Javier

a tudás lehet hatalom, de méreg is

- Látod? Ezért mondtam, hogy ne mászkálj el semerre, mert felszakadhat. Még nagyon friss a seb. – korholt le Nora, miközben átkötötte a sebemet másnap reggel. Az irodámban ültem az asztal tetején, és hagytam, hogy végezze a dolgát. Ha ez megnyugtatja, akkor csinálja, addig sem liheg a nyakamban, hogy biztos minden rendben van-e velem.

- Tudod jól, hogy nem tehetem meg, hogy ölbe tett kézzel ücsörögjek egész nap. Nem csinálhatok úgy, mintha az a szemétláda, aki majdnem eltett láb alól, nem létezne. – morogtam.

Nora felsóhajtott.

- Na, látod, épp ettől félek.

- Ameddig én itt vagyok, nem kell félned semmitől. Sem neked, sem pedig senki másnak. – néztem fel rá. Feltett szándékom volt, hogy az aggodalmat eltüntessem a szemeiből. Megértettem őt, mert a kórházban is volt épp elég baja, és betege, akik miatt külön aggódhatott, és akkor még itt voltunk neki mi is. Lényegében a családja.

- Jennifernek sem? Egyébként egész ügyesen átkötözte a sebedet. – jegyezte meg, és egy halvány mosoly jelent meg a szája szélén, mialatt végigsimított egy utolsót az oldalamon lévő kötésen, aztán elkezdett visszapakolni a táskájába.

A név hallatára felkaptam a fejemet.

- Hogy jön most ő ide? – kérdeztem.

- Úgy, hogy totyogós korodtól fogva ismerlek, és bár Jennifert nem ismerem olyan jól, tudom, hogy működnek az elveid, Javier. Vele megetetheted, hogy azért van itt, hogy te megkaphasd, amit akarsz, de velem nem fogod. Sokkal több van emögött. – mosolygott rám, aztán magára vette a kabátját.

- Rémeket látsz.

- Csakugyan? – húzta fel a szemöldökét.

Csakugyan úgy éreztem, hogy Nora belecsavarodott az egyedüllétbe. Nem könnyű párt találni, ha az embernek van egy második, egy sokkal sötétebb élete, amit nem biztos, hogy megoszthat a párjával. De ettől függetlenül nem kellett volna az én életembe és a Jennifer-helyzetbe olyat beleképzelnie, ami nem volt ott.

Csupáncsak annyiról volt szó, hogy segített, mert a nagy szája és a cinikus megjegyzései ellenére Jennifer egy olyan világban nőtt fel, amiben nincs kegyetlenség, vér, és bűn. Még tudja mi az, hogy empátia és milyen érzés nem érdekkapcsolatokat kötni.

Viszont tegnap este, ahogy ott térdelt előttem, és minden mozdulata tele volt gondoskodással, hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem mozgatott meg bennem valamit. Megtette annak ellenére, hogy tisztán látszott, mennyire megvet engem azért, aki vagyok.

- Megmentett, tartozom neki. Ennyi. De nem fogom körbeugrálni. – felvettem a pólómat, aztán kinyitottam az irodám ajtaját, hogy Norát előre engedjem. Jelentőségteljes pillantás kíséretében megrázta a fejét, tudtam, hogy egy kibaszott szavamat sem hiszi el, de nem akartam ezzel foglalkozni. Sokkal égetőbb problémáim is voltak egy nőnél, aki látszólag csak rosszkor volt rossz helyen, a valóság azonban több mint valószínű, hogy nem is állhatott volna ettől messzebb.

Barnes nem szokta civilekkel vesztegetni az idejét. Ha valaki olyat látott, amit nem kellett volna, azt még ott a helyszínen eltette láb alól, hogy ne tudjon köpni. Jennifer még nagyon is életben volt, márpedig ha holtan akarta volna látni, akkor rég halott lenne. Valami másra kellett neki, csak nem bírtam rájönni, hogy mire.

Miután Nora elment, és a kocsija kifarolt a feljáróról, nem kellett sok idő, hogy belefussak Romanba, aki épp az alagsorból jött fel. A haja kócos volt, és úgy izzadt, mintha épp most lenne túl egy kemény szeretkezésen.

- Helló, főnök! Jó híreim vannak, most az egyszer. – terült el egy hatalmas mosoly az arcán, majd mögötte felbukkant Lucas, aki viszont egy kicsit sem volt boldog.

- Mi van? Bal lábbal keltél te meg? – kérdeztem tőle röhögve, aztán Roman felé fordítottam a fejem, aki a piszkosszőke hajába túrt.

- Nem, csak Isabella elgyepálta odalent, és a büszkesége bánta.

Lucas dühösen felmorrant.

- Nehéz koncentrálni, ha egy vadidegen mászkál a házban, plusz az, akit le kellene nyomnod, idegből csapkod. – forgatta meg a szemeit, aztán odébb lökve az útjából Romant, kikerült minket, és inkább elsétált.

- Mi baja Isabellának? – ráztam meg a fejem értetlenül.

Sok mindent el lehetett róla mondani, de azt pont nem, hogy túl könnyen felhúzta volna magát bármin. Mindig képes volt hideg fejjel gondolkodni, ami az ő munkájában elengedhetetlen is volt.

- Na, igen, ez a kevésbé jó része a dolgoknak, és már akartam is mondani... – vakarta meg Roman idegesen a tarkóját.

- Ne kertelj már, mi van?

- A húgod van. – húzta el a száját. – Tegnap Isabellára bíztad a csajt, így Luna kihasználta az alkalmat, hogy senki nem figyel rá és meglépett.

- Hát ez fantasztikus! – forgattam meg a szememet.

Luna a legnehezebb eset volt, akit valaha ismertem. Bárkivel elbírtam, bárkit térdre kényszerítettem, de a húgomnak egész egyszerűen nem tudtam parancsolni, illetve megvédeni sem. Márpedig azok fényében, ami a múltkor történt, nem akartam megkockáztatni, hogy bármi baja essen.

- De nyugi, Isabella elment érte, és hát jól összevesztek.

- Hol volt? – fordultam szembe Romannal.

- A Rexben. Állítólag úgy kiforgatott egy tagot a vagyonából, hogy öröm volt nézni.

Megtekertem a fejem, és zsebre vágtam a kezem. Valahol mélyen legbelül büszke voltam a húgomra, hiszen az egész kicseszett városban ő volt a legügyesebb pókerjátékos, de ettől függetlenül rohadtul nem örültem neki, hogy odamászkált, ráadásul nélkülem.

Persze senki az égvilágon nem mert volna hozzányúlni, pláne nem a saját klubomban, de azért megfordultak ott olyan arcok is, akikkel nem volt jó ötlet szórakozni. És Luna ezt pontosan jól tudta. Azért csinálta, mert tisztában volt vele, hogy én nem akarnám, hogy ezt csinálja.

- Mennyivel? – sóhajtottam fel. Ekkor az ajtóban Isabella jelent meg, a kezében a telefonját szorongatta.

- Tíz rugó. Plusz a fogadás, amit szintén megnyert.

- Milyen fogadás? – pislogtam Romanre, mert kezdtem egyre inkább nem érteni. – Mikor lett a Rex egy kicseszett lóversenypálya, ahol fogadásokat lehet kötni?

- Fogadást kötött egy csávóval, hogy úgy sem tudja megnyerni a kört. Természetesen megnyerte, így mindent vitt. A húgod egy kibaszott boszorkány, én mondom. – röhögött fel Roman, miközben a vállamra csapott. Én ennyire nem tudtam neki örülni, mert ismertem ezt a világot, és nem akartam, hogy Lunának ez legyen a kiút.

- Ezek után mi a jó híred? – fújtam ki idegesen a levegőt Roman és Isabella között kapkodva a tekintetem. Ilyen hírek után már semmi jóra nem számítottam. Nem tudott volna olyat mondani, aminek tényleg őszintén örültem volna.

- Oscar a városban van.

- Pontosítok, a kapuban van. Lucas kérdezi, hogy mi legyen. Beengedjük? – fordította Isabella az arcom felé a telefonját, ahol a kaput figyelő egyik kamera felvétele volt látható, és a tűzpiros Lamborghini, amivel a nagybátyám olyan szívesen flancolt, bárhova is ment.

A gyomromban teniszlabda méretű görcs keletkezett. Ha volt valaki, akit nem szívesen láttam a házamban, az Oscar Navarro volt. Ugyanakkor nem tűnt fel sűrűn, így ha mégis, akkor annak nyomós oka volt.

- Isa, figyelj a húgomra, nem fordulhat elő többször a tegnapi. – fordultam a lány felé, amikor összeszedtem a gondolataimat. – Te pedig szólj Lucasnak, hogy engedje be, az irodámban leszek. Tíz percet kap. – mondtam Romannak, aki bólintott, majd mindhárman szétszéledtünk. Isabella azonnal az emelet irányába indult, Roman pedig az udvar fele. Én vártam egy kicsit, mielőtt az irodámba indultam, mert a nagybátyám érkezése váratlanul ért.

A kegyetlen igazsághoz hozzátartozott, hogy Oscar soha nem volt olyan, aki a szerves részét képezte volna a családunknak. Mindig is jobbnak, és verhetetlenebbnek tartotta magát az apámnál, és soha nem is titkolta, hogy mennyire haragudott rá azért, amiért ő otthagyta Mexikót ahelyett, hogy a bátyja kénye-kedve szerint ugráljon. Amikor átvettem apámtól a szervezetet, Oscar felhívott. Üzletet ajánlott, egész pontosan a Mexikói-öbölnél futó üzletei felét, cserébe csak annyit kellett volna tennem, hogy elhagyom New Orleanst, és visszamegyek az országba, ahol a szüleim felnőttek. Természetesen elutasítottam, mire ő érett és felnőtt ember módjára megsértődött. Azóta nem beszéltünk, úgyhogy fogalmam sem volt róla, hogy mit akar, és miért éppen most.

Idegesen nyomtam el a cigimet, és tettem egy kört az irodámban. Az utóbbi időben túl sok minden jött egyszerre, ami gyanúra adott okot. Száz százalék, hogy Oscar sem véletlenül jött most el.

- Köszönöm cariño mío*, de inkább itt várok. Nem maradok sokáig. – hallottam meg a nagybátyám eltéveszthetetlen mexikói akcentusát odakintről, és szinte már meg sem lepett, hogy esze ágában sem volt bejönni az irodámba. A makacssága páratlan volt.

- ¿Por qué no me sorprende, Oscar?** – Isabella haladt el mellettem, amikor végigmentem a folyosón, majd megpillantottam a nagybátyámat, aki a lépcső korlátján támaszkodott, és onnan nézegetett lefelé. Amikor meghallotta a hangomat megfordult, és egy széles mosoly ült ki az arcára. A korábbi sértődöttsége úgy látszott, már a múlté.

- Azt sejtettem, hogy Gabriel nem élt rossz körülmények között, de ez a ház... - futtatta körbe a tekintetét a bútorokon, a lámpán, és a járólapon, majd a tekintete rajtam állapodott meg.

- Ez az én házam. Szóval nyögd ki! Mit akarsz?

- Már meg sem látogathatom az unokaöcsémet, csak úgy? Miért kell feltétlenül hátsószándékot sejteni? – tekerte meg a fejét, aztán elengedte a korlátot, és egyenesen a kanapéhoz sétált, hogy leüljön.

Élesen beszívtam a levegőt, és elmosolyodtam.

Nem kergettem illúziókat, attól függetlenül, hogy Oscarhoz vérkötelék fűzött, ő egy számító és profi üzletember volt, aki ha akart valamit, elérte azt. Ha tőlem akart valamit, annak érdekében is bármeddig elment, akár még az életem árán is. Neki soha nem jelentett sokat a család. Csak egy szentimentális baromságnak tartotta, ami gyengíti a józan ítélőképességet.

- Mindketten tudjuk jól, hogy te nem csinálsz semmit hátsószándék nélkül. – feleltem kimérten.

- Eres un chico inteligente.*** – bólogatott elismerően. – Azért vagyok itt, mert a saját szememmel akartam látni, hogy mégis mibe keveredtél.

- Akkor avass be, kérlek! – álltam meg mellette.

Megvonta a vállát, majd a kanapéról felállva, egyenesen mellém lépett. Kihúzta magát, mintha bármiféle elismerést kicsikarhatna belőlem. Sajnos ezt a jogát már nagyon rég elveszítette. Vagy soha meg sem kapta. Nem tudtam eldönteni.

- Emberrablás? Ejnye-ejnye, Javier, ez nem rád vall. Az meg pláne, hogy ahelyett, hogy megszorongatnád annak a gennyládának a tökeit, őrizgeted a túszt, mint egy kincsesládát. – csettintett a nagybátyám a nyelvével.

Azonnal elöntötte az agyamat a forró düh. Az egyedüli ember, akitől tudhatott róla, az Barnes volt. Egyértelmű volt, hogyha az érdekei úgy kívánták, Oscar simán könyékig nyúlt Barnes szarosbödönjébe, de azt nem gondoltam volna, hogy idáig elmegy.

A nagybátyám soha nem tisztelt saját magát kívül senkit. Apámat sem, engem meg főleg. De ennek itt, és most vége.

Hirtelen felé fordultam, majd a zakója szélénél fogva megragadtam, és amilyen erővel csak tudtam, a mellettünk húzódó korlát rácsához nyomtam őt. A háta ívben megfeszült, csak annak köszönhette, hogy nem loccsant szét a feje a hall padlóján, hogy fogtam.

- Te félreismersz engem, Oscar. – suttogtam lassan a fülébe, hogy biztosan értse. – Az apám lehet, hogy a múltatokra való tekintettel életben hagyta a mocsok seggedet, de én nem ő vagyok. Tíz másodperced van, hogy beszélj, különben elengedlek.

- Nem beszéltem Leroy Barnes-szal, ha erre célzol. – rebegte felém. Tisztán hallottam a hangján, hogy azért remeg a szar a valagában.

- Akkor meg honnan tudsz a történtekről?

Oscar ijedten maga alá nézett, hogy felmérje, mekkorát is zuhanhat, ha rossz választ ad, majd visszapillantott rám. Türelmesen vártam.

- Azt hiszed Barnes az egyetlen, és nincs másik? – próbálta meg menteni a menthetőt.

- Milyen másik? – nyomtam erősen a korláthoz.

- Sok ember levesébe beleköptél te. Szerinted nincsenek bátor jelentkezők, akik bevállalják, hogy eltegyenek téged lába alól? Sok ember problémája megoldódna.

- A lényeget! Sok a duma. – szóltam rá keményen.

- Nem tudom a nevét. – hadarta. – De az utóbbi pár hétben már hozzám is eljutott a híre. Állítólag vakmerő és bármire kész, hogy bizonyítson. Veled kezdte volna. Majdnem be is jött neki, nem tévedek?

Hangosan elnevettem magamat, aztán undorodva ellöktem magamtól a nagybátyámat. Oscar szájából egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki, ahogy felfogta, hogy nem fogom megölni. Legalábbis ma nem.

- Nem tudom kitől hallottad ezt, de én a helyedben lecserélném az informátoraimat. A közelébe sem jutott. – hazudtam szemrebbenés nélkül. Eszem ágában sem volt beismerni, hogy valójában nem sokon múlt, hogy ez a bizonyos illető elérje a célját.

- Akkor mégsem olyan jó, mint ahogy azt mondják.

- Na és hol van? – tudakoltam.

Oscar zavartan megrázta a fejét. Persze nem hittem neki, de sokkal jobban lekötött a hátam mögött feltűnő személy, akit a nagybátyám úgy kezdett el bámulni, mintha még nem látott volna embert. Fantasztikus, már csak ez hiányzott. Jennifer, és Oscar egy helyen.

- Bocsánat. Nem akartam megzavarni semmit, én csak lemegyek, és már itt sem vagyok. – szabadkozott Jennifer, ám akkor már sejtettem, hogy ezt nem ússza meg ennyire könnyen. Oscar kéjtől tüzelő tekintete úgy tapadt rá, mintha még soha életében nem látott volna nőt. Pontosan tudtam, hogy ez minek szól. Nem Jennifer gyönyörű mogyoróbarna szemeinek, nem a formás lábainak, és nem is dús ajkainak, amit idegességében folyton rágcsált.

Ez annak szólt, hogy Oscar pontosan jól tudta, hogy ki ő. Hogy lényegében a túszom, és az ütőkártya a kezemben Barnes ellen.

- ¡Cariño mío! Nem is meséltél nekem a csinos hölgyről, Javier! – kurjantott fel Oscar, aztán rögtön meg is ragadta az alkalmat. Jennifer elé lépett, és kezet csókolt neki.

Vettem egy nagy levegőt, és nyugalmat erőszakoltam magamra ahhoz, hogy ne ragadjam meg a szemétládát, és dobjam át azonnal azon a kurva korláton.

- Senkinek nem mesélek rólad. – vetettem oda gúnyosan. Oscar azonban elengedte a füle mellett, amit mondtam.

- Nem mondtad, hogy ennyire gyönyörű. Így már értem. – pillantott rám. – Hogy hívnak, szépségem? – fordult vissza Jenniferhez.

- Jennifer vagyok. – mosolygott rá vissza, majd ugyanazzal a csillogással a szemében, mint tegnap este a fürdőszobában, rám pillantott. Nem volt benne semmi megvetés, vagy undor, egész egyszerűen csak érteni szerette volna a helyzetet, amibe belecsöppent.

- Különleges név. – bólintott elismerően Oscar.

Jennifer őszintén felnevetett.

- Ez igazán kedves. Bár ezt sem hallottam még senkitől, de köszönöm.

- Ja, Oscar jól ért hozzá, hogy kell bárkit megszédíteni. – morogtam, aztán mintegy végszóként a lépcső tetején Roman jelent meg, én pedig egy percig sem vártam. – Roman, jó hogy jössz! Kikísérnéd Oscart? Végeztünk. – a nagybátyám szemébe néztem, hogy értse, ez az utolsó esélye, hogy élve távozzon a házamból.

- Máris, főnök! – bólintott Roman.

Szerencsére vette a lapot, és az is segített a helyzeten, hogy Roman elég fenyegető tudott lenni, nem véletlenül. Azelőtt az orosz maffiának dolgozott, és állítólag jó volt abban, amit csinált. Csak hát a közvetlen góréit kinyírták, a csapata lelépett, őt meg hátrahagyták. Rajta akarták elverni a port, csak azt nem tudták, hogy Romannal nem volt jó ötlet szórakozni, na meg persze az apámmal sem.

A lépcső tetején állva néztem végig, ahogy Roman lekíséri őt a piros sportkocsijához, és addig nem is mozdul el a kapu mellől, ameddig meg nem bizonyosodik róla, hogy tényleg elhúzza a belét. Idegesített a feltűnése, de legfőképpen az, amit mondott. Volt valaki Barneson kívül, aki bepróbálkozott, és akiről egyelőre nem tudtam semmit.

- A rokonod? – szólalt meg Jennifer angyali hangon, mire odakaptam a fejem. Valójában nem rá voltam ideges, de az igen is dühített, hogy Oscarral képes volt az első pillanattól kezdve normális hangnemet megütni. Az ittléte óta először. Haladás.

- A nagybátyám. De mondd, neked mi közöd is van ehhez?

Jennifer karba fonta a kezét.

- Így már értem a hasonlóságot. Mondjuk a jó modort eltanulhatnád tőle. – fújtatta cinikusan.

- A jó modort? – röhögtem fel. Oscar és a jó modor nem tartozott egy lapra. Sőt, ő semmilyen jó tulajdonsággal nem tartozott egy lapra. – Nagyon rossz emberismerő vagy, cicuka. A nagybátyám minden, csak nem kedves, és főleg nem jó ember.

- Akkor ez még egy hasonlóság köztetek. Te sem vagy az. – áu! Ez magas labda volt és betalált.

A helyzet az volt, hogy idegesített ez a lány. A vakmerősége, a csípős nyelve, ami ha megeredt, akkor csak úgy szórta magából a cinikusnál cinikusabb megjegyzéseket, na meg persze a sugárzó tekintete, mely egy percig sem jött zavarba. Ez a nő pontosan jól tudta mit csinál. Adta az ártatlant, de nem volt az. Ezért nem is hittem el, hogy nem tudja, mi folyik itt.

- Mondtam én, hogy rossz emberismerő vagy. – húztam fel a szemöldökömet, majd elhaladtam mellette, egyenesen lefele a lépcsőn. Pár fokot léptem csak le, amikor visszanéztem rá. – Öt percet kapsz, szedd össze magad! Elviszlek valahova. – mondtam, majd hátat fordítottam neki. Ha ki akartam deríteni, mi a franc folyik itt, és ki az a szemét, aki elég bátor volt ahhoz, hogy megkíséreljen kinyírni, akkor ahhoz szükségem volt Jenniferre. Még nem tudtam hogyan, de éreztem, hogy ő lesz a kulcs a megoldáshoz.

* kedvesem

** Miért nem vagyok meglepve, Oscar?

*** Okos fiú vagy.