Vörös hold volt,

s vér patakozott.

A hideg kő skarláton fénylett,

ahogy a hold reá pillantott.

Két lélek egyesült azon az éjjelen.

Hatalmuk és elméjük féktelen.

Pillantásuk őrületben forgott,

s a testük a kőre hanyatlott.

Bájos arc,

mely egy bőr álarc.

Eltorzult vigyor orcájukra fagyott,

ahogy a nagy óra ketyegése elhallgatott.

Az ajtók zárva,

s a titok rejtve marad.

A családi képek megfakulnak,

ahogy telnek az évszázadok.

Az ódon kúriát belepte a természet,

s falait elfoglalta új területként.

Megóvva őt a világtól,

s az emberek kíváncsiságától.

Két bájos szörny él ott,

ahol korábban több lélek lakott.

Csontjaikat homály fedi el.

Halandó soha nem fedheti fel.

Ezt az ágytársam mesélte nekem,

amikor már ágyban kellett volna lennem.

Évekkel később utam oda vitt,

hogy lássam az elátkozott falait.

Csak kintről nézhettem,

Be soha nem mehettem.

Éltemet féltettem,

Az épületet örökre elkerültem.

– Csak egy gyermek a sarokból –

Egyenlőre csak ezt a két verset rakom fel.

Majd idővel a többi is felkerül. Köszönöm, hogy elolvastad! ^^

- Silfyl Sellon -