Az előző részben volt róla szó, hogy Anna közkívánatra elmeséli a múltat. A kommentek nem jöttek, de én úgy döntöttem, megírom ezt a részt, mert igazából az egész történet ezen alapszik. Hallgassátok figyelemmel!

Dóra

***************************************

- Akkor a múltam. 14 éves vagyok, de már mondhatom, hogy van múltam. Az eddigi életem elég rizikósan telt, sehol nem éreztem magam biztonságban, csak egy csoportban, ahol befogadtak. De kezdjük az elejéről. Az életem Miskolcon, egy Görömbölyön lévő családi házban kezdődött. Ott láttam először a családtagjaim, az életem ott kezdődött el. Öten voltunk. Apa, anya, a bátyám Marci, a nővérem Csillu, és én, Johanna. Minden rendben volt, egészen 4 éves koromig. Akkor elváltak a szüleim. Én könnyen szoktam bele a változásba, testvéreimnek ez nehezebb volt. Olyan 6 éves korom körül kezdődtek a gondok. Addig már anya talált magának társat, Gábort, de ez nem nagyon befolyásolta az életünket. Én voltam a családban a legkisebb gyerek. A legtöbben az mondják, hogy a középső gyerekeknek van a legrosszabb dolguk. Nálunk ez nem így van/volt. A legkisebb szívta meg mindennek a levét. Amíg a tesóim  azt csináltak amit akartak, én takarítottam, mostam, főztem (még onnan tudok olyan jól), stb. Mindenért kaptam lecseszést vagy esetenként verést, nagyon pici dolgok miatt is (pl. hamarabb fésülködtem mint kezet mostam volna=olyan karmolás, ami a mai napig látszik a kezemen). Mindig volt mit takargatni az osztálytársak elől. Volt olyan is, hogy anya megtiltotta azt, hogy legyen egyéniségem, megszabta milyen zenét hallgathatok, vagy olyan is volt, hogy zsarolt. Ez mind neki volt rossz, mert lázadni kezdtem, nem érdekelt már a szava. Ez olyan 12 éves koromban történt. De időközben iskolába is kellett járnom. Amit utáltam. És nem a tanulás miatt. Az osztálytársaim rendszeresen vertek, csúfoltak, kiközösítettek, és minden, amit el tudsz képzelni. Idegesen indultam el otthonról, sírógörccsel küszködve vártam a buszt, és félve léptem be a suli kapuján, azon gondolkodva, ma mi rossz fog történni. A pozitivitás teljes mértékben kiszállt belőlem, nem nagyon éreztem boldogságot. Egyetlen osztálytársam volt, aki megértett, elfogadott, és a legjobb barátnőm lett. Neki sem voltak más barátai, úgyhogy kb. 0-24-ben együtt csináltunk valamit. Ő volt Alma. Mindig támogatott, nagyon hálás vagyok neki. Aztán 7. osztályban felborult az életem. Jött egy új osztálytársunk, Fazekas Bence. Világosbarna haj, barna szem, menő kinézet. Elsőre nem fogott meg. De csak elsőre. A fiúk természetesen befogadták, így sok esélyt nem láttam arra, hogy jóba legyünk. Egyszer megvédett a fiúktől, és abban a pillanatban bele estem. Utána volt egy Halloween-buli az osztálynak. Párban is lehetett menni. Engem Bence el is hívott. Amikor beléptünk a terembe, mindenki csodálkozva nézett. Mindegy, elkezdődött a buli. Egyszer csak valaki berakott egy lassú számot. Már vártam, hogy Bence milyen indokkal ráz le, de ő csak közelebb húzott magához, és lassúzni kezdtünk. A tánc közben egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és megcsókolt. Nagyon örültem ekkor annak. Így jöttünk össze. Aztán jött a rizikós része a történetnek. 8. osztályban elhatároztam, hogy Budapestre megyek gimibe. Ebbe Bence belenyugodott. Aztán közölte velem, hogy sajnálja, de muszály elmennie két hónapra. Nagy nehezen elfogadtam. Elment. Egy hónap telt el azóta, Július 2.-át írtunk. Éppen meghalni készültem az unalomban, amikor csipogott a telóm. Alma írt. Naponta szokott, egyáltalán nem volt szokatlan. De a mai más volt. Egy képet küldött, semmi mást. A képen az látható, ahogy a barátom csókolózik egy másik lánnyal. Komolyan azt hittem, hogy semmi gond nem lesz a két hónap alatt?! Egy tizedmásodperc alatt futott át az agyamon, hogy mi történt. Zokogni kezdtem. Csillu talált rám. Az egész házban rajta kívül csak Marci tudott a kapcsolatomról  Bencével. Elmeséltem neki, hogy mi történt.
- A mocskos szemétláda! - kiáltott fel. Az egész ház hallotta a kiáltást, de szerencsére rajtunk kívül csak Marci volt otthon.
- Mi történt? - kérdezte, de nem volt erőm elmagyarázni. Odanyújtottam neki a telómat. Átvette, és amikor meglátta a képet, hasonlóan vélekedett, mint Csillu.
- A gazember! Mikor jön vissza? - kérdezte.
- Augusztus 1. - zokogtam.
- Hol találkoztok?
- Népkert.
- Akkor megyek veled, leverem.
- Ne, ne gyere. Elintézem. - mosolyodtam el gonoszul. Kitaláltam egy tervet. Úgy teszek, mintha minden rendben lenne, és majd merglepetésként fogja érni. Elérkezett a nap. Lementettem a telómra a képet, és a deszkámra pattanva elmentem a Népkertbe. A padhoz mentem, ami már szinte a mi padunk. Csak pár perc múlva már nem volt olyan hogy mi. Egy kis idő múlva megláttam a közeledő alakját. Mikor odaért hozzám, megállt előttem.
- Szia! - köszönt, és odahajolt hozzám, valószínűleg azért, hogy megcsókoljon.
- Te mocskos szemétláda! Hogy merted?! - "köszöntem", és adtam neki egy pofont. Értetlenül nézett rám. Megmutattam neki a képet. Látszott az arcán a " lebuktam" kifejezés, de persze megpróbálta menteni a menthetőt. De már semmi nem volt menthető.
- Figyelj, megmagyarázom... - mondta, de félbe szakítottam.
- Mit?! Mit magyarázol meg?! Hogy MEGCSALTÁL?! NORMÁLIS VAGY TE?! ILYET CSINÁLSZ, AZTÁN AZT VÁROD, HOGY MEGHALGASSALAK, VISSZAFOGADJALAK?! MILYEN KIFOGÁSAID LENNÉNEK, HM?! MILYENEK?! IKERTESÓ? MIÉRT NEM LÁTTAM EDDIG?! VÉLETLEN? MICSODA VÉLETLEN? MAJD ÉN IS VÉLETLENÜL SZERELMES LESZEK VALAKIBE PESTEN, ÉS AZ IS LEHET HOGY ÖSSZE IS JÖVÖK VELE! - ordítottam, nem számítva arra, hogy a jövőt jósoltam meg. - Figyelj, szakítsunk. Ég veled! - mondtam, és megfordultam. Felkaptam a deszkám, mert az út macskaköves volt, és elsétáltam Görömböly felé.
- Várj már. Had magyarázzam meg! - kiálltott utánam.
- Nem. Eljátszottad az esélyed. - kiáltottam hátra se fordulva. Pont akkor értem le a macskakőről, ezért lecsaptam a penny boardom, és mentem haza. Sokszor csörgött a telóm, amin természetesen Bence hívott. Az első 1-2-t még kinyomtam, 3-4-gyel nem foglalkoztam, és amikor ezt meguntam, kikapcsoltam a telefonom. Nem sírtam, nem is éreztem magam rosszul. Néhány napra rá felszálltam a Miskolc-Budapest IC-re, egy új élet reményében. Nem volt túlságosan sok cuccom, mert már voltak dolgaim apánál, ezért nem szakadtam meg. Apa a pályaudvaron várt. Elvitt a II. kerületi házhoz. Egy családi ház, egy emelettel. Apa beengedett a házba, és oda is adta a lakáskulcsom. A ház nem volt annyira rossz állapotban mint én gondoltam, nem volt tele porral és kosszal, nem volt minden sarokban pókháló (ha lett volna, én tuti biztos, hogy abban a pillanatban sikítva rohantam volna ki a házból az araknofóbiám miatt), csak néhány mosatlan edény volt a mosogatóba rakva. Bepakoltam az új szobámba, elrendezkedtem, elmosogattam, majd elmentem kicsit megnézni a környéket (természetesen deszkával). Egy hét volt még a nyári szünetből, ezt a környék megszokására szenteltem. Felfedeztem könyvesboltokat, parkokat, deszkaparkokat, mindent. A suli környékére nem is merészkedtem, de mindegy. A héten még bepakoltam a gólyatáborba és a koleszba is. És most ezeket a részeket már könnyebben megy felidézni, mert itt már boldog voltam. Talán életemben először. Így tudnám összefoglalni 1078 szóban az egész eddigi életem.