tovább. Semmi esélyem nem volt ellene, mivel az összes erő elszállt belőlem. Csak imádkoztam sírás közben, és vártam, hogy hagyja abba.

- Rics! - hallottam egy ismerős hangot, ami nagyon megnyugtatott. A hang Ádámhoz tartozott. És azért hívta Ricsit, mert egymaga nem biztos, hogy elbír a fiúval. Ezután Ricsivel együtt leszedték rólam, és a földbe döngölték, azzal a tanulsággal, hogy ne kezdjen ki velem. Nekem még mindig patakokban folytak a könnyeim. Ádám felsegített, és szorosan magához ölelt, miközben a hajamat simogatta és nyugtatott. A vállába fúrtam a fejem és sírtam. Nem érdekelt a körülöttem lévő világ. Sőt, még a pillangóim sem keltek fel. Egy idő után csillapodott annyira a zokogásom, hogy meg tudjak szólalni. A fejemet még mindig Ádám vállába fúrtam, így nem igazán lehetett érteni a beszédem.

- Köszönöm. - mondtam még mindig egy kicsit sírva.

- De te meg tudtad volna magad védeni. Mi történt? - kérdezte Ádám.

- Összetörtem. - válaszoltam.

- De min?

- A jeggyel kezdődött. Aztán deszkázás közben jöttek az emlékek. Utána 2 sms. A doga. Amikor berágtatok. Aztán az egyedüllét.

- Bocsánat. Tényleg.

- Nem kell bocsánatot kérned. - mosolyodtam el. A sírás utáni mosolyom nagyon szép látvány egyébként. A beszélgetés itt le is zárult, én pedig gyorsan bementem a mosdóba újrakészíteni a sminkem. Az utána lévő órák nem voltak érdekesek. A koleszban boldog volt végre a hangulat, ezért önfeledten tudtunk beszélgetni. Őszintén. Hiányzott minden. Csak azt akarom, hogy soha ne érjen véget.

Andris: 5/1 - Utálom azt a gyereket.

Ádám: 5/5*** - Nagyon sokszor megvédett már.

Újra boldogság: 5/5*** - Végre.