Életem vége felé ballagok magányosan, 

s padon ülök magamban.

Pirosodott száraz kezem,

miközben tartottam hideg fém hangszerem.

Hideg őszi fuvallat,

ahogy megfújtam fuvolámat.

Szürke föld a lábam alatt,

s ezüst ég a fejem felett.

Szomorú melódiám,

hervadt boldogságom.

Lát engem valaki?

S hallja a hangom idekint?

Csend válaszolt,

aki a társam maradt.

Magány a barátom,

s társaságom.

Elrohant felettem az időm,

s fiatalságom.

Ebből látszik bölcsességem,

s korom.

– Csak egy gyermek a sarokból –