Jennifer

hazug igazságok

Másnap reggel fáradtan ültem a konyhaasztalnál, lassan iszogattam a kávémat. Szinte egész éjjel nem aludtam, a történtek jártam a fejemben. Folyamatosan arról próbáltam meggyőzni magamat, hogy helyesen cselekedtem, de aztán minél inkább belementem a gondolatmenetbe, annál inkább éreztem aggályosnak. Már eleve az elrablásomról is szólnom kellett volna a rendőrségnek. Illetve ez így nem is állja meg a helyét, mert szóltam, csak épp félrevezettem őket. Azt mondtam, amire Javier Navarro kért. Kért? Utasított. Hazudtam aztán a legjobb barátnőmnek is, és az anyámnak, amit viszont nem bántam. Ha megtudná, hogy kik álltak az egész mögött, ott helyben szívrohamot kapna. Épp elég volt neki az, amit tizenegy évvel ezelőtt át kellett élnie emiatt a család miatt, egyáltalán nem hiányzott, hogy újra beletaszítsam abba a fájdalomba. Kínkeserves időszak volt mindkettőnknek.

- Hűha, csajszi! Ennyire borzasztó volt a randi?

A bambulásomból Summer vidám csacsogása riasztott fel. Odakint még épp csak hogy hajnalodott. Meg sem tudtam volna mondani, hogy mióta üldögéltem a konyhában.

- Ne is kérdezd. – kortyoltam bele az addigra jéghideg kávémba.

- Oké, akkor mesélj! – Summer kihúzta az egyik széket, és mellém telepedett.

Jellemző. Ha valamiről nem akarok beszélni, ő annál jobban akarja, hogy beszélgessünk róla. Néha ezért meg tudnám őt fojtani, de az tény, hogy nem egy idegösszeroppanástól mentett meg így. Köztudott, hogy nem jó a problémákat magunkba fojtani.

- Miből gondolod egyáltalán, hogy rossz volt?

- Hm, várj hadd gondolkozzak! – pillantott a plafonra, én meg a kiskutyás pizsama felsőjére, ami kifordítva volt rajta. – Még hét óra sincs, te pedig itt ülsz magadba roskadva. Ami lehet azért, mert annyira jól sikerült, hogy épp a boldogságmámortól még azt sem tudod hol vagy, de én sokkal inkább arra tippelnék, hogy szörnyű volt, ismerve Simont. – közölte végül teljes magabiztossággal. Summer jobban ismert engem bárkinél, ami nem meglepő, tekintve, hogy középiskolás korom óta volt a legjobb barátnőm, és nem is volt kérdés, hogy amint lehetőségünk nyílik rá, együtt lakunk majd. Minden szempontból praktikus volt, ugyanis Summer szülei finoman szólva is el voltak eresztve anyagilag. Amikor kiderült, hogy mindkettőnket felvettek az egyetemre, vettek neki egy lakást, mi pedig beköltözhettünk ingyen és bérmentve. Hálás voltam, mert a fizetésem nem lett volna elég arra, hogy a tandíj mellett még egy albérletet is kifizessek.

- Megcsókolt. – vágtam rá, mire Summer szemei úgy kikerekedtek, hogy azt hittem menten kiesnek a helyükről. – Azt hittem, hogy mindketten csak a szüleink iránti tiszteletből találkozgatunk, meg azért, mert Simon próbálja oldani a bűntudatát, de tegnap este eléggé egyértelművé tette, hogy hogyan érez.

Summer hangosan elnevette magát, aztán felállt, hogy saját kávét szerezzen magának.

- Jó reggelt, Jenny! Gondolod, hogyha csak puszta udvariasságból tette volna, akkor hozott volna neked virágot, meg csokit meg kitudja még mit, amivel az elmúlt hetek alatt megajándékozott téged? – nézett rajtam végig a barátnőm cinikusan.

- Hát, végül is Simon elég udvarias.

- Te meg elég naiv, ha ezt hitted. – ült le vissza, ezúttal már serényen öntötte magába az életadó italt. – Mi van veled?

- Hogy érted?

- Úgy teszel, mint akinek még soha életében nem volt kapcsolata pasikkal. Ráadásul maradjunk annyiban, hogy Simon nem egy túl bonyolultan kibogozható ördöglakat. Simon csak Simon. Az öt éves unokahúgom megfejti a jeleit.

Mélyen felsóhajtottam. Summernek igaza volt, de az is az igazsághoz tartozott, hogy próbáltam szándékosan nem tudomást venni a jelekről. Én nem gondoltam úgy erre a srácra, mint valakire, akivel el tudnám képzelni az életemet.

- Lehet, hogy igazad van.

- És akkor most hogyan tovább? – vonta fel a szemöldökét a barátnőm. – Mármint azért egy csók mégis csak előrelépésnek számít valamennyire.

- Ajj, Summer... - nyögtem fel fájdalmasan, majd az arcomat a kezembe temettem. Utáltam, hogy hagytam neki azt a csókot, és azt is utáltam, hogy szemtanúja volt a lövöldözésnek. Így még ha akartam volna sem tudtam volna levakarni magamról, mert féltem, hogyha nem tartom szemmel, elmegy a rendőrségre. Túlságosan tisztességes volt ahhoz, hogy ne így tegyen, hacsak nincs kellő motivációja hozzá. Ha pedig elmegy a rendőrségre, bajba kerülök, és nem a törvény szempontjából. Sokkal jobban tartottam a Navarro család bosszújától, minthogy hamis tanúzásért felelősségre vonnak. – Elszúrtam. De olyan hirtelen történt, nem tudtam már megállítani.

Summer arcára őszinte megdöbbenés ül ki.

- Most viccelsz? Simon és a hirtelenség? – kérdezte, mialatt mosolyogva hátradőlt a székén. – Az a srác akkor sem tudna hirtelen dönteni, ha egy tornádó közelítene felé.

- Márpedig elhiheted, hogy váratlanul ért az a csók. És az is, hogy mennyire nem tud jól csókolni.

- Fújj! – kaptam egy fintorgást válaszul.

Felálltam, elmostam a bögrémet, aztán nem sokkal hét után úgy döntöttem, hogy ideje visszarázódni az életembe, ami egyúttal azt is jelentette, hogy be kell mennem az egyetemre. Kényelmesen elkészülődtem, és nem sokkal nyolc óra előtt, épp időben értem be a Nemzeti Alapjogok órámra. Nem tartozott a kedvenceim közé, a jog ugyanis száraz, unalmas, és Mr. Talbot sem könnyítette meg senkinek. Ő maga is egy unalmas ember volt, akinek beszéd közben szó szerint megalvadt a tej a szájában, de mivel kellettek a kreditpontok, ezért felvettem. Azzal nyugtattam magam, hogy jövőre már nem lesz felvehető tárgy, így csak az idei évet kell kibírnom.

Az óra után még volt egy kötelező testnevelésórám, amit nem is bántam. Jó volt egy kicsit levezetni a feszültséget. Igaz, nem voltam sem túl izmos, sem túl erős, de az állóképességem mindig is jó volt, köszönhetően annak, hogy a középiskola alatt végig kézilabdáztam az ottani csapatban. Szerettem, mert azt érezhettem, hogy tartozom valakikhez, valahova.

- Jennifer! – hallottam meg tesi után egy ismerős hangot a hátam mögött, miközben a főbejárat felé sétáltam.

Megfordultam, és egy kedves mosolyt villantottam a felém sétáló hidrogénszőke lányra.

- Szia, Libby!

- Hogy vagy? Nem láttalak azóta, hogy... - harapott az ajkába. Tudtam jól mire gondol, az elrablásom híre nagyon gyorsan végigsöpört a sulin is, viszont Libby Miller volt az, aki ezt szóvá merte tenni. Az igazat megvallva Libby volt az egyetlen, akivel néha szoktam is beszélgetni. Nem volt túl nagy igényem a barátkozásra, meg kell hogy valljam. Nekem elég volt Summer, és az a tudat, hogy bármi történik ő mindig mellettem áll majd. Persze csesztetett is érte eleget, hogy antiszociális vagyok. Én ezt inkább úgy neveztem, hogy elővigyázatosság. Minél kevesebb embert engedek közel magamhoz, annál kisebb az esélye, hogy megbántanak.

- Nyugodtan kimondhatod, elraboltak. – mosolyogtam rá. – Igazából jól vagyok, az álmosságot leszámítva, amit Mr. Talbot okozott nekem.

Libby hangosan felnevetett, mialatt előretülekedett az ajtóban. A befele tartó pár pasi természetesen azonnal tetőtől talpig végigmérte őt, és még arra is meg mertem volna esküdni, hogy pár perverz megjegyzés is kicsúszott a szájukon, de ezt a lányt semmivel sem lehetett kizökkenteni.

Olyan volt, mint egy folyamatosan csacsogó napsugár, aki azonnal beragyogja azt a helyet, ahova belép.

- Annyira sajnálom, Jennifer! Elképzelésem sincs róla, hogy milyen szörnyű lehet, ha elrabolják az embert. Viszont figyelj csak, van egy tökéletes ötletem, ami talán kicsit elterelheti a gondolataidat. Mit szólsz? – hirtelen megtorpant előttem, a kék szemei izgatottan csillogtak.

- Attól függ, hogy mi az ötleted. – fontam karba a kezem.

- Na, jó, az van, hogy én és pár srác az egyetemről megdumáltunk, hogy ha már úgy is péntek van, este elmegyünk valamerre. Van pár szórakozóhely, amit még nem fedeztünk fel, de aztán kiderült, hogy a fiúkollégium a felújítás miatt a hétvégén teljesen üres lesz, így oda szerveztünk egy házibulit. Szeretném, ha eljönnél.

- Ha felújítás van, hogy lehet ott bulizni? – ragadtam ki a leglényegtelenebb momentumot a mondatai közül.

- Mert csak a folyosókat festik újra, a hall üres lesz, és elég nagy ahhoz, hogy tíz-húsz ember elférjen. – felelte, majd a púderszínű kabátja zsebébe süllyesztette a kezeit. Nemcsak, hogy szép lány, az ízlése is kifogástalan volt. Na, meg persze a személyisége, amivel azonnal levett bárkit a lábáról. – Kérlek Jenny! Mondd, hogy eljössz! – pillantott rám könyörgő tekintettel, de én akkor már tudtam, hogy bárhogy próbálkozik, ebből nem lesz semmi. Egyrészt azért, mert a belső hangom erősen tiltakozott az ellen, hogy olyan arcokkal bulizzak, akiket nap, mint nap látok a suli folyosóin, másfelől meg péntek volt, ezért délutános műszakban a kávézóban dolgoztam.

- Sajnálom Libby, de dolgozom ma.

- Jajj, ne már! Nem tudod elcserélni? Légyszike, annyira rád férne.

- Ez nem így működik, de engesztelésképpen, ha legközelebb bejössz, a vendégem vagy egy vaníliás latte-ra. – mosolyogtam rá, mire Libby égszínkék szemei ismét felragyogtak.

- Cseles vagy. – biggyesztette le az ajkát. – Mégis ki tudna ennek ellenállni? És te ezt könyörtelenül ki is használod.

- Sajnálom, a marketing az marketing. – tártam szét a karom vigyorogva.

- Oké, ezt most megúszod, de a legközelebbi bulin ott leszel Jennifer Payne, és nincs kifogás, különben én magam megyek el hozzád, és viszlek oda. – bökött rám fenyegetően a mutatóujjával, mire elnevettem magam. Nem tudtam őt komolyan venni.

- Nem is tudod hol lakom.

- Nem ismersz eléggé. – ekkor hirtelen a saját orrára bökött. – Ez itt kislány a világ legélesebb szimattal rendelkező orra. Jobb vagyok mint az FBI és a CIA együtt véve. Bármit kiderítek bárkiről. Persze eddig csak pasikkal próbálkoztam. – gondolkodott el. Én meg már a hasamat fogtam a nevetéstől.

- Akkor ez azt jelenti, hogy előbb fel kell vinnem magamhoz egy pasit, hogy megtalálj?

- Valahogy úgy, de kizárólag akkor, ha az a pasi jól is néz ki. – kacsintott rám.

- Hé! – löktem játékosan vállon a lányt. – Bízz egy kicsit jobban az ízlésemben!

Libby hangosan elnevette magát, aztán egyenesen a fehér kétszemélyes autójához lépett, majd beült.

- Most mennem kell, de számíts rá, hogy behajtom rajtad a kávéra tett ígéretedet.

- Estig bent leszek, szóval tudod, hol találsz. – köszöntem el tőle, és miután ő elhajtott az egyetem parkolójából, én egyenesen a munkahelyem felé vettem az irányt, hogy leváltsam Don lányát, Viviant. Nem akartam elkésni, mert amilyen kedves volt velem Don, épp olyan undok volt a lánya. Nem fűlött hozzá a foga, hogy a családi kávézójukban dolgozzon, de miután kirúgták őt az egyetemről, az apja ultimátumot adott neki. Vagy beáll dolgozni, vagy elbúcsúzhat a szülői támogatástól. Úgyhogy elvállalta, de látszott rajta, hogy utálja minden egyes percét. Egész nap mogorva volt, és ha az apja is bent volt, a hangulat még puskaporosabbá vált. Mintha csak az apját tenné felelőssé azért, amiért gondjai voltak a drogokkal. Legalábbis én ezt a verziót hallottam, a kirúgása okaként. Ha viszont igaz, akkor véleményem szerint örülhet, hogy ennyivel megúszta, és nem került börtönbe.

Vivian egyébként egy csinos, és kifinomult lány volt, nem rég múlt tizenkilenc. Sokban hasonlított az apjára. A fekete sűrű haja, és a hozzá tartozó barna szempár legalábbis mindenképpen hasonlóság volt kettejük között. A személyiségük viszont nem is állhatott volna távolabb egymástól.

- Szia! Mi a helyzet? – köszöntem oda a lánynak, aki épp egy rendelést vett fel a pultnál, amikor pár perc késéssel ugyan, de megérkeztem a kávézóba.

- Na, végre! – morrant oda dühösen. – Tudod te hány óra? Már rég egy meghallgatáson kellene lennem, erre itt szarakodok csak amiatt, mert te nem ismered az órát. – eloldozta a derekán a kávézó halványzöld színű kötényét, majd dühösen a pult mögötti székre vágta.

- Ismerem az órát Vivian, négy óra két perc van. Neked pedig négy óra öt perckor jár le a műszakod hivatalosan.

- De ahogy látom, a szabályokat nem ismered. Műszakváltás előtt tíz perccel itt kellene lenned. - morgott tovább, mialatt magára rángatta a hatalmas szőrmekabátját. – Szóval, ha miattad lekésem életem egyik nagy lehetőségét, akkor mérget vehetsz rá, hogy megbánod, Payne. – fenyegetett meg még utoljára, majd magához kapva a táskáját, kiviharzott a kávézóból. Fogalmam sem volt, hogy megint milyen meghallgatásra igyekszik, de szinte a nyakamat mertem volna rátenni, hogy ebből sem lesz semmi, pont úgy, ahogy az előző húszból sem. Amióta kirúgták az egyetemről, meghallgatásról meghallgatásra járt, hogy valaki meglássa benne végre a tehetséget, és legalább egy ZS- kategóriás filmben szerepet kaphasson. Tudtam jól miért csinálja. Egyrészt erős feltűnési viszketegségben szenvedett, másrészt pedig minél előbb szabadulni akart az apja kávézójából. Nem értettem miért, hiszen sokak örülnének neki, ha családi vállalkozásban dolgozhatnának. Egyszerűbb, és nem kell már senkinek sem bizonyítani, hiszen a szüleid ismernek a legjobban. Nekem sajnos nem volt ekkora mákom, mert anyának nem volt vállalkozása, csak egy egyszerű alkalmazott volt egy aprócska fodrászatban, az apámnak meg kitudja mije volt. Csak azt tudtam, mije nincs. Gerince.

Én öt éves voltam, az öcsém pedig három, amikor egyik napról a másikra összepakolt, felvette az összekapart megtakarításukat, és lelépett örökre. Ott hagyta anyámat pénz nélkül, két gyerekkel egy olyan lakásban, amin elég nagy adósságuk volt. Évekbe telt, amíg anya képes volt anyagilag egyenesbe jönni, és bár sikerült volna lelkileg is meggyógyulnia, de nem így történt. Soha nem beszélt apámról, még azután sem, hogy annyi év után ismét találkoztak Charlie temetésén. Én persze tudtam jól, hogy megrázta. Soha nem házasodott újra, és soha nem volt pár kudarcba fulladt próbálkozáson kívül egy férfi sem az életében. Pontosan azért nem, mert még mindig szerette az apámat.

- Az eszpresszó és a forrócsoki, egészségükre. – tettem le egy házaspár elé az asztalukra a rendelésüket, majd visszaléptem a pulthoz, amikor Don jött be a kávézóba. Megörültem neki, mert nem volt egyszerű egyedül tartani a frontot a délutáni csúcsforgalomban.

- Szia! Hogy bírod? – kérdezte kedvesen.

- Volt ennél könnyebb is, de határozottan egyszerűbb Vivian nélkül. – mosolyogtam rá.

Csak azért mertem megjegyzéseket tenni a lányára, mert Don is pontosan tudta milyen a munkamorálja. Legfőképpen semmilyen, mert olyanja nem nagyon volt.

- Nem tudom, mihez kezdjek vele. – sóhajtott fel. – Én türelmes vagyok, de már a vendégek is panaszkodnak. Most komolyan rúgjam ki a saját lányomat?

- Valamilyen meghallgatásra igyekezett, amikor megjöttem. Bízzunk benne, hogy sikerrel jár, és akkor talán nem kell ilyen drasztikus lépésekhez folyamodnod. – simogattam meg biztatóan a vállát, mire Don halványan elmosolyodott. Sajnáltam, mert jó ember volt, nem ilyen bánásmódot érdemelt, főleg a saját lányától nem.

- Legyen igazad, Jennifer. Egyébként voltál kint szüneten?

- Ekkora forgalomban? – nevettem fel. – Levegőt sem nagyon volt időm venni.

- Akkor pihenj egyet, átveszem. Különben is, egy hölgy érdeklődött utánad. – bejött a pult mögé, és ő is magára kötözte a kötényt.

- Milyen hölgy? – vontam össze a szemöldökömet.

- Magas, szőke, feltűnően csinos. A kávézó előtt várakozik. Azt mondta, szóljak neked, hogy beszélni akar veled, de hogy miről, azt nem mondta.

Furcsálltam, amiről Don beszélt. Elképzelésem sem volt, hogy egy idegen nő miről akar épp velem beszélgetni. Ugyanakkor, mint mindenkit, engem is hajtott a kíváncsiság, úgyhogy eloldoztam a kötényemet, magamhoz vettem a kabátomat, majd tíz perc szünetet ígérve a főnökömnek, kiléptem a kávézóból.

Kint is nagy volt a nyüzsgés, ami nem is volt csoda. A belváros kellős közepén voltunk, bőven munkaidő után. Ilyenkor mindenki, aki szabadult, bevette a várost. Üzletemberek, családok, anyák, akik szerencsétlenebb helyzetben a visítozó gyereküket is kénytelenek voltak elvinni egy kötelező bevásárlókörútra.

- Jennifer Payne? – hallottam meg ekkor a nevemet a hátam mögül, mire összerezzentem.

Megfordultam, és ahogy Don mondta, egy nő állt velem szemben. Szőke, vállig érő haja volt, és dús ajka, amit szigorúan szorított össze. Tekintélyt parancsoló volt az egész fellépése. Úgy a húszas évei végén járhatott.

- Igen. – feleltem. – Ki kérdezi?

- Jane Willow vagyok, az FBI-tól.

- FBI? – kerekedett el a szemem a nőre nézve. Nem volt egyáltalán ügynök kinézete, még a szigorúsága ellenére sem.

- Igen, és Javier Navarroról szeretnék magával beszélni.