Jennifer

tűpontos találat

Ami azt illeti, még csak a második teljes napomat töltöttem el a Navarro házban, de máris annyi dolog történt velem, amennyi normál esetben egy hét alatt sem. Először ott volt az a bensőséges pillanat köztem meg Javier között a fürdőben, amit aztán egyetlen egy mondatával felrúgott, mint kakas a lószart. Kezdtem azt hinni, hogy tud ő normális is lenni, de ismét bizonyította, hogy ne várjak tőle e tekintetben túl sokat. Ma reggel pedig sikerült belegyalogolnom egy beszélgetés kellős közepébe. Nem kellett volna, mert puskaporos volt a hangulat a két férfi között, és ezt a megjelenésem csak tetézte.

Javier nagybátyja egy úriemberként viselkedett velem. Kezet csókolt, gyengéd volt, és kedves. Annak ellenére, hogy láttam a szemében, hogy csak egy darab húsnak tekint. Efelől nem volt kétségem. Ahogy afelől sem, hogy Javiernek ez a legkevésbé sem tetszett. Úgy vágta ki a pasit a házból, hogy a lába sem érte a földet.

Aztán meg jól összevesztünk.

Először a hallban, amikor egyetlen egy perccel később értem oda annál , mint ahogy azt őfelsége elképzelte. Aztán folytattuk az udvaron, végül pedig az autóban. Úgy éreztem, tehettem volna bármit, akkor sem lett volna velem kedvesebb még egészen véletlenül sem, szóval inkább nem is törtem magam tovább.

Nagyot sóhajtva csúsztam le az anyósülésen, a lábaimat pedig lazán a műszerfalra pakoltam, miközben a szemem sarkából végig figyeltem a reakcióját. Ha már egyszer így is úgy is bunkó velem, akkor legalább legyen értelme.

Három, kettő, egy...

- Azonnal vedd azt le onnan! – morrant rám, aztán a szabadon lévő kezével erőszakosan meglökött a bokámnál fogva.

- Megmondanád, hogy hova megyünk? – kérdeztem, és visszahelyezkedtem az ülésbe, mintha mi sem történt volna.

Javier nem mondott semmit arról, hogy hova visz. Csak beparancsolt az autóba, és átváltott bunkó üzemmódba. Érdekelt volna, hogy milyen, amikor nem egy modortalan tuskó, de sajnos nekem ezt az oldalát egyáltalán nem mutatta meg. Egy nagyképű, beképzelt hólyag volt, aki úgy állt a dolgokhoz, hogy vegye a világ megtiszteltetésnek, hogy ő létezik, és leereszkedik hozzá.

- El kell intéznem ezt, azt. – felelte.

- Aha, és ehhez miért kellek én?

- Mert én így döntöttem. Ez nem elég indok? – kaffantott vissza, egy percre sem levéve a szemét az útról. Gyűlöltem, hogy úgy volt arrogáns seggfej velem, hogy még a szemembe sem nézett.

- Mondták már neked, hogy veled csupa móka és kacagás az élet? – villantottam rá a legártatlanabb mosolyomat, remélve, hogy ezzel kicsikarok belőle valamiféle érzelmet, ami több puszta gorombaságnál.

- Nem azért vagyunk itt, hogy nevetgéljünk. Ez komoly dolog. – Javier lefékezett egy fehér dzsip előtt, majd leállította a motort.

Úgy tűnt, egy elhagyatott környéken vagyunk, ahol nem volt más, mint egy nagy téglaépület meg pár autó. Csak onnan sejtettem, hogy közel sem kihalt a hely, hogy bentről hangos zene szűrődött ki.

- Úúú, most akkor nagyon komolyan veszlek. Azt hiszem. – pillantottam rá cinikusan, de Javier válaszra sem méltatott, csak kiszállt a kocsiból, majd feltépte az én oldalamon lévő ajtót. Idegesen elkapta a csuklómat, aztán olyan erővel húzott neki a kemény mellkasának, hogy rendesen beleremegett minden izmom. Az arcunkat csak pár centi választotta el egymástól, minden egyes idegszálammal a forró leheletére koncentráltam.

- Ne játszadozz velem, megértetted? – súgta dühösen. Akaratlanul is az elrablásomra emlékeztetett, amikor erőszakosan a falhoz nyomott, és a szemei hasonlóan tüzeltek a haragtól. Annyira más volt egy pillanatig tegnap. – Odabent azok az emberek nem tűrik a betolakodókat, és te jelenesetben nagyon is annak számítasz. És tudod, mit tesznek azokkal, akiket nem tűrnek meg a köreikben?

- Nem. – ráztam meg a fejem.

Javier lassan elengedte a csuklómat, de nem hagyta, hogy elhúzódjak. Ujjai óvatosan végigtáncoltak a bőrömön, köröket rajzolt a csuklómon található tetováláson, amit a tizenhatodik születésnapomon varrattam magamra. Charlie születési dátumát. Közel akartam őt tudni magamhoz.

Azonban az egyedüli, aki elég közel volt hozzám, az Mr. Seggfej volt. Lassan a tenyerem felé haladt, majd amikor már elképzelésem sem volt, hogy mit akar velem csinálni, az ujjait az enyémek közé fűzte.

- Ettől a perctől kezdve a csajom vagy. – mondta, majd meg sem várva a reakciómat, egyszerűen csak elindult az épület bejáratának az irányába.

Ledöbbenve pislogtam rá.

- Hogy a micsodád vagyok? Ugye ezt nem gondoltad komolyan? Ha az utolsó élő ember lennél ezen a bolygón, akkor inkább hagynám kihalni az emberiséget! – visítottam, miközben maga után ráncigált.

- Nézd cicamica, vagy ez, vagy amint beteszed a lábadat a kaszinóba, azok az emberek odabent rádvetik magukat, és holnap már egy thaiföldi milliomos ágyában ébredsz. – hirtelen megállt, én pedig majdnem a hátának puffantam. – Szóval? – pillantott le rám jelentőségteljesen.

Nem tudtam eldönteni, hogy mennyi igaz abból, amit elmondott az imént, de volt egy olyan megérzésem, hogy amilyen körökben ő mozog, ezt a lehetőséget sem lehet teljesen kizárni.

- Jó! – fújtattam idegesen. – De ezért még jössz nekem egyel. Elment az étvágyam.

Javier nevetve megtekerte a fejét, aztán többet nem nézett rám.

Soha nem voltam még kaszinóban, vagy játékteremben azelőtt, így kíváncsian pásztáztam végig a helyet, ahol a különböző asztaloknál zsetonokat tologattak, vagy néha felnevettek, amikor sikerült nyerniük. Az egyetlen közös az volt mindegyikükben, hogy a fegyverük ott pihent szorosan a nadrágjukban. A látványtól a gyomrom görcsbe rándult, és kénytelen voltam belátni, hogy Javier nem viccelt. Ezek az emberek minden bizonnyal nehézsúlyú bűnözők, akikkel nem akarok összeakadni.

Elhaladtunk egy biliárdozó társaság mellett, én pedig azon kaptam magam, hogy akaratom ellenére úgy szorítom Javier kezét, mintha az életem múlna rajta. A csípőmet szorosan hozzápréseltem, mert annak ellenére, hogy a legkevésbé sem vágytam rá vagy a közelségére, az egyedüli ember volt ebben a helyzetben, aki legalább egy minimális biztonságérzetet is nyújtott számomra.

- Tudsz játszani?

- Tessék? – kaptam felé a fejem arról a pasiról, aki az egyik játékgépnél állt és éhesen nézett végig rajtam, majd a tekintetem összetalálkozott Javier zöldjeivel. Féloldalas mosolyra húzta dús ajkát, aztán az egyik falnál lévő darts táblára bökött a fejével.

- Lazíts! Menni fog? – vigyorodott el, majd a kezembe nyomott pár nyilat. Kifejezettem élvezte, hogy feszengek egy bűnözőkkel teli kaszinóban, ahol nem mellesleg rajta kívül nem ismerek senkit, és nem mellesleg ő is egy bűnöző. A bátorságom kezdett elpárologni, de össze kellett szednem magam.

- Ez most komoly? Velem akarsz játszani? – pillantottam fel rá, és bár a lelkem még mindig úszott a nyugtalanságban, eldöntöttem, hogy megpróbálom kizárni a külvilágot, mert végre esélyt kaptam rá, hogy lemossam Javier arcáról azt a nagyképű vigyort. – Csak azért nem vagyok világbajnok, mert soha nem kezdtem el vele komolyabban foglalkozni. – fontam karba a kezem, és megálltam előtte.

- Csakugyan? – Javier felhúzta az egyik szemöldökét. Egyértelmű volt, hogy nem hisz nekem.

- Csukott szemmel is menne. – vontam meg a vállam, majd a következő pillanatban már dobtam is a nyilat a tábla felé, ami egyenesen a belső piros körben landolt. Meg sem vártam Javier reakcióját, rögtön dobtam a másik kettőt is, amik szintén ugyanúgy betaláltak. Csak ezután léptem hátra, és pillantottam rá. – Nos? Neked menne?

- Hmm, szép. – vonta meg a vállát, aztán beállt a helyemre. – De rossz a technikád.

- Számít ez? A lényeg, hogy bedobtam.

Javier a kijelentésemre ismét elnevette magát. A nevetése hatására a gyomromban furcsa bizsergés futott végig. Nem sűrűn volt jókedve – legalábbis a közelemben –, de ha igen, az különlegességnek számított.

- Már hogyne számítana. – felelte, miközben az első nyilat a tábla irányába hajította. Egyenesen középre. Hát persze... - Nem minden a cél. Sokszor sokkal fontosabb az odavezető út.

- Ó, milyen bölcs lett hirtelen valaki! – élcelődtem. – Pedig azt hittem, hogy te a cél szentesíti az eszközt típusú ember vagy. Akinek nem számít, kin gázol át, hogy elérje, amit akar.

- Akkor nem figyeltél eléggé. – mondta, majd hirtelen hátulról megragadott, és magához vont. A hátam a mellkasának puffant a csípőm pedig belesüppedt a hatalmas tenyerébe, ahogy a karjai között tartott.

- Mit művelsz? – vettem mély levegőt, és próbáltam anélkül kiejteni a szavakat a számon, hogy ne tűnjön fel neki, mennyire remeg a hangom. Be kellett látnom, hogy az agyam bármennyire is gyűlöli őt, a testem nincs összhangban vele. Akaratlanul is minden idegszálam reagált rá.

- Ne forgasd a csípőd. Ez darts, nem rumba. – súgta érdes hangján a fülembe. Légszomjjal küzdöttem, és bár úgy éreztem, hogyha nem enged el azonnal, akkor megfulladok, mégsem akartam, hogy elengedjen. Az agyam viaskodott az ösztöneimmel, meg azzal a sok szikrával a levegőben, amik felpattantak köztünk. – Tessék, nagyszájú! Így dobd be. – nyomta a kezembe a nyilat, anélkül, hogy elengedett volna. Sőt, ha lehetett még szorosabban tartott.

- Azt hiszed, nem menne? – kérdeztem gúnyosan, miközben megpróbáltam rendezni a légzésem, ugyanis száz százalékig biztos voltam benne, hogy ő is érzi, hogy reagálok a közelségére.

- Nem hiszem, hanem tudom. – felelte.

Bizonyítani akartam, hogy igen is menne, így vettem egy mély levegőt, és a nyilat a táblára koncentrálva kiengedtem a reszkető ujjaim közül. A nyíl azonban nemhogy a közepét, de még a táblát sem találta el. Hangos koppanással pattant vissza a falról, és a földre esett.

Ekkor megéreztem Javier forró leheletét a bőrömön. Épp rajtam röhögött.

- Na, jó! Eressz! – sziszegtem mérgesen, és kificánkoltam az öleléséből.

- Ne nézz így rám, nem az én hibám! – emelte meg a kezét védekezőn.

- Semmi baj a technikámmal, csak tudod nagyon nehéz úgy koncentrálni, ha a nyakamban lihegsz.

- Aha, hát persze. – nevetett továbbra is, majd elfordult tőlem, és tűpontossággal dobálta be a maradék nyilakat középre.

Le akartam mosni a pályáról, el akartam érni, hogy ne legyen végre ekkora arca, ehelyett ő tett teljesen gondolkodásképtelenné. Egyetlen egy érintésével elvette a józan eszem. Magamra sem ismertem. Már szinte hallottam a fülemben Summer mondatait: Ha akarod, ha nem, a szív parancsa olykor felülírja az agyét. Ne küzdj ellene, nem éri meg. A szíved sokkal erősebb.

Soha nem vettem komolyan, mert világ életemben úgy gondoltam, hogy nem létezik az a férfi a világon, aki elveheti az eszem. Voltam már szerelmes, és voltak különböző sikertelen próbálkozásaim is, de egyik sem volt rám akkora hatással, hogy a közelében úgy érezhettem volna, megfulladok.

Erre életemben először ezt az érzést pont Javier érintése váltja ki belőlem? Nem lehetséges! Kezdek becsavarodni, ez már egészen biztos!

Ellépdeltem tőle, és kicsit távolabbról figyeltem, ahogy a játékra koncentrál. Így, ebben a formában nem is tűnt annyira kegyetlennek és gonosznak. Sőt, még olyan bunkónak sem, mint amit az elmúlt pár órában megszokhattam már tőle. Hiszen az ég szerelmére, megmentettem az életét, és még csak annyit sem bírt kinyögni, hogy köszönöm szépen! Nem is értem, mit vártam egy hozzá hasonló embertől.

- Javier? – hallottam meg ekkora egy magas, női hangot a hátam mögött, mire Javier keze a levegőben megállt, és megfordult. – Téged is látni? Nem jöttél... mióta is?

- Várj, hadd gondolkodjak! Amióta egy büdös szó nélkül leléptél, nem hallottam rólad hónapokig, aztán volt képed csak úgy beállítani, mintha semmi sem történt volna. Rémlik? – fonta össze maga előtt a karjait Javier, és bár cinikus volt, éreztem, hogy most nyugodt.

A nő viszont szép volt. Feltűnő, gyönyörű, és magabiztos. Ragyogó kék szemeivel, na meg a tökéletesen vékony derekával biztos voltam benne, hogy akármelyik férfit képes az ujja köré csavarni. És ezzel ő is tisztában volt.

- Ugyan, ne vedd annyira a szívedre, nagyfiú! – a lány közelebb lépett Javierhez, majd a mellkasához simult. Hirtelen éreztem, hogy tűz lobban a gyomromban. Annyira mart, mintha sósavat nyeltem volna.

- Félreértesz, Audrey. – Javier lassan lepakolta a lány kezeit magáról, aztán egyenesen belémfúrta a tekintetét. – Már nem vagy prioritás.

A lány ekkor megfordult, és kiszúrt magának. Nekem pedig azonnal beugrott, és a felismeréstől megrogytak a térdeim. Ő volt az a nő a jótékonysági gálán, aki azzal az ismeretlen férfival jelent meg. Ki akartam deríteni, hogy kik ők, és mit keresnek ott, de aztán megjelent Isabella, és annyira lekötött a fejemben motoszkáló „nagyon jó ötletnek tűnő terv", hogy róluk teljesen meg is feledkeztem.

De most újra szembe kerültem vele. Itt állt előttem, és úgy mustrált, olyan undorral, mintha csak egy véres rongyot nézne.

- Újabban cselédlányokat is tartasz? – kérdezte undorodva, rá sem nézve Javierre. Ötletem sem volt, mire van ekkora arca, de nagyon nem tetszett. – Hol szerezted? Lehet, hogy én is akarok egy ilyet.

- Ott árulnak ilyesmiket – utaltam magamra – ahol az olcsó parfümödet vetted. Nincs jó szaga, szóval ha szépen megkérhetlek, mássz ki a személyes teremből. – pillantottam rá cinikusan, annak ellenére, hogy legszívesebben inkább megtéptem volna. De mérlegelnem kellett. Mint mindenki másnak a kaszinóban, valószínűleg neki is van fegyvere, és előbb lőne fejbe, minthogy a hajába markolhatnék.

Audrey nem mozdult, csak egy bosszús pillantást kaptam tőle, ami annak is volt köszönhető, hogy Javier a lány háta mögött alig hallhatóan nevetni kezdett.

- Vicces lány vagy, de azt hiszem, nem vagy tisztában vele, hogy kivel beszélsz. – sípolta.

- Nem, valóban nem. Ki is vagy?

Veszélyesen közel lépett hozzám, és felemelte a fejét. A pupillái kitágultak a hatalmas kék írisze közepén, és egy pillanatig azt hittem, hogy meg fog ütni, vagy valami sokkal rosszabb. De nem tette.

- Az, aki ha nem teszel lakatot a szádra, szörnyű dolgokat tesz veled, és a következő, aki az összeroncsolt holttesteddel találkozni fog, az a boncmester lesz. Mert így végzed kislány, egy hideg tepsiben, és még a saját anyád sem fog rád ismerni. – a szavak méregként csöpögtek le a gyönyörűen kirúzsozott ajkáról, és noha nem tudtam eldönteni, hogy komolyan beszél-e, egy pillanatra sem akartam azt mutatni, hogy megijesztett.

- Világos. – hümmögtem. – Egy akciófilmben érzed magad. Tetszik, üdvözlöm a forgatókönyvírót!

- Akarsz is valamit Audrey, vagy csak szövegelsz? – Javier hirtelen megállt mellettem, kezeit a derekamra csúsztatta. A színek, és a fények összemosódtak előttem egy pillanatra, nagyon kellett koncentrálnom, hogy az érintésétől – ami úgy perzselte a bőröm – ne rogyjanak össze a lábaim. – Tudod jól, hogy a felesleges hülyeségekre nem vagyok vevő.

Audrey undorral az arcán megrántotta a vállát.

- Hallottam hírét, hogy majdnem meghaltál, de azt nem mondták, hogy a halálközeli élmény elvette az eszedet. Vagy inkább az ízlésedet. – forgatta meg a szemét. – Mindegy. Csak figyelmeztetni akartalak, hogy nem lenne baj, ha kicsit meghúznád magad. Ráléptél Barnes tyúkszemére.

- Valóban?

- Van nálad valami, ami az övé. – suttogta ekkor Audrey, és közelhajolt Javierhez, ami látszólag neki nem volt ellenére. – És tudod jól, hogy nem fogja csendben tűrni, hogy megtartsd. – a lány ennél a pontál egyenesen rám meredt. Hát persze, hogy tisztában volt vele, hogy az valami én vagyok. Itt rajtam kívül mindenki tisztában volt mindennel. Őszintén szólva, kezdtem unni, hogy úgy beszéltek rólam, mintha csak egy doboz óvszer lennék, amit egyik kézből a másikba adogathatnak.

- Akkor szeretettel várom. – bökte oda Javier, miközben az ujjai már a blúzom alatt kalandoztak. Ki kell jutnom erről a helyről!

- Te tényleg becsavarodtál. – vonta fel az egyik szemöldökét a lány. – Jobb, ha tőlem tudod, aláírtad a halálos ítéletedet. Leroy nem szórakozik, betartja, amit ígér.

- Jajj, Audrey! Neked mit ígért? – horkantott fel Javier, aztán végre elengedett, és odébbtolt az útjából, de csak azért, hogy a feltűnően gyönyörű nő arcába állhasson. – Azt hiszed, nem tudom, hogy a pincsije lettél?

- Nem lettem senkinek a pincsije. – sziszegte Audrey bosszúsan.

- Saját magaddal ezt elhitetheted, de én nem eszem meg. Ismerlek Rivers, mint a rossz pénzt, és egy pénzéhes kis lotyó vagy, Barnesnak pedig abból épp van elég. – Javier a nő álla alá nyúlt, majd megemelve azt, a szemébe nézett. Én úgy álltam mögöttük, mint valamiféle szerencsétlenség, aki rosszkor rossz helyre csöppent. – Menjünk! – szólt oda ekkor nekem.

- Mi? Most? – kapkodtam a fejem, de Javier nem várta meg, hogy igazodjak a hirtelen jött ötletéhez.

- Talán nem voltam elég érhető? Persze, hogy most. – vakkantotta oda mérgesen, majd megragadta a felkarom, és a kaszinó kijárata felé kormányzott. Hallottam még, hogy Audrey dühösen utána szól valamit, de nem értettem jól, amit mondott. Az összes figyelmemet az kötötte le, hogy Javier ismét magára kapta a bunkóvá tévő köpenyét, és a kaszinóban tanúsított gyengédségének már nyoma sem volt. Ugyanaz a seggfej volt újra, aki azelőtt.

Egészen a kocsiig taszigált, meg ráncigált, és csak akkor eresztett el, amikor már bent ültem. Az érintésében semmi perzselő nem volt ezúttal. Úgy tűnt a kaszinóban történtek felzaklatták, még annál is jobban, mint engem. Pedig csak utólag gondolkodtam el azon, hogy mégis mit tettem. Hiszen ez a nő veszélyes, akár kárt is tehetett volna bennem mindenféle erőfeszítés nélkül. Mégis ami a legjobban érdekelt, az a mellettem csendben vezető férfi volt, akinek egyetlen érintésétől felgyulladtam belülről.

Soha nem éreztem ilyet azelőtt, és ez halálosan megrémített.

- Valami rosszat mondtam? – kérdeztem meg egy kínzó húsz perces csend után, amikor Javier megállt a kocsifeljárón. Leállította a motort, és egy hosszú, mély sóhaj után végre rám nézett. Rögtön éreztem, hogy ez egy rosszkor időzített kérdés volt.

- Neked elment az állítólagos eszed? – dörrent rám mérgesen. – Mégis hogy a francba képzelted, hogy visszadumálsz Audreynak? Nem a középiskolában vagy, bassza meg!

A hangnemétől görcsbe szorult a gyomrom, és az öklöm is egyaránt. Több sem kellett, azonnal beindultak a védekezőösztöneim.

- Hát, ahogy én láttam, nem volt rászorulva, hogy megvédd. Én meg nem vagyok rászorulva, hogy bárki a lábtörlőjének használjon, és ezt az egyéjszakás macáidtól sem tűröm. – megemeltem az állam, és igyekeztem nyomatékosítani a szavaimat.

- Rivers nem a... Mindegy, nem fogok neked magyarázkodni! Csak fogd vissza magad, mert minden, ami elhangzott odabent a szájából, azt kurvára nem viccnek szánta! – Javier dühösen formálta a szavakat, a tekintetét pedig úgy fúrta belém, hogy rendesen felperzselt vele.

Hosszasan néztük egymást.

El kellett ismernem, nála szebb, és rosszabb férfit még nem láttam a világon. Dús ajkai résnyire elnyíltak a dühtől, pár világosabb hajszála pedig a homlokára lógott. Minden apró testrésze összhangban volt egymással. Úgy éreztem, bele tudnék szeretni.

Persze, kizárólag csak feltételes módban. Javier egy gyilkos volt, egy maffiavezér, aki átgázolt mindenen és mindenkin, ha az érdekei úgy kívánták. Nyilvánvaló volt, hogy én is csak a játékszerei egyike vagyok, amit addig használ, ameddig hasznos vagyok számára, aztán a megfelelő időben majd szépen kinyír, mert túl sokat tudok.

De ettől függetlenül még nehezen viseltem, hogy az egyik pillanatban nőként kezelt, a következőben meg már úgy beszélt velem, mint egy öt éves gyerekkel, aki nincs tisztában a szabályokkal. Egyértelmű volt, hogy fogalma nem volt róla, mit indított el bennem.

- Soha nem hagytam magam. Sem a középiskolában, sem a munkahelyem, sem egy bűnözőkkel teli kaszinóban, és ezen a kedvedért sem tervezek változtatni. Megszoksz, vagy megszöksz. – rántottam meg a vállamat, és meg sem várva Mr. Bunkó válaszát, kipattantam a kocsiból. A szívem elszorult a viselkedésétől, meg hát feldúlt voltam attól is, amit kiváltott belőlem a közelsége, úgyhogy minél távolabb akartam lenni tőle. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat felfele, és amikor elértem a bejáratiajtót, olyan lendülettel löktem be, hogy Luna az utolsó pillanatban tudott csak elugrani előle, nehogy arcon csapjam vele.

Hatalmas élénkzöld szemeivel meglepetten bámult rám.

- Hűha, hova ilyen sietős?

- Mindegy hova, csak minél messzebb a bátyádtól! – morogtam, majd az emelet irányába indultam. Szükségem volt a legjobb barátnőmre.

- Történt valami? – kiabált utánam a lány, de az ajtóból nem mozdult, mert közben már Javier is felfele tartott, úgyhogy elérkezettnek láttam az időt, hogy felszívódjak.

- Semmi említésre méltó, csak a megszokott. Nem tudja, hogy kell nem bunkó seggfej módjára viselkedni. – Lunára mosolyogtam, és már ott sem voltam. Meg sem álltam az emeletig, ahol az új szobám volt, és ahol előzőleg a telefonomat hagytam. Tárcsázni akartam Summer-t, mert ha valakinek, akkor neki mindig volt egy-két életmentő ötlete mindennel kapcsolatban. Ahogy azonban kioldottam a képernyőzárat, nem az ő üzenete várt rám, hanem kismillió nem fogadott hívás, a gazdájuk pedig nem volt más, mint Simon.