Október 2. (Péntek)

 A hétvégén megírtam a házi dogákat, amik jók is lettek, és a tanár nem vette észre, hogy én írtam mindet. Más nagyon nem történt, valamiért a fiúk nem szívatták egymást, nem keveredtek balhéba, ezért igazából csak tanultunk (már amennyit...), meg minden ment a rendes kerékvágásban. A mai nap is csak egy átlagos nap volt, egészen délután ötig. Akkor ugyanis kopogtattak.

- Johanna, kinyitnád? - ordított át nekem apa az egyik szobából.

- Persze. - válaszoltam. Az ajtó előtt Ádám és Ricsi állt, deszkával a kezükben.

- Jössz deszkázni? - kérdezte Ricsi.

- Egy pillanat. - mondtam, és felszaladtam a lépcsőn, hogy megkeressem apát, azzal a céllal, hogy kimenési engedélyt kapjak. A mondat második fele tudományosan hangzott, mi? Szerencsére elengedett 10-ig, úgyhogy az ajtó mellől felkaptam a deszkám, és kimentem a két fiúhoz.

- Szerencsére jöhetek. De sajna csak 10-ig maradhatok. - sóhajtottam.

- Nem baj, mi sem maradunk sokáig. - közölte Ádám.

A deszkaparkba érve már ott találtuk a mi társaságunkat. Geri, Peti, Dominik, és Csabi már ott álltak a park egyik elszigeteltebb részén, ahol legtöbbször gyülekezni szoktunk. Most már én is lepacsiztam mind a négyükkel, aztán átbeszéltük az azóta történt dolgokat, mióta nem találkoztunk. Persze Ádám és Ricsi nem tudta kihagyni azt, hogy összetörtem, de szerencsére a becsületem nem csorbult, csak annyit mondtak, hogy "lányból vagyok".

- De komolyan, egy jegy miatt? - ámult Csabi.

- Aha. De nekem a jegyeimen több múlik, mint gondolnád. - válaszoltam, majd ránéztem Ricsire. Megpróbáltam neki szemjellel megüzenni a dolgot, mert azt tudom, hogy a lányoknál ez beválik, de nem tudtam, hogy a fiúknál is így van-e. Szerencsére nála is működött, csak hosszabb idő kellett, míg megértette. Aztán amikor kibeszéltük magunkat (még mind a négyen lecseszték Ádámot és Ricsi, amiért otthagytak :) ), belekezdtünk a trükközésbe. Minden jól ment, nyomtuk a trükköket, senki nem esett el, egyenlőre. Sajnos egyenlőre.

- Nem megyünk el a mekibe? - kérdezte Domi.

- De. Kifáradtam. - ült le Geri.

- Most végre én is csatlakozhatok. - kaptam fel a deszkám, és odaálltam melléjük. De most sem mentem velük. Majd egyszer.

- Ja. Én is megyek. - gurult oda hozzánk Ricsi.

- Ha mindenki megy, én is. - szólt Peti.

- Én is megyek, csak egy utolsó - indult neki Ádám az egyik korlátnak. A deszka kicsúszott alóla, és leesett a korlátról. Fejjel neki a betonnak. Ráadásul olyan erővel, hogy a feje háromszor visszapattant. Odasiettem hozzá.

- Jól vagy? - kérdeztem rémülten.

- Igen, jól. Már nem látok belőled kettőt. Az jó jel, nem? - válaszolta kissé kábultan.

- Hát... Nem fáj a fejed?

- Nem. - mondta, de látszott rajta, hogy szenved.

- Ne most keménykedj, légyszi. Mond az igazat, jó?

- Oké. Baromira fáj. - jelentette ki.

- Na, jó. - halásztam ki a hátitáskámból a telefont. Mindig van a lányoknál táska, ezért úgy került hozzám, ha valaki kérdezné. De ne kérdezze, mert ez a naplóm! - Diktáld az anyukád számát. - parancsoltam. Lediktálta nekem, én pedig elmentettem a telefonomba, mert gondoltam, hogy még szükségem lesz rá. - Rendben. - nyugtattam magam. - Akkor most felhívom anyukádat, utána ha nem az anyukád fog, akkor én beviszlek a kórházba... - soroltam, de ennél a pontnál Ádám félbeszakított.

- Nem, nem megyek kórházba. Arra semmi szükség. - próbálta meg kivédeni magát.

- Kuss! - förmedtem rá, és a mondatom után éreztem ahogy megfagy a levegő. - Megvizsgálnak, szépen nyafogás nélkül tűröd, hiszen nagyfiú vagy már... - mondtam, és a társaság röhögni kezdett. - ... és utána hallgatsz a doktor bácsira vagy nénire, ezt pedig úgy értem, hogy ha azt mondja, hogy pihensz, AKKOR PIHENSZ! Megértetted?

- Igen, anya! - válaszolta Ádám, mire a többiek majdnem felestek a röhögéstől.

- Ahh. - sóhajtottam. - Annak akarom megmagyarázni, hogy mi az a fejsérülés, aki síkhülye bioszból?! - néztem fel az égre.

- Kössz... - sziszegte Ádám.

- Nem így van? - kérdeztem.

- De, igen. - ismerte be. Én időközben tárcsáztam aput, aki a második csörgésre fel is vette.

- Nem maradhatsz tovább. - szólt bele apa a telefonba.

- Nem, nem azért hívlak. Ádám, tudod a szomszéd srác, nagyot esett, és lehet hogy be kell majd vinni a kórházba. Ráérsz?

- Igen, ráérek. Majd hívj, ha menjek. A deszkaparkban vagytok, ugye?

- Igen. - tettem le a telót. Most következett Ádám anyukája. Ő is hamar felvette.

- Halló! - szólt bele egy női hang. Már tudtam, hogy ez Ádám anyukájának a hangja, mert néha, amikor beszéltünk Ádámmal, átszűrődött a hang.

- Jó estét! - köszöntem. Már elég késő volt, 9 óra is elmúlt. - Takács Johanna vagyok, Ádám osztálytársa, és a szomszéd lány. Ma a deszkaparkban Ádám nagyon nagyot esett, a feje háromszor is visszapattant a talajról, és javasolt lenne kórházba vinni. Amennyiben kéri, el tudom vinni én is, apukám el tud jönni értünk, de inkább felhívtam önt, mert nem akartam úgy kórházba vinni, hogy előtte nem kértem rá engedélyt. - hadartam.

- Rendben van Johanna, köszönöm, hogy szóltál. Bevinnéd, légyszíves?

- Természetesen. Visszhall! - köszöntem el.

- Szia. - rakta le az anyuka a telefont.

- Hogy tudsz ilyen tudományosan beszélni? - kérdezte Domi.

- Sed nescio quo te didici. (Valahogy megtanultam.) - válaszoltam latinul. Csak legyintettek, én pedig megcsörgettem apát, aki 5 perc múlva ott is volt a parknál.

- Nem sokkal utána már ott voltunk a kórháznál. Apa otthagyott minket, mivel már volt tapasztalata, tudta, hogy ez hosszú lesz. A pultnál bediktáltunk nevet, születési időt, helyet, stb. Fura. Nem tudtam, hogy Ádám miskolci. De ami ezután történt, arra nagyon nem számítottam.

- És maga, kisasszony? Hozzátartozó? - kérdezte a pult mögött ülő néni.

- A barátnőm. - válaszolta helyettem Ádám, és rákulcsolta a kezét a kezemre. Nekem csak jó...

- Egyes ajtónál várakozzanak. - küldött el minket a néni. Megkerestük az egyes ajtót, és leültünk elé. Sokan voltak előttünk.

- Voltál már itt? - kérdeztem.

- Nem. te?

- Itt még nem, de Miskolcon nagyon sokat. Tudod mi fog történni?

- Nem.

- Itt megvizsgálnak, utána röntgen, aztán vissza ide, és itt elmondják a diagnózist. - tájékoztattam.

- Oké. De mi okból voltál te a balesetin,

- Had ne soroljam légyszi. Baromira szerencsétlen vagyok. - mondtam, majd a következő pillanatban mind a ketten elővettük a telefonokat és a füleseket, és fél fülhallgatón kezdtünk el zenét hallgatni.Egy óra múlva megszólalt Ádám.

- Meddig ülünk még itt? - nyafogott.

- Mit mondtam. Nincs nyafogás. Még csak egy órája ülünk itt.

- Csak?!

- Igen egy negyed órát még biztos itt leszünk.

- Ne már. Mindjárt lemerül a telóm. - panaszkodott, én pedig segítségnyújtóan odanyújtottam a fél fülhallgatóm.

- Kösz, de nem akarok Selena Gomezt meg Ariana Grande-t hallgatni.

- Más lányokhoz szoktál. Green Day, Ramones? - válaszoltam nyugodtan, majd végignéztem először a csodálkozó tekintetet, utána pedig elfogadta a másik fülest. Egy fél órát ültünk még ott, aztán megvizsgálták, röntgen, majd vissza.

- Agyrázkódás, a barátnőjének igaza volt. Nem akar esetleg orvosnak menni? - fordult hozzám a doki.

- Orvosi pályára készülök. - válaszoltam.

- Sok sikert hozzá. Az agyrázkódás szerencsére rendbe jött. De sajnos bent kell tartanunk éjszakára megfigyelésen. Egy ember maradhat vele. Örülnék, ha a kisasszony maradna, nem valaki nulla tudással. - folytatta a doki.

- Telefonálhatok egyet? - emeltem fel a telefonom.

- Persze. - bólintott a doki. Félrevonultam, és felhívtam Ádám anyukáját.

- Jó estét! Megint én vagyok az, Johanna. Agyrázkódása volt, de már rendbe jött szerencsére. Viszont bent kell maradnia éjszaka megfigyelésre. Egy ember maradhat vele. - közöltem a sok információt.

- Sajnálom, de nekem itthon kell maradnom a húgával, az apjuk pedig dolgozik, úgyhogy mi nem tudunk menni. Nem kell maradnod, ha nem akarsz.

- Maradok. De segítségre lenne szükségem. Össze tudna pakolni Ádámnak?

- Igen. Köszönöm szépen az eddigi segítséget. Nagyon hálás vagyok, sokat segítettél.

- Semmiség. Visszhall! - köszöntem el.

- Szia! - rakta le a telefont Ádám anyukája. Visszamentem a rendelőbe.

- Akkor én maradnék. - mondtam, és Ádám arcán valami mosolyfélét véltem felfedezni.

- Rendben. Majd a 283-as szobában lesz. Elmehet a ruhákért. - közölte a doki, és ott is hagytam őket, mert időközben írtam apának, hogy jöjjön értem, majd elmesélem, hogy mi van. Hazafuvarozott, átugrottam a szomszédba a cuccokért, és még otthonról eltettem egy kis csokit Ádámnak. Nem tudom milyet szeret, reméltem, hogy jó fajtát hozok. Gyorsan visszaértem a kórházba, és még gyorsabban megkerestem a 283-as szobát. Egy egyszemélyes kis szoba volt.

- Itt a cuccod. - raktam le a táskáját, és az enyémben kezdtem el kutakodni. Kis idő múlva meg is találtam a keresett csokit. - Hoztam neked csokit.

- Honnan tudtad, hogy melyik a kedvencem? Összebeszéltél anyámmal?

- Nem. Női megérzés. - válaszoltam, és leültem a mellette lévő fotelbe. Elővettem a telefonom, bekapcsoltam a mobilnetet, és temérdek mennyiségű messenger-értesítéssel találtam magam szemben. Jött Csabitól, Domitól, Geritől, Petitől, Ricsitől, Rolitól, Zsoltitól, Davetől, Krisztől, Ábeltől, Nóritól, Grétitől, Olitól, és Mátétól. Mindenki Ádám felől kérdezgetett, Úgyhogy kitaláltam egy viccesebb módot.

- Kórházi selfie! Mosolyogj! - emeltem fel a telefonom. Ádám először hagyta, hogy elkészítsem a képet, csak azután kérdezett.

- Mi ez a selfie-őrület? - érdeklődött totál édesen.

- Sokan kérdeztek felőled. Elküldöm ezt. - mondtam. Körüzenetben elküldtem mindenkinek a képet, azzal a szöveggel, hogy "Nyugi, nem fog meghalni. Minden rendben, csak bent tartják megfigyelésen.".

- Voltál már kórházban? - fordultam Ádám felé, miután elraktam a telefonom.

- Csak születésemkor. - adott választ, de láttam rajta, hogy izgul.

- Nyugi, semmi baj nem fog történni. - simítottam végig a karján, és megfogtam a kezét.

- Miért látsz belém? - sóhajtotta, és elaludt. Egy ideig néztem, aztán hátradőltem a fotelban, és elengedtem a kezét.

- Ne engedd el a kezem, kérlek. - motyogta álmában. Megvontam a vállam, és újra megfogtam a kezét. Így aludtunk ma este. Ő egy kórházi ágyon, én mellette egy fotelban, kézen fogva.