Október 16. (Péntek)

Még szoknom kell a menőséget. Úgyhogy ma egy nem túl szokványos, de a menőnek szokványos péntekem volt. Mármint a suli része. A deszkázás már megint izgalmat hozott az életembe.

Szokásosan elindultam Ádámmal és Ricsivel, minden szokásos volt, amíg ez nem történt:

- Bocs, most telefonált anyám, hogy haza kell mennem - mondta Ádám.

- Valami baj van? - estem kétségbe.

- Á, dehogy is, csak biztos valami halloweeni dekorációt akar, és segítenem kell dekorálni - legyintett.

- Kell segítség? - kérdeztem.

- Isten ments, hogy te emiatt fáradozz! - utasította el.

- Biztos?

- Biztos. Na, Sziasztok! - mondta, és elment.

Itt még semmi baj nem lett volna, mert ott van Ricsi, akit nagyon ismerek, meg amúgy is. Nem kell nekem dadus! Nekem is a barátaim, csak nem akarnak semmit.

- Nekem is mennem kell - rakta le a telefont Ricsi.

- Miért? - érdeklődtem.

- Elég legyen annyi, hogy anyám belenézett az e-naplóba - sóhajtott.

- 5-öseid vannak meg 4-eseid, mert én súgtam a válaszokat - csodálkoztam.

- Pont ez a baj - legyintett. - Csá! - ment el.

Egy kis idő múlva egy kis körben ültünk. Úgy döntöttünk, hogy pihenünk. De erre nem számítottam. Előkerült a pia.

- Anna? - kínált meg Domi.

- Nem, kösz - utasítottam el.

- Csak egy kicsit - győzködött Peti.

- Egy kicsit sem kérek - hárítottam.

- Ha nem iszol, menj, és soha többet ne gyere a közelünkbe! - parancsolta Geri.

Hihetetlenül nagyot csalódtam. Felálltam, a kezembe kaptam a penny boardom, és elindultam. Alig láttam a könnyeimtől. De még így is tudtam józan ésszel gondolkozni. Rájöttem, hogy nem lenne őket szerencsés otthagyni. Kirabolhatják őket, vagy bele sem akarok gondolni, még mi lehet. Visszasétáltam, és elbújtam egy közeli bokor mögött, onnan figyeltem őket.

Már itt ülök 2 órája. Annyit ittak, hogy nekem van tőle hányingerem. Most már 20:41 van. Annyira kiütötték magukat, hogy elaludtak. Tudtam, hogy ez lesz. Odamentem hozzájuk. Felkapartam a földről Gerit, a karját átvetettem a nyakamon és a kezemmel megtámasztottam a hátát. Szerencse, hogy tudom mindenkiről hogy hol lakik. Elvittem az otthonáig. Néha úgy éreztem, mintha egy halottat cipelnék, de odaértem. Becsöngettem, és kis idő múlva Geri anyukája nyitott ajtót. Egy pillanat alatt lesokkolódott.

- Úristen! Mi történt? - esett kétségbe.

- Sokat ivott, és úgy döntöttem, hogy inkább hazahozom. Tudtam, hogy nem kéne inni - meséltem el nagy vonalakban.

- Nagyon szépen köszönöm - hálálkodott. Átvette tőlem Gerit.

Mindenkit hazavittem nagy nehezen. 22:35-ig tartott mindez. Amikor hazaértem, már 45 perce otthon kellett volna lennem.

- Hol voltál? Miért sírtál? - kérdezte apa. Ebben a pillanatban Ádám jött be a szobába.

- Mit keresel itt? - csodálkoztam.

- Nem láttalak bejönni a házba, és aggódni kezdtem. Ismerem azokat a srácokat. Ahogy elnézem, nem volt alaptalan az aggódásom. De most meséld el hogy mi történt - kérlelt.

- Oké. Szóval. Elkezdtek inni, de én elutasítottam. Elküldtek, hogy többet ne is menjek a közelükbe - meséltem.

- A kis szemetek! - motyogta Ádám.

- Megkeresem őket! - mondta apa. - Mesélj még! - tette hozzá.

- Elbújtam egy bokorban, onnan figyeltem őket. Annyira kiütötték magukat, hogy ott helyben aludtak el. Hazavittem őket, hogy a szüleik tudjanak róla, és biztonságban legyenek - fejeztem be.

- Rendben. Ebben nem te voltál a hibás. De későre jár már - jelentette ki apa. Kikísértem Ádámot.

- Olyan jó, hogy nem lett semmi bajod - ölelt meg.

- Olyan jó, hogy aggódtál értem - viszonoztam az ölelését.

Tíz percig bámultam utána. Mivel a szomszéd házban lakik, 9 és fél percig a semmit néztem. Aztán sóhajtottam egyet, és bementem a házunkba. Lefeküdtem az ágyamra, és gondolkozni kezdtem az egész napon. Két dolog között ugrált az agyam. Az egyik, hogy most egy nagyon jó cselekedetet csináltam. Megbocsájtottam, és hazavittem a barátaimat, akikben csalódtam. A másik pedig Ádám. Tény, hogy szeretem. És az is biztos, hogy ő nem. El kéne felejtenem, de nem tudom. Egyszer csak belealudtam a gondolataimba.