Jennifer

ha kedves az életed

Szörnyű fejfájással ébredtem, de még nem mertem kinyitni a szemem, mert reméltem, hogy minden, amit tegnap átéltem, az egy rossz álom. Valójában nem raboltak el, és az elrablóimról nem derült ki, hogy New Orleans egyik legrettegettebb maffiózói. Úgyhogy pár percig még csendben feküdtem az ágyban, ahova fogalmam sincs, hogy kerültem, mert az utolsó emlékem az volt, hogy hisztérikusan megpróbáltam elmenekülni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Bizonyította ezt az is, hogy még mindig a házban voltam, ugyanabban a szobában, ahova Roman beterelt tegnap este.

Lassan felültem az ágyban, és füleltem. Odakint megint egy kocsi ajtajának a csapódását hallottam, úgyhogy felálltam, és a tágas ablakhoz sétáltam, ami egyenesen a ház előtti udvarra nézett. Lent emberek álltak, és azonnal kiszúrtam Lunát, amint boldogan egy magas, barna hajú férfi nyakába ugrik, majd a pasi megpörgeti őt. Mellettük állt Roman is, aki hátrafordult, és a magas vaskapu becsukódott a kocsifeljáró elején. Megrettenve figyeltem, hogy tegnap este esélyem sem lett volna elszökni, hiszen képtelenség, hogy ezt a kaput át tudtam volna mászni vagy ugrani.

Csalódottan rogytam vissza az ágyra, és bár minden porcikám üvöltötte, hogy tépjem fel a szoba ajtaját és meneküljek, meg sem próbáltam. Az eszem tisztában volt vele, hogy semmi esélyem sem lenne rá. A Navarro család eléri a célját. Ezt már egészen kicsi koromban megtanultam, úgyhogy tudtam, velük nem érdemes ujjat húzni. Kegyetlenek, jéghidegek és könyörtelenül eltakarítanak bárkit, ha az érdekük úgy kívánja. Akár egy nyolc éves kisfiút is...

A szélsebesen zakatoló gondolataimnak az ajtó hangjának a kattanása vetett véget, mire ijedten fordultam hátra, hiszen nem tudhattam, hogy aki belép, milyen szándékkal teszi azt. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem Javier Navarro lépett be, egy hatalmas gépfegyverrel a kezében, hanem egy barna hajú lány, akit soha nem láttam azelőtt.

- Szia! Látom felébredtél, szuper. – lépett beljebb a szobába, én pedig ijedten az ágy másik végébe húzódtam, ami neki is feltűnt.

- Ki vagy te?

- Ne rettegj már ennyire! – mosolygott rám.

- Elraboltatok. Szerinted mit kellene tennem?

- Hohó, álljunk csak meg! – emelte meg az egyik kezét. – Roman hozott ide, nekem semmi közöm nem volt hozzá. Itt sem voltam.

Még messzebb húzódtam tőle, hiába nem tűnt egy született bérgyilkosnak. Úgy éreztem, senkiben sem bízhatok meg,

- Mit tettetek velem? Nem emlékszem semmire az este nagy részéből. – mondtam nagyot nyelve, ugyanis csak akkor tűnt fel, hogy olyan szomjas vagyok, hogy teljesen kiszáradt a torkom.

- Bepánikoltál, és annyira üvöltöztél, hogy kénytelenek voltunk leszedálni. De nyugi, semmi bajod nem lett tőle, hiszen itt vagy. – mutatott rám, mintha én nem tudtam volna, és mintha hálásnak kellett volna lennem, amiért nem öltek meg abban a pillanatban, ahogy betettem a lábam ebbe a házba. – Viszont a főnök látni akar.

- Miért?

- Eldönti, mi lesz veled. Úgyhogy gyere, megmutatom a fürdőt, ahol rendbe szedheted magadat. – azzal felém nyújtotta a kezét.

Egy darabig csak figyeltem a tenyerét, nem akartam vele menni, hogy aztán számomra vadidegen bűnözők döntsenek a sorsomról, de beláttam, hogy itt nincs választásom. Vagy vele megyek, vagy erőszakkal visznek, és azt semmiképp sem akartam. Úgyhogy remegő térdekkel követtem a lányt a folyosón egészen a fürdőszobáig úgy, hogy még a nevét sem tudtam. De mindenképpen előny volt, hogy legalább nem oroszul beszélt.

Öt percet kaptam, szóval gyorsan megmostam az arcomat, ami olyan nyúzott volt, mintha egy hétig megállás nélkül buliztam volna, meg az ujjaimmal átfésültem a hátközépig érő sötét színű hajamat. Épp ennyire volt időm, aztán a kísérőm már rontott is be hozzám, és csak úgy, mint Roman, egyetlen egy szó nélkül kezdett el cipelni valahova. Nem ért nagy meglepetésként, amikor elindultunk felfele a széles lépcsőn, mert valahogy sejtettem, hogy a főnöknek mindig a ház legmagasabb pontján van a szobája, vagy irodája, vagy tudom is én micsodája. Legalábbis azokban a filmekben így volt, amiket Summer megnézetett velem, ő ugyanis élt halt az akciófilmekért.

Az emelet még fényűzőbb volt, mint gondoltam, és amerre csak a szemem ellátott, hatalmas üvegablakok figyeltek a városra. Elképedve bámultam körbe, hiszen ez a ház tényleg képes volt elfeledtetni velem, hogy tulajdonképpen miért is vagyok itt. Akkor eszméltem csak fel, amikor a lány egy fehér ajtó előtt, a folyosó végén megtorpant, és kétszer megkocogtatta az ajtót.

- Gyere! – szólt ki egy mély, férfias hang az ajtón túlra, majd lánynak több se kellett, már lépett is befele, a gyomrom pedig atomnyira zsugorodott. Verőfényes, napsütéses reggel volt, nem épp egy ilyen napot képzeltem el a halálom napjául.

- Felhoztam, ahogy kérted. – állt meg a lány magabiztosan az ajtóban. Irigyeltem ezért, mert habár normál esetben nekem is volt kellő önbizalmam, az valahol elveszett tegnap a kihalt utca és a luxusvilla között. Most olyan voltam, mint egy riadt kiskutya, aki mások háta mögött bujkál, azért hogy a csúnya farkas meg ne egye.

- Minden oké? – kérdezte tőle a férfi.

- Kialudta magát, már nem pánikol.

Riadtan kaptam a fejem a lányra. Valójában de, nagyon is pánikoltam. Tudtam, hogy kettesben fog hagyni Javier Navarro-val, és habár az ő társaságát sem élveztem annyira, mégis nagyobb biztonságban éreztem vele magam, mint amekkora biztonságot egy Navarro közelében érezhettem.

- Kösz, Isa.

- Kell még valami?

Javier megrázta a fejét.

- Megjött Lucas. Lemehetsz eligazításra, talán tud újat mondani.

Az Isa névre hallgató lány bólintott, aztán mielőtt kilépett volna a szobából, finoman a vállamra markolt, és a fülemhez hajolt:

- Ne félj! Nem harap. – azzal nevetve megpördült a tengelye körül, és mire észbe kaptam, hangos csattanással bevágta maga mögött az ajtót, én pedig egyedül maradtam a férfival, aki maga volt az ördög.

Nagyon sok történet, és rémmese keringett, amik már akkor durvák voltak, ha a fele igaz volt. Emberkereskedelem, drogok, fegyverek, testisértés, egy-egy levágott testrész, gyilkosság. Persze azt senki sem tudta, hogy a város legveszélyesebb bűnszervezete mégis hány embert számlál, és kik is ők pontosan, mert házőrző kutya módjára védték egymást. Javierről sem tudtam még azt sem, hogy hogy néz ki, egészen tegnap estig. De így, előtte állva valahogy jobban örültem volna, ha ezt soha nem is tudom meg.

Kiköpött olyan volt, mint Luna, csak férfiban. Világosbarna haja laza tincsekben tekergett a feje tetején, arcát pár napos borosta fedte. És azok a szemek... Ugyanaz a méregzöld, átható tekintet, amivel akármelyik nőről leimádkozza a bugyit, ebben egészen biztos voltam. Az a tekintet, amit most rajtam tartott, és nem a bugyim kellett neki. Az életem.

- Hogy telt az éjszakád, Jessica? – szólalt meg végre, pár gyötrelmes perc után.

- Jennifer. – javítottam ki reflexszerűen. Eszem ágában sem volt kihúzni a gyufát, de nem akartam, hogy érezze rajtam a rettegést.

- Jól van, Jennifer... - villantotta meg a mosolyát, ami valószínűleg csomó nőnél bevált, én azonban dühösen karba fontam a kezem. Rájöttem, hogy a félelmemet átfordíthatom haragba, és akkor talán felvehetem vele a harcot. – Tudod, hogy miért vagy itt?

- Mert a haverod hobbiból szeret embereket rabolni?

- Tévedsz. Leroy Barnes nem a haverom, de érdekelne, hogy neked mi közöd van hozzá. – fonta össze a kezeit az asztalon.

Már megint ez a név. Akárhányszor vetődött fel, akkor sem bírtam rájönni, hogy ki ő, és hogy miért lenne nekem jobb a Navarro család vendégszeretetét élvezni, mint a Leroy nevű figuráét.

- Én az oroszról beszéltem. – válaszoltam.

Válaszul ismét egy pimasz nevetést kaptam.

- Roman megmentett, legyél hálás. – morrant rám, aztán felállt. Én ösztönösen léptem egyet hátra, ami neki is feltűnt, mert nem jött hozzám közelebb. - Szóval? Mi közöd Leroy Barnes-hoz?

- Semmi! Nem ismerem.

- Aha. Komolyan azt akarod nekem beadni, hogy csak véletlenül szemelt ki magának? Az a férfi, aki soha semmit nem csinál véletlenül vagy ok nélkül? Ennél jobb hazugság kell, kicsilány. – dőlt neki az asztalnak, és a tekintetét mélyen belémfúrta, engem viszont felidegesített, hogy meghazudtolt. Még soha, senki nem kérdőjelezett meg engem.

- Nem hazudok! – csattantam fel a kelleténél hevesebben. – Ha volt is oka rá, velem nem osztotta meg, hidd el, nem álltam meg vele beszélgetni. Különben meg időm sem lett volna rá, ugyanis ide lettem hurcolva.

Látva az egyre dühösebb reakciómat, Javier arcvonásai ellazultak, és egy darabig csak bámult kifele az ablakon, ami innen, az irodájából is elképesztő látványt nyújtott. Hozzá bírtam volna szokni, ha minden reggel erre a kilátásra ébredhetek.

- Akkor most elmondom mi lesz. – fordult felém, amibe beleremegett a gyomrom. Féltem, hogy előhúz egy fegyvert, és azzal a lendülettel golyót repít a két szemem közé. Láttam már pár ilyet a filmekben, és annak fényében, amit róla is hallottam, nem volt meredek elképzelés egy kicsit sem. – Összeszeded a cuccaidat, és eltűnsz innen.

- Tessék? – kérdeztem vissza döbbenten, mert nem voltam benne biztos, hogy jól hallom, amit mond. Javier látszólag higgadt volt, de éreztem benne az indulatot, amikor elindult felém, és egy hirtelen mozdulattal a mögöttem lévő falnak tolt. Ujjaival az állkapcsomat szorította, és úgy fordította a fejemet, hogy egyenesen a szemébe nézzek.

- Roman visszavisz oda, ahonnan tegnap elhozott, és erről a kis kirándulásodról nem beszélsz senkinek. Ha kérdezik, azt mondod, nem láttad az arcát. Világos voltam? – rázta meg egy kicsit az arcomat. Nem fájt, sokkal inkább a félelem dolgozott bennem, ami a jéghideg tekintetétől elárasztotta az egész testem.

- I-igen.

- Nem tudom, kinek dolgozol, de kiderítem. És ha kiderül, hogy kibaszol velem, ennél sokkal rosszabbul jársz majd. – suttogta mérgesen. Olyan közel hajolt hozzám, hogy a szája már csak centikre volt az enyémtől. Szaporán szedtem a levegőt, legszívesebben sírni lett volna kedvem, de nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy gyengének lásson. – Na, húzz innen! – morrant oda, majd ujjai végre elernyedtek, én pedig szabadultam a szorításából.

Egy percig sem kellett gondolkodnom. Olyan gyorsan hagytam el a szobát, amilyen gyorsan csak tudtam, és meg sem álltam a lent parkoló autóig, ahol Roman beszélgetett az ismeretlen magas fickóval, és Isával. Amikor fújtatva leértem, mindhárman alaposan végigmértek. Egészen addig éreztem magamon a megdöbbent, és lesajnáló tekinteteket, ameddig be nem vágódtam a kocsiba. Roman valószínűleg már tudta mi a dolga, mert nem kérdezett semmit, csak halkan beindította a kocsit, majd felém fordul.

- Izvinite, de ezt muszáj. – emelte az arcom elé a fekete zsákot, amit az idejövetelemkor még erőszakkal húzott a fejemre.

- Ha attól félsz, hogy megjegyzem az utat, és visszatalálok, alaptalan a félelmed. Soha az életben nem jövök ide vissza. – sóhajtottam fel, de nem ellenkeztem, csak tettem, amit kért.

Az utat aztán csendben ültem végig, úgy, hogy a zsáknak köszönhetően semmit nem láttam, de nem is akartam. Hálás voltam, hogy még élek, és nem öltek meg tegnap este. Hiszen a legtöbben, akik így járnak, valljuk be, nem ússzák meg élve. A legtöbbjük holttestét vagy egy tóból halásszák ki, vagy szerencsétlenebb esetben soha elő sem kerülnek. Szóval szerencsés voltam nagyon is.

Az igazi megkönnyebbülés azonban csak akkor jött, amikor a kocsi megállt, és Roman óvatosan lehúzta a fejemről a zsákot. Ugyanott voltam, ahonnan tegnap elrángatott, csak most nappal volt.

- Remélem, tudod, hogy mi a dolgod. – mondta, én pedig bólintottam.

- Nem láttam az arcodat, és soha nem is találkoztam Javier Navarroval, sem pedig a többiekkel. – mantráztam el, amit Javier nem sokkal ezelőtt szó szerint a fejembe vert. Roman biccentett, én pedig kiugrottam a kocsiból. Meg sem vártam, ameddig elhajt, csak rohanni kezdtem, ahogy a lábam bírta. Az otthonomra vágytam. A megnyugtató, meleg szobámra, és a legjobb barátnőmre, aki minden bizonnyal már halálra aggódta magát miattam. Csak magamhoz akartam őt szorítani, és addig sírni, ameddig el nem fogynak a könnyeim.

A lakáskulcsom természetesen nem volt nálam, mert a táskámban maradt – ami leesett a vállamról, amikor Roman felrángatott a kukák mellől -, így hát őrült módjára verni kezdtem a bejárati ajtót.

- Jól van már, jövök! – hallottam meg odabentről Summer mérges hangját, aztán végre kinyitotta. Úgy repültem a karjaiba, hogy majdnem hanyatt vágódtunk. – Jézusom, Jenny! Mi a frász történt, hol voltál? Anyukád tudja? Betegre aggódtuk magunkat miattad! – bombázott le a kérdéseivel, de nekem nem volt energiám válaszolni. Csak szorítottam őt, és rázott a zokogás. Biztonságban voltam, megúsztam. Úgy éreztem, kaptam egy második esélyt, de ezt az egészet még valahogy helyre kellett tennem magamban, hiszen nem mindennap rabolják el az embert azok, akik elől köztudott, hogy nincsen menekvés. Szóval fogalmam sem volt, hogy Javier Navarro engem miért hagyott életben, de abban egészen biztos voltam, hogy nem ok nélkül.