Javier

kiút a sötétségből

- Mennyi? – szippantottam mélyet a cigimbe, és az előttem álló férfira néztem. Büdös sörszagú lehelete megcsapta az orromat, úgyhogy pár lépéssel elhátráltam tőle. Képzelem, mennyire tudja jól végezni úgy a munkáját, ha vedel napközben.

- Tizenhat rekesz, uram. Minden a legnagyobb rendben ment, nincs mitől aggódnia.

Bólintottam, hogy értem. Örültem, mert napok óta ez volt az első szállítmány, amivel nem volt semmi gebasz. Szinte gyanúsan zökkenőmentes volt a behozatala, és még a partiőrség ellenőrzésén sem akadt fent. De bármennyire is bűzlött ez a vihar előtti nagy csend, nem akartam vészmadárkodni, úgyhogy intettem a fekete furgonnál álló két emberemnek.

- Wallace, vihetitek! Tízkor Ryan érte megy, addig úgy vigyázzatok rá, mint a szemetek fényére. – bólintottam oda az embereimnek, akik azonnal ugrásra készen álltak. A legutóbbi hibájuk óta hatványozottan odafigyeltek, mert féltek, hogy szétlövöm a seggüket. Ami azt illeti, minden okuk meg is volt a félelemre.

Otthagytam a kikötőt, mert már bőven sötétedett. Útban a kocsim felé megszólalt a telefon a zsebemben, úgyhogy érte nyúltam. Mertem remélni, hogy nem megint a húgom miatt hívnak. A legutóbbi kis pókerpartija óta Luna egyenesen elviselhetetlen lett, és egyre többször próbált meg kijátszani. Persze résen voltam, és bármennyire volt profi a kamuzásban, elfelejtette, hogy előttem nem léteznek titkok.

- Mondjad! – szóltam bele ingerülten a telefonba. Idegesített, hogy az átadás túl könnyen ment. Valami nem stimmelt.

- Főnök, Isabella alatt megállt a kocsi. – szólalt meg a vonal túlsó felén Roman. – Merre vagy? Érte kéne menni.

- Még a kikötőben. – fújtam ki a füstöt. – Mi történt?

- Azt nem tudom. Nem részletezte, de ahogy hallottam, nincs jó kedvében, és mellesleg Jennifer is vele van.

A név hallatán egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy biztosan jól hallom-e. Minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne kezdjek el tombolni, és vágjam földhöz a telefonomat. Így hát csak vettem egy mély levegőt, majd a fejem felett tornyosuló sötét felhők irányába néztem.

- Mit keres kint Jennifer? – kérdeztem érzelemmentesen, bár minden voltam éppen, csak érzelemmentes nem. Robbanni tudtam volna.

Isabella tisztában volt a helyzettel, Barnes oldalán a kísérteties csend nem jelentett jót, és a kaszinóban tett látogatásunk nyílt hadüzenet volt a számára. Tudtam, hogy amióta Audrey visszajött a városba, azóta Barnesnak dolgozik, és feltett szándékom volt, hogy kiugrasszam a nyulat a bokorból. Audrey is ott volt azon az estén, a jótékonysági gálán, Isabella látta. Minden bizonnyal Jenniferért ment, de szerencsére mi megelőztük.

Látni akartam őket együtt. Jennifer reakciói elárulták volna, ha tud valamit, de helyette úgy leosztotta a csajt, hogy Audrey a bénultságtól mozdulni sem bírt. Bevallom, szórakoztató volt Jennifer őszinte, és szívből jövő válaszreakciója, amikor a büszkeségét érezte veszélyben. Félt, éreztem. A forró, szikrázó bőre, és a reszkető teste elárulta őt. Tartott Audrey-tól, meg az egész helyzettől, amibe belelöktem, de tökéletesen állta a sarat.

Viszont mindennek már több mint egy hete, és azóta mosolyszünet van köztünk. Nem mintha lett volna valaha is mosoly.

- Ya ne znayu. Azt hiszem a pasijával találkozott, vagy valami hasonló. – felelte Roman.

- A picsába. – morogtam. – Mondd a címet!

- Royal Street, belváros. Valami kávézó előtt dekkolnak.

- Jó, mindjárt ott vagyok. – mondtam, és bontottam a vonalat. Idegesen indítottam be a kocsim motorját, mert utáltam, hogy Isabella nem egyeztetett velem, annak ellenére sem, hogy Jennifer homlokán ott volt az a kibaszott célkereszt. Így nem csak őt, de saját magát is szarba keverte.

Úgy nyomtam a gázt, mint még életemben soha, de így is bőven besötétedett, mire az utcába értem. Bevallom őszintén, a legrosszabbra számítottam. Piros-kék villogókra, mentőautóra, meg a sajtóra, ahogy leközlik, hogy egy egyébként forgalmas utcában ismét mészárlás történt. De az egyedüli, akit láttam az Isabella volt. A sötét színű terepjárója előtt álldogált, és vadul telefonált valakivel, majd amikor épp kiszálltam az autómból, idegesen belerúgott a kocsi kerekébe.

Terveztem, hogy lecseszem, amiért ennyire felelőtlen volt, de mire odaértem, lehiggadtam annyira, hogy ezt ne ott és akkor rendezzem le vele.

- Ó, basszus! De jó, hogy jössz. – fordult felém, amikor meglátott, majd a telefonját a zsebébe süllyesztette. – Egy percre hagytam csak itt ameddig bementem kávéért, erre valami rohadék kiszúrta a kerekét.

Megdöbbenve néztem rá.

- Hogy érted, hogy kiszúrták? – sziszegtem. Próbáltam nem felrobbanni.

- Kibökték, felhasították, most lyukas. Hogy máshogy lehet ezt érteni? – rázta meg értetlenül a fejét.

- Tudom én is, hogy mit jelent az, hogy kiszúrták, Isabella. – préseltem össze dühösen az ajkaimat, majd a lány válla felett Jenniferre néztem. A kocsinak dőlve figyelt minket, láttam a tekintetében, hogy valami nem stimmel vele. – Én arra volnék kíváncsi, hogy mégis mi a jó büdös francot keresel itt. De az még csak egy dolog, hogy te, de ő? A házban lenne a helye!

- Nem az ő hibája! – Jennifer ekkor elrúgta magát a járműtől, és egyenesen Isabella mellé állva rám meredt. Vékony termete ellenére bátorság csillant a szemében, láttam rajta, hogy készen áll egy újabb veszekedésre. – Én kértem meg, hogy hozzon el.

- Valóban? És neked mégis ki mondta, hogy kiteheted a lábadat a házból? – dörrentem rá idegesen.

Tulajdonképpen nem rá voltam mérges, csak az dühített, hogy akár baja is eshetett volna, mindkettejüknek. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy a kocsi kerekeit nem véletlenül szúrták ki, és még csak nem is egy unatkozó hülyegyerek a sarki bérházból.

- Szóltam Ryannek, átnézi a kamera felvételeit, meg idejön Hank-kel, elvontatják a kocsit. – törte meg Isabella a csendet. Elég jól kezelte már azt, ha valami miatt ideges voltam rá. De ez most egy egészen más helyzet volt.

- Jó, maradj itt és várd meg őket. – néztem rá, mire bólintott, akár egy leszidott kiskutya. – Te meg velem jössz, szállj be! – ellentmondást nem tűrő hangon ragadtam meg Jennifer karját, és a kocsi irányába indultam, mert minél előbb a házon belül akartam tudni, biztonságban - de a tenyerem alatt éreztem, hogy ellenáll.

- Eszem ágában sincs veled menni! Itt maradok Isabellával.

Hitetlenül felröhögtem, és vártam pár másodpercet, hogy lehiggadjak.

- Azt mondtam, szállj be!

- Nem! Nem vagy a főnököm, sem az apám, nem parancsolgathatsz nekem. – vágta oda, majd megpróbálta lehámozni az ujjaimat a karjáról, de túl erősen tartottam ahhoz, hogy ez sikerülhessen neki. Mókás volt nézni, ahogy erőtlenül vergődött, mint egy csapdába esett kismadár.

- Szóval azt mondod, nem jössz? – vontam fel a szemöldököm.

- Talán süket vagy? – rázta meg a fejét, amitől pár hajszála az arcába repült. Hirtelen erős vágyat éreztem rá, hogy elsimítsam onnan. – Eszem ágában sincs veled elmenni sehova, és ha nem engedsz el azonnal, sikítani fogok.

- Jól van cicamica, nekem így is jó. Te akartad. – vigyorogtam rá, amitől gyanakodva nézett végig rajtam, mintha mélyen legbelül már sejtette volna, hogy mire készülök. Gyönyörű barna szemeit le sem vette rólam, és legszívesebben ott álltam volna az utcán az idők végezetig, hogy rabul ejtsem a tekintetét, de nem tehettem. A nyílt utcán nem volt biztonságban.

Úgyhogy egy hirtelen mozdulattal megragadtam őt a derekánál fogva, majd nagy lendülettel a vállamra kaptam. Könnyű volt, akár egy zsák tollpihe, még úgy is, hogy tényleg betartotta az ígéretét. Sikoltozni kezdett, a lábaival pedig a levegőben kalimpált.

- Te teljesen meg vagy hülyülve? Azonnal tegyél le! – visította, miközben a hátamat csapkodta, de persze nem ért el vele semmit azon kívül, hogy engem jól elszórakoztatott. – Hallod? Tegyél le, vagy... vagy...

- Vagy mi lesz? Megmondasz anyucinak? Hallgatlak.

- Csak tegyél le! Szédülök. – nyüszítette, épp akkor, amikor a kocsihoz értünk. Kitártam az anyósülés felőli ajtót, majd a lábaira állítottam őt.

- Kérésed számomra parancs! – mondtam, aztán mielőtt bármit is léphetett volna, betuszkoltam őt a járműbe.

Tisztában voltam vele, hogy most még nagyobb benne az ellenállás és a gyűlölet az irányomba, de a helyzet az volt, hogy még ő maga sem fogta fel, mit tesz kockára. Nem látta mi folyik a háttérben, és pontosan kik is azok az emberek, akikkel napi szinten találkozik.

Isabellában megbízott, és úgy tűnt, a többiekkel is kezdte megtalálni a közös hangot, pedig ők nem az egyetemi csoporttársai voltak, akikkel péntekenként beülhet egy sörre, és megoszthatják egymással a legújabb pletykákat az iskola tanárairól. A csapatom szörnyű múlttal rendelkező, tökéletesen kiképzett emberekből állt, akik kérdés nélkül eresztettek golyót bárki fejébe, ha a helyzet úgy kívánta.
Ez volt az, amit Jennifer nem látott, és nem fogott fel. De nem is kellett. Már így is túl sokat vettem el a tisztaságából.

- Az agyamra mész. – puffogta, amikor beindítottam a kocsit.

- Akkor kvittek vagyunk, kislány. Mégis hogy jutott eszedbe a városban mászkálni?

Jennifer dühösen felhorkantott, vékony karjait keresztbe fonta maga előtt.

- Úúú, bocsánat apuci, nem tudtam, hogy szobafogságban vagyok! Isabella azt mondta, hogy kimehetek, ha valaki elkísér, ő meg elkísért. Ha már szabályokat hozol, legalább a saját szabályaiddal lennél tisztában. – fújtatta, majd azért, hogy idegesítsen, már csak azért is a műszerfalra pakolta a lábait. Átnyúltam az ő térfelére, és a bokájánál fogva ellöktem őt. Az ujjaimon hirtelen áramütésszerű érzés futott át, amint a csupasz bőréhez értem.

- Kimehetsz, de előbb velem kellett volna megbeszélned. – feleltem. Megpróbáltam az útra koncentrálni, és nem arra, amit ez a nő kiváltott belőlem. – Igazán örülök, hogy jól elvagy, csak ameddig te a pasiddal nyalakodsz egy kibaszott kávézóban, addig Barnes célkeresztet rajzol a tarkódra. Szerinted ki szúrta ki Isabella kocsijának a kerekét? – markoltam a kormányra, bár szívem szerint egy falnak hajtottam volna.

- Ne fújd már fel ennyire! Ez a környék tele van piti tolvajokkal, meg utcakölykökkel, akiknek ez a szórakozásuk. – vonta meg Jennifer a vállát, majd kibámult maga mellett az ablakon. – Különben sem kellettem eddig ennek a Barnesnak. Miből gondolod, hogy akar tőlem bármit? Az is lehet, hogy teljesen feleslegesen kell megkeserítenünk egymás életét.

- Na, jó tisztázzuk! Az, aki megkeseríti itt bárki életét, az egyedül te vagy! Engedetlen vagy, szeszélyes, és soha nem vagy képes lakatot tenni a szádra. – Jennifer hirtelen rám kapta a fejét, a szemei haragtól tüzeltek. Azok a hatalmas, őzikeszemek. Elveszítettem a kontroll egy részét, valahányszor így bámult rám. Először a kaszinóban, most meg itt. Bármennyire is próbáltam elhatárolódni tőle, és kizárólag az ütőkártyámként tekinteni rá, Jennifer nem könnyítette meg nekem. Sőt, a közelében csak egyre komplikáltabb lett minden.

- Ugye tudod, hogy nem vagyok az alkalmazottad? – nevette el magát mérgesen. A düh úgy szakadt ki a tüdejéből, akár egy lufiból a levegő. – Nekem te nem parancsolgathatsz. Az meg, hogy kivel és mit csinálok a kávézóban, nem a te dolgod. Nem tartozom magyarázattal.

- Azt hiszed, érdekel a magyarázatod? Felőlem hozzá is mehetsz, gyereket is szülhetsz neki, vagy lerendezheted az asztal alatt, ahogy kinéztem a srácból, maximum két percig bírná...

- Na, álljunk csak meg! – vágott Jennifer a szavamba. – Honnan tudsz te Simonról? – fordult felém őszinte meglepettséggel az arcán. Ezek szerint még mindig nem tanulta meg, hogy elég széles kapcsolati hálóm van, és ha akarok, akkor bárkiről megtudok bármit.

A Simon nevű srácot is elég gyorsan lekövettem, annak ellenére, hogy nem volt róla túl sok érdekesség, amit megtudhattam. Egyetemre járt, ahova reggel ment, délután meg eljött és minden tárgyából remekelt. Mondjuk ez aligha volt csoda, folyamatosan vagy a könyveket bújta, vagy önszorgalomból egy gyógyszerészeti laborba mászkált, és hacsak nem cracket gyártott, akkor makulátlan volt. Valahogy nem illett Jennifer közegébe.

- Én mindenről tudok. – lassítottam le egy piros lámpa előtt. A visszapillantóból láttam, ahogy a bal oldali sávból mögénk sorol egy fekete Jeep. Nem láttam ki ül a volán mögött, de nem is kellett ahhoz látnom, hogy tudjam, követnek minket. Feltűnőbb kocsitok nem, volt? – Ahogy arról is, hogy nem az eseted.

- Na, ne mond! – hajolt előre Jennifer. – Most már a fejembe is belelátsz újabban?

- Abba nem, de jól ismerem az embereket. Tudtad, hogy a tested egy rohadt kis áruló? – indexeltem balra, úgy döntöttem teszek egy kis kerülőt, a külváros felé. Tartottam tőle, hogy ennek csúnya vége lesz, és nem akartam ezt egy forgalmas helyen lerendezni. – Mondhatsz bármit, ha nem úgy gondolod, az apró jeleid elárulnak. Ha megtanulsz figyelni ezekre a jelekre, bárkiről meg tudod állapítani, hogy mikor mond igazat, és mikor hazudik. Ez a Simon gyerek nem az eseted.

- Mi vagy te, valamiféle analizátor? És nem mindegy neked, hogy mi van köztünk? – harapott rá az ajkára. Mindig ezt csinálta, ha zavarba jött.

- Mint mondtam, azt csinálsz vele, amit akarsz. Hidegen hagy. – a következő lámpa után a gázba tapostam, és igyekeztem minél előbb elhagyni a belvárost, ami Jennifernek is feltűnt, mert felült, és idegesen kezdte el forgatni a fejét ide-oda.

- Hova megyünk? Miért megyünk ki a városból? – állapodott meg a tekintete rajtam.

- Követnek minket. – mondtam neki. A szemem sarkából láttam, ahogy egy pillanatra átsuhan az arcán a pánik. – Nyisd ki a kesztyűtartót! Találsz egy fegyvert, lőttél már?

Jennifer ezúttal engedelmesen követte az utasításaimat, és lenyitva a kesztyűtartót, elővette a pisztolyt, majd a kezébe fogva azt, rám nézett.

- Pár hete még rendőrnek tanultam. Hogy ez a tervem hol csúszott félre ennyire azt nem tudom, de igen, tudom használni. – mondta, majd a szánt hátrahúzva megfordult az ülésben, hogy jól lássa a mögöttünk haladó autót, ami abban a pillanatban egyenesen belénk jött. Elrántottam a kormányt, hogy ki tudjam kerülni a következő ütközést. A helyzet kezdett elmérgesedni, Jennifer felsikoltott mellettem.

- ¡Bastardo!* – káromkodtam. Előttem egy bogárhátú tűnt fel, a hátsó ablakán egy matricával, miszerint kisgyerekes családról van szó, és ötvennél gyorsabban nem haladt, viszont a szembejövő forgalom miatt nem tudtam kikerülni. A kocsi hátulról újra belénk jött, Jennifer pedig a hirtelen jött lendülettől majdnem lefejelte a saját térdét.

- Mit akar tőlünk? – kiáltott fel kétségbeesetten a harmadik lökés hatására.

- Hát, gondolom nem beszélgetni. – feleltem a lehető leghiggadtabban. Ha valamit képes voltam hidegvérrel kezelni, azok a hasonló helyzetek voltak, ellenben Jenniferrel, akin láttam, hogy kezd rajta eluralkodni a pánik. – De leszerelem, csak ki kell jutnunk innen.

- Balra! – kiáltott fel hirtelen, és őrült módjára kezdett el kalimpálni. – Ismerem ezt a környéket, régen ide jártam lovagolni, de eladták és bezárt. Itt nincs más csak pár istálló, meg kopár mezők, valószínű az úton sem lesz senki.

Most az egyszer rábíztam magam. Őrült módjára vettem be a balkanyart, bízva abban, hogy nem téved, és nem vezet minket egy rohadt zsákutcába, mert akkor megszívtuk.

- Lovagoltál? – sandítottam rá. – Ezzel most megleptél.

- Tizenhárom voltam, és terápiás jelleggel volt rá szükség.

Felnéztem a visszapillantóba, a kocsi mögöttünk kicsi fáziskéséssel, de bevette a kanyart, és megtörtént, amitől tartottam. Ránk lőtt.

Az első golyó csak a kocsi burkolatát találta el, a második viszont már a hátsó ablakról pattant vissza. Még szerencse, hogy golyóálló, különben már lehet meghaltunk volna.

- Oké, hátra tudsz mászni? – néztem a nőre magam mellett, aki egyre szaporábban szedte a levegőt, de azért bólintott. Nem volt olyan testrésze, ami ne reszketett volna a félelemtől.

- Igen. – nyelt nagyot, és a további kérdéseket mellőzve, a két ülés között a kocsi hátsó részébe kúszott. Én közben hátra nyúltam magam mögé, és lehúztam az ablakot, hogy majd Jennifer kiférjen rajta.

Gyűlöltem, hogy bele kellett rángatnom, de ha azt akartam, hogy ez mindketten élve megússzuk, akkor nem tudtam egyszerre a vezetésre és a leadott lövésekre is koncentrálni.

- Célozni is tudsz, kislány? – kérdeztem tőle, miközben a lövések egyre közelebbről jöttek, és noha a kocsi golyóálló volt, a kerekei nem. Tartottam tőle, hogy kilövik, és akkor végünk.

- Célozni? – kapta rám a tekintetét, és kétségbeesetten nézett rám a sötét, sűrű szempillái alól. – Azt akarod, hogy kezdjek el lövöldözni rájuk?

- Gyors észjárás! – bólintottam elismerően.

- Nem, ki van csukva! Nem lövök rá senkire. – rázta Jennifer a fejét.

- Csak a kocsi kerekét kell eltalálnod. Minimum kettőt. Az már megállítja őket, és talán megússzuk ép bőrrel. – feleltem, miközben próbáltam a kocsit az úton tartani, a hajmeresztő kanyarok közben. Azt nem említette Jennifer egy szóval, sem hogy ez az út ennyire kibaszottul kacskaringós lesz. Kész csoda volt, hogy nem borultunk be a mellettünk húzódó fák meg bokrok közé.

Ám ekkor hirtelen a mögöttünk haladó kocsi bevágódott elém, teljesen elzárva ezzel az utat. Villámgyors mozdulatokkal balra tekertem a kormányt, hogy elkerüljem az ütközést, és egy kerítést átszakítva letértünk az útról. Ágak csapkodták a szélvédőt, ahogy a kocsi elszabadult a fás területen, és többé már nem volt az irányításom alatt. Próbáltam berántani a kéziféket, hogy legalább a további ütközést elkerüljem, de késő volt. A semmiből váratlanul egy magas és viszonylag széles kőfal bukkant fel előttem, és az egyedüli, amit tehettem, mielőtt teljes sebességgel nekicsapódtunk volna, hogy hátra nyúltam, és Jennifert az ülésem hátuljához rántottam, ugyanis nem volt bekötve.

Még éreztem, hogy a félelemtől reszketve megszorítja a kezem, és ugyanaz a borzongás rohant végig rajtam. Apró áramütés, amit egyértelműen tőle kaptam. És ez már nem az első eset volt.

Aztán csatt. A légzsák előttem hangos puffanással kinyílt, és egy egészen kis ideig még fel tudtam fogni, hogy mit is történt, de aztán túl sok és túl nehéz lett a levegő. A sötétség rám borult, és az egyedüli, amit magam előtt láttam, az az ismerős, mogyoróbarna szempár volt.

* Rohadék!