Javier

mindent egy lapra

- Hányan vannak bent?

- Barnes embereivel együtt, úgy cirka százötvenen. A hátsó ajtónál csak egy kutyája van, ha be akarunk jutni, ott kell próbálkoznunk.

- És a kamerák?

- Kiiktatva. – Ryan, aki egész eddig serényen csapkodta az anyós ülésen a laptopját, gondterhelten rám nézett. – Biztos, hogy jól meggondoltad ezt?

- Nem, de nem várok tovább. Több emberem halott, Jennifer veszélyben van, ahogy Luna is. – tettem hozzá.

- És biztos, hogy itt van? – kérdezte Isabella a hátsó ülésről.

- Roman látta úgy egy órája, és a kocsija még mindig a bár előtt áll. Az apja vére, nem fogok könnycseppeket hullajtani érte. – meredten a bár klub hátsó ajtaját figyeltem, ahol Barnes két emberre álldogált, és fingjuk nem volt arról, hogy cirka öt percen belül halottak lesznek. – Lucas, készen állsz?

- Ha elmondhatom a véleményemet, nem értek egyet. Még ha ezt a kettőt le is szedem, lesz még tíz, aki készségesen a helyükre ugrik, az emberek pedig egymást taposva fognak menekülni. A zűrzavarban nem tudom a többit kiiktatni. De igen, készen állok.

- Igen, épp ez a cél. A zűrzavar. – doboltam az ujjammal a kormányon.

A klub tele volt gyanútlan stricikkel, kurvákkal, lerészegedett üzletemberekkel, és a gyereknevelés elől a kokainba menekülő családapákkal, és épp elegen voltak ahhoz, hogy rajzó hangyabollyá váljanak egy lövés hangjára. Ameddig ők hanyatt homlok az életükért futnak, Barnes emberei kapkodni fognak. A lövésre koncentrálnak. Lucasra. Ha pedig mázlim van, Barnes fiára nem figyelnek oda. Ekkor jövök én a képbe.

Isabella alaposan körbenézett, amikor beült mellénk a kocsiba. Az arca kipirult.

- Minden oké, mehettek. – mondta, én pedig Lucasra néztem.

Lucas bólintott, aztán kiszállt a kocsiból, majd a klub mögötti magas irodaház felé vette az irányt. A harmadik emeleten volt egy üresen álló üzlethelyiség, aminek az ablakából egyenesen rálátott a klub hátsó bejáratára. Nekünk nem volt más dolgunk, mint megvárni, hogy eldördüljön az első lövés, a pánik pedig elég nagy méreteket öltsön ahhoz, hogy lecsapjak Barnes fiára. Az egyetlen személyre, aki talán számított neki ebben az életben.

Jenniferre gondoltam. A sugárzó őzike szemeire, a nevetésére, na meg arra, hogy mennyire gyűlölne, ha tudná, hogy mire készülök. Bármennyire is az ellenkezőjét akarta bennem látni, nem voltam jó ember. Sőt, olyan messze álltam a jótól, mint a Mariana-árok legmélyebb pontja a Holdtól. De csak az számított, hogy Leroy Barnes megkapja, ami jár neki, cserébe azért, hogy megölte az apámat, Jennifernek pedig a testvérét.

- Gyerünk, mi lesz már! – türelmetlenkedett Isabella.

- Nyugi, Lucas tudja a dolgát. – szólalt meg Ryan. Lecsukta a laptopját, aztán rám nézett. – Tuti, hogy egyedül akarod csinálni? Egyszer már majdnem sikerült kinyírnia...

- Pont ezért kell egyedül csinálnom. Akkora fájdalmat akarok okozni Barnesnak, amekkorát csak lehet.

Isabella idegesen felhorkant a hátsó ülésen.

- Kétlem, hogy saját magán kívül szeret bárkit is.

- A saját fiát csak szereti.

- Erre ne igyál mérget, Denton. – veregette vállon a lány Ryant.

- Mindegy. Rám akart verni egy gyilkosságot, autóbalesetet okozott, a húgommal csalt csapdába, aztán meg rám lőtt. Ennek a feléért is nyírtam már ki embereket, szóval épp itt az ideje, hogy megkapja, ami jár neki. – szűrtem a szavakat idegesen a fogaimon át.

Már ha csak rágondoltam, hogy az elmúlt egy hónap során többször álltam a halál kapujában, mint egész életem során eddig bármikor, méghozzá egy amatőr szarházi miatt, akkor elfogott az idegesség. Nem volt kérdés, hogy ennek a csávónak a túlvilágon a helye.

Csendben vártuk, hogy az események kezdetét vegyék. Az klub épületét figyeltem. Még dél sem volt, de már a zene zajától remegett a föld. Isabella idegesen tördelte a kezét, míg Ryan csak figyelt.

Egyszer csak megrezdült a levegő, és a klubból kiáradó zajok közepette eldördült az első lövés. A pánik pillanatok alatt eluralkodott, az emberek sikoltozva, futva kezdtek el menekülni a klubból. Az ajtó irányába néztem, Barnes egyik biztonsági embere a hatalmas fémajtó mellett ült, a feje előre bukott, a mellkasán egy hatalmas vérfolt tátongott. Halott volt. A másik csak állt ott tétován, összezavarodva, nem tudva, hogy merre kellene fordulnia. Ez volt az a pillanat, amikor nekem kellett cselekednem.

- Oké, indulás! – néztem a csapatomra, majd mindhárman kiszálltunk a kocsiból.

Az utcán káosz uralkodott, de szerencsére senki nem a hátsó bejáraton át távozott, így nekünk szabad volt a terep. A klub bejárata elé érve láttam, hogy az életben maradt őr tehetetlenül téblábol a halott társa mellett, és biztosra vettem, hogy a két szép szemünkért csak úgy, nem fog minket beengedni. Így hát előhúztam a fegyveremet, majd amikor elég közel voltam már hozzá, meghúztam a ravaszt. A golyó egyenesen a vállába fúródott, ő pedig ordítva esett össze a földön. Nem ölte meg, de elérte, hogy ne rántson ránk fegyvert. Mellé érve Isabella aztán el is vette tőle.

- Köszike, kedves tőled. – dobott csókot a fájdalmában ordibáló fickónak, majd nemes egyszerűséggel átlépte a tagot.

- Hogy te milyen érzéketlen tudsz lenni. Még mindig meglep, pedig már ismerlek egy ideje. – jegyezte meg Ryan, miközben beléptünk az ajtón.

- Ezzel persze nem volt problémád az ágyban. – vágta rá Isabella.

- Az egészen más.

- Csakugyan? Kétlem, hogy akkora különbség lenne...

- Srácok, koncentráljatok! – szóltam rájuk. – Még egy szó a szexuális életetekről, és visszajön a reggelim. – mondtam higgadtan, miközben a klub sötét folyosóin haladtunk. A zene dübörgése kiabálással vegyült.

- Akkor enyém Barnes. – szólalt meg Ryan.

- Gondoskodj róla, hogy se ő, se az emberei ne juthassanak a fia közelébe addig, ameddig él.

Ryan bólintott, aztán a folyosón jobbra fordult, ami egyenesen Barnes irodája felé vezette őt. Ahogy ismertem, a lehető legmesszebb menekült a balhétól. Nem az a fajta volt, aki bátran beleállt volna hasonlókba. Gyáva féreg módjára elbujdosott, és az embereivel intéztette a piszkos munkát.

Ketten maradtunk Isabellával. Halkan jött mögöttem, nem szólt egy szót sem, de tudtam enélkül is, hogy aggódik. Az én világomban, ahol a túlélésért küzdünk, néha kénytelenek vagyunk elfojtani az érzéseinket.

A félhomályban és a füstös légtérben éreztem, ahogy a feszültség egyre jobban emelkedik bennem. Isabella a fegyverét szorongatta a kezében, és a tekintete Barnes klubját pásztázta. A hely semmit nem változott azóta, hogy utoljára Ryan és én itt jártunk. Még mindig cigaretta és kokainszag terjengett a levegőben, ám ezúttal az emberek nem voltak sehol. Látszott, hogy gyorsan távoztak, a pánikhangulatot felváltotta a kísérteties csend.

- Hogy találjuk meg? – kérdezte Isabella, utalva Barnes fiára. – Lehet, hogy ugyanolyan gyáva, mint az apja, és rég egy asztal alatt bujkál.

- Ha kell, felforgatom ezt az egész kibaszott helyet, de megtalálom.

- Neked nem gyanús, hogy nincs itt senki? Hol vannak Barnes emberei? – Isabella ellépett egy asztal mellett, a pisztolyát viszont nem engedte le. Ahogy én sem.

A fülesemhez nyúltam, ami összekötött Lucassal, meg Romannel, aki a klub első bejáratát figyelte.

- Roman, mi a helyzet ott? – a vonal túlsó végén csend volt. – Roman? Hallasz? – még mindig semmi. – A picsába! Megszakadt a kapcsolat.

- Javier... – suttogta Isa, majd a fejével a színpad mögötti ajtóra bökött. Egyetlen egyszer láttam Barnes fiát azon a képen, amit Allen mutatott nekem, de azonnal megismertem. Óvatosan lépett be a terembe, fegyver volt nála. Bólintottam a lánynak, hogy szabad a terep, aztán egy határozott mozdulattal olyan helyre álltam, amivel esélyt adtam neki, hogy azonnal lőhessen, ha akar.

- Dobd el! – utasítottam, mire lefagyott. Nem mozdult. – A füleden ülsz? Dobd. Le.

- Tudhattam volna, hogy te kezed van a dologban. – szólalt meg végre, majd előrébb lépett, hogy jól lássuk. Már nem egy tizenhat éves, nyeszlett kölyök volt, mint a képen. Magasabb lett, férfiasabb. Könyörtelenebb. Széles válla minden alkalommal megemelkedett, ahogy a szíve heves ütemben dobogott. Noha jól játszotta a hidegvérűt, de be volt szarva. Ezt bárki előtt jól leplezhette volna, de nem előttem. – Kinyírtad két emberemet.

- Akkor kvittek vagyunk.

- Kvittek? – nevetett fel, bár nem hangzott túl őszintének. – Az emberrablást te ennek nevezed?

- Apád akarta elrabolni Jennifert. – szólt közbe Isabella.

Ismételten röhögés tört elő a torkából, én pedig a ravaszra helyeztem az ujjamat. Minden izmom bizsergett a késztetéstől, hogy agyonlőjem ott helyben.

- Te magad is elhiszed, ami kijön a csinos szádon? Apám épphogy tőletek akarta megvédeni! Tudom, hogy mi vagy te. – nézett a szemembe olyan gyűlölettel, ami hirtelen ismerős érzésként vágott belém. Láttam ezt a tekintetet már valahol... – Egy szörnyeteg.

- Na, nézz oda, megszólalt az erkölcsi székfoglalóverseny győztese. – Isa nagyon nehezen bírta türtőztetni magát. Féltem, hogy egy adott pillanatban ő lő majd előbb, és azt nem akartam. Nem vehette el tőlem ezt a lehetőséget.

- Én vagyok a szörnyeteg? – vontam fel a szemöldökömet. – Emlékeztesselek egy bizonyos hullára, amit a kocsim csomagtartójában találtak meg? Rám akartál verni egy gyilkosságot, amit nyilvánvalóan nem én követtem el. Na, és az autóbaleset?

- Azt nem én tettem. – vágta rá túl gyorsan, túl hevesen. – Én csak annyit mondtam az emberemnek, hogy mentse meg tőled Jennifert, de félrerántottad a kormányt, amikor eléd vágott.

- Igen cseszd meg, mert ha nem teszem, belerohanunk a másik autóba, és meghalunk. Így sem sokon múlt. – mondtam felháborodva. Isa mellettem idegesen felszisszent. – De tulajdonképpen mindegy. Nem miattad vagyok itt.

- Akkor? – vakkantotta.

- Az apád kezéhez nagyon sok vér tapad, és nagyon sok dolgot tett, amit már nem nézhetek tétlenül. Egyszer mindenkinek meg kell fizetnie a tettei árát. Az ő ideje most jött el.

- Sosem férkőzhetsz a közelébe.

Most rajtam volt a sor, hogy játsszak vele, így elmosolyodtam. Az idiótájának fogalma sem volt róla, hogy Barnes nem épp úgy célpont, ahogy ő azt gondolja. Nem kinyírni akartam. Azt akartam, hogy ameddig él, szenvedjen a tudattól, hogy elvettem tőle az egyetlen embert, akit valaha is szeretett.

- Nem is kell. Nem akarom megölni.

- Akkor mit akarsz? Elbeszélgetni vele? Ezt kétlem.

- Tudod, amikor az apád megölte az enyémet, akkor megfogadtam, hogy egy szép napon elveszek tőle mindent, amit szeret. – mondtam halkan, nagy hangsúlyt fektetve a szeret szóra. Láttam a szemében, hogy pontosan jól érti, hogy mire gondoltam. Isabella pedig csak tetézte, amikor gúnyosan megszólalt mellettem:

- Hol vannak az őrző-védő kutyáid? Ó, ne! Csak nem eltűnt mellőled az összes? Mit gondolsz, Javi? Szabad a terep?

A srác megdermedt, mintha nem lett volna felkészülve erre. Hevesen megrázta a fejét.

- Nem fogsz megölni.

- Te mondtad épp az imént, hogy egy szörnyeteg vagyok. Szörnyetegként szerinted érdekel a nyomorult életed? Csak egy eszköz vagy. – döntöttem oldalra a fejemet. – Essünk túl rajta gyorsan, dobd el a fegyvert!

- Ha ma meg is kell halnom, nem adom ezt meg ennyire könnyen. – felelte. – Viszlek téged is magammal, mert ameddig élsz, Jennifer nem lehet biztonságban.

- Hogy jön most ide Jennifer? – vágott közbe Isabella.

- Jajj, csak azt ne akard nekem itt előadni, hogy te és apád épp tőlem akartátok megvédeni, amikor épp Barnes okozott neki életre szóló traumákat. Emlékszik. Jennifer mindenre emlékszik azzal a nappal kapcsolatban. Tudja, hogy az apád ölte meg az öccsét. Aztán pedig hetek óta hazugságban és rettegésben él, mert ha aznap éjjel Roman nincs ott, elraboltátok volna. Ezek után velem nem eteted meg, hogy a biztonsága miatt aggódsz.

Megrándult az ujjam a ravaszon, de még mindig visszatartottam magam. Mielőtt kinyírom, tudni akarom, hogy miért kell az apjának ennyire Jennifer, hogy többféle módszerhez is folyamodott annak érdekében, hogy engem kiiktasson, őt pedig megszerezhesse.

- Mi? – kerekedtek el a szemei. – Te komolyan azt hiszed, hogy Jennifer...

- Főnök! Minden oké odalent? – fojtotta belé egy fentről érkező hang a szavakat. Isabella azonnal megfordult, és a nyitott VIP részen álldogáló fickóra fogta a fegyverét, aki azonnal a sajátjáért nyúlt. Megismertem, Barnes hű pincsikutyája volt már régóta. Meg is lepett, hogy nem épp a seggét nyalja.

- Persze, Russo. Minden oké. A vendégeink épp menni készültek.

- Menni? – nevetett fel Isabella. – Dehogy, eszünk ágában sincs hasonló. Igazából épp arra készültünk, hogy kinyírjuk a főnöködet. Kár érte, mert egész csinos pofija van. Most az a kérdés, hogy melyikünk lő előbb. Te rám, vagy Javier rá. Na?

Isabella csacsogásáról az vonta el a figyelmemet, hogy a bedöglött füles a fülemben recsegni kezdett. Odanyúltam, és megpiszkáltam, hátha rosszul hallottam, de a recsegés folytatódott. Nyomokban Roman hangját hallottam. Épp oroszul káromkodott.

- Javier, ott vagy? – hallottam meg végül egészen tisztán a hangját.

- Igen. Hallak.

- Slava Bogu! Van egy kis problémánk. A húgod és Jennifer épp az imént mentek be a klubba.

Éreztem, hogy a pulzusom az egekbe szökik. A szívem a torkomban dobogott, és minden lehetséges rossz forgatókönyv azonnal lepörgött előttem. A hideg izzadság gyöngyözött a homlokomon, miközben rájöttem, hogy nem tudok egyszerre mindenhol ott lenni.

Legbelül tomboltam, a düh és a félelem keveredett bennem. Nem sok mindentől féltem életem során, de a gondolattól, hogy Jennifernek vagy a húgomnak bármi baja esik, rettegtem. Isabella a szemeimbe nézett, és mindketten tudtuk, hogy most mindent kockára kell tennünk, nincs más lehetőség.

- Menj utánuk, vidd ki őket! – mondtam Romannak egy pár másodpercnyi csend után.

- És te?

Megráztam a fejemet annak ellenére, hogy nem láthatta.

- Tudod a dolgot. – azzal kitéptem a fülest a fülemből, majd a földre hajítottam. Gondolkodás nélkül a ravaszra helyeztem az ujjam, majd kicsit megemeltem a fejem, hogy a célzás pontos legyen. Isabellának igaza volt. Vagy én lövök előbb Barnes fiára, vagy Barnes embere Isabellára.

Ám még mielőtt meghúzhattam volna a ravaszt, egy hangos dörrenés szelte át a termet. Egy pillanatig teljesen összezavart, a fülem csengett, Barnes fia pedig ezt a pillanatot használta ki arra, hogy azon az ajtón át, ahonnan jött, távozzon is. Megfordultam, a VIP rész felé, ahol nem olyan régen még az a görény álldogált, de hűlt helye volt neki is.

- ¡Que te jodan!* – rúgtam bele idegesen egy mellettem lévő székbe. Ekkor láttam meg Isát, ahogy szép lassan a fal mellett a földre csúszik. A tekintete üveges volt, a hasán pihenő kezei között pedig vér csorgott át. Ne... – Ne! – mellé ugrottam, majd lekapva magamról a kabátomat, a feje alá gyűrtem, őt pedig a földre fektettem. Nehezen lélegzett, és életemben először azt láttam a szemében, hogy fél.

- Javier...

- Csss, ne beszélj! – nyeltem nagyot, majd az egyik félkör alakú ülésről elvettem egy párnát, széttéptem, a huzatát pedig Isabella lőtt sebéhez szorítottam. Nem volt vesztegetni való időnk, de ott sem hagyhattam. Haldoklott.

- Menj utána. El kell kapnod. – pihegte.

- Nem hagylak itt, szó sem lehet róla.

- Luna és... Luna és Jennifer sokkal fontosabb. Ne hagyd, hogy bajuk essen. Kérlek! – a szemei könnyekkel teltek meg, majd ellökte magától a kezemet.

Az aggodalom, és a düh keveredett bennem, miközben a lány fölött térdeltem. A szívem szakadt bele, hogy magára kell hagynom, de igaza volt. Nem veszíthettem el a húgomat és Jennifert.

- Ezt szorítsd a sebre, jó? – a kezét odavezettem az enyém helyére. – Mindjárt visszajövök.

- Javier, menj – suttogta Isabella, a tekintetében egy olyan határozottsággal, amit soha azelőtt nem láttam rajta.

A könnyek elhomályosították a látásomat, és a fülemben dörömbölt a szívverésem. Isabella kezei között még mindig folyt a vér, de a tekintetéből az erő és az elszántság sugárzott. Mindig is küzdő típus volt. Nem adja fel. Nem adhatja fel.

Felálltam, és már semmi más nem tombolt az agyamban, csak a bosszúvágy. Apámért, Jenniferért, és Isabelláért. A fegyveremmel a kezemben az ajtó felé vettem az irányt, amerre Barnes ivadéka elmenekült, és elindultam utána készen arra, hogy egyszer s mindenkorra véget vessek ennek a rémálomnak, ami az apámmal kezdődött, és velem ér majd véget. 

* Bassza meg!