Jennifer

a bosszú édes, mint a citrom

Lesimítottam a fekete testhez simuló ruhámat, ami valamivel a térdem fölött ért véget. Egyszerű volt, nem hivalkodó. Ez az este pont nem az örömről szól, így úgy éreztem, nem engedhetem meg magamnak, hogy más színű ruhában jelenek meg. Már így is gyomorgörcsöm volt az egész miatt. Egyrészt azért, amiért minden évben. Mindenki sajnálkozó tekintete, meg a kérdések miatt, amit az emberek feltesznek.

Hogy vagy?

Hogy viseled?

Ugye, hogy az idő segít?

Persze nem akarnak ők ilyenkor ezzel rosszat, de jót sem tesznek. Csak újabb sebeket tépnek fel, hiszen ennek az egésznek nem így kellett volna történnie. Történhetett volna másképp is. Vajon tényleg csak rosszkor voltunk rossz helyen? Létezik az, amit egyesek csak úgy hívnak, véletlen? Na, és persze ott van az a bűvös kérdés is. Mi lett volna ha?

Mi lett volna, ha aznap anya kocsija nem mondja be az unalmast, és azzal megyünk a vurstlira? Akkor talán nem szorulunk Betty barátnője segítségére, és amikor kitör a pánik, nem rohan el, otthagyva bennünket annál az átkozott körhintánál. Elkerülhető lett volna.

- Készen állsz? – zárta be Summer a kocsija ajtaját, aztán rám nézett.

Rögtön munka után értem jött, és hogy időben sikerüljön elkészülnöm, a kocsiban voltam kénytelen átöltözni. Az egyetlen, ami örömömre szolgált, hogy Simon ma kivételesen nem lesz jelen. A legutóbbi találkozásunkkor elég érthetően a tudtomra adta, hogy mit gondol rólam, és talán azóta is a szobájában bujkál, tartva attól, hogy Navarro egyik embere újra megfenyegeti.

- Azt hiszem. – sóhajtottam.

- Nem baj, ha nem. Ez nem könnyű neked, de én itt vagyok, Jenny. – a legjobb barátnőm mellém lépett, és megszorította a kezem. Sokat jelentett a támogatása.

- Fogalmam sincs, mihez kezdenék nélküled, de tényleg. – súgtam halkan, mialatt felnéztem a hatalmas, díszes épületre. Három emelete úgy magasodott fölénk, mintha csak be akarna kebelezni minket. Úgy a hetvenes évekig színházként üzemelt, rengeteg híres ember megfordult benne, ezért némi történelmi értéke is volt. Sajnos csődbe ment, és amikor Summer apja megvette pár éve, már nem sok kellett hozzá, hogy összedőljön. De Roger hihetetlen érzékkel nyúlt hozzá, és sikerült megmentenie, most pedig közösségi házként működik, ahol bálokat, esküvőket, árveréseket, na meg persze jótékonysági gálákat szerveznek.

- Nélkülem elkéstél volna, de ne is törődj vele. – mosolygott rám Summer, mire keserűen összenevettünk, aztán nehéz szívvel ugyan, de a barátnőmmel az oldalamon beléptem az épületbe. Az est még nem kezdődött el, de már az emberek puszta látványa is összeszorította a szívemet. Idegesen kapaszkodtam a táskám pántjába. Sok ismerős arcot láttam viszont, akiket már névről képes voltam beazonosítani az évek alatt. Olyan emberek arca volt ez, akik pontosan jól értették, hogy min megyünk keresztül, mégsem voltam képes beszélni róla. Még velük sem. Ezért utasítottam vissza minden évben anya ötletét is, miszerint mondjam én a beszédet. Elképesztő, hogy neki hogyan volt hozzá ekkora lelki ereje.

- Kicsim, hát itt vagy! – egy kéz érintett meg hátulról, és amikor megfordultam, anya meggyötört tekintetével találtam szembe magam. Erősnek mutatta magát, de tisztán látszott, hogy ma már sírt, valószínűleg nem is egyszer. Vállig érő barna hajába vegyült már egy-két ősz szál, és az apró ráncok is a szeme körül arról árulkodtak, hogy mennyire megviselte őt az elmúlt tizenegy év. Egyedül, apa nélkül, aztán pedig már Charlie nélkül. – Már mindenhol kerestelek.

- Sajnálom anya, dolgoztam. Ha nincs Summer, nem értem volna ide időben, de most már itt vagyok. Minden rendben?

- Persze. – bólogatott. – Mindenki itt van már, akit vártunk. Summer, édesapád meg is nyitotta már az estét, de én nélküled nem akartam elkezdeni. – nézett Summerről rám, én pedig heves bólogatásba kezdtem, még annak ellenére is, hogy tudtam, anya beszédének valószínűleg bőgés lesz a vége.

- Jól van, akkor kezdjük. – mosolyogtam rá biztatóan, majd a másik kezemmel belé karoltam, így kísértem őt egészen a színpadig, aztán pedig Summer társaságában helyet foglaltam a többi meghívott vendég között. Tudatosan igyekeztem kizárni a beszéd végéig minden tekintetet és szófoszlányt, hogy maximálisan anyára koncentrálhassak. Azt akartam, hogyha kipillant rám, akkor kapaszkodót találjon bennem. Erre hatalmas szüksége lesz, éreztem. Láttam rajta, már abból is, ahogy a mikrofont markolászva lassan a színpad közepére lépdelt, és bár nem most először csinálta ezt, attól még lelkileg nem volt sokkal elviselhetőbb ez számára.

Mielőtt ténylegesen belekezdett volna, megköszörülte a torkát, aztán egyenesen a vendégekre nézett.

- Köszönöm, hogy újra itt vagytok. – kezdte el bátortalanul. – Köszönöm, mert tudom, hogy azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít, de ti, akik itt ültök, tudjátok a leginkább, hogy ebből egyetlen egy szó sem igaz. Az idő inkább csak arra jó, hogy elmossa az éleket. Hogy túléld a kínzó hétköznapokat, és közben ne roppanj bele. – anya nagyot sóhajtott, éreztem rajta, hogy épp a feltörni készülő sírását próbálja elnyomni. Summerre pillantottam, aki csak biztatóan megejtett felém egy halvány mosolyt, és ezzel úgy éreztem, hogy hacsak egy minimálisan is, de helyrebillent bennem valami. – Charlie boldog gyerek volt. Persze hogy az volt, hiszen nyolc évesen mi rossz is érhette volna őt? Szeretett iskolába járni, szeretett újat tanulni, sportolni és mindig tágra nyílt szemekkel figyelt, ha a kocsiban bekapcsoltam a rádiót. De elvették tőle az életet, még azelőtt, hogy elkezdhette volna. Ha élne, ma lenne tizenkilenc éves. – anya hangja elcsuklott, és gyorsan a szája elé kapta a kezét. – Bocsánat. Tudom, hogy mindenki ugyanezt a fájdalmat érzi. Életek mentek tönkre tizenegy évvel ezelőtt. De éppen ezért van ez az este. Hogy megoszthassuk egymással a fájdalmunkat, hogy beszélgethessünk, és hogy senkinek se kelljen egyedül megbirkózni a ránehezedett gyásszal, mert bár mindenki elveszítette valakijét, senki sincs egyedül. Illetve aki megteheti, a mai estén éppen ezen alkalomból, a felajánlásával segítheti a gyászoló családokat. Köszönöm! – fejezte be végül, aztán amilyen gyorsan csak tudott, lerohant a színpadról, és eltűnt a függöny mögött. Felpattantam, készültem utána menni, de Summer apja megállított. Hirtelen termett mellettem, azt sem láttam, honnan került elő.

- Hagyd, majd én megnézem.

- Kösz, apa. – pillantott rá Summer hálásan, majd engem ölelt magához, mintha csak attól félt volna, hogy én is kirohanok zokogva. Majdnem megtettem, a sírás a torkomat szorongatta, és szívem szerint tényleg a világ végére menekültem volna, de tudtam, hogy az nem oldana meg semmit. Nem hozná vissza az öcsémet. Ráadásul itt volt ez a sok ember, akik oly sok év óta már személyesen is ismertek minket, nem tehettem meg, hogy csak úgy faképnél hagyom őket. Legtöbben szerettek velünk pár szót váltani, és voltak olyanok is, akik egész kicsi korom óta követték figyelemmel, hogy fejlődök, felnövök és élem a mindennapi életemet.

- Kell valami pia. – jelentettem ki, aztán a terem oldalánál elhelyezett italosasztalhoz léptem, hogy töltsek magamnak valami erőset. Valamit, ami elnyomja az elviselhetetlen gyomorgörcsömet. Úgyhogy annak rendje és módja szerint a rámarkoltam a Brandys üvegre, mit sem törődve Summer meglepett tekintetével.

- Komolyan? – állt meg mellettem.

- Most mi van?

- Az, hogy reggel óta nem ettél egy falatot sem. Biztos jó ötlet így piálni? – vette ki Summer a kezemből a poharat.

- Honnan veszed, hogy nem ettem? – kérdeztem durcásan. Igaza volt, tényleg nem ettem, de a napom nagy részében ő nem volt mellettem, nem láthatta, hogy ez tényleg így volt-e.

- Onnan, hogy ismerlek. És tudom jól, hogyha stresszes vagy, akkor hajlamos vagy nem enni. Szóval kérlek, ne csináld.

Nagyot sóhajtottam. Akármennyire is vágytam egy jó erős piára, a barátnőmnek igaza volt. Nem lett volna értelme, hogy rosszul legyek tőle, úgyhogy letettem róla.

- Jennifer, drágám! Nézzenek oda, kész nő lettél! – megpördültem, amikor meghallottam egy ismerős hangot a hátam mögül, majd Mrs. Hendersonnal találtam szembe magam.

Az idős hölgy szinte semmit nem változott. Ugyanaz a kifinomult stílus, ugyanazok az ősz fürtök, és ugyanaz a fájdalom a szemében. Erősen a férjébe, Mr. Hendersonba karolt, akin szintén látszott a gyász minden egyes mozzanata. Ők a lányukat veszítették el aznap, akit megvadult tömeg lökött fel, majd keresztültapostak rajta, és ettől olyan súlyos belső sérülései lettek, hogy a kórházba szállítása után pár órával meghalt. Egy két éves kisfiút hagyott magára.

- Gyönyörű beszédet mondott az édesanyád, mint mindig. – simogatta meg kedvesen a karomat Mr. Henderson is.

- Köszönöm. – feleltem kedvesen. – Ez a nap csak az áldozatoké.

- Még ennyi év után is nehéz. – az idős hölgy kitörölt a szeme sarkából egy elszabadult könnycseppet, majd keserűen ugyan, de elmosolyodott. – Na, de mesélj, mivel foglalkozol?

- Ó, én tanulok jelenleg. Mellette egy kávézóban dolgozom, és Summerrel osztom meg az életem. – pillantottam a barátnőmre, aki továbbra is a poharammal a kezében álldogált mellettem. Le sem lehetett vakarni a kedves mosolyt a képéről. Egy az egyben olyan volt, mint az apja. Minden emberhez segítő szándékkal, és kedvesen fordult oda, ezzel elérve, hogy az is bizalmat szavazzon neki, aki alig tíz perce ismeri.

- Valóban? Ez szuperül hangzik, örülök, hogy a tanulás mellett sikerült a saját lábadra állni. – kapcsolódott be Mr. Henderson a beszélgetésbe. – Épp az imént mesélte Yvette Banks, hogy az idei évtől az ő lánya is egyetemen tanul, neki is sikerült.

- És a kis Tommy? Hogy van? – tereltem el a témát az unokájuk felé, ugyanis ismertem már az ilyen beszélgetések végét. Általában jön a kérdés, hogy melyik egyetemre járok, és mit tanulok, és ha elmondom, akkor jönnek a kikerekedett szemek, meg sajnálkozás, hiszen mindenki azonnal levágja, hogy miért akarok zsaru lenni. Habár az elmúlt hetek őrült eseményei után egyre kevésbé vagyok biztos benne, hogy sikerül megvalósítanom.

- Már nem is olyan kicsi. Tizenhárom éves nagyfiú, és az iskolája lacrosse csapatában játszik. Az edzője szerint van tehetsége hozzá, és elképesztő sportkarrier is állhat előtte, ha ezt válassza. – Mrs. Henderson kipirult arccal, büszkén mesélt az unokájáról, aki úgy nőtt fel, hogy nem ismerhette meg az anyukáját, az apukája meg elhagyta őket, így Mr. és Mrs. Henderson nevelik őt fel. Merész vállalás, tekintve, hogy egyikőjük sem fiatal már.

- Gratulálok! – mosolyodtam el. – Tudom, valószínűleg nem emlékszik már rám, de adják át neki, hogy üdvözlöm.

- Úgy lesz, kedvesem. Jut eszembe, a teraszra ki lehet menni? Elszívnék egy szivart. – pillantott az idős úr a terem végében lévő széles teraszajtó felé, aztán pedig rám.

- Nem tudom, azt hiszem nincs nyitva. De ha megkeresi Mr. Baleyt, akkor ő talán ki tudja nyitni önnek. – mondtam neki, majd kinyújtottam a nyakamat, hogy a tömegben megtaláljam Summer apját, meg azt sem bántam volna, ha anyát megpillantom, és megbizonyosodhatok róla, hogy jól van. Sokan voltak, de a terem nem volt tömve. A halk zene mellett a legtöbben beszélgettek, és néhány, a sírástól kipirosodott arcot is felfedeztem az emberek között. Pár másodperces kutatás után aztán kiszúrtam Rogert, amint egy fiatalabb házaspárral beszélgetett a színpad egyik sarkánál. Felé böktem, majd Mr. Henderson megköszönte a segítségemet, és a feleségével az oldalán elindult arra, amerre mondtam neki. Én közben folytattam a kutatást, életbevágóan fontosnak ítéltem, hogy lássam anyát. Helyette azonban valaki egészen máson akadt meg a tekintetem.

Egy feltűnően csinos nő lépett be a terembe, az oldalán egy magas férfival. Az ajtónál állóknak is rögtön feltűnt, ugyanis ahogy elnéztem, ő egy jelenség volt. Szőke haja, kifogástalan sminkje, és csillogó koktélruhája azt tükrözte, hogy ő kifinomult, nőies, na és persze valószínűleg piszok gazdag. Emelt fővel sétált le a lépcsőn, mit sem törődve a rászegeződő tekintetekkel. Minden bizonnyal már hozzászokott a rivaldafényhez.

- Ő meg ki? – pislogott nagyokat Summer. Megnyugodva vettem tudomásul, hogy ő sem ismeri, így biztos lehettem benne, hogy nem az apja hívta meg a gálára.

- Nem tudom, de van stílusa, az biztos. Meg pénze. Én tuti nem tudnék magamnak ilyen sminket csinálni.

- Én a srácról beszéltem. – nevette el magát Summer. – De semmi bajom azzal sem, ha te a másik irányba kacsintgatsz.

- Bolond vagy! – löktem vállba nevetve, majd ahogy a barátnőm is tette, végigfuttattam a tekintetem a férfin. Az arca félig a lány takarásában volt már, így nem láttam rá teljes egészében, de a testfelépítéséből ítélve nem lehetett több huszonötnél. Elegánsan karolt a lányba, a nyakamat mertem volna rátenni, hogy van köztük valami.

- Tuti, hogy valami pénzeszsákok. – mormolta mellettem Summer. – Vagy maffiózók. Egy átlagkeresetből nem telne Dolce Gabbana válltáskára.

- Hogy, mi? – kaptam rá hirtelen ijedtem a tekintetem.

- Nyugi, csak vicceltem. – vigyorgott rám, aztán fogta magát, és legurította a pohárban lévő a brandyt. – Ez pedig jobb helyen lesz nálam. – csapta le aztán a poharat az asztalra. – Megkeressük apát? Talán tud valamit az új vendégeinkről.

- Menj csak, majd később csatlakozom. Kimegyek a mosódba.

Summer bólintott, majd átvágott az emberek között abba az irányba, ahol legutóbb Roger álldogált. Én felfrissülésre vágytam, így a másik irányba indultam, egyenesen a mosdók irányába. Nem csak azért, mert rendbe akartam szedni magam, hanem azért is, mert szükségem volt fél perc egyedüllétre, amikor nem kell kedvesen mosolyognom senkire, és a kötelező alapkérdéseken keresztülrágni magamat.

Beérve az említett helyiségbe, letettem a táskámat a csap mellé, majd egyenesen a tükörbe bámultam. A bőröm sápadt volt, szemeim égtek az elfojtott könnyektől. Nem voltam épp a legjobb formámban, semmiképp nem tündököltem úgy, mint az a nő odakint.

Mindenesetre friss levegőre volt szükségem, úgyhogy bementem az egyik fülkébe, és kinyitottam az vécé feletti ablakot, hogy beengedjek egy kis hűvös levegőt a fülledt helyiségbe. Időközben hallottam, hogy valaki szintén belép a mosdóba. Eligazgattam magamon a felcsúszott ruhámat, visszamentem a tükör elé, és megnyitottam a csapot, hogy kezet mossak. A vízsugár alá dugtam a kezem, amikor kis híján szívrohamot kaptam. A csappal szemközti falnál egy lány álldogált karba tett kézzel. Őt nem láttam a gálán, de amikor rémülten megpördültem, azonnal rájöttem honnan olyan ismerős.

- Hogy kerülsz te ide? – kérdeztem reszketegen tőle. A lány nem mozdult, továbbra is karba tett kézzel támaszkodott a falnál, arcára lassú mosoly kúszott. A gálához képest nem öltözött túl, egy fekete testhezálló farmert, meg egy fekete bőrdzsekit viselt. A ruhája jól passzolt a mogyoróbarna hajához, ami valamivel világosabb árnyalatú volt, mint az enyém.

- Ha megindokolom, kevésbé fogsz rettegni tőlem? – kérdezte.

- Én nem rettegek. – vágtam rá, noha nem volt a legőszintébb a hangszínem, ami neki is feltűnt, mert elvigyorodott.

- Jól van, elmondom. De nem fog tetszeni.

- Akkor nem is biztos, hogy akarom hallani. – kissé ellazultam, amikor láttam, hogy nem jön hozzám közelebb, így hát a mosdókagylónak dőltem.

Amikor Javier házában hozzá kísért, akkor sem tűnt gonosznak, így nem féltem tőle. De tudtam, hogy a megjelenése nem jelenthet jót. Ráadásul a nevét is elfelejtettem. Ezek szerint az agyam még mindig ezt játszotta velem. Mindent, ami rosszul érintett engem, egész egyszerűen csak kitörölt az emlékezetemből.

- Vicces lány vagy. – rázta meg a fejét. – Szóval nem kertelek, csak kimondom. Velem kell jönnöd, mert így ebben a formában nem vagy biztonságban. Egész pontosan életveszélyben vagy.

- Életveszélyben? – kérdeztem vissza ledöbbenten. Ha eddig sápadt voltam, akkor szinte biztosra vettem, hogy a maradék szín is kifutott az arcomból. – És mégis ki akarna az életemre törni?

- Ismered Leroy Barnest? – vonta fel a szemöldökét.

Jesszusom, egyetlen egy nap sem telhet el anélkül, hogy valaki kimondaná a nevét?

- Nem, de tudom, hogy ő akart elrabolni, mielőtt ti megtettétek helyette.

- Már mondtam, hogy az Roman volt. Mindegy. A lényeg, hogy Leroy Barnes egy nagyon veszélyes fickó, és ha valakit ő kinéz magának, akkor addig nem tágít, amíg meg nem szerzi, amit akar. Nem tudjuk még, hogy pontosan mit akar tőled, de Javier rajta van az ügyön.

- Javier? – a szívem a nevének említésére hatalmasat dobbant. Nem tudtam eldönteni, hogy ez jó, vagy rossz. – Ugye tudod, hogy hova sétáltál be? – kérdeztem aztán hirtelen, amikor eljutott a tudatomig, hogy épp arról az emberről beszélgetünk, akinek a családja miatt tulajdonképpen itt vagyok. A düh elöntötte a testemet, és bátorkodtam a lány felé lépni egyet.

- Igen, és bármit is gondolsz Javiernek semmi köze az öcséd halálához.

- Ne merd őt a szádra venni! – léptem hozzá még közelebb, igyekeztem elég fenyegető lenni ahhoz, hogy ő meghátráljon.

- Jól van, csigavér! Én csak segíteni akarok. – emelte meg felém a tenyerét.

- Hát, akkor ezesetben mehetsz is, ugyanis nincs szükségem a segítségedre. Sem most, nem pedig később. Épp eléggé felforgattátok az életemet. – azzal a kijárat felé léptem, és szélesre tártam a mosdó ajtaját a lány előtt. Odakintről beszűrődött a zene, és az emberek beszélgetésének halk moraja, amitől egy pillanatra megnyugodtam. Ameddig ennyien vesznek körül, nem eshet bajom.

A lány erre gyorsan reagált, egy lépéssel átszelte a köztünk lévő távot, majd hangos csattanással bevágta az orrom előtt a nyitott ajtót, és ingerülten bámult a szemembe. Az orra körüli apró szeplők bájossá tették az arcát, de én láttam a szemében, ő nem az a fajta csaj, akit le lehet kenyerezni egy finom sütivel, vagy egy rózsaszín plüssmackóval.

- Félek, hogy nem érted, Jennifer. Tudod mennyi minden szárad Leroy Barnes lelkén? Hülye kérdés, valószínűleg fogalmad sincs. De nem is ez a lényeg. Mindegy mit gondolsz Javierről, vagy rólunk, ő nem gonosz, és nála jobban jelenleg senki nem tud megvédeni. Szóval két választásod van. Vagy összeszeded magad, és velem jössz legalább addig, ameddig kiderül, hogy mi folyik itt, vagy maradsz és megkockáztatod, hogy a családodnak is baja essen. Ugyanis nehogy azt hidd, hogy Barnes beéri csak veled. Nem, nem. Akármit is akar, ő addig fog kínozni és manipulálni, ameddig el nem vesz tőled mindent és mindenkit, aki valaha is fontos volt. Ezt akarod?

- Te most fenyegetsz? – vontam össze a szemöldökömet, közben viszont megrettentett az, amit mondott. Eszem ágában sem volt vele menni, de ha csak a fele igaz annak, amit mond, akkor nem akartam ennek kitenni a szeretteimet.

- Nem. Én csak felvázoltam a lehetőségeidet. – dőlt neki az ajtó melletti falnak ismét. – Javier azt kérte, hogy ne rendezzek jelenetet, szóval nem foglak erőszakkal kirángatni innen. A döntés innentől a tied. Jössz vagy maradsz. Kapsz tíz percet, hátul áll a kocsi. Ha tíz percen belül nem vagy ott, mi elhúzunk, és magadnak kell megoldanod onnantól a problémáidat. Remélem, hogy jól döntesz. – azzal ellökte magát a faltól, kinyitotta az ajtót, és mintha soha ott sem lett volna, távozott.

Leforrázva álltam a mosdó közepén, nem akartam elhinni, hogy ez megint megtörtént. Előbb az FBI, most pedig ez a lány tör rám ezzel a képtelenséggel, miszerint a családom veszélyben van. De mi van akkor, ha igaza van? Nem tudtam ki Leroy Barnes, de ismerve Javiert, és az életét, minden bizonnyal az alvilág egyik embere lehetett, és ha ez valóban így volt, akkor minden okom meg volt, hogy tartsak tőle.

Hideg vizet fröcsköltem az arcomra, hogy megnyugodjak, és átgondoljam. Tíz perc erre nagyon kevés idő volt, de amint kiléptem az emberek közé, és megláttam anyát, ahogy Mrs. Henderson-nal beszélget, megszületett a fejemben életem egyik legőrültebb terve. Tulajdonképpen egész tinédzserkoromban arra vágytam, hogy egyszer rendőr lehessek, és felszámolhassam az összes alvilági családot, akik megannyi ember életét tették pokollá. Csak ezért akartam rendőr lenni. De mi van akkor, ha nem kell addig eljutnom? Hiszen épp most sétált be hozzám a lehetőség, ami biztosítja, hogy egyenesen az oroszlán barlangjában szaglászhassak, és ha kell, belülről bomlasszam a rendszert. Én pedig nem vagyok olyan hülye, hogy ne éljek egy ilyen kínálkozó lehetőséggel.

- Figyelj, el kell mennem. Megmondanád anyának, hogy később felhívom? – érintettem meg Summer karját, aki épp pezsgőzött az egyik vendéggel.

- Mi? Most? Hova mész?

Szorosan magamhoz öleltem őt, amitől megbillent a kezében a pohara, és egy nagy adag pezsgő a padlóra loccsant.

- Ígérem, amint tudom, elmagyarázom. Csak szólj anyának, kérlek. – azzal elengedtem Summert, és mielőtt további kérdéseket tehetett volna fel, ott hagytam őt. Az egyetlen utam az épület mögött várakozó lányhoz vezetett, és rájöttem, hogy a gyorsan meghozott döntések talán nem is olyan vészesen rosszak. Csak le kell buktatnom a Navarro családot, és meg kell bosszulnom Charlie-t. Ez a legkevesebb, amit érte tehetek.