Jennifer

  az ártatlanság vélelme mindenkit megillet, kivéve akit nem 

Luna úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna neki, hogy elmegyek, és soha többé nem jövök vissza. Most, hogy a tegnapi megrázkódtatás után megnyugodtam, és volt időm átgondolni, amire vissza tudtam emlékezni, minden sokkal élénkebb és sokkal fájdalmasabb lett. De Javiernek igaza volt. Emlékeznem kellett ahhoz, hogy kiderüljön az igazság, hiszen az öcsémen kívül csak én voltam ott aznap, az én elmémben volt a válasz a kérdésre. 

- Hihetetlen, hogy annyi éven át gyűlöltem a családodat azért, amit nem is követtek el... – motyogtam halkan, és egy morzsát piszkálgattam a pulton. A konyhában ültünk miután Javier és a többiek elmentek valahova, és így, hogy egyedül maradtunk az egész házban, részletesen volt időm elmesélni neki mindent. Magamnak is nehéz volt beismerni, hogy volt idő – nem is olyan régen – hogy őt is tiszta szívemből gyűlöltem, csak úgy, mint minden Navarrot. 

- Ezt nem tudhattad. – nyúlt a kezem felé. 

- Az anyám is, és mindenki más a környezetemben biztosra vette, hogy az apád tette, ő ölte meg Charlie-t. Én meg gyerek voltam, és nem emlékeztem semmire. De most már emlékszem, és úgy sajnálom. 

- Akinek itt bármit is sajnálnia kell, az Barnes, és meg is fogja kapni az érte járó büntetést. Javier gondoskodik majd róla. – Luna szája széle mosolyra húzódott. – Szeret téged. 

Hirtelen felkaptam a fejem. Egészen fura volt ezt hallani valaki más szájából. Ahogy az is fura volt, hogy hetek leforgása alatt, majdhogynem olyanná váltam, mint ők. Tegnap este a kocsiban, nem lett volna ellenemre, ha én lőhetem agyon azt a férfit azért, amit az öcsémmel tett. Én, aki pár hete még mélységesen elítélte ezt, és tisztességesen tanult a vizsgáira azért, hogy az egyetemen jól teljesítsen. Most azonban a csupasz bosszúvágy munkálkodott bennem, amiről tudtam, hogy nem vezet sehova. Csak megmérgez, és egy idő után kiöli az emberből az érzéseket is. Ahogy Javierből is. Azért viselkedett elviselhetetlen seggfejként, mert félt megengedni magának, hogy érezzen. Én pedig féltem szeretni őt. 

- Tudom. 

- Tudtam! Úgy tudtam! – Luna örömében akkorát a konyhapultra csapott, hogy összerezzentem. Leugrott a székről, és sikítva a nyakamba vetette magát. Nála ezt már egészen jól megszoktam, és időben fel is tudtam rá készülni. – Hiába is tagadtátok! 

- Nem tagadtuk, csak nem vallottuk be. – kacagtam én is, mialatt megpróbáltam a lány haját kisöpörni a számból. 

- Az nem számít, de erre most iszunk! 

- Luna, még dél sincs! 

- Az sem számít. A makacs, önfejű, mindenkit eltaszító és szőrösszívű bátyám szerelmes, és ha másnak nem is, de legalább magának és végre neked is ezt képes volt bevallani. Azok után, amin keresztülmentetek, megérdemlitek a boldogságot. Szóval ezt most megünnepeljük, maradj itt! – utasított, majd eltűnt a konyha egyik szegletében, ahonnan egy ajtó nyílt – kitudja hova. Az alagsorban tett látogatásom után már nem is akartam inkább tudni. Csak magamban kuncogtam, és hegyeztem a fülem, hogy megértsem, hogy Luna mit kiabál nekem az ajtó túloldaláról. Olyan szavak hangzottak el a szájából, mint hogy félédes, gyümölcsös, száraz, és valami, aminek a kimondásával küszködött egy darabig, majd feladta. 

- Fogalmam sincs, miről beszélsz, nem értek a borokhoz. – a hasamat fogtam a nevetéstől. – De kétlem, hogy létezne olyan, ami édes és száraz egyszerre. Tudod mit? Hozz valamit, amitől nem rúgunk be! – kiabáltam be neki, hogy hallja, de a boldog matatást hirtelen ijesztő csend váltotta fel. Biztos voltam benne, hogy épp egy üveget tart a kezében, és azon igyekszik, hogy a rajta lévő szavakat megpróbálja kiolvasni. Ám amikor megjelent az ajtóban, az üveg helyett a telefonját szorongatta az ujjai között, és életemben nem láttam még ennyire ijedtnek. A napbarnított bőre az arcán elsápadt, és attól féltem, hogy menten rosszul lesz, ezért aggódva odaléptem hozzá. 

- Mi az? Mi a baj? 

Féltem, hogy Javierrel történt valami. Nagyon rossz előérzetem támadt. 

- Tudom, hova mentek Javierék, és Cash bajban van. Nagyon nagy bajban. – sétált el mellettem halálra váltan. Összezavarodva fordultam utána. 

- Cash? Ki az a Cash? 

Luna felém fordult, ekkor már az állán csurogtak a könnyei. 

- A srác, akiről meséltem neked. 

- És miért akarná bántani Javier a pasidat? Mármint azon kívül, hogy bárkit kinyírna, aki a kishúga közelébe megy. – ráztam meg a fejemet, mert egyszerűen nem állt össze a kép, de Luna egyre növekvő pánikja kezdett rám is átragadni. Javier védelmező volt, túlságosan is, főleg Lunával szemben. Persze, hogy minden pasi torkát képes lett volna átharapni, aki hozzáér. De bármennyire is ezt akarta elhitetni, nem volt hidegvérű. Így erősen kételkedtem benne, hogy nyomós ok nélkül levadászna valakit, akivel Luna lefekszik. 

 - Azért mert... – a lány vett egy mély levegőt, de nem folytatta, csak átrohant az előszobán, fel a lépcsőn, majd úgy rontott be Javier irodájába, mintha az élete múlna rajta. Az könyvespolchoz lépett, és letúrva róla a mappákat, egy széf bukkant fel. Alig bírtam őt utolérni. – Szóval Cash... Cash Barnes fia. 

Épp időben torpantam meg, így volt időm döbbenetemben megkapaszkodni az íróasztalban, hogy ne üljek fenékre. A torkom kiszáradt, és úgy éreztem, nincs levegő a szobában. Erős déjà vu érzés kerített hatalmába. 

- Ho-hogy tessék? 

- Oké, tudom, ez hogy hangzik. – emelte meg védekezőn a kezét. Az ujjai között egy kocsikulcs billegett, amit a mögötte lévő széfből szerzett. Azt sem láttam, mikor nyitotta ki. – De Cash... 

- Megmondjam én, hogy hangzik? Luna, te megvesztél? Barnes fia, most komolyan? Azé a Barnes-é, aki el akart rabolni, több mint valószínű, hogy meg is akart ölni, és az öcsémet is megölte, és Javiert is megpróbálta megölni... – mély levegőt vettem, éreztem, hogy a düh kezdi elönteni az agyamat. 

- Tudom, de ő nem... 

- Bele sem gondoltál, hogy mi van akkor, ha csupán csak felhasznál? – csattantam rá a lányra, mert semmi másra nem bírtam gondolni, hogyha ez a Cash fickó bajban van, akkor Javier és a többiek odamentek, és ismerve Barnes-t, meg amit meséltek róla, veszélyben lehetnek. 

- Soha nem tenne ilyet! Szeret engem, és igaz, hogy megveti Javiert, de soha nem bántaná. Sem őt, sem senki mást, aki fontos nekem. 

- Uramisten... – tettem tehetetlenül egy kört a szobában. – Te hallod, amit mondasz? 

- Kérlek, Jennifer! Segítened kell. Ha Cashnek bármi baja esik, én azt nem... Kérlek! – megkerülte az asztalt, és zokogva torpant meg előttem. Bármennyire is haragudtam rá, megsajnáltam, mert az érzéseiről nem tehetett, és a szemébe nézve láttam, hogy tényleg szerelmes ebbe a fickóba. Pontosan jól értettem a félelmét is. Ugyanezt éreztem én is Javier irányába. Beleremegtem a puszta gondolatába is annak, hogy valami balul sül el, és elveszítem. 

- Jól van. Oké. Add ide azt a kulcsot! 

Luna hüppögve a tenyerembe nyomta, én pedig elvettem tőle. 

- Köszönöm! 

- Előbb éljük ezt mi is túl, és a többiek is, utána köszönd. – morogtam, aztán még utoljára megtekertem a fejem, majd egyenesen az udvarra rohantam, ahol általában a kocsik álltak. Gőzöm nem volt, melyik autóhoz tartozik a kulcs, ezért csak megnyomtam rajta a gombot, de nem működött. Csend volt. 

- Hiába nyomogatod, a garázsban van. Gyere! – Luna megjelent mögöttem, és a garázskapuhoz lépve, kinyitotta azt. Mindenre számítottam, csak arra nem, ami odabent fogadott. Ha nem lettem volna mérges, halálra rémült és bosszútól fűtött egyszerre, lehidaltam volna a látványtól. 

- Amint ezt túléljük, Javier fog minket kinyírni, ha ezt innen elvisszük. – nyeltem egy hatalmasat, és félve ugyan, de újra megnyomtam a gombot, a hatalmas fekete Camaro ezúttal engedelmesen felvillant. Volt egy olyan megérzésem, hogy nem véletlenül volt egész eddig a garázsban. Luna mit sem törődve a sokkommal, ellépett mellettem, és hátul, a csomagtartóban kezdett el matatni. Még mindig szakadozva vette a levegőt, de lassan kezdte összeszedni magát, és kiült az arcára ugyanaz az elszántság és érzelemmentesség, ami a bátyja arcára szokott. Tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy bármi is fog történni, Luna nem szarozik. Javier akármennyire is féltette őt, vérbeli Navarro volt. 

- Tudod használni a fegyvert? 

- Igen, miért? – kérdeztem. 

- Akkor fogd, és menjünk! – felelte, majd lecsapta a csomagtartót, és a kezembe nyomott egy 43-as Glockot, a sajátját pedig a nadrágjába csúsztatta. Nem is értem, mit vártam. Egy vérbeli Navarro. Aligha kellett őt féltenem. 

Remegett kezem-lábam, ahogy beültem a kocsi érintetlen bőrülésére. Azelőtt még saját autóm sem volt soha, mert egyrészt nem volt rá szükségem, másrészt pénzem sem nagyon. De most, ahogy az ujjaim végigszaladtak a kormányon, hirtelen nagyon is vágyni kezdtem valami hasonlóra. A szívem hevesen dobogott, amikor a motor felbőgött. Kihajtottam a kocsival a garázsból, közben pedig Lunára néztem, aki idegesen ült mellettem, és másodpercenként a telefonját nézegette. 

Értettem az aggodalmát, mert valami hasonlót éreztem én is, ugyanakkor haragudtam is rá. Abból, amit mesélt nekem erről a srácról, úgy tűnt, hogy már hetek óta folyik köztük a dolog, és hogy nagyon is tisztában voltak vele, hogy ki kinek a kicsodája. Barnes pedig hetek óta vadászott rám. Kis híján meghaltunk miatta abban az autóbalesetben. 

- Tudod, hogy hol vannak? – szólaltam meg, amikor elhagytuk a biztonságos házat, és a sűrű belváros felé vettük az irányt. – Egyáltalán miből gondolod, hogy Cash bajban van? 

Luna akkorát sóhajtott, hogy minden érzése egyszerre zúdult rám is. 

- Onnan, hogy az apja emberei látták Javier kocsiját a Gold Dame előtt. 

- Gold Dame? Az meg mi? 

- Barnes éjszakai klubja. Vagy hát ez a látszat. Egyébként minden mást is csinál ott, és ezt Javier is tudja. Könnyebb ott lecsapni rá, mint az otthonában, mert oda mindig kevesebb emberét viszi magával. Ráadásul Javier Barnesnak akar ártani, ezért nem őt fogja bántani, hanem valakit, aki fontos neki. – magyarázta Luna, és ismét egy könnycsepp gördült végig az arcán. – Érted már, miért rettegek? Amióta hazajött Olaszországból, Cash igyekezett meglapulni, de valahogy kiszivárgott, hogy sokat van a klubban. Javier pedig kapni fog az alkalmon. 

A fékbe tapostam az egyik piros lámpa előtt, a légzésem egyre csak gyorsult. Kezdett minden képkocka összeállni. A címer, az olasz egyetem, a fickó, aki kiszúrta a kávézó előtt Isabella kocsijának a kerekét... és még biztosan csomó minden más is van, amibe Javier engem szándékosan nem avatott be, hogy ne keveredhessek bele. Nagyon, de nagyon rossz előérzetem támadt. Luna bármennyire is szerelmes volt, és bízott ebben a fickóban, minden jel arra mutatott, hogy ő állt minden támadás, és gyilkossági kísérlet hátterében. Igaz, ez még mindig nem magyarázta meg, hogy én miért kellettem volna Barnesnak vagy neki. 

- Talán nem ok nélkül. – morogtam ingerülten, és rámarkoltam a kormányra. 

- Hogy mondod? – fordult felém Luna. 

- Oké, emlékszel arra a címerre? A főnixre. 

- Amit megkerestél Javiernek? Hogy jön ez ide? 

- Aznap, amikor az autóbalesetünk volt, valaki kiszúrta Isabella kocsijának a kerekét. Ezért jött értem Javier, és ezért követett valaki minket. Nem tudom hogyan, de találtak egy biztonsági kamera felvételt, amin látszik az elkövető pulcsija, meg a főnix címer, ami egy olasz egyetemnek a címere. 

A lány mellettem értetlenül megrázta a fejét. 

- Igen... és? Ha most arra akarsz kilyukadni, hogy Cash akart titeket szándékosan megölni, akkor tévedsz. Bárkinek lehet olyan pulcsija bárhonnan. 

- Ne már! Neked egyáltalán nem fura, hogy azóta van céltábla a homlokomon, amióta ő hazajött Olaszországból? Fura mód, veled is azóta van kapcsolatban. Nekem ennek nagyon átverés és szándékos megtévesztés szaga van. 

- Ismerem őt, és soha nem tenne ilyet! – Luna ingerülten megrántotta a biztonsági övét. – Cash szeret engem, és megveti az apját. Ráadásul miért akarna téged bántani? 

- Na, igen. Erre volnék én is kíváncsi... 

- Itt balra. 

Engedelmeskedtem neki, és kitettem az indexet. 

Fogalmam sem volt, hogy épp hol járunk, a városnak ezen részén még soha nem voltam azelőtt. Minél inkább közelítettünk a célállomás felé, annál ingerültebb lettem, és ezen az sem segített, hogy percek óta mást sem csináltunk Lunával, mint egymással kiabáltunk. Szerettem volna, ha nem látja ennyire rózsaszín köd alól a helyzetet, de a nyilvánvaló bizonyítékok ellenére, foggal-körömmel védte a pasit. 

- Talán az apja bérelte fel. – morfondíroztam. – Szemtanú vagyok, láttam, hogy ő meg az a nő vitte el az öcsémet. 

- De egészen mostanáig nem is emlékeztél rá. 

- Igen, de ezt Barnes több mint valószínű, hogy nem tudja. Nem akarta ő maga elvégezni a piszkos munkát, így a fiára bízta az elintézésemet. – rántottam meg a vállamat. Az utca, amibe befordultam kezdett egyre szürkébb és kihaltabb lenni, míg végül fel nem tűnt egy aranyfényben úszó molinó, rajta a bár nevével. Hát, nem az igényes volt az első szó, ami szemebe jutott róla. – Megjöttünk? 

- Nagyon úgy tűnik. Ott áll Javier kocsija. – mutatott ki Luna az ablakon. A fekete terepjáró a bár előtt állt, keresztben az úton. A gyomromat marcangoló folyamatos idegesség most már óriási méreteket öltött. Az addig rendben van, hogy Luna vérbeli Navarro, de sem ő sem pedig én nem vagyok kiképzett G.I. Joe. Ja, és maffialeszámolásban sem volt még részem, azt az egy esetet leszámítva, és az is rosszul sült el. – Van terved? 

- Azon kívül, hogy szeretném ép bőrrel megúszni, nem igazán. Épp most készülünk besétálni egy klubba, ahol azok az emberek vannak, akik hetek óta megpróbálnak engem eltenni láb alól. Szerintem nem ez életem legfantasztikusabb ötlete. – Lunára néztem, aki azonban egy percig sem vacakolt. A kétség legapróbb szikráját sem láttam a szemében, csak elszántságot, és haragot. Irányomba. Megrázta a fejét, és kiszállt a kocsiból. 

- Ne beszélj többes számban! Cash nincs benne, nem akarna bántani sem engem, sem téged és még Javiert sem! – vakkantott rám, amikor kiszálltam én is utána. 

- Tegyük fel, hogy elhiszem. Akkor sem mehetünk oda terv nélkül. – mondtam egy kicsit visszább véve a hangerőből, mert azzal aligha mentünk sokra, hogy marakodtunk. 

Épp pörgettem a fejemben a lehetséges megoldásokat, amikor a telefonom hangosan megszólalt a farzsebemben. Gyorsan odanyúltam, hogy lehalkítsam, ám amikor megláttam a hívó fél nevét a képernyőn, úgy éreztem, muszáj felvennem. Summer a legjobb barátnőm volt, és mellettem állt akkor is, amikor nagyon-nagyon mélyen voltam. Megérdemelt annyit, hogy legalább felvegyem neki a telefont, mielőtt besétálok egy maffiózókkal teli helyre, és talán soha nem jövök ki onnan élve. Így hát egyetlen egy percet kértem Lunától, majd odébb sétáltam a kocsitól. 

- Szia! – szóltam bele. – Mi újság? – nagyon kellett küzdenem, hogy a hangomon ne hallatszódjon, mennyire ideges vagyok. 

- Jennifer... Akárhol is vagy, haza kell jönnöd. – a hangja halk volt, és rémült. 

- Történt valami? 

- Azon kívül, hogy keres az FBI és a nagynénéd hónapok óta nem látott? Mondd, mégis mi a franc folyik itt? Épp az előbb járt itt egy nő, és mindenfélét zagyvált össze rólad, meg Javier Navarroról. Mondtam neki, hogy én nem tudom, miről van szó, és úgy tudom, hogy hetek óta Hammondban vagy. 

Summer mondataira akkorát nyeltem, hogy talán a földgolyó másik felén is tökéletesen hallani lehetett. Szuper, már csak ez hiányzott... 

- Anyát is kihallgatták? – kérdeztem. 

- Persze hogy kihallgatták. Mindenki téged keres! Mibe keveredtél, Jennifer? Bármi is az, segítek, ahogy csak tudok, de el kell mondanod. 

- Sajnálom... – suttogtam. – Nem tehetem, most még nem. De ígérem, hogy amint ennek vége, leülünk és mindent elmondok. 

- Kérlek, mondd, hogy nem indultál el egyedül Charlie gyilkosai után! 

Ja, igen. Summer még ott tartott, hogy Gabriel Navarro az öcsém gyilkosa, és mindent megteszek azért, hogy ha ő nem is, de a családja megfizessen a tettéért. 

- Hamarosan vége ennek, és akkor mindent elmondok. Addig is viszont kérlek, legyél anya mellett, és ne hagyd, hogy feleslegesen aggódjon. – lesütöttem a szememet, és az aszfaltot kezdtem el tanulmányozni. – Én jól vagyok, és a kezemben tartom a dolgokat. 

- Azt hiszem, ahhoz már késő. Te maradtál az egyetlen gyereke, még jó, hogy aggódik. És én is aggódom. 

- Tudom, de... – kezdtem volna bele egy újabb körbe, ahol meggyőzöm Summert arról, hogy jól vagyok, és minden sínen van (ami nyilvánvaló hazugság lett volna) ám ekkor egy éles dörrenés fojtotta belém a szót, majd még egy, aztán ezzel egy időben több dolog is történt. A bárból, ami előtt Javier kocsija állt, rémülten sikoltozó emberek kezdtek el kifele rohanni, majd Luna volt az, aki mindenféle előre átgondolt terv nélkül indult el, egyenesen az egymást taposó emberekkel szemben. Nem maradt más választásom, utol kellett érnem, mielőtt bármi őrültséget csinál. 

Zihálva nyomakodtam át a felém tóduló emberek között, és talán még a Summerrel folytatott hívást sem szakítottam meg, de amint a telefonomra néztem volna, hogy ezt kiderítsem, valaki erősen meglökött a vállával, a telefon pedig kiesett a kezemből. Azonnal pánik tört rám, ahogy a telefonom a földre zuhant. Gyorsan letérdeltem, hogy felvegyem, de a tömeg lökdösése miatt alig tudtam közelíteni hozzá. Emberek rohantak körülöttem, és úgy éreztem, mintha elveszítettem volna a kapcsolatot a külvilággal. Próbáltam keresni a telefonomat a lábam alatt, miközben szemmel tartottam Lunát is, de az átláthatatlan tömegben szinte lehetetlen volt mindenre figyelni. Végül sikerült megpillantanom egy kisebb szabad területen, amit az emberek hirtelen távozása miatt nyertem. Kinyújtottam a kezemet, hogy felvegyem, de éppen ekkor egy újabb lövés dördült el. A szívembe a jeges rémület villámcsapásként érkezett. 

Amilyen gyorsan csak tudtam, átverekedtem magam az embereken, de már nem értem utol időben Lunát. Az utolsó ember is elhagyta a klubbot, ő pedig eltűnt az ajtó túloldalán. Nem volt tervünk, és fogalmunk sem volt, mi vár ránk odabent, így mindenképpen utol kellett érnem őt. 

Remegett mindenem, és amikor beléptem az ajtón, szinte könyörögtem, hogy megpillantsam Javiert épen, és egészségesen, akárcsak a többieket. Ám csakúgy, mint a legtöbb esetben, a szerencse és én, most sem voltunk egy időben, egy helyen. Még időm sem volt körülnézni az egyébként dohos, és füstszagú helyen, mert pár lépésnyire távolodtam csak el az ajtótól, egy kéz azonnal a nyakamra tapadt, és olyan erővel rántott meg az ellenkező irányba, hogy kis híján a fenekemre ültem. Sikítani akartam, de az összes levegőt megpróbálta kipréselni belőlem. Kétség sem fért hozzá, hogy az volt a célja, hogy rajtam gyakorolja az egyébként nyilvánvaló testi erőfölényét. 

- Örülök, hogy befutottál. Tudod, a főnök már régóta hajkurász, de te szívesebben élvezted valaki más vendégszeretetét. – hajolt a fülemhez. 

- Mit akar tőlem? – préseltem ki a szavakat a torkomra fonódó ujjai között. – Hol van Javier? 

A férfi mögöttem gúnyosan felnevetett, aztán végre elengedte a nyakamat. Azonnal köhögni kezdtem, ő pedig rámarkolt inkább a karomra, hogy ne tudjak elmenekülni. 

- Ugyan már Sullivan, hát így kell bánni egy vendéggel? Barnesnak élve kell a csaj, nem megyünk vele sokra, ha megfojtod. Ráadásul én látni akarom Navarro arcát, amikor meglátja, hogy itt van. 

Felpillantottam, és egy tökéletes női alak állt előttem, amit azonnal felismertem. Audrey volt az. 

Magabiztosan jelent meg előttem, és egyetlen legyintéssel jelzett az engem tartó magas, termetes fickónak, hogy kövessük. Rémülten kapkodtam a fejem, mert a lövések után a hely elcsendesedett, és az is nyugtalanított, hogy Luna úgy eltűnt a szemem elől. Mialatt beléptünk egy még sötétebb szűk helyre, már csak a remény maradt számomra, hogy mindenki épségben van. És hogy miért nem próbáltam meg szabadulni? Egyrészt esélyem sem lett volna, mert a mellettem lépdelő csávó volt vagy száz kiló, és két méter magas, másrészt Luna idebent volna valahol, és csak úgy tudtam megmenteni, ha az épületben maradok. Legalábbis ezzel nyugtattam magam. Ez a helyzet most merőben más volt, mint a hetekkel ezelőtti. Javier akkor elengedett. Barnes nem fog. Élve legalábbis biztosan nem.

- Ne állj meg! Menj oda befele! – lökött rajtam egyet az óriás, amikor Audrey eltűnt egy ajtó mögött, én pedig egy kicsit megtorpantam, mert minden sejtem tiltakozott ellene, hogy én oda betegyem a lábam. Megfeszültem, és rángatózni kezdtem, hogy a fickó ne lökdössön tovább, de pillanatokon belül minden addigi ellenkezésem elszállt.

- Főnök, hoztam valakit. Azt hiszem, neki örülni fogsz, nagyon is.

- Ő az?

- Igen. Mégpedig önszántából. Egyszer csak belépett a bárba. – válaszolt Audrey valakinek, akinek nagyon is jól ismertem a hangját arról a bizonyos éjszakáról. Végigfutott a hátamon a hideg.

- Szép munka. Hozd ide, és hagyjatok vele kettesben!

Ez volt a végszó, ugyanis Audrey kitárta az ajtót, bólintott egyet, majd a következő, amit éreztem, az egy hatalmas lökés volt. Egy hosszú sor káromkodás hagyta el a számat, ugyanis elveszítettem az egyensúlyomat, és térdre estem, egyenesen a szoba közepén, Leroy Barnes lábai előtt. Annyi év után végre farkasszemet néztem a férfivel, aki elvette tőlem az öcsémet, és tudtam, hogy innentől kezdve bármi is fog történni, ezt nem ússza meg a bosszúm nélkül.