Javier

pokolba az elvekkel

- Te meg mit csinálsz? – Nora idegesen rontott be a szobámba. Eredetileg csak ellenőrizni jött volna, ám az utóbbi három napban jobban aggódott értem, mint egy parázós anyuka.

- Dolgom van, az élet nem áll meg. – húztam fel a szemöldökömet, miközben a szekrényemhez csoszogtam, hogy keressek egy pólót.

- Javier, az ég szerelmére, ne viccelj már! Alig három napja operáltam ki belőled egy golyót. Ha a seb felszakad, el is fertőződhet. Ráadásul megmondanád, mégis hová mész, amikor mozogni alig bírsz? – vágta hirtelen csípőre a kezét, és megtorpant a szoba közepén. Mulatságos volt, hogy alig volt köztünk tíz év, mégis úgy viselkedett velem, mintha az anyám lett volna. Pedig sokkal inkább volt testvér. Sokat köszönhetett az apámnak, aki kimenekítette őt az erőszakos és játékfüggő apja markából, majd mindent megtett, hogy Nora követhesse az álmát. Orvos akart lenni, segíteni akart másokon, és ezért kőkeményen meg is dolgozott. Mellette pedig minket sem felejtett el.

Noha most határozottan díjaztam volna, ha elfelejt és hagy menni a dolgomra.

- Tudtad, hogy a túlzott aggódás gyomorfekélyt okoz? – pillantottam rá pimaszul, egy kicsit mindenképpen húzni akartam őt.

- Ne viccelődj már, kérlek! Tudod, hogy megijedtem? Megszoktam már, hogy valamelyikőtöket mindig össze kell varrni, vagy ki kell tisztítani egy sebet, de te majdnem meghaltál, ott a kezeim között. Elképzelésed sincs, mit éltünk át. – sóhajtott nagyot, és bár mindig erősnek mutatkozott, most először láttam rajta azt, hogy kis híján elsírja magát, úgyhogy elé léptem, és jó szorosan magamhoz öleltem. Sokkal tartoztam neki.

- Ne haragudj. Igazad van.

- Luna nem veszítheti el a bátyját. – nézett rám könnyes tekintettel. – Már csak te maradtál neki, Javier.

- Ehhez képest az utóbbi pár napban felém sem nézett. – engedtem el Norát, aztán folytattam azt, amit elkezdtem. Az egész oldalam égett, ahogy megemeltem a karom, és átcseréltem a pólómat. Nem kellemes érzés, ha az embert céltáblának használják.

- Ismered. Megrázkódtatás érte, ilyenkor mindig befordul. Nem beszélve arról, hogy magát hibáztatja.

- Nem az ő hibája volt. – morogtam. – Ez egyszer én nem gondolkodtam tisztán, de ez többet nem fordul elő. – indultam el az ajtó felé. Sok dolog volt még, amit el kellett intéznem, és bár tudtam, hogy a többiek a kezükben tartják a helyzetet, attól még jobban szerettem, ha én is a részese vagyok. Már csak azért is, mert valakinek egyben kellett tartani ezt a szarból felépített várat. Még várt rám egy nyomozás is. Ki kellett derítenem, hogy ki volt az a bátor, aki megfenyegetett a húgommal, aztán majdnem meg is ölt. Sokan próbálkoztak már be nálam is és az apámnál is, feszegették azokat a bizonyos határokat, de addig egyikük sem merészkedett, el hogy gyilkossági kísérletet kövessen el. A köreinkben ugyanis mindenki pontosan jól tudta, hogy velem ujjat húzni nem jó játék.

- Akkor sem kellene még felkelned. – jelentette ki Nora dacosan, amikor kiléptem a szobából, ő pedig kitartóan jött utánam. A lenti hall felé indultam, Isabella és a többiek már odalent voltak, hallottam a hangjukat.

- Köszönöm, hogy aggódsz, de megleszek. – szisszentem fel, amikor az első lépcsőfokra léptem, és a többi sem volt ennél kellemesebb. – Esküszöm!

- Jól van, de szigorúan maximum egy óra fentlét, és utána irány az ágy. Hallottátok? – kiabált oda a többieknek is, akik a hatalmas üvegablakok előtti bőrkanapén üldögéltek, és fojtott hangvételű beszélgetést folytattak. Isa, amikor meglátott, aggódva pattant fel. – Később még benézek. – simogatta meg a vállamat Nora, majd elsietett.

- Jesszus, miért keltél még fel? – Isabella aggódva állt meg előttem, a tekintete kétségbeesést tükrözött.

- Azért mert van pár dolog, ami nem tűr halasztást, és ha egész nap heverészek, nem is fog megoldódni.

- De hát ezért vagyunk itt mi, hogy megoldjuk. – szólalt fel Lucas is, sűrű sötét szemöldöke aggodalmasan ráncolódott össze. Igazából mindenki úgy nézett rám, mintha legalábbis a műtőasztalról másztam volna le.

- Nyugi már, srácok! Élek. Látjátok? – tártam szét a karom, és megpróbáltam megvillantani a legőszintébb mosolyomat. Nos, ez nem sikerült, de legalább a feszült hangulat oldódott valamennyire.

- Oké, akkor gyorsan összefoglalom, mi van. – köszörülte meg Ryan a torkát. Nem bántam, hogy terelte a témát, semmi kedvem nem volt a gyászos hangulathoz annak ellenére sem, hogy a helyzet épp elég gyászos volt. Nem tudtam, hogy ki akart megölni, és hogy miért, és ez kurvára idegesített. A legtöbb hasonló esetben az illető eddig a pontig el sem jutott, mert még azelőtt eltörtem mind a két karját, hogy gondolhatott volna rá. Ez a csávó – vagy csaj – viszont tovább ment. Kijátszott. Okos volt, és rátapintott a gyenge pontomra, amit nem lett volna szabad megengedni magamnak. Ebben a szakmában senki nem tudhatja a gyenge pontodat, mert az könnyen a vesztedet okozhatja. – Megtaláltam a kiscsávót, aki szemtanúja volt a lövöldözésnek. Nem kellett nagyon ráijesztenem, ugyanis a jelenlétemtől is össze-vissza szarta magát. Garantálom, hogy nem mer köpni a zsaruknak.

- És mi van a lánnyal? – dobolt Lucas a lábával idegesen a padlón.

- Jennifer... Na, ő egy egészen érdekes eset. – sóhajtott fel Ryan, majd összenéztek Isabellával.

Jól ismertem ezt a nézést. A nyakamat mertem volna rátenni, hogy ez volt a téma még azelőtt, hogy lejöttem volna az emeletről. Tudtam, hogy bármit is tudnak, és fognak mondani, nem fog tetszeni, de tudnom kellett. Már csak azért, mert bármelyik szempontból is néztem a helyzetet, ez a lány megmentette az életemet.

- Miért? – tettem fel végül a kérdést.

Isabella vette át a szót.

- Roger Baley megvan? Elég tehetős, több alapítványa és cége is van államszerte, köztük ő a ForThem Alapítvány alapítója.

- Várj, azt mondtad, ForThem? – vágtam a lány szavába, mire csak bólintott egyet. Az arcáról azonnal le tudtam olvasni mindent.

Az alapítvány pár éve létezett, és noha egészen eddig nem tudtam, hogy kinek köszönhető a létrejötte, nem is érdekelt. Csak próbáltam valamiképp mérsékelni azt a katasztrófát, amit Leroy Barnes okozott. Persze városszerte mindenki úgy ismerte a sztorit, hogy apám kezén szárad az áldozatok vére. Egy ideig még próbáltam tisztára mosni a nevét, de aztán rájöttem, hogy teljesen felesleges. Így is, úgy is mindenki azt fog gondolni, amit akar, és teljesen felesleges is úgy tenni, mintha apám maga lett volna az ártatlanok védőszentje. Nem volt az, ahogy ártatlan sem.

- Minden évben megrendezik a jótékonysági estet az áldozatokért. – folytatta Isa, mintha én amúgy ezt nem tudtam volna. – Az idei holnap este lesz.

- Jó, de ez hogy kapcsolódik a csajhoz? – Lucas előre hajolt, a könyökét megtámasztotta a térdén, és kérdőn nézett ránk. Nem voltam itt, de minden bizonnyal később kapcsolódott be a beszélgetésbe.

- Türelem tigris, mindjárt kitérek oda is. – intette le Isa. – Szóval, a jótékonysági est szervezője és kezdeményezője Shannon Wilbur. A fia az áldozatok között volt, szóval érthető, hogy miért szívügye ez az egész.

- Wilbur? Miért nem ismerős? – kérdezte Lucas összezavarodottan.

- Azért, mert ez a lánykori neve. – felelte Isabella. – Figyelj, most jön a csavar. A férjéről ugyan nem találtam semmit, mintha csak felszívódott volna, de Shannon Wilbur hivatalosan soha nem vált el tőle. Hogy miért, azt ne kérdezzétek. Lehet, hogy még mindig szereti, vagy...

- Isa! A lényeget! – szóltam rá, mielőtt elragadtatja magát, és egy komplett életrajzot kreál a sztoriból.

- Bocsi. Szóval a Shannon Wilbur valójában Shannon Payne, és Jennifer a lánya. – bökte ki végre, majd, mint aki jól végezte a dolgát, elégedetten hátradőlt a kanapén.

- Gratulálok, Bella, ezt tartott elmondani kerek tíz percig. Ugye tudod, hogy fél mondatban is lerendezhetted volna? – röhögte el magát Lucas, mire Isa sértődötten vállba boxolta.

- Úgy nem lett volna elég izgalmas. Kellett a felvezető. – vágta rá a lány, és egy kisebb évődés alakult ki köztük, de én akkora már egészen máshol jártam. Jennifer testvére az áldozatok között volt. Akármi is történt akkor, hirtelen értelmet nyert, hogy amikor azon az estén, az udvaron megpillantott, miért kapott pánikrohamot. Valószínűleg egész életében abban a tudatban élt, hogy a családom tehet az öccse haláláról. Így, ebben a tudatban lehet, hogy én is tartanék saját magamtól.

Apám nem volt egy erkölcsi mintakép. Sokszor nem döntött jól, és sokszor bízott meg olyanokban, akikben nagyon nem kellett volna. Köztük Leroy Barnes-ban is. Élete legnagyobb baklövése volt, hogy bizalmat szavazott annak a szemétládának, ami nem csak a vesztét okozta, de sok ártatlan ember életét is tönkretette. Egyetlen hiba. Egyetlen rossz döntés. Én nem akartam elkövetni ezt a hibát.

- Javier, itt vagy?

- Mi? – kaptam a többiek felé a fejem, mindhárman kérdőn néztek rám.

- Azt kérdeztem, hogy mi a terved Jenniferrel. A pasiját Ryan kellően befenyítette, de ha igaz amit Isabella mond, akkor neki személyes indítéka van rá, hogy ki akarjon nyírni. – Lucas aggódva fürkészte az arcomat. – Szóval, mi legyen?

- Nem, ez nem logikus. – kontrázott rá Isabella.

- Mert miért is nem?

- Azért Lucas, mert odahívta Ryant. Megmentette Javi életét. Ha az lett volna a célja, hogy megölje, akkor miért mentette volna meg rögtön utána? Ennek így semmi értelme.

- És ha pont ez a célja? Hogy megbízzunk benne, aztán meg akkor támadjon, amikor senki sem számít rá? – tárta szét Lucas a karját, majd a telefonjára pillantott.

Megráztam a fejemet. Az oldalam sajogni kezdett hirtelen.

- Igaza van Isának. Amikor Roman idehozta, azt mondta, hogy Barnes szaglászott körülötte. – sóhajtottam fel.

Lucas szemében dühös fény lobbant. Mindig ez történt, ha nem értettünk egyet valamiben, ami elég sokszor előfordult. Lucas hajlamos volt mindent túlgondolni. Én bíztam az ösztöneimben, és ez a két álláspont nem mindig volt összeegyeztethető.

- Akkor? Mi legyen? – szólalt meg Ryan anélkül, hogy felpillantott volna a monitorjából. Úgy csapkodta a laptop billentyűzetét, hogy féltem, kiesnek a gombok a helyükről.

Felnéztem a csapatomra, akik mind azt várták, hogy döntést hozzak. Tudtam, hogy ez a lány nem állhat a rossz oldalon, és persze ott volt köztünk az a ki nem mondott szerződés is, amit két nappal ezelőtt Jennifer pecsételt le. Tartoztam neki.

- Ha igaz, amire gondolok, akkor Barnes valamiért feni rá a fogát, vagyis veszélyben van. – mondtam határozottan.

- És? Null-huszonnégyes őrszolgálatot állítasz mellé, vagy mi? – ráncolta össze Lucas gúnyosan a szemöldökét. Nagyon nem tetszett neki az ötlet.

Isabellára néztem, akinek mondanom sem kellett már semmit ahhoz, hogy rögtön tudja, mi jár a fejemben. Nem voltam benne biztos, hogy a legjobb ötlet, de jobb és biztonságosabb módszer aligha jutott eszembe. Ilyen esetben ugyanis a zsarukra lehetett a legkevésbé számítani. Az alvilág dolgaiba már ők sem ártották bele magukat, ugyanis vagy féltek, vagy ők maguk is lentre tartoztak.

- Itt lesz a legnagyobb biztonságban. Addig mindenképpen, ameddig kiderítem, hogy mit tervez vele Barnes.

Lucas amint meghallotta az ötletemet, dühösen megtekerte a fejét, aztán felállt a kanapéról.

- Ezt nem gondoltad te sem komolyan! És ha épp ez a célja? Gondoltál már rá, hogy mi van, ha épp Barnes embere? – körözött idegesen a levegőben. – Ebbe nem megyek bele. – jelentette ki.

Isa és Ryan csendben lapultak meg a kanapén, ugyanis már tisztában voltak vele, hogy ennek az összezördülésnek mi lesz a vége. Az oldalamat szurkáló éles fájdalom ellenére felpattantam, majd egy lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, és csattogó állkapoccsal Lucas arcába álltam. A srác sötétbarna szemei dühösen villogtak rám.

- Milyen szerencse, hogy nem is a te beleegyezésedre vártam, Reinhart. Nem kérdés volt, hanem kijelentés. Vetted? – sziszegtem.

Lucas élesen szívta be a levegőt, de aztán engedett a nyomásnak, és megadóan hátrébb lépett tőlem.

- Vettem, főnök. – felelte, aztán megpördült, és sértődötten keresztülviharzott a nappalin. A távozását a hangosan bevágódó ajtó jelezte. Megvártam, ameddig felhördül a kocsija, és csak utána próbáltam meg visszaülni a kanapéra, de egészen máshogy sikerült, mint ahogy azt terveztem. Az oldalamból a fájdalom hirtelen a lábaim felé cikázott, amik megrogytak alattam. Isabella aggódva pattant fel, és még Ryan is maga mellé dobta a laptopját.

- Nem vagy jól. Felkísérlek. – karolt belém a lány, de leintettem.

Az már tiszta sor volt, hogy én nem tehetem be a lábam a jótékonysági estre, ahogy eddig egyik évben sem. Általában csak egy nagyobb, névtelen pénzösszeggel támogattam, de most szükséges volt, hogy valamelyikünk odamenjen, és elhozza Jennifert.

- Valakinek ide kell hoznia Jennifert. – préseltem ki magamból, amennyire tudtam. – A gála után.

- Jól van, ezt megbeszéljük akkor majd magunk között. Hacsak nincs konkrét ötleted a szerepre. – mondta Isa.

- De. Mindketten menjetek. Ryan vigye a kocsit, te meg a lányt. Fontos, hogy ne csináljatok botrányt. Akarnia kell.

- Akarnia? – Ryan döbbenten ugrott fel a kanapéról. – Azt meg hogy? Soha be nem tenné a lábát ide önszántából azok után, ami történt vele. Azok után, amit valószínűleg tud rólunk.

- Győzzétek meg, találjatok ki valamit. – feleltem. – Bízom bennetek.

Isabella bólintott, majd a lépcső felé kormányzott. Hátranézve vetett még egy aggodalmas pillantást Ryanre, de ahogy elindultunk felfele a lépcsőn, Ryan visszaült, és folytatta a billentyűzet megerőszakolását.

Tudtam, hogy rájuk bízni jó ötlet volt. Ryan profi, Isabella pedig ha kell, bárhova beépül, és bárkivel elhitet bármit. Ha valaki, akkor ő képes meggyőzni Jennifert arról, hogy az egyetlen hely, ahol maximális biztonságban van, az éppen annak az embernek az otthona, akit több mint valószínű, hogy egyenesen a pokolra kíván.