Éjfél tájban felébredtem,

amikor nagy robajra keltem.

Komor fellegek úsztak az égen,

s a hold fényét már belepték régen.

Ágak kocogtatták ablakom,

ezért arrébb húzódtam ágyamon.

Zártak az ablakok,

s mégis fuvallat tört át rajtuk.

Szélvihar tört be.

Tokostul a szoba belsejébe.

Süvítő hangja ordított,

amíg csak láthatatlan torkán kiférni látszott.

Remegtem a sötétben,

ahogy a magány erősödött lelkemben.

Fekete égbolton villámok cikáztak,

akár csak az ártó gondolatok,

melyek az elmémben tomboltak.

Lehunytam szemem,

s szomorúan lógattam fejem.

A magány lassan felemészt.

Nem hagy maga után mást,

csak egy üres részt.

Hiányzik a családom,

Többé nem érint kéz a vállamon,

hogy ölelésbe húzzon,

s hogy támogasson utamon.

Hallom a lapok suhogó hangját,

ahogy az erős orkán érezteti haragját.

Ekkor rögvest arra vettetem szememet,

hogy a régi fotóalbumom a padlón hevert.

Lassan lapozta lapjait,

ahogy üvöltött odakint.

Hirtelen melegséget éreztem,

miközben a fotókon legeltettem íriszeimet.

Halvány mosoly húzódott arcomra,

ahogy ráncos vén kezem lenyúlt a fotográfiára.

Élt bennem a régi idők emléke,

csak rá kellett néznem a képekre.

Feléledt memóriám,

ahogy a szép időnkön merengtem.

Nem éreztem,

hogy a magány marcangol, a vihar odakint tombol,

Éjfél tájban nem csak felébredtem,

hanem a lelkemben végre békére leltem.

 - csak egy gyermek a sarokból –