Jennifer

dupla vagy semmi

Még odakint sötét volt, amikor néhány óra alvás után ismét felpattantak a szemeim, és képtelen voltam visszaaludni. Nem tudtam nyugodt maradni annak a ténynek a tudatában, hogy pár szobával odébb van az a személy, aki annyi embert eltett már láb alól, és aki tegnap este engem is megfenyegetett.

Örömmel vettem tudomásul, hogy esze ágában sincs megvédeni, sőt, ha az útjába kerülök, el is takarít onnan. Akárki is ez a Barnes, bármilyen kegyetlen is, Javier sem sokkal jobb nála. Ha az érdekei úgy kívánják, bárkit beáldoz, és ez alól én sem leszek kivétel, hacsak nem én lépek előbb.

Hosszú volt az éjszaka. Elég hosszú ahhoz, hogy számba vegyem az esélyeimet, amik hát elég csekélyek voltak, tekintve hogy senki az égvilágon nem tudta, hogy hol vagyok, és mire készülök. Így ha megöl, simán eltüntetheti a holttestemet anélkül, hogy bárki tudná, hol keressen. De erre nem akartam gondolni. Sokkal fontosabb volt, hogy a játszmáját ellene fordítsam, ami csak úgy fog menni, ha nem adom meg neki azt az örömöt, hogy megfélemlítsen. Ezért a képlet egyszerű volt; akármennyire is rettegtem a gondolatától is, hogy a közelébe legyek, meg kellett tennem, mégpedig úgy, hogy ő ebből semmit se vegyen észre. Azt akartam, hogy egy magabiztos nőt lásson, ha rám néz, ne pedig egy reszkető kislányt, aki tizenegy évvel ezelőtt magára lett hagyva egy körhintánál.

Úgyhogy kavargó gyomorral ugyan, de felkeltem, és felöltöztem. Egy sima egyszerű farmert, meg egy fekete hosszú ujjú pólót vettem fel, majd magamra kaptam a fehér edzőcipőmet, és a neszesszeremet magamhoz szorítva kiléptem a folyosóra. Szerencsémre mindenhol csend volt, bizonyára még mindenki aludt, így volt időm elkészülni anélkül, hogy bárki megzavart voltam. Nem tudtam, hogy a mai napon mi fog velem történni, és mit is jelent pontosan az, hogy Isabella lefekteti nekem a szabályokat, de akármit is takart ezt, a legjobb formámban akartam lenni. Előkotortam az alapozómat, és eltüntettem a sápadt bőrömet, ami legalább olyan megviselt volt, mint én magam. Az utóbbi huszonnégy órában túl sok mindent történt ahhoz, hogy ez ne így legyen. Ezután jöhetett egy kis szempillaspirál, meg egy átlátszó szájfény, és mire halkan lesétáltam az emeletről, már egészen emberi kinézetem volt.

Az első utam a konyhába vezetett, ami csakugyan üres volt, és még mindig ugyanolyan lenyűgöző, mint tegnap este, csak ezúttal a fényes bútorokon megcsillant a felkelő napfény. Pár percig csak csendben bámultam, és elmerengtem rajta, hogy ebben a házban egyetlen szék többet ér, mint Summerrel a közös lakásunk. Na, és persze egészen biztos volt az is, hogy a tulajdonosa nem két szép szeméért kapja a fizetését.

Márpedig azok a szemek gyönyörűek voltak.

Megráztam a fejem, hogy elhessegessem az elmémbe kúszó képeket, Javier dühösen villogó élénkzöld szemeiről, és a hűtőhöz léptem, hogy valami reggelit keressek magamnak. A gyomrom abban a pillanatban egy hangos morranással jelezte, hogy nagyon vágyik már valami szilárd ételre, ugyanis Summernek igaza volt. Tegnap délelőtt óta egy falatot sem ettem a gála miatti idegességem hatására, utána meg egyszerűen lehetőségem sem volt rá. A dilemmámat, hogy mit is egyek, végül egy ismeretlen hang szakította félbe.

- Keresel valamit? – összerezzentem, és olyan gyorsan pördültem meg, mint még soha. Egy számomra ismeretlen, magas férfi állt velem szemben, és úgy bámult, mintha a jól őrzött széfet fosztogattam volna.

- Csak kaját. – feleltem, de nem mozdultam a nyitott hűtőajtó elől, nem gondoltam, hogy bűn lenne, hogy nem akarok éhen halni.

- Aha, és mégis ki adott neked engedélyt rá? – húzta fel a sötét, sűrű szemöldökét, és talán még Javiernél is ellenségesebben viselkedett velem. Próbáltam felidézni, amit Luna tegnap mondott nekem, és végül arra a megállapításra jutottam, hogy az előttem álló férfi nem lehet más, csakis Lucas. Ő volt az egyedüli, akivel még nem találkoztam Javier közvetlen csapatából.

- Nem gondoltam, hogy engedélyt kell kérnem, mivel a mai naptól kezdve gyakorlatilag itt lakom. – válaszoltam, majd nemes egyszerűséggel hátat fordítottam neki, és visszamásztam a hűtőbe. Magamra öltöttem a sérthetetlenségi páncélomat, és ezt szándékoztam alkalmazni mindenkivel szemben. A mai naptól kezdve senki nem láthatja a rettegésemet, amit úgy várnak. – Segíthetnél dönteni. Sajt, szalámi vagy mindkettő?

A kaja után a tejért nyúltam, és eldöntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom Mr. Mogorvát, amikor erős ujjak fonódtak a csuklómra, majd olyan erővel rántottak ki a hűtőből, hogy a tejesdoboz kicsúszott a kezemből, és a fehér ital szétfolyt a padlón.

- Na, jól figyelj rám! – sziszegte a magas srác, a szemeivel majdhogynem felnyársalt. Sötét tincsei a homlokába hullottak, és továbbra is úgy szorította a kezemet, hogy attól féltem, egyszer csak összeroppantja. Már vártam a vékony csontjaim reccsenését. – Nem vagyunk luxusszálloda, te pedig nem laksz itt. Te itt egy megtűrt személy vagy, és hogy meddig, azt csak én döntöm el. Javier lehet, hogy türelmes, de én nem. Egyetlen egy rossz mozdulat, és halott vagy, mert én megöllek, gondolkodás és bűntudat nélkül. Nem ez lenne az első. – szűrte a szavakat a fogai között, pontosan tudtam mi ezzel a célja. Halálra akart rémíteni, csak úgy, mint Javier. Egy szóval sem mondom, hogy nem járt sikerrel, de ezt egy percig sem mutattam neki. A csuklómat markoló ujjaira néztem, majd vissza rá, aztán elmosolyodtam.

- Hm, bizonyára te vagy Lucas. Említették tegnap, hogy bunkó vagy. Vagy valami hasonló. – rántottam meg a vállam, és annak ellenére, hogy dühében egyre nagyobb fájdalmat okozott, kimondottan élveztem, hogy provokálhatom. Úgysem ölt volna meg. Valamiért volt egy sejtésem, hogyha itt Javier a főnök, akkor az ő beleegyezése nélkül semmit nem tehet velem.

- Ne maceráld már, Lucas! Még egy napja sincs itt, de te már balhézol. Látom, jól összeismerkedtetek. – mindketten a konyha bejárata felé kaptuk a tekintetünket, ahol épp Isabella állt, úgy tűnt, jól szórakozik rajtunk. Bár azt nem tudtam, mennyit hallott a beszélgetésünkből.

Elmosolyodott, mellénk sétált, és kivett egy másik tejet a hűtőből, pont onnan ahol mindketten álltunk.

- Nem maceráltam. Lefektettünk pár alapvető szabályt. – morogta Lucas, aztán végre elengedett. Fájt a bőröm ott ahol megszorított, de akkor sem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy ezt lássa rajtam, így szándékosan nem nyúltam a sajgó csuklómhoz.

- Igen, mint például, hogy engedély nélkül nem ihatok tejet. – vágtam rá.

Isabella összeráncolt szemöldökkel felnevetett.

- Nem Lucas a hivatalos tejfelelős. Szerencséd van, én vagyok az. Én pedig megengedem. Mától kezdve akkor, és annyit iszol belőle, amennyit csak szeretnél. – fordult el tőlem, aztán a pultra pakolt mindent a hűtőből, amire szüksége volt.

- Kurva vicces. – húzta össze Lucas a szemeit, de még így is láttam rajta, hogy ölni tudna velük.

- Amúgy neked nincs dolgod? – Isabella leült az egyik székre, és onnan nézett fel a férfire. Én továbbra is ott álldogáltam, ahol eddig. – Már azon kívül, hogy itt állsz, és dúlsz-fúlsz.

- De. – vakkantotta oda Lucas, aztán fogta a laptopját meg a telefonját, majd elvágtatott mellettem. – Figyelj oda rá! Egy kis tolvaj. – utoljára még rám bökött a hüvelykujjával, s aztán már ott sem volt. Isabellához intézte a szavait, de ahogy láttam, ő csak jól szórakozott rajta. Összeszokott csapatnak tűntek.

- Mindig ennyire kedves? – kérdeztem, aztán Isabella mellé telepedtem, aki épp egy nagyadag gabonapelyhet lapátolt a szájába. Ketten maradtunk, és ez megnyugtatott. Lunán kívül eddig ő volt egy egyedüli, aki nem nézett rám gyilkos tekintettel vagy épp nem fenyegetett meg. Persze én nem vártam el senkitől, hogy kedveljenek, ahogy én sem kedveltem őket, de nem bántam volna, ha mégis szimpátiát ébresztek bennük, már csak azért is, hogy később könnyebb legyen a bizalmukba férkőzni. Másképp aligha tudtam volna Navarro ellen elegendő bizonyítékot összegyűjteni.

- Ne is törődj vele, Lucas nagyon bizalmatlan mindenkivel szemben. Idő kell neki, ameddig elfogadja, hogy itt vagy, és nem szándékozod lenyúlni a hűtőnket.

- Tényleg nem állt szándékomban. – mosolyogtam a lányra, aztán én is hozzá láttam végre a reggelimhez. Jól esett a korgó gyomromnak végre valami étel, és jóllakva sokkal jobban is tudtam koncentrálni, amire a napom elkövetkezendő részében nagyon is szükségem volt, ugyanis Isabella körbevezetett még egyszer a házban, és sokkal pontosabban, mint Luna, elmondott pár szabályt.

Megtudtam például, hogy a házban kizárólag csak Javier közvetlen embereivel futhatok össze, mások nem tehetik be ide a lábukat előzetes bejelentkezés nélkül. Ergo, nem hívhatok vendégeket – na, nem mintha szándékoztam volna –, és én sem hagyhatom el a házat kíséret vagy engedély nélkül. Felmerült bennem joggal a kérdés, hogy mégis mi a fészkes fenéért akarnék én bárkit meghívni pont ide? Képzelem, milyen szívesen ugrana be bármelyik ismerősöm egy délutáni teára, a város fenevadjának a házába. Az viszont sokkal frusztrálóbb volt, hogyha ki akarom tenni a lábam innen, akkor valaki folyamatosan a sarkamban lesz. Egyáltalán nem akartam ezt, de nem vitatkoztam. Figyelmesen hallgattam Isabella szabályait, hogy hova mehetek a házon belül, és mi tiltott terület számomra. Az alagsor például egy ilyen hely volt, Isabella kétszer is kiemelte, hogy bármi is történik, annak a helynek a közelébe sem mehetek. Bosszantott egy kicsit, mert az egyedüli helyiség volt a házon belül, ahol még nem jártam, és most, hogy tudtam, hogy tiltott terület, csak még inkább érdekelt, mégis mit rejtegetnek odalent.

- Látod azt ott? – Isabella megállt a hall közepén, és a plafon egyik sarkába mutatott. – Be vagyunk kamerázva, kint is és itt bent is, szóval maximálisan biztonságban vagy itt. Javier mindent lát, nem történhet veled semmi rossz.

- Hacsak nem ő öl meg előbb. – fújtam ki a levegőt cinikusan, majd a konyha fele indultam, és így lényegében visszaértem oda, ahonnan reggel elindultunk. Már bőven elmúlt dél, de Isabella folyamatos csacsogása mellett fel sem tűnt, hogy mennyire elrepült az idő.

- Ezt meg hogy érted? – jött utánam a lány, kék szemei kíváncsian csillogtak.

- Úgy, hogy tegnap este összefutottunk, és elég világossá tette, hogy csak addig vagyok neki hasznos, ameddig ki nem deríti, hogy mit akar ez a Barnes. Gondolom, amint megkapja, amit akar, én repülök, és van egy olyan erős megérzésem, hogy nem vissza a normális életembe. – feleltem, aztán a csaphoz léptem, hogy vizet töltsek magamnak, így hátat fordítottam Isabellának.

- Így gondolod? – kérdezte.

Megráztam a fejem, és a pultnak dőltem. Nyílt, és egyenes akartam lenni Isabellával, mert tudtam, hogyha beszélek neki a gondolataimról és a félelmeimről, akkor egy fokkal közelebb enged majd magához.

- Legyünk őszinték. Javier egy könyörtelen ember, akinek New Orleans alvilága van az uralma alatt. Te tudod a legjobban, hogy mit tesz azokkal, akik már nem hasznosak a számára. Én nem azért vagyok itt, hogy megvédjen, hanem azért, hogy felhasználjon, de ha ez az ára annak, hogy a családomnak ne essen semmi baja, akkor megteszem.

- Úgy beszélsz, mintha lenne már tapasztalatod. – vonta fel a szemöldökét a lány.

- Nincs, de hallottam ezt-azt. Nem jókat.

- Fogalmam sincs mit hallottál, de ha Javierről gondolod azt, hogy kegyetlen, akkor tényleg nem ismered Leroy Barnest. Bízom benne, hogy nem is kell megismerned. Hidd el, azt nem szeretnéd. – mondta egy vállrándítás kíséretében.

- Javierrel is így voltam, nem szerettem volna megismerni. De mint tudjuk, nem maradt sok választásom. – billentettem oldalra a fejem, Isabella pedig szánakozva nézett vissza rám.

Egyértelmű volt, hogy én vagyok a hónap balekja, amiért sikerült kétszer is belefutnom ebbe az emberbe, a második alkalommal pedig majdhogynem elvérzett az utca közepén. Mi ez, ha nem abszolút pech?

- Szerintem meg csak... - kezdett volna bele a lány, de a telefonja félbe szakította, így inkább érte nyúlt, és felvette. Hátat fordított nekem, majd kijjebb lépett a konyhából, hogy ne halljam, amiről beszél, de szerencsémre így is hallottam. Na, meg persze szándékosan közelebb is mentem, hogy hallgatózhassak. Nem szép dolog, de hasznos. – Igen? Nem, ma nem. Hogy mit csinált? Ó te szent ég, ezt nem hiszem el! Javier ki fogja nyuvasztani, aztán meg vele együtt engem is. Jól van, csak tartsd rajta a szemedet, tíz perc és ott vagyok érte. Hallottad? El ne engedd! – azzal bontotta a vonalat, majd visszalépett hozzám. Addigra már az egyik széken ültem, így nem tűnt fel neki, hogy minden szavát hallottam, noha nem mentem vele sokra. Nem tudtam meg kivel beszélt, és hogy kiről volt szó, de az tisztán látszott rajta, hogy nagyon feldúlt.

- Minden oké? – kérdeztem együttérzően.

- Persze, csak akadt egy kis dolgom. Itt hagylak, jó? Most már úgy is mindent tudsz, szerintem elleszel. – vigyorgott rám a lány kicsit sem őszintén, én pedig még kevésbé őszintén bólintottam.

- Hogyne, elleszek.

Isabella csak vadul bólogatott, mintha csak magát akarná meggyőzni róla, hogy jó ötlet engem magamra hagyni, de aztán a következő pillanatban már ott sem volt. A tartalmasan eltöltött délelőtt után egyedül maradtam egy hatalmas házban, egy hatalmas birtokon, és bár tudtam, hogy rajtam kívül mások is vannak a közelemben, nem volt merszem keresni senkinek sem a társaságát. A tervem, hogy az ilyen egyedül töltött óráimban majd szépen átkutatom a házat, ott abban a pillanatban összedőlt, amikor Isabella elmondta, hogy minden be van kamerázva. Erre tehát esélyem sem volt anélkül, hogy Javier ne tudta volna meg, hogy a fiókokban kutakodok. B tervem pedig egyelőre nem volt, ahogy arra sem, hogy jutok le az alagsorba. Csak azt tudtam, hogy bármi is van odalent, azt nekem látnom kell.

A napom további részét a szobámban töltöttem. Felhívtam Don-t, és kivettem pár hét szabadságot, bízva abban, hogy ennyi idő alatt megoldódik a helyzet, és mire visszarázódok a rendes életembe, még lesz helyem, ahova visszamehetek. Ugyanakkor Don azt is elmesélte, hogy Vivian megkapta a szerepet, amire annyira vágyott már, így ő is felmondott. Érthető volt, hogy ezek után nem örült, hogy még én is cserbe hagyom, de kétlem, hogy Javier beleegyezett volna abba, hogy munkába járjak minden második nap. Ezért hát a szabadság mellett döntöttem. A főnökömmel való beszélgetés után pedig felhívtam a suli titkárságát is, akik pár telefont megeresztve megengedték nekem az iskola nyújtotta online lehetőséget, így csak a vizsgáimra kell csak majd bemennem. Nem örültem neki, mert sokkal jobban szerettem, ha ott vagyok, jegyzetelhetek és hallom az anyagot, amit leadnak, főleg Nemzeti Alapjogok órán. A legfontosabb tantárgyam volt ahhoz, hogy meglegyen a félévem. Nem szerettem volna elszúrni csak amiatt, mert egy elmebeteg a sarkamban liheg, akitől ironikus módon egy gyilkosnak a házában bujkálok. Ó istenem, mikor lett ennyire kaotikus az életem?

Egy hónappal ezelőtt még éltem a normális és unalmas életemet, most pedig egy csapat maffiózóval élek egy fedél alatt, és hazudok mindenkinek, aki fontos nekem. Hazudtam a legjobb barátnőmnek, hazudtam a főnökömnek, és az egyedüli, akinek nem kamuztam semmit, az anya volt, vele ugyanis nem beszéltem. Rajta állt vagy bukott mindent. Nem mondhattam neki azt, hogy Ariana nénikémnél vagyok, mert azonnal felhívta volna, így rögtön kiderül, hogy tulajdonképpen nem is vagyok ott. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy ameddig nem találok ki valami hihetőt, addig anyának nem mondok semmit. Így is félő volt, hogy felhívja Summert, és akkor ugyanoda lyukadok ki, de bíztam benne, hogy még van időm ezen rágódni.

Nem akartam ezt tenni velük, tényleg. Nem ezt érdemelték, hiszen olyan nagyon fontosak voltak nekem. De soha nem értették volna meg miért tettem ezt, az meg senkinek nem hiányzott, hogy aggódjanak, vagy ami még rosszabb, célpontjává váljanak annak az őrültnek. Eddig kis milliószor beszéltek nekem Leroy Barnesról, és úgy tűnt, tényleg nem egy szent ember, sőt mi több, veszélyesebb Javiernél. Ami valljuk be, nagy érdem. A Navarro família már évtizedek óta rettegésben tartotta ezt a várost, aki nem hallott róluk, az minimum egy barlangban nőtt fel. Mindenük, ami van, ahhoz vér tapad.

Ennek a tényleg a tudatában undorodva vágtam le magam a nappaliban a kanapéra, és egy darabig csak figyeltem a várost, ahogy lassan besötétedett, és New Orleans fényei felizzottak. Órák teltek el úgy, hogy senki tudomást sem vett rólam, és marhára unatkoztam is. Nem igazán szoktam hozzá ahhoz, hogy egész nap lényegében semmi dolgom sincs.

A lábaimat a dohányzóasztalra pakolva kapcsolgattam a tévét, amikor egy kocsi motorja bőgött fel odakint, majd a következő pillanatban kivágódott a bejárati ajtó, és Luna vágtatott be rajta, a nyomában Isabellával. Mindketten feldúltak voltak, nagyon úgy tűnt, hogy veszekedtek.

- Ne csináld már! Most komolyan rám vagy mérges ezért? – Isabella megtorpant a lépcső alján, és az időközben felfele rohanó Luna után kiabált. A szőke lány a tekintetét dühösen futtatta végig Isabellán.

- Igen, mert unom, hogy nem tehetem ki ebből a házból a lábam anélkül, hogy ne lenne valaki a sarkamban. És igen, rád vagyok mérges, mert te is úgy kezelsz, mint egy pisis óvodást!

- Én nem kezellek úgy, de értsd meg, hogy Javier csak védeni akar. A múltkori után... - Isabella fellépett az egyik lábával az első lépcsőfokra, de aztán gyorsan meg is gondolta magát, amikor Luna hangos zokogásban tört ki.

- Nem bírom én ezt így tovább! Megfulladok, érted?

- Édesem, én megértelek, de...

- Nem, nem értesz meg! – csattant fel élesen Luna. Annyira dühös és elkeseredett volt, hogy megsajnáltam. – És tudod mit? Nem is kell. Csak szálljatok le rólam! – azzal fogta magát, és faképnél hagyta a megilletődött Isabellát.

A lány idegesen a világosbarna hajába túrt, majd egy sor káromkodás hagyta el a száját. Kezdtem hirtelen kényelmetlenül érezni magam amiatt, mert szem- és fültanúja vagyok a történéseknek, úgyhogy leszedtem a lábaim az asztalról, és amilyen kicsire csak lehetett, összekuporodtam a kanapén. De Isabella a legkevésbé sem vett rólam tudomást. A zsebébe nyúlt, előhalászta a telefonját, majd egy hívást indítva úgy, ahogy jött, már el is rohant, így nem hallottam kivel beszél. Az ajtó hangosan vágódott be mögötte, én pedig ismételten egyedül maradtam.

A tévében épp egy túlélőműsor ment, ahol a pasi a dzsungel szörnyű időjárási körülményeivel vívott harcot, és annak ellenére lekötötte a figyelmemet, hogy tudtam, ebből az egészből egy szó sem igaz. Hiszen egy profi stáb állt mögötte, akik forgattak, és valószínűleg soha nem hagyták volna, hogy bármi baja essen. A megrendezettsége ellenére ugyanakkor izgalmas volt látni, hogy milyen veszélyekkel kellene szembenéznie, ha nem lenne, aki vigyáz rá.

Kicsit magamra emlékeztetett, mögöttem tényleg nem állt senki, aki igazán vigyázott volna rám. Barnes rám fente a fogát, a családom mit sem tudott erről, az egyedüli ember, pedig aki vállalta, hogy megvéd tőle, csak csalinak használt, és fogalmam sem volt, mennyi időm van még, mielőtt úgy dönt, hogy az útjában vagyok.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok rohangáltak a fejembe, mégis győzött a kimerültségem, és egy kicsit elaludhattam a kanapén, mert ténylegesen nem sokat érzékeltem a körülöttem történő dolgokból. Tompán ugyan hallottam, hogy becsapódik egy kocsi ajtaja, és emberi beszélgetés is megütötte a fülemet, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy kinyissam a szemem. Arról sem volt fogalmam, hogy mennyi ideig voltam öntudatlan állapotban, de végül ebből az állapotból az elmúlt napok eseményei miatti rossz álom riasztott fel, és úgy ugrottam meg, mint akibe belecsíptek. Szaporán szedtem a levegőt, és rá kellett jönnöm, hogy bármit is álmodtam, a valóságom annál sokkal rosszabb.

- Miért itt lent alszol? – hirtelen megugrottam, és a bejárati ajtó felé kaptam a fejem, a mély hang irányába, de a tulajdonosa nem ott állt, hanem már közvetlenül mellettem, amire pánikszerűen csúsztam arrébb a kanapén.

- A szobámban nincs tévé, és unatkoztam. – feleltem, mire csak egy bólintást kaptam tőle válaszul.

A házban csend volt, a nappaliban pedig félhomály, így csak a hatalmas ablakon bevilágító éjszaka fényei rajzolták ki az éles arcvonalait, a borostás állát, és az abszintzöld szemeit.

Nyugodtnak tűnt, egyáltalán nem tett felém hirtelen mozdulatokat, és lelőni sem akart, így szép lassan kényszerítettem magam, hogy rendeződjön a légzésem. Véletlenül sem akartam, hogy észrevegye rajtam, hogy a frászt hozza rám.

- Isabella? Hol van? – kérdezte rekedtes hangon, majd a fal másik oldalán található bőrfotelhoz lépett, és leült rá. Kíváncsian ültem fel, valami nem volt rendben.

- Még dél körül magamra hagyott, dolga akadt. – billentettem oldalra a fejem, és akkor megláttam, hogy mi is a baj. – Basszus, te vérzel.

Az oldala felé böktem a fejemmel, ahol a sérülése környékén most egy tenyérnyi vérfolt áztatta át a fekete pólóját.

- Nem vészes. Túlélem. – motyogta halkan, de a következő pillanatban már a sebre szorította a tenyerét, az arca megrándult a fájdalomtól.

- Aha, pont úgy néz ki.

Összeszorítottam az ajkaim, mert egyszer már végignéztem, ahogy majdnem meghal, és egyszerűen képtelen voltam látni újra, hogy szenved. Magam sem tudom mi ütött belém, felpattantam, odasétáltam hozzá, és bár a belső hangom ordította a fejemben, hogy ne tegyem, megragadtam a szabadon lévő kezét, és magam felé húztam.

Javier tekintete meglepetten villant rám, erre nem számított, de még én magam sem.

- Most meg mit művelsz? – kérdezte értetlenül, de azért felállt.

- Magam sem tudom miért, de nem hagylak meghalni. – válaszoltam, és lassan a fürdőszobába húztam, ügyelve rá, hogy a legkevésbé se okozzak neki még több fájdalmat. Gyűlöltem, hogy létezett bennem az az érzés, amit úgy hívnak empátia, és amit még a legutolsó bogár iránt is képes voltam érezni. A különbség csak az volt, hogy a bogár nem ártott senkinek, Javier pedig elég sok mindenkinek. Mégsem akartam, hogy elvérezzen, vagy meghaljon. Pedig lehet, hogy megérdemelte volna.

- Azért ebbe nem halok bele, épphogy csak szivárog. De azért kösz. – vetette oda, de én tudomást sem vettem róla.

- Nézd, lehet, hogy te hozzá vagy szokva a hullák látványához, de én nem. Lehet, hogy te fordított esetben hagynál elvérezni, viszont én nem ilyen vagyok. Úgyhogy kérlek, fogd be végre, és hagyd, hogy segítsek. – mondtam neki durván, miközben lenyomtam őt a fürdőkád szélére, és a polcon kezdtem el kotorászni valamiféle elsősegély dobozt keresve. – Hol van az elsősegély doboz? – kérdeztem tőle, miután eredménytelenül zárult a keresésem.

Javier a feje felett lévő szekrényre bökött.

- Ott fent.

Bólintottam, majd kitártam a szekrényajtót, és végre megtaláltam, amit kerestem. Örültem, hogy pár éve elsősegélyvizsgát kellett tennem, így most pontosan tudtam, hogy mi mire való, és hogy egy nyílt sebet hogy kell ellátni. Noha lőtt sebbel még nem volt dolgom, még csak nem is láttam soha, de bíztam benne, hogy nem különbözik sokban a szúrt sebtől.

- Oké, vedd le a pólódat. – mondtam neki, mikor elé térdeltem és leraktam a dobozt is magam mellé.

Javier furcsán felvonta a szemöldökét, aztán kajánul elvigyorodott.

- Van valami iszonyatosan gyönyörű abban, amikor egy nő ezt kéri tőlem, miközben előttem térdel.

- Undorító vagy, ugye tudod? – tekertem meg a fejemet, miközben áttúrtam a dobozt. Tudomást sem akartam venni a gusztustalan megjegyzéséről, és azt sem akartam tudni, hogy hány nő térdelt már előtte, úgy. Még a hideg is kirázott.

- Nem, csak őszinte. Sajnálom, ha neked ez fáj.

- Fájni neked fog mindjárt, ha nem hagyod ezt abba. – pillantottam fel rá, amikor megtaláltam végre, amit akartam, de addigra Javier már póló nélkül üldögélt előttem, a véres ruhadarabot a kádba hajította.

Éreztem, hogy engem néz, és arra vár, hogy kezdjek a sérülésével valamit, de a felsőteste látványa egész egyszerűen megbénított. Nagyot nyeltem, mert a torkom kiszáradt, és hirtelen iszonyatosan forrónak éreztem magam körül a levegőt.

Simon béna, és döntésképtelen stílusa után, amihez párosult egy minden tekintetben gyenge test is, most egy ízig-vérig férfi ült előttem, és biztosra vettem, hogy teljesen hülyének néz, amiért bámulom.

Emlékeztetnem kellett magamat, hogy ő kicsoda, és én miért vagyok itt.

Ő egy Navarro.

Egy könyörtelen, gátlástalan ember, akinek semmi és senki nem számít, és aki minden bizonnyal hetente váltogatja a szexpartnereit is.

Egy rohadék.

Egy iszonyatosan szexi rohadék.

- Öhm, mire várunk? – szólalt meg hirtelen a reszelős hangján, mire összerezzentem és visszahulltam a valóságba. Szinte biztos voltam benne, hogy csak azért nem hozta szóba, hogy bámultam, mert már így is elég kellemetlen volt az egész.

- Bocs, csak elgondolkodtam. – válaszoltam neki kurtán, aztán a forró bőréhez nyúltam, hogy leszedjem a sebéről az elázott kötést. Közben bíztam benne, hogy nem tűnik fel neki, mennyire remegnek az ujjaim.

A seb nem volt olyan nagy, igazából rosszabbra számítottam. Egy része már kezdett egész jól regenerálódni, de a felszakadt résznek valószínűleg nem tett jót, hogy Javier folyamatosan talpon volt. Nem véletlenül szokták az embereket a kórházban bent tartani az ilyen sérülések után. Szerencsére a vérzés már nagyjából elállt, de azért amennyire tudtam, felitattam. Javier felszisszenve támaszkodott neki a kád szélének, amikor hozzáláttam a seb lefertőtlenítésének.

- Miért csinálod ezt? – kérdezte halkan.

- Mert ha nem csinálom, akkor nagyon csúnya vérmérgezés is lehet a vége. – haraptam az ajkamba anélkül, hogy ránéztem volna. Nem bírtam volna elviselni a tekintetét, így is épp eléggé reszketett a közelében mindenem, és már nem a félelemtől. Ez volt benne talán a legijesztőbb.

- Nem úgy értem. – szisszent fel újra. – Miért segítesz? Talán azt várod, hogy így majd megúszhatod?

Nagyot nyeltem. Nem kellett volna, de egy pillanatra rosszul esett a vádaskodása, meg az, hogy azt gondolta, van bármi hátsó szándék amögött, hogy segítek neki. Tény, hogy hátsó szándékom az ittlétemmel volt, de én nem voltam ő. Soha nem játszottam volna emberek életével.

- Ne magadból indulj ki. – feleltem végül érzelemmentes hangon, aztán amint kész lettem a fertőtlenítéssel, előhalásztam a kötszert, és óvatosan bekötöztem a sebét, habár azok után, amit mondott, az lett volna a minimum, ha jól oldalba rúgom.

Javier nem szólt semmit, csendben figyelte, ahogy elpakolok mindent vissza a dobozba, majd becsukom annak a tetejét, és felállok. Hátat fordítottam a férfinek, és visszatettem a helyére az elsősegélydobozt is, de volt egy olyan érzésem, hogy nem ma láttam utoljára. Ahogy Javiert sem.

A tükörből figyeltem, ahogy nyöszörögve feláll, majd se szó, se beszéd kisétál a fürdőszobából, én pedig megkönnyebbült sóhajjal rogytam le a vécé tetejére. Akárhogy is, Javier nem volt egy egyszerű eset, ez pedig nem az utolsó alkalom volt, amikor keresztülgyalogolt rajtam. A zsigereimben éreztem. Akárhogy is, de ezt megszívtam.