Jennifer

fuss, ha tudsz

Soha nem raboltak még el, de mindig úgy gondoltam, hogy egy elrablásnak nyomós oka van. Rosszat tettem, vagy mondtam, vagy olyat láttam, amit nem kellett volna. De az én esetemben szó sem volt ilyesmiről. Én csak haza szerettem volna jutni, hogy aztán lerázhassam végre Simont, és olyat bulizzak, amilyenre az elmúlt időszakban nem igazán volt lehetőségem. Erre itt ülök egy kocsiban, egy zsákkal a fejemen, és csak imádkozhatok, hogy ne öljenek meg, amint a célállomáshoz érünk.

Próbáltam kommunikálni az orosszal, de amióta az utcáról egyenesen a kocsijába rángatott, egy szót sem szólt. Simon természetesen annyira rettegett, hogy a törekvés legkisebb szikrája sem volt meg benne, hogy tegyen az ellen valamit, hogy engem elvigyenek. Ennyit az ígéretéről – amit anyának tett -, miszerint vigyázni fog rám. És ennyit az elméletemről, amit akkor még csak viccnek szántam, de most bekövetkezett. Az orosz pasinak esze ágában sem volt elengedni, fizetni meg aztán pláne nem.

- Figyelj, ha tényleg meg akarsz ölni, akkor előtte lehetne, hogy majd szólsz? Tudod, csak hogy fel tudjak készülni rá, és ne váratlanul érjen. – próbálkoztam tovább, de nem érkezett válasz. Hangtalanul vezetett, és egy percig sem sikerült kizökkentenem a némaságából. – Tudom, hogy érted, amit mondok. Hallottalak beszélni.

- Akkor bizonyára azt is hallottad, hogy velem nem lehet szórakozni. Úgyhogy fogd be! – vakkantotta vissza legnagyobb meglepetésemre. Akkor tűnt csak fel, hogy leállította a kocsit, majd kiszállt. Idegesen forgolódtam ide-oda, mert féltem, ha most ki kell szállnom, akkor akárhova is visz, az lesz életem utolsó útja. Ám nem ez történt. – Gyerünk, szállj ki! – hirtelen lerántotta a fejemről a zsákot, nekem pedig még a szavam is elakadt. Egy akkora épület állt előttem, amiben a lakásom elfért volna vagy tizenhatszor. Ledöbbenve üldögéltem továbbra is a kocsiban, a meglepettségtől megmozdulni sem voltam képes. A házhoz egy hatalmas kocsifelhajtó is tartozott, ahol több autó is parkolt. Mellette egy széles udvar foglalt helyet, a fű olyan tökéletesre volt nyírva, amilyet talán még soha életemben nem láttam. Mégis mi ez? Az elnök eltitkolt luxusapartmanja? – Nem hallottad, amit mondtam? Kifelé!

- Mi ez a hely? – ennyi csúszott ki a számon, mert tényleg el voltam képedve, és tudtam, hogy még nem láttam mindent. Egy pillanatra talán még el is felejtettem, hogy épp akaratom ellenére vagyok itt, de aztán az orosz fickó nagyon gyorsan emlékeztetett rá, amikor a hónom alá nyúlt, és kirángatott a járműből. – Igazán kedves tőled, hogy idehoztál az utolsó óráimra.

- Óráid? Perceid vannak, ha nem fogod be.

- Látom, neked sem tanították meg a jó modort. – jegyeztem meg az orrom alatt, habár nem biztos, hogy jó ötlet volt őt provokálnom. Már csak azért sem, mert nem olyan rég majdnem lelőtte azt a másik fickót a nyílt utcán, úgyhogy benne volt a pakliba, hogyha húzogatom az oroszlán bajszát, akkor előbb utóbb megharap. Úgyhogy a házba vezető utat inkább csendben tettem meg, és amikor a tágas előtérbe értünk, tökéletesen azt kaptam, amire számítottam. Fényes felületek, fekete bútorok, az emeletre pedig egy hosszú lépcsősor vezetett, aminek arannyal szegélyezett korlátja volt.

- Jól van, add a telefonodat! – a lépcső alján az orosz hirtelen megtorpant és szembefordított magával. Meglepetten pislogtam rá.

- Tessék? Miért?

- Mert azt mondtam! – dörrent rám.

- Oké, oké! Ne kapd fel a vizet! – nyúltam a zsebembe, de közben mélyen a szemébe néztem. Pontosan ugyanazt mondtam neki, mint az a férfi az utcán. Persze eszem ágában sem volt lelövetni magam, de éreztetni akartam vele azt is, hogy nem tud megfélemlíteni. A valóság azonban az volt, hogy rettegtem. Eszembe jutott Summer, aki valószínűleg otthon vár, és becsapva érezheti magát, amiért ígéretet tettem neki, de még mindig nem értem haza. Aztán ott van anya. Charlie után nem veszítheti el a másik gyerekét is. Azt hiszem, azt nem bírná már elviselni.

- Igyekezz! Eto nevetroyatno! 

- Ez az! Beszélj csak oroszul. Úgy sem értem. – jegyeztem meg halkan magamnak, majd a kezébe nyomtam a telefonomat, és ezzel minden lehetőségem elszállt arra, hogy segítséget hívjak. Itt ragadtam egy luxusházban egy bunkó fickóval, aki időközönként oroszul beszél, és esze ágában sincs megosztani velem, hogy mi lesz a további sorsom. 

- Most pedig gyere velem! – adta utasításba, mintha csak a főnököm lett volna, aztán mielőtt ellenkezhettem volna, megmarkolta a karomat, és megkerülve a hatalmas lépcsőt, egy szélesebb folyosóra kormányzott. A folyosó fényesen tiszta járólapja szemkápráztató volt. Mindenhol tisztaság és luxus uralkodott. Ha nem lettem volna szorult helyzetben, talán még élveztem is volna. Életemben először jártam ilyen házban. Minket anyával soha nem vetett fel a pénz. Nem kellett nélkülöznünk, de anya sokat dolgozott azért, hogy ez így legyen. Többek között ezért kezdtem el az egyetem mellett én is dolgozni, hogy legalább a tandíjamat ki tudjam fizetni, és ne anyának kelljen. Így is jóval többet áldozott fel értem, mint amennyit kellett volna. – Jól van, nagyszájú! Menj oda befele! – hirtelen megálltunk egy széles ajtó előtt, és az orosz kinyitotta nekem. Azt hinné az ember, hogyha elrabolják, akkor egy koszos lyukba zárják, ahol alig van víz és étel. Ehelyett én kaptam egy fényűző, tágas szobát, amiben akkora franciaágy foglalt helyet, hogy négy személy is kényelmesen elfért volna benne. 

- Mit akarsz velem csinálni? Vagy egyáltalán mit akarsz tőlem? – léptem be a szobába, aztán szembefordultam a férfival, aki vagy két fejjel magasodott fölém. Utáltam, hogy nem mondott semmit. 

- Tényleg nem esett le? Megmentettelek. 

- Á, szóval felétek így hívják az emberrablást? – fontam karba a kezemet a mellkasom előtt. 

- Ha nem vagyok ott, akkor most már Leroy Barnes kocsijában üldögélnél, valószínűleg holtan, mert téged keresett. Szóval igen, megmentettelek. 

Megdöbbenten pislogtam rá. 

- Ki a fene az a Leroy Barnes? És mégis mit akart tőlem? 

- Grebanaya zhizn', te tényleg nem vagy képben. – hökkent meg. 

- Hát nem sok mindent mondtál, én meg nem vagyok gondolatolvasó. – feleltem durcásan. Kezdett elegem lenni abból, hogy rébuszokban beszél, és elvárja, hogy én meg megértsem. 

- Roman! – ekkor egy, a hátunk mögül érkező hang akasztotta meg a beszélgetésünket, és egy alig százhatvan centis, szőke lány jelent meg az ajtóban. Zöld szemei kíváncsian csillogtak, ahogy a tekintete végigjárt rajtam. – Mi folyik itt? – tette fel a tök egyértelmű kérdést. 

Roman. Szóval így hívják. Jó tudni. 

- Hol van Javier? Beszélnem kell vele. – szegezte egyenesen a lánynak a kérdést. Legalább megtudtam, hogy nem csak az én kérdéseimet szereti kikerülni. 

- Elment Ryannel. 

- Oké, de hova? 

- Most komolyan tőlem kérdezed? – nevette el magát a lány. – Tudod, hogy semmit nem oszt meg velem, ahogy te sem. Ki ő? – megbillentette felém az állát, mire Roman csak megrázta a fejét, és inkább a telefonjában kezdett el matatni. Buzgón írt valamit, majd amikor befejezte, a lányra pillantott. 

- Megtennéd, hogy itt maradsz vele, és nem engeded el? 

- Persze, de miért? 

- Kösz, Luna! Később megmagyarázom! – gyorsan a lányhoz hajolt, elhintett egy puszit a feje búbján, aztán a következő pillanatban már ott sem volt. Hallottam még, ahogy a kocsija ajtaja becsapódik, majd teljesen csend lett. A bunkó orosz fickó társaságát felváltotta egy kíváncsi lány, aki úgy bámult engem, mintha még nem látott volna embert. 

- Ismerős vagy valahonnan. – jegyezte meg végül. – Szerepeltél valahol? 

- Ööö, nem. Bár kezdem úgy érezni magam, mintha a Nagy átverések című műsorban lennék. Egyszerűen őrület ez a nap! – zuhantam le elképedve az ágyra. – Csak egy nyugis szülinapot akartam, erre kiderül, hogy ketten is el akartak rabolni, és az egyiküknek sikerült is, csak nem tudom miért. 

- Ne izgulj, itt senki nem fog bántani! – a lány mellém lépdelt, és leült mellém az ágyra. – Luna vagyok. – nyújtotta a kezét. 

- Jennifer. – fogadtam el a bemutatkozását. Luna tényleg nem tűnt olyannak, mint aki bármit is akarna csinálni velem. Ettől függetlenül nem nyugtatott meg a gondolat, hogy akaratom ellenére lettem idehurcolva. – Egyébként ebben nehéz hinnem, mert a barátod épp most rabolt el. 

- Roman veszélyesnek tűnik, de kenyérre lehet kenni. Legalábbis nekem elég csak rápislognom, és elolvad. – vigyorgott rám a lány, és elnézve őt, ebben egy percig sem kételkedtem. Olyan volt, mintha egy női magazinból lépett volna ki. Tökéletesen sima, kreol bőre szinkronizált a szőke hajával, meg a nagy, igéző zöld szemeivel. Biztos voltam benne, hogy nincs olyan férfi a földön, aki ne fordulna meg utána. – Sajnálom, ha bunkó vagy durva volt veled. De ezzel csak a tekintélyét próbálja megőrizni. 

- Ki az a Leroy Barnes? – váltottam ekkor témát, mert ez volt az, ami leginkább izgatott, és bíztam benne, hogy Luna többet tud majd mondani valamivel. Hirtelen a lány addigi csillogó tekintete elsötétült, és inkább a bézsszínű ágytakarót kezdte el nézegetni. 

- Hol hallottad ezt a nevet? 

- Roman mondta az előbb. Követett engem hazáig. Elbújtam, de Roman szerint rám vadászott, és már nem is élnék, ha megtalált volna. – foglaltam neki össze nagy vonalakban a történteket. 

- Abban biztos lehetsz. – sóhajtott fel Luna. 

- Miért? Ki ő? 

- Egy nagyon veszélyes ember. Befolyásos, és sok mindenkiről tud nagyon sok mindent, amit a megfelelő pillanatban nem fél ellenük fordítani. Nem nagyon van olyan, aki nem tart tőle, kivéve Javiert. 

- De mit akar tőlem? – ráztam meg a fejemet, mert egyszerűen nem állt össze a kép. Nem követettem el semmi olyat, ami indokolta volna, hogy egy veszélyes bűnöző rám fenje a fogát. Ami még átfutott az agyamon, hogy talán csak simán véletlenszerűen akart választani valakit, és én épp rosszkor voltam rossz helyen. Más észszerű ok ugyanis nem jutott az eszembe. 

- Nem tudom. Barnes kiszámíthatatlan, és sokszor csinál olyan dolgokat is, amiket látszólag nem indokol semmi. Személy szerint én nem lennék most a helyedben, de itt biztonságban vagy. 

- Szuper. – vettem egy mély levegőt, aztán felálltam és kicsit jobban körbenéztem a szobában. Gyönyörű volt. Fehér falak, aranyszínű függönyök, és a sarokban egy hatalmas fehér gardróbszekrény kapott helyet, amiben biztosan kényelmesen elfért volna az összes ruhám. – Egyáltalán mi ez a hely? Hol vagyok? Roman nem sok mindent mondott, amit igen, jórészt azt is oroszul. 

Luna erre felnevetett.

- Igen, sokszor én is küzdök, hogy megértsem, pedig elég régóta keseríti az életem. Ismered a Holy Cross-t? 

- A művészeti egyetemet? Igen. – feleltem összevont szemöldökkel, mert nem értettem, hogy hova akar kilyukadni. 

- Nem vagyunk tőle olyan messze. De ennél többet nem mondhatok, inkább rábízom a Javierre, ő itt a főnök. – emelte meg a tenyerét, jelezve, hogy ő kihátrál ebből a beszélgetésből. 

- Javier? – kérdeztem vissza, mert már másodjára említette, és Roman is beszélt róla Leroy Barnes-nak, mégsem tudtam a névhez arcot kötni. Azért bíztam benne, hogy akárki is ő, egy fokkal kedvesebb lesz, mint Roman, és még talán lesz olyan szíves is, hogy elenged. Nem akartam megvárni, ameddig az elrablásom híre anya fülébe jut, hiszen abban egészen biztos voltam, hogy amint Roman kocsija elhajtott velem a helyszínről, Simon pánikolva hívta fel a rendőrséget, akik minden bizonnyal már őrülten keresnek. Innentől kezdve pedig már csak órák, percek kérdése, hogy anya mikor szerez róla tudomást. 

- A bátyám. – mosolygott rám Luna. – Szeretem őt, de néha igazán az agyamra megy. Semmibe nem von be, semmit nem mond el, és túlságosan félt mindentől, pedig már nem vagyok öt éves. 

 - Ez a tesók dolga. Azt hiszem. – sütöttem le a szemem, mert eszembe jutott Charlie. Én voltam a nagytesó, nekem kellett volna aznap szorosabban fognom a kezét, és vigyázni arra, hogy semmi rossz ne történjen vele, mégsem tettem. Csak tehetetlenül néztem, ahogy elcibálják, és többé nem láttam őt. 

- Persze, de néha kicsit jobban is bízhatna bennem. Bár nem hibáztatom, apa vérmérsékletét örökölte, mindene a családja, és bármit megtesz azért, hogy megvédje azokat, akiket szeret. – csacsogott tovább a lány. – Igazi Navarro. 

- Hogy tessék? Mit mondtál? – kaptam rá ekkor a tekintetem, és úgy merevedtem le a szoba közepén, mintha egy kemény téglafalba ütköztem volna. Luna összezavarodva nézett rám. 

- Azt, hogy nem bízik bennem. 

- Nem. Utána. – lihegtem. – Navarro? 

- Igen. – felelte, majd felállt, és felém lépett, én viszont nem győztem hátrálni. Nagyokat nyeltem, miközben éreztem, hogy az egész testemen eluralkodik a pánik. Alig akartam hinni a fülemnek. Az elrablásom egyetlen percében sem rettegtem annyira, amint most, hogy megtudtam, mégis kinek a markába kerültem. – Jennifer, nyugodj meg! Tudom, hogy hangzik ez, de nincs semmi baj. Nem vagy veszélyben. 

- Ki-ki kell jutnom innen. – ziháltam, és amilyen gyorsan csak tudtam, az ajtóhoz futottam. Úgy éreztem, ha nem jutok azonnal friss levegőhöz, akkor megfulladok. Hiába próbált meg Luna megnyugtatni, egy szavát sem hittem. Pontosan tudtam, hogy mit jelent ez a név, és a definícióban nem szerepelt az a szó, hogy biztonságos. Pánikszerűen rohantam végig a folyosón, és habár nem tudtam, hogy hol vagyok, azt terveztem, hogyha egyszer kijutok ebből a házból, meg sem állok a legelső rendőrségig. Annyira csak ez a cél lebegett a szemem előtt, hogy figyelembe sem vettem az időközben begördülő autót az udvarra, csak felrántottam a bejárati ajtót, és hátra sem nézve, rohanni kezdtem. Átvágtam a puha pázsiton, ami még nedves volt, a reggeli záportól, és sajnos ez okozta a vesztemet is. Az edzőcipőm gumitalpa a nagy menekülés közben megcsúszott a vizes füvön, és habár próbáltam tompítani, nem ment. A lábaim kicsúsztak alólam, én pedig a kocsifeljáró mellett fenékre ültem, egyenesen Javier Navarro lábai elé.