Jennifer

a múlt árnyékai akkor is megtalálnak, ha nem akarod

Gyerünk, képes vagy megcsinálni!

Mélyet sóhajtva mantráztam ezt magamban, mert meglepő módon szívesebben maradtam volna a házban, ahol maffiózókkal voltam körülvéve, minthogy betegyem a lábam a kávézóba, ahova Simonnal beszéltük meg a találkozót.

A legkevésbé sem mondhattam el, hogy befogadtak. Valahányszor megjelentem, a beszélgetések hirtelen elhalkultak, vagy teljesen más téma felé terelődtek. Sokszor vettem észre elfojtott suttogásokat a hátam mögött, és Lucas is úgy őrizte minden lépésemet, mintha én lennék Hasfelmetsző Jack. Nem is tudom mit képzeltem, amikor egy pillanatig is átsuhant az agyamon, hogy profikat megszégyenítő módon majd beépülök, és kirángatok minden létező csontvázat a szekrényből. Profik voltak, egyetlen információmorzsát sem hagytak kiszivárogni, és továbbra sem tudtam mi van az alagsorban. A közelébe sem mehettem.

- Legalább jól csókol? – rántott ki Isabella a bambulásomból, amikor megállt mellettem a kávézó előtt.

- Micsoda?

- Úgy értem, hogy megérte most eljönni ide, és kivívni Javier haragját? Füstölni fog, ha megtudja, hogy kihoztalak.

- Tudom, és köszönöm. – pillantottam a lányra, aki Luna mellett az egyetlen olyan ember volt a házban, aki nem kezelt egy koloncként. Sokszor reggeliztünk együtt, és pár csajosabb beszélgetésünk is volt annak ellenére, hogy egyikünk sem volt kimondottan az a lányos lány. – Igyekszem rövidre fogni. Visszaérünk, mire Javier megtudja. – azzal nagy levegőt vettem, és beléptem a rusztikus kinézetű kávézó falain belülre, majd ahogy megbeszéltünk Simonnal, a kávézó leghátuljába, egy eldugott asztalhoz mentem.

Amikor felhívott telefonon, semmi konkrétumot nem mondott. Zaklatott volt, és szó szerint követelte, hogy találkozzunk, pedig a legutolsó találkozásunk sem sült el valami fényesen. Egész pontosan a fejemhez vágta, hogy mekkorát csalódott bennem. Ami azt illeti, ezen egy kicsit sem lepődtem meg, lassan már én sem tudtam, hogy mekkorát kellene csalódnom saját magamban. A tervem, hogy lebuktatom a Navarro családot, egy helyben állt, és minden nappal egyre jobban megkedveltem Lunát is. Hatalmas volt köztünk az egyetértés a testvérét illetően.

- Szia! Örülök, hogy el tudtál jönni. – amikor az asztalhoz értem, Simon hirtelen felpattant, és egy esetlen ölelésben részesített. Nem, még továbbra sem voltam rajongója az ölelgetősdinek, főleg nem egy pasitól, akivel előtte több is történt köztünk. Igaz, pocsék volt, de megtörtént. – Nem kértem neked semmit, nem tudtam, hogy mit szeretsz.

- Kedves tőled, de nem maradok sokáig.

- Hogy vagy mostanában? Nagyon rég hallottam rólad. – Simon visszaült a helyére, majd én is helyet foglaltam a vele szemben lévő széken. Nyugtalan voltam, csak azt szerettem volna, hogy kibökje végre, ami miatt iderángatott. Semmi kedvem nem volt egy újabb veszekedéshez Javierrel, amint megtudja, hogy elhagytam a házat. Isabella szerint nem volt megtiltva nekem, de Javiernek nem szóltunk róla, és így azért borítékolható volt a kiakadása.

- Jól, köszönöm. – füllentettem. – Elárulod, miért hívtál ide? – dőltem hátra türelmetlenül.

- Tudod, ami történt, az kész őrület, és már nem tudom, hogy mit higgyek. Azért hívtalak ide, mert nagyon bízom benne, hogy amit most elmondok, abból egyetlen egy szó sem igaz és te vagy az egyetlen, aki ezt megcáfolhatja. – Simon riadtan nézett a szemembe, amitől én is nyugtalanabb lettem.

Megráztam a fejem.

- Simon, miről beszélsz? Mit kellene megcáfolnom?

- Szóval az van... - törölgette türelmetlenül a tenyerét a nadrágjába. – Az van, hogy megkeresett engem egy nő. Azt mondta, FBI-ügynök, még jelvényt is mutatott. Rólad kérdezgetett mindenfélét, meg arról, hogy ismerek-e egy bizonyos Javier Navarrot. – idegesen a poharáért nyúlt, és nagyokat kortyolt a vízből, mintha csak ezzel akarná nyugtatni magát.

- És? Mit mondtál? – hajoltam felé türelmetlenül, ami kicsit túlságosan is hirtelennek hathatott, mert Simon kikerekedett szemekkel bámult vissza rám.

- Az igazat, Jennifer. Én nem tudom, hogy ki az a Javier Navarro, soha életemben nem hallottam ezt a nevet, és nem tudom azt sem, honnan kellene ismernem őt. De az ügynök megmutatta a felvételt, amikor megmentetted azt az embert a felolvasóest után. Rajta vagyok én is azon a felvételen. Megfenyegetett, hogyha nem mondom el az igazat, bűnrészességgel vádol majd, és börtönbe kerülök. – a keze remegett, ezért gyorsan az asztal alá rejtette. – Nem kerülhetek börtönbe! – Simon hangja elcsuklott, attól féltem, hogy elbőgi magát.

- Basszus! – szisszentem fel. Azt hittem, hogy az én kihallgatásommal véget ér az ügy, és nem zaklat tovább, de naiv elgondolás volt. Viszont ez azt jelenti, hogy az ügynök nem áll le addig, ameddig ki nem deríti, hogy mi közöm ehhez az egészhez, és most már tulajdonképpen nyakig benne ülök. Hiszen nála lakom, ebből már sehogy sem jövök ki jól. – Kérdezett, vagy mondott még valamit?

- Nem. Csak adott egy névjegyet, hogyha hallok felőled, vagy Javier Navarro felől, akkor értesítsem. – Simon gyorsan a zsebébe nyúlt, és előhalászta nekem az aprócska kártyát, amin nem volt más, mint egy név, meg egy telefonszám. Jane Willow. – Természetesen nem hívtam fel, ne félj. Előbb veled szerettem volna beszélni, tőled akartam hallani, hogy mi folyik itt. Böngésztem kicsit az interneten. Elárulnád, hogy miért említenek téged egy maffiózó kapcsán? Elrabolt? Bántott?

- Simon, nyugi! Ha elrabolt volna, nem ülnék most itt. – raktam a tenyeremet az asztal hozzá közelebb eső részére. – De ez az ügy annál sokkal bonyolultabb.

- Mi lehet annyira bonyolult, hogy már az FBI is keres miatta téged? Úgy értem, az FBI! – suttogta pánikba esve, hogy a mellettünk elhaladó felszolgáló ne hallja meg. – Én nem hazudhatok, én soha senkinek nem hazudtam, főleg nem hivatalos szerveknek. Kedvellek téged, és szeretnék is segíteni, de nem vezetem félre a hatóságokat.

- Nem is kell. Csak bízz bennem, és tarts ki amellett az álláspont mellett, hogy nem tudsz semmit. Ezzel tulajdonképpen mondasz is valamit meg nem is. Nem kerülsz börtönbe, csak blöffölt.

- Honnan tudod te ezt annyira biztosan? – kutatták a kék szemei az arcomat. Nekem azonban folyamatosan csak ugyanaz a zöld szín hullámzott be az elmémbe, és nem tudtam tőle szabadulni, bármennyire is akartam.

- Gondolkodj logikusan. – sóhajtottam. – Nem vehet elő olyanért, amiről tudomásod sincs.

- De épp ez az, hogy van! Rajta vagyok azon a felvételen, ott voltam, amikor megmentetted egy bűnözőnek az életét.

- Adj időt, rendben? Később mindent elmagyarázok majd. Nem kérnélek rá, ha nem lenne fontos. – mélyen Simon szemébe néztem, hogy megnyugtassam, na meg persze azért, hogy leakadjon végre a témáról. Ide már nem időre volt szükség, hanem egy csodára, ami az elmúlt heteket meg nem történtté teszi. Vagy valahogy visszaugrom az időben oda, ahol a közelgő vizsgám volt a legnagyobb problémám. Most pedig itt ülök nyakig a szarban, a kudarcba fulladt tervemmel, egy maffiózókkal teli életben. Bűnrészes vagyok, és ezt az FBI is nagyon jól tudja, épp ezért akarnak megtalálni. Javier érinthetetlen, de én nem vagyok az. Én csak a balek vagyok, akit belerángatott a mocskos ügyeibe, és a végén én leszek majd az, akinek végérvényesen is tönkremegy az élete.

- Én bízom benned, de... - kezdte Simon, ám ekkor meghallottam odakintről egy nagyon ismerős hangot. Isabella. Elég hangosan káromkodott ahhoz, hogy majdnem az egész kávézó hallja őt.

- Ne haragudj, de most mennem kell. – pattantam fel, Simon pedig értetlenül nézett rám.

- De...

- Ígérem, hogy később megtudsz mindent. Csak ne mondj nekik semmit! – azzal megfordultam, és amilyen gyorsan csak tudtam, kirontottam az utcára.

Isabella odakint állt, és valakivel telefonált. Nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjek, mi miatt durrant el az agya. A kocsija első két kereke teljesen lapos volt, a rajtuk ejtett széles vágás miatt. Első ránézésre késsel okozták.

Nem nagyon volt más megoldás, valakit hívnunk kellett, hogy eljöjjön értünk. Isabella először Ryant hívta, de ő nem vette fel, így Romannél próbálkozott, aki meg azt mondta, hogy a város másik felében van, de kerít valakit. Pár perccel később visszahívta, és közölte, hogy maradjunk ahol vagyunk, Javier pár percen belül itt lesz értünk.

Nos, ez volt az a pont, ahol tudtam, hogy nem úszom meg lecseszés nélkül. Isabellára néztem, akinek szintén hasonló gondolatok járhattak a fejében, ugyanis fel alá mászkált, párszor pedig dühösen megrugdosta a kocsi kerekét. Mintha az segített volna rajta bármit is.

- Ne haragudj. – szólaltam meg pár perces csend után.

- Ugyan miért? – pillantott rám Isabella. – Nem te szúrtad ki a kerekeket.

- Tudom, de én mondtam, hogy ne szóljunk róla Javiernek, és most miattam vagyunk bajban.

- Ha hagyod, hogy én beszéljek vele, akkor csak engem vesz elő ezért a kis balesetért. – lendítette a lány a kocsi irányába a kezét.

- Magadra akarod vállalni? Miért? – pislogtam rá értetlenül, de Isabella csak elmosolyodott.

- Mert nem hiányzik köztetek egy újabb balhé. Javiert én tudom kezelni, ne izgulj! Nem olyan bonyolult, tekintve, hogy én nem leszek tőle szexuálisan felfűtve, valahányszor megjelenik.

- Hogy mit csinálva? – kaptam Isabellára a tekintetem, egyszerűen nem akartam elhinni, amit hallottam. A lány csak nevetett, aztán mellém állt, és a csípőjével kedvesen lökött rajtam egyet.

- Jajj, Jennifer! Azt hiszed, nem látom? Egy nagyfeszültségű áramellátóban nincs annyi szikra, mint köztetek. Persze tagadhatod, ha akarod, és téged még nem ismerlek olyan régóta, de Javiert igen. Pontosan látom, hogy nézd rád.

- Arra gondolsz, hogy utálattal? Mert ezen kívül Javier nem néz rám sehogy. Egy púp vagyok a hátán, és nem fogom hagyni, hogy egyedül vidd el a balhét. – mosolyogtam rá a lányra, aki szerencsére annyiban hagyta a témát, majd odébb sétált, mert megszólalt a telefonja.

Nem akartam neki bevallani, hogy jól érezte a szikrákat, mert a testem akaratlanul is reagált Javier jelenlétére minden egyes alkalommal, valahányszor a közelébe kerültem, ezért próbáltam is kerülni őt. Nem volt könnyű, tekintve hogy egy fedél alatt éltem vele, de nem is volt lehetetlen.

Az igazság az volt, hogy halálra rémített, amit kiváltott belőlem. A közelében egyszerűen képtelen voltam megfontoltan, és normálisan érezni. Olyan vad gondolatok száguldoztak át az agyamon miatta, hogy felfordult tőle a gyomrom. Nem vonzódhatok valakihez, akinek a családja miatt elveszítettem a kisöcsémet, és azon a napon az anyukámat is. Hiszen utána anya már nem volt a régi többé. Hogy is lehetett volna? Nem az az élet természetes sorrendje, hogy a szülő temesse el a gyerekét, ráadásul ennyire szörnyű módon. Persze ott voltam én, miattam megpróbálta tartani magát, de a mai napig élénken élnek bennem az esték, ahogy az ágyamban feküdtem, és órákig hallgattam, ahogy anya a nappaliban zokog. Még csak tíz éves voltam, nem sok mindent tudtam tenni azon kívül, hogy néha kimentem hozzá és egyszerűen csak megöleltem.

A pszichológusom – akihez anya a tragédia után hordott – is azt javasolta, hogy minél többször kerüljek fizikai érintkezésbe emberekkel, mert ez állítólag segít könnyíteni a stresszen, vagy min. De nem segített. Ahelyett, hogy közel kerültem volna az emberekhez, olyan messze löktem őket magamtól, amilyen messze csak lehetett. Egy évvel Charlie halála után már ott tartottam, hogy nem is beszéltem senkivel, csak azokkal, akikkel feltétlenül muszáj volt. Anya egyre jobban aggódott értem, mert ahelyett, hogy jobban lettem volna, csak zuhantam, mindennél mélyebbre. Dr. Campbell ekkor dugta anya orra alá a prospektust, amin az állt: Enigma Terápiás Lovasfarm.

Nem tudtuk, hogy ez pontosan mit is jelent, és hogyan is segíthetnének a lovak a lelki gondjaimon meg az egyre növekvő depressziómon, de nem nagyon volt más választásunk. Anya teljesen elutasította, annak a lehetőségét, hogy kedélyjavítókkal tömjenek, így hát maradtak az iskola utáni lovaglóórák, amiket az idő előrehaladtával egyre jobban megszerettem. Rájöttem, hogy a bizalom nem is olyan rossz dolog, ha a megfelelő személy kapja. Sokáig még mindig csak a lovak voltak az egyedüliek, akiket képes voltam közel engedni a lelkemhez, de a sok törődésnek és kitartó beszélgetéseknek hála az oktatómmal – megtanultam nyitni az emberek felé is. Legnagyobb szerencsémre épp ekkor lépett be az életembe Summer, és végül ő volt az, aki átsegített a traumán, amikor megtudtam, hogy a farmot pénz hiányában bezárják. Egy biztos pontot rántottak ki a lábam alól, és megint úgy éreztem, hogy elveszítettem mindent. Ám ez akkor már közel sem volt így. Mellettem volt a legjobb barátnőm, aki bár nem tudta a farmon kapott érzelmi biztonságot pótolni, de soha egy percre sem hátrált ki mögülem, még akkor sem, amikor túl nehéz és komplikált volt velem az élet.

Az Enigma egy fontos mérföldkő volt az életemben, és fogalmam sem volt, hogy mégis miért kotyogtam ezt ki Javiernek, nem sokkal azelőtt, hogy abba a rohadt téglafalba csapódtunk volna. De amikor megláttam, a környéket, a zsigereimben éreztem, hogy arra kell mennünk. Az a hely megmentett akkor is, és talán megmenthet most is. De nem így lett.

Kiadtam neki a lelkemből egy darabot, és nem tudtam, hogy mi lesz majd ezután. Kétségbeestem.

- Jennifer! Hallasz engem? Hallasz? Nézz rám, gyerünk, nézz rám! – Javier az arcomat a két tenyere közé fogva beszélt hozzám, de a mély tónusú hangját csak egy vastag üvegfalon át hallottam. Reszketett mindenem, és sós könnyek égették az arcomat, amik aztán a kabátomra potyogtak. Fel sem tűnt, hogy zokogok. Jól ismertem már az érzést, pánikroham.

- É-élünk? – nyögtem ki csak ennyit, annyira lehetetlennek tűnt. A lövések, aztán a kerék csikorgása, miközben ide-oda dülöngéltem a hátsó ülésen, kezemben a pisztollyal. Majd egy éles kanyar, és az utolsó emlékem, mielőtt becsapódtunk volna, az az volt, hogy a fejem az előttem lévő ülésnek ütődik, Javier pedig úgy szorít, mintha az élete múlna rajta.

- Tudsz mozogni? Nem fáj semmid? – törölte le az arcomról az ujjával a szakadatlanul záporozó könnyeimet, nekem pedig csak ekkor jutott el az agyamig, hogy akár komolyabban is megsérülhettem. Még mindig a kocsiban ültem a padlón, a hátsó ajtó viszont már nyitva volt. Óvatosan felhúztam a térdeimet, aztán kinyújtottam mindkettőt. Nem éreztem fájdalmat, csak az iszonyatos félelmet az izmaimban. Autóbalesetünk volt, nem sokon múlt, hogy nem haltunk meg.

- Nem. Jól vagyok. – nyeltem le a sírás egy újabb gombócát.

- Akkor gyere! – nyújtotta felém a kezét, én pedig a hatalmas tenyerébe csúsztattam az enyémet. Nem tudtam, hogy mit tervez, és hogyan tovább most, hogy a kocsi totálkáros, de mindegy is volt. Valamiért megbíztam benne, és mélyen legbelül egy kis hang azt súgta, hogy akármi is történik, Javier mellett biztonságban vagyok, mert tudja, hogy mit csinál.

A legtöbben egy ilyen lövöldözés és autóbaleset után pánikba esnek, ahogy én. De ő végig ura volt a helyzetnek. Még akkor sem esett pánikba, amikor már szinte biztos volt, hogy nem tudjuk kikerülni azt a falat. Tisztán és gyorsan gondolkodott, és mindent megtett annak érdekében, hogy mindketten élve szálljunk ki az autóból.

- Te is jól vagy? – kérdeztem, mialatt magával húzott, vissza az út felé. Esetlenül bukdácsoltam át a sötétben a kövek meg az ágak között, és nagyon koncentrálnom kellett arra, hogy ne essek hasra.

- Ja, de aki ezt tette nem lesz, csak találjam meg... - morogta, és noha a hangjában semmi érzelem nem volt, az állkapcsa pattogása elárulta, hogy nagyon is mérges.

- Ez Barnes volt? – hunyorgattam, és előre hajoltam némileg, mert az út irányából fényt láttam.

- Barnes? Dehogy. – Javier halkan felnevetett. – Soha életében nem csinált még semmit egymaga. Ezek vagy az ő emberi voltak, vagy valaki másé, nem tudom. Tudod cicamica, az van, hogy engem rühellnek páran. – közben kiértünk az útra, úgyhogy mindketten megálltunk.

Felhorkantam.

- Most meglepődtem.

- Ne élcelődj, a nyakamat merném rátenni, hogy téged is van, aki utál. – Javier a sötétben hirtelen rám pillantott, a holdfény megcsillant a bronzos bőrén. Csak ekkor tűnt fel, hogy az ujjaim még mindig a kezét markolják.

- Persze, de engem egyikőjük sem akart még megölni.

- Hát, pedig Barnes téged akar, nem engem. – sóhajtott fel, aztán már vagy ötödszörre, de megpróbált életet lehelni a telefonjába, ami a baleset során szintén megsérült.

- De miért? Én nem ismerem őt, és bárhogy is gondolkodom, nem jut eszembe semmi, ami esetleg arra adhat okot, hogy bántani akarhasson. Unalmas, és teljesen átlagos életem van. – morfondíroztam. Végre emberek módjára beszélgettünk Javierrel, és ehhez kellett egy autóbaleset. Lehet, hogy többször kellene nekihajtani egy kőfalnak, és akkor talán valamivel kevesebb lenne az indulat köztünk.

- Nem a jelened érdekli, hanem a múltad. Add a telefonod! – tartotta elém Javier gyorsan a tenyerét, mire a kabátzsebembe nyúltam, hogy előhalásszam. Bíztam benne, hogy használhatóbb állapotban van, mint az övé.

- A múltam?

- Használd az agyad, és rájössz, hogy nem én vagyok az a mumus, akit tiszta szívedből gyűlölsz. Még nem jöttem rá mit akar Barnes, de a tizenegy évvel ezelőtti zavargásokhoz köze van, ez biztos. – nézett rám, aztán elengedte a kezemet, majd a telefonomra koncentrálva arrébb sétált. – Roman, én vagyok. Balesetünk volt, de minden oké, csak használhatatlan a kocsi. Értünk tudsz jönni? Itt vagyunk a... Hol vagyunk?

- Enigma Lovasfarm. – feleltem remegő hanggal. Igazából, ha úgy vesszük, mindenem remegett, nem csak a hangom.

Folyamatosan Javier szavai jártak a fejemben, még akkor is, amikor húsz perc elteltével Roman megérkezett értünk, és végre újra biztonságban érezhettem magam. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer örülni fogok annak, hogy beteszem a lábam Javier házának a falai közé, de kifejezetten megkönnyebbültem, amikor begurultunk az udvarra, és a kapu bezáródott mögöttünk. Életem egyik legnagyobb hülyesége volt elmenni Simonhoz abba a kávézóba, hiszen majdnem a vesztemet okozta. Kezdtem belátni, hogy ezek az emberek, akik Javier életét képezik, tényleg veszélyesek. Vajon hány ehhez hasonló esetet élhetett már át eddigi élete során? Annyira gyorsan pörgött az agya, hogy egy percre sem zökkent ki.

Akárcsak a kézilabda. Voltak olyan begyakorolt mozdulatok, amikre az elején még figyelnem kellett, aztán egy idő után már ösztönössé vált, és a testem tudta helyettem is, hogy mit kell tennem.

- Hahó, bejöhetek? – megugrottam a kopogásra az ajtón. Az ágyamon ültem, szinte teljesen önkívületi állapotban, és rengeteg minden járt a fejemben. Az, amit Isabella mondott Javierről meg a szikrákról, na és persze ott volt a baleset is. – Hoztam teát.

- Köszönöm. – pillantottam Lunára, aki bátortalanul az ágyamra ült, és a kezembe nyomta a bögrét, amiben meleg tea gőzölgött.

- Jól vagy? Úgy értem, lelkileg. Biztos halálra rémültél. – harapta be az ajkát, miközben egy puha takaró rojtjaival játszott.

- Hülyeséget csináltam. Nem szóltam Javiernek arról, hogy elmegyek, és majdnem meghaltunk.

Luna elmosolyodott.

- Én sem szoktam szólni, emiatt ne izgasd magad. Már hozzászokott.

- Attól még igaza volt. – nyeltem. El sem akartam hinni, hogy ezt kimondtam. – Azt hiszem eddig nem vettem elég komolyan ezt a Barnes-féle fenyegetést. De ma közvetlenül a fejem felett csattogtak azok a golyók...

Luna hirtelen felém csusszant, és együttérzően a térdemre csúsztatta a kezét.

- Itt biztonságban vagy, és hidd el, hogy Javier mindent elkövet majd, hogy minél előbb vége legyen ennek az egésznek, és visszatérhess az életedhez. – pillantott rám csillogó szemekkel.

Belekortyoltam a teámba, hihetetlenül jól esett. Nagyon sóhajtottam, mert folyamatosan csak azon kattogtam, amit Javier odakint mondott. Ő és a családja sokkal többet tudott arról a napról, amikor tönkrement az életem, de szinte biztos voltam benne, hogy nem ő lesz az, akivel erről beszélhetek. Ahhoz túl zárkózott volt, és még ha meg is nyílt volna, ezer százalék, hogy nem nekem.

- Kérdezhetek valamit? – néztem a lányra, majd letettem a bögrémet az éjjeliszekrényre.

- Persze, kérdezz.

- Mennyit tudsz rólam? Javier azt mondta, mindenkiről tud mindent, és említett ma valamit, ami... Nem is tudom.

- Igen, azt hiszem sejtem, hogy mire vagy kíváncsi. – mosolyodott el Luna keserűen. – Tudnod kell, hogy ez nem csak neked nehéz. A mi családunkat is épp úgy megviselte. Én még egészen kicsi voltam, nem emlékszem rá tisztán, de azt tudom, hogy apa azután nagyon feldúlt volt, nem akart ártatlanokat belerángatni. Innen az ellentét köztünk, meg Barnes között. Átverte apámat, és végül ő rendezte úgy, hogy az a sok ember áldozatául essen a lövöldözésnek.

- Barnes benne volt? – kerekedett el a szemem. Egészen eddig sok mindenki mondott sok mindent erről az emberről, de azt nem, hogy aznap a lövöldözéskor is ott volt.

- Halványan emlékszem csak, de volt valami közös ügyük apámmal, ami végül eldurvult. Barnes átverte, apa meg hát soha nem volt az a fajta ember, aki ezt csak úgy annyiban hagyja. – Luna mélyet sóhajtott, nem nézett a szemembe. – De soha nem akart volna ártani senki másnak, azon a vurstlin. És nem ő vitte el onnan az öcsédet, ez egészen biztos.

Charlie említésére felkaptam a fejem. Izgatott lettem. Soha senkivel nem beszéltem róla, kizárólag csak egy évben egyszer, a jótékonysági esten. Az év többi részében kerültem a vele kapcsolatos témákat, még anyával is. Túlságosan fájdalmas volt.

- Honnan vagy ennyire biztos benne? Hiszen te mondtad, kicsi voltál még, nem emlékezhetsz mindenre. – akadékoskodtam.

Egész életemben úgy tudtam, hogy az öcsém haláláról Gabriel Navarro tehet, az érinthetetlen, aki soha nem bűnhődött meg azért amit tett, mert meghalt mielőtt megtehette volna. Nem álltam rá készen, hogy kiderüljön, mindez nem igaz, és az a férfi, akit annyira gyűlöltem érte tizenegy éven keresztül, tulajdonképpen ártatlan.

- Mert ott sem volt. Amikor az első lövések eldördültek az Orleans Street-en a katedrális mögött, apám visszahívta az embereit. – Lunával mindketten az ajtó felé kaptuk a fejünket, Javier állt a szobámban, és persze, hogy kopogás nélkül jelent meg. Jellemző.

- Azt hiszem, én most magatokra hagylak titeket. Javi amúgy is többet tud mondani. – Luna rám pillantott, és bár legszívesebben marasztaltam volna, mert nem akartam egy légtérben maradni ezzel a férfival, nem szóltam semmit. Túl nagy volt a vágy arra, hogy megtudjam, mi történt aznap délután.

Megvártam ameddig Luna behúzza maga után az ajtót, aztán Javierre néztem. A tekintete ezúttal meggyötört volt, fáradt. Talán kimerítette mindaz, amit pár órája átéltünk. Egy kicsit sem lepne meg.

- De valakik mégis csak lövöldöztek, ez kétségtelen. – mondtam, immáron Javiernek, aki nyúzottan a nagy szekrénynek dőlt.

- Ez egy leszámolás volt. Ha lőnek rád, nem tudsz anélkül visszavonulni, hogy nem véded magad, különben te kapod a golyót. Apám időben visszalépett, a katedrális közelében sem volt, amikor kitört a pánik, és később sem ment oda vissza. Nem vihette el az öcsédet Jennifer. – mondta lágyan, a hangjába fájdalom vegyült. Most először láttam bármiféle mélyebb érzelmet rajta. Most először nem volt olyan, mint egy hideg jégtömb.

- Én egész életemben másképp tudtam. – szólaltam meg rekedtes hangon. Alig volt bármiféle élet bennem.

- Akkor félrevezettek.

- Jó, tegyük fel egy percre, hogy nem az apád volt. De akkor ki? – rántottam meg a vállam.

- Zavargások voltak. Mindenki pánikba esett, egymást lökdösték, és taposták az emberek. Tulajdonképpen bárki lehetett, aki ott volt aznap azon a vurstlin. Az egyedüli, aki tudhatja, az te vagy.

Megráztam a fejem, mert ezt hallani sem akartam. Javier egy nagyon, de nagyon érzékeny pontra tapintott, és éreztem, hogy a pánik kezd megint eluralkodni rajtam, ahogy régen, valahányszor ez szóba került. Újra ugyanaz a tíz éves gyerek voltam, aki tehetetlen volt a világgal szemben. Gyűlöltem magam amiatt, hogy nem emlékszem arra a délutánra. Valamiért hagytam, hogy kiragadják az öcsémet a kezeim közül, és nem tettem semmit. Ha valaki hibás ezért, akkor az csakis én vagyok.

- De nem tudom, érted? – üvöltöttem fel hisztérikusan, és felpattantam. Az ágy közepén álltam, és minden izmomban dolgozott a tehetetlen düh. – Semmire nem emlékszem abból a rohadt napból, az utolsó emlékem az, hogy anya pattogatottkukoricát vett nekünk az egyik bódénál, amit Charlie két méter után kiborított. Azután semmi. Semmi, csak az a rohadt kukorica... - sírtam el magam, majd térdre rogytam a puha ágyon, a gyomrom egy hatalmas idegességgombócba olvad. A könnyeimtől alig láttam, és legszívesebben bekuporodtam volna valamelyik sarokba, hogy kisírjam a lelkemet is, ám ekkor meleg karok öleltek körbe. Javier volt az.

Az ágyra ült, és az ölelésébe vont.

- Jól van, lélegezz! – simogatta a hajamat, miközben szüntelenül zokogtam. Az érintése forró volt, és megnyugtató. Hirtelen úgy éreztem, most nem akarnék sehol máshol lenni, csak ott. A karjai között.

- Az én hibám volt. Én tehetek róla. – hüppögtem halkan, és szó szerint kapkodtam a levegőért, mert nem jutott el rendesen a tüdőmig.

- Nem, dehogy tehetsz róla te. – Javier még szorosabban ölelt magához, a fejem a széles mellkasán pihent, így éreztem a szíve ütemes, ám annál nyugodtabb dobogását. Ha Javier nyugodt, nekem is annak kell lennem, mert semmi baj nincs. – Gyerek voltál. Ahogy mind azok voltunk. Egyikünk sem tehet a szüleink baklövéseiről. Csak annyit tehetünk, hogy tanulunk belőle, és nem csesszük el ott, ahol ők tették. Kiderítem, hogy mi történt az öcséddel.

Az utolsó mondatára felemeltem a fejem, de a könnyeimtől nem sokat láttam, így Javier a hüvelykujjával letörölt párat a szemem alól. A tekintete ezúttal megértő volt, és láttam még benne valami mást is, de nem tudtam volna megfogalmazni, hogy mi az. Egyszerűen csak hittem neki.

- Ígéred? – kaptam újabb levegővételért.

- Ígérem. – súgta halkan, majd ismét magához vont, és addig ringatott a karjai között, ameddig meg nem nyugodtam olyannyira, hogy a karjaiban nyomott el az álom.