Jennifer

az érzelem gyengeség vagy őrültség?

- Ez mi?

- Citromfű tea. Segít megnyugodni. – a szőke doktornő az ágyam mellett állt, és felém nyújtotta a bögrét, amiben a fura illatú tea volt. – Ne aggódj, nem raktam bele mérget. – nevetett fel halványan, amikor látta, hogy hezitálok.

Bevallom, megfordult ez is a fejemben. Az elmúlt pár óra eseményei alapján már semmiben, és senkiben nem bíztam.

- Köszönöm. – feleltem végül, és elvettem tőle a bögrét. Jó meleg volt, így inkább csak szorongattam a kezemben, ahelyett, hogy ittam volna belőle.

- Máskor is fordult már elő veled ilyesmi?

- Mármint totális lefagyás, amikor közvetlenül mellettem hidegvérrel megölnek egy embert? Nem, azt hiszem még nem.

- Nézd, megértem, hogy minden, ami történt, az neked nagyon sok volt. – Nora lassan közelebb jött hozzám, és amikor látta, hogy nem menekülök el előle hanyatt-homlok, leült az ágyam szélére. Az elmúlt pár órát azzal töltötte, hogy jobban érezzem magam, ne pedig úgy, mint aki egy hajszálnyira volt attól, hogy megöljék, szóval tulajdonképpen hálás voltam neki. – Te egy rendes lány vagy, aki valamilyen furcsa indokból belecsöppent egy számára teljesen idegen világba. És Javier sem könnyű eset.

Hangosan felhorkantam.

- Mi az hogy!

- De az elmúlt három órát azzal töltötte, hogy fel-alá mászkált a folyosón, és valahányszor kimentem, alig bírtam visszafogni, hogy ne rontson rád. – Nora a kezem után nyúlt. – Fontos vagy neki, Jennifer, és most tényleg megijedt, hogy valami bajod esik.

A szívem hatalmasat dobbant. Jó volt hallani, hogy Javiernek nem vagyok teljesen közömbös. De aztán eszembe jutott, hogy miket mondott Mason – persze még azelőtt, hogy teljesen elmentek volna neki otthonról. Ám Javier sem volt egy fokkal sem jobb nála.

- Furcsa, hogy pont az aggódik mások testi épségéért, aki embereket tart bezárva a pincéjében. – duzzogva elhúzódtam Norától, és inkább kibámultam a tágas ablakon. Épp sötétedett.

- Oké, jogos a haragod. De mint mondtam, te nem érted még ezt a világot...

- Nem, mert én egy naiv, buta liba vagyok, aki még azt sem tudja, hogy helytelen kiszabadítani valakit, aki összeverve oda van bilincselve egy székhez, ugye? – ültem fel felháborodva. Végre tudtam tiszta fejjel gondolkodni, és amit a józan eszem diktált, az szíven ütött. Hiszen nem tettem semmi rosszat, csak azt, ami miatt úgy döntöttem, hogy rendőrnek tanulok. Meg akartam védeni az ártatlan embereket az olyanoktól, mint Javier, és ezt tettem Masonnel is. Persze messziről, amikor az illető sebekkel van tele, és ömlik belőle a vér, nehéz megállapítani, hogy jó ember-e vagy sem.

- Senki nem hibáztat téged. Csak azt tetted, amit minden jóérzésű ember tett volna egy ilyen helyzetben. Inkább aggódnak érted. Ma meg is halhattál volna.

- Helyettem inkább meghalt valaki más. – még mindig kifele bámultam, és arra a gondolatra, hogy Mason egyik pillanatban még engem ráncigált, aztán pedig élettelenül esett össze a szemem láttára, összeszorult a gyomrom. Nem volt jó ember, el akart rabolni, és durván bánt velem. De erősen kételkedtem benne, hogy az volt a legjobb megoldás erre, hogy Lucas hidegvérrel lelövi, mint egy kivert kutyát.

Lassan felhúztam a lábaimat, és a térdemet a mellkasomhoz szorítottam. Nem akartam többet arra gondolni, hogy ma meghalt valaki, én pedig csendben végignéztem. Hiszen normális esetben rég egy kihallgatószobában kellene ülnöm, a tanúvallomásomat ecsetelve. Helyette csendben ültem az ágyon és nem tettem semmit. Semmit az égvilágon.

- Lelőtte volna Isabellát, ha Lucas nem cselekszik. – szólalt meg halkan Nora.

Felé fordultam.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze, nyugodtan.

- Miért lettél orvos? – tettem fel a kérdést, mire a szemeiben meglepettség villant, úgyhogy folytattam: – Úgy értem, nem pont az emberek megmentésére tetted fel az életed? Akkor hogy bírod csendben tűrni, hogy egy ma meghalt, és a gyilkosa ugyanúgy folytatja tovább az életét, mintha mi sem történt volna?

Nora felsóhajtott, és kényelmetlenül fészkelődni kezdett az ágyon. A haja most szoros kontyban volt összefogva a feje tetején, és így fiatalabbnak tűnt, mint amikor legutóbb láttam. Egyáltalán nem tűnt sem gonosznak, sem maffiózónak.

- A kórház, és az oda besétáló emberek a munkám. Nekem az a feladatom, hogy a múltjukat, meg magánéletüket figyelmen kívül hagyva, mindent megtegyek a gyógyulásuk érdekében. De amikor onnan kilépek, akkor csak Nora Jones vagyok, aki nem tartana ott ahol, ha nincs Gabriel. Javier nekem olyan, mintha a kisöcsém lenne. A családom. És a család felülír minden szabályt. – Nora alig hallhatóan felnevetett. – Nem várom el tőled, hogy ezt megértsd. De Javier nem rossz ember. Soha, de soha nem ártana olyannak, aki nem szolgál rá.

- Szóval különválasztod a munkádat, és a családot? – kérdeztem tőle.

- Valahogy úgy. Olyan ez, mint egy kettős élet, és ezt egyáltalán nem könnyű szinten tartani. Nézz körül, szerinted miért nincs egyikünknek sem normális párkapcsolata? – csalódottan megvonta a vállát. – Te vagy rá az élő példa, mi történik akkor, ha egy átlagos ember belekeveredik ebbe az egészbe. De te a körülményekhez képest jól kezeled.

- Jól kezelem? Épp most volt egy kisebb idegösszeroppanásom. – ráztam meg a fejemet.

Nora kedélyesen nevetni kezdett.

- A szemed láttára halt meg egy ember. Természetes, hogy sokkot kaptál, de azért az elég messze van az idegösszeroppanástól.

- És mi van a többiekkel? Ők jól vannak? – hirtelen a takaróra kaptam a tekintetem, mert rájöttem, hogy Isabella tulajdonképpen vállalta volna, hogy lelöveti magát, csakhogy engem megvédjen, én meg egész eddig el voltam foglalva a saját lelki megrázkódtatásaimmal.

- Semmi bajuk. Csak lelkileg viselte meg őket is az egész, nagyon aggódtak érted.

- Sajnálom. – csuklott el a hangom.

- Ugyan mit?

- Nem akartam senkit sem megijeszteni.

- Kiheverik, ne izgulj emiatt. Csak idd meg a teát, aztán aludj egyet, és holnapra majd más fényben látod a dolgokat. – Nora lassan felém nyúlt, és közelebb húzta hozzám a takarót, úgyhogy kinyújtottam ismét a lábaimat, hogy bebújjak alá. – Holnap reggel még munka előtt beugrom, és rád nézek, rendben van?

- Rendben. Köszönöm. – bólintottam. Figyeltem, ahogy a nő feláll, és halvány mosollyal az arcán összeszedegeti a holmijait, amikkel megvizsgált. Tulajdonképpen jól esett a gondoskodása. Anyára emlékeztetett, aki mindig így sündörgött körülöttem, valahányszor beteg voltam.

Hirtelen nagyon hiányozni kezdett.

- Majd holnap, szívem! Pihennie kell. – az ajtó irányába kaptam a fejem, mert ameddig elkalandoztam, Nora közben távozni készült, valaki pedig minden áron be szeretett volna jönni hozzám.

- Jó, de csak egy pillanatra. Légyszi! Látnom kell, hogy jól van.

- Semmi baj, engedd be! – szóltam oda neki, mire Lunának több sem kellett, olyan lendülettel nyomakodott be Nora mellett a szobába, hogy majdnem feldöntötte őt. Szerencsére már elővigyázatos voltam, és épp időben tettem le a kezemből a bögrét, még azelőtt, hogy Luna remegve a nyakam köré vetette magát. Ettől persze hátra zuhantunk mindketten, én pedig jól az ágykeret vasrácsába vágtam a fejem.

A koppanásra Luna ijedten húzódott el tőlem.

- Úristen, ne haragudj! Jól vagy? Úgy aggódtam, rohantam haza, ahogy csak tudtam, amikor hallottam Romantől, hogy mi történt. – hevesen magyarázott, és a fejemet tapogatta, mintha csak azt akarta volna kideríteni, hogy a helyén van-e még.

- Oké, nyugi! Kezdek aggódni, hogyha nem veszel levegőt, megfulladsz. – mondtam neki, de ekkor már rázkódtam a nevetéstől.

- Ne röhögj ki! Tényleg aggódtam.

- Tudom, de itt vagyok, és élek. Pontosabban éltem, ameddig meg nem próbáltad betörni a fejem. – vigyorogtam rá, aztán ezúttal hagytam, hogy addig öleljen magához, ameddig jól esik neki. Pár perccel később aztán elhúzódott tőlem, de ekkor már valami egészen más volt az arcára írva. Harag.

- Én komolyan megölöm Javiert! Mégis hogy hagyhatott magadra, amikor tisztában volt vele, hogy Mason Deeks itt van a házban?

- Igazából semmi baj nem lett volna... – sütöttem le a szemem. – Én szabadítottam ki.

Lunát úgy tűnt nem lepte meg az információ.

- Igen, mert te egy jó ember vagy, Jennifer, és tudod, mit csinálnak a jó emberek?

- Hülyeséget?

- Öhm, oké... tény hogy hülyeség volt kiengedni egy hidegvérű gyilkosnak az első számú emberét, de neked ezt mégis honnan kellett volna tudnod? Te csak azt tetted, amit helyesnek láttál. Az egész Javier hibája, mert megint seggfej volt.

Szívem szerint rávágtam volna, hogy nem Javier tehetett róla, de valami csomót kötött a nyelvemre, és nem engedte, hogy a védelmembe vegyem. A teámért nyúltam, és inkább belekortyoltam, hogy ne kelljen erre mondanom semmit. Meglepően finom volt, ahhoz képest, hogy már kihűlt.

- Isabella megmentette az életemet. – mondtam neki, terelve a témát Javierről, aki tényleg egy seggfej volt.

- Persze, hogy megmentette, fontos vagy neki, ahogy nekem is és mindenki másnak a csapatból. – Luna élénkzöld szemei hatalmasra tágultak.

- Lucasnak nem.

- Jó, őt még puhítani kell. De titkon kedvel téged. – lökött meg játékosan a vállával. – Ahogy a seggfej bátyám is, aki miatt megtörtént ez az egész, és haragszom is rá érte, de egész délután a szobád előtt mászkált.

- Tudom. – feleltem. – Nora mondta.

Az igazság az volt, hogy szívem szerint engedtem volna, hogy bejöjjön a szobámba, magához szorítson, és azt mondja, minden rendben lesz. De most a józan eszem háttérbe szorította a szívem vad kalapálását. Az eszem pedig nagyon is haragudott rá, és hibáztatta őt.

- Én megértem, ha ezek után látni sem akarod. Vagy esetleg úgy döntesz, hogy csomagolsz, és hazamész. A helyedben én is ezt tenném. – Luna bánatosan elpillantott az ajtó irányába, hogy ne lássam, amint egy könnycsepp végiggurul az arcán. Ennek láttára engem is elemésztő szomorúság fogott el. – Javier tökéletesen ért hozzá, hogy üldözzön el mindenkit az életéből, aki mellett nem kell folyton álarcot viselnie, és önmaga lehet.

Meglepetten nyeltem egyet.

- Miből gondolod, hogy én...? Hogy én és Javier...

- Nem vagyok vak, abból. Csak azért mert a bátyám nem bízik meg bennem, és mert túlságosan félt attól, hogy önálló döntéseket hozhassak, még látok, hallok, és tudok dolgokat. És azt látom, hogy te kihozol belőle valamit, aminek a hatására kevésbé viselkedik akaratos seggarc módjára. De most elmész, ugye?

Jó mélyet sóhajtottam. Nem akartam Luna szemébe hazudni.

- Én mindenképpen elmegyek innen. Nem ide tartozom, ezt te is tudod. Kivárom, ameddig ennek a Barnes fickónak nem lesz már prioritás az én elrablásom, aztán visszamegyek, és megpróbálom helyrehozni az életemet. Ha még egyáltalán létezik.

- Érthető. – nyelt a lány nagyot.

- De ez mit sem változtat azon, ahogy érzek. Nem muszáj nekünk rosszban lennünk, csak mert már nem lakom itt. – pillantottam előbb a szobára, majd Lunára. – Meglátogathatsz. Bármikor. Jó, a lakásom nem olyan szép, mint ez a ház, de a legjobb barátnőmet Summert, szerintem imádnád. Épp olyan őrült, mint te.

- Hé! – kiáltott fel Luna tettetett felháborodással, aztán az első keze ügyébe kerülő párnával gyengéden vállon csapott. – Ez pusztán csak gyakorlatiasság.

- Hogy kimászol az ablakodon, kockáztatva, hogy leess, és kitörd a nyakad? – sandítottam rá.

- Tizennégy éves korom óta csinálom. Akkora tapasztalatom van benne, hogy már ha akarnék, sem tudnék kiesni.

Mindketten nevetni kezdtünk. Örültem neki, hogy az előbbi elég depresszív jellegű beszélgetésünket sikerült egy vidámabb irányba terelni. Rám is rám fért egy kis jókedv azok után, ami történt.

- És ezt azért csinálod, hogy bosszantsd Javiert, vagy egyéb oka is van?

- Mikor melyik. – vonta meg kacagva a vállát. – Sokszor csak azért teszem, mert ő megtiltja nekem. Mostanában inkább más valaki az oka.

- Valaki?

- Tessék? – kapta rám Luna riadtan a tekintetét, mintha csak épp egy államtitkot árult volna el. Ezt viszont már nem magyarázta ki. Lebukott.

- Azt mondtad, valaki. Halljam, ki az!

- Nem, azt mondtam, valami.

- Határozottan valakit mondtál, úgyhogy hagyd ezt a süketelést, és mesélj! – izgatottan fészkelődni kezdtem a helyemen, végül pedig úgy döntöttem, hogy törökülésben helyezkedek el a lány előtt, aki nagyon is zavarban volt. Mindenfele nézett, csak rám nem.

- Oké, tényleg találkoztam valakivel. – vallotta be végül, és most már határozottan fülig vörösödött. Annyira cuki volt, hogy muszáj volt rajta nevetnem.

- És? Ő a szőke herceg fehér lovon?

- Épp az ellenkezője. Magas, izmos, kedves, előzékeny, és nagyon nem lenne szabad találkozgatnom vele, meg neki sem velem, de azt hiszem, mindketten szeretünk a tűzzel játszani. – mondta.

- Annál is jobban, minthogy kiszökdösöl Javier határozott tiltása ellenére? – ráncoltam a homlokomat. – Mi lehet ennél nagyobb kockázat?

- Sokan rossz embernek gondolják. Pedig nem az, csak ő sem tehet az életkörülményeiről.

Mélyen felsóhajtottam, mert belegondoltam abba, amit Luna mondott. Most talán én sem lennék itt, ha az öcsém még mindig élne, mert akkor Barnes nem vadászna rám. Sok minden egészen másképp lenne.

- Vagyunk így ezzel páran. – mondtam végül. – Viszont ha komolyra fordul, akkor be kell mutatnod nekem.

- Megígérem. – rázta meg Luna a fejét, a szemei vadul csillogtak. – De csak akkor, ha nem buktatsz le a bátyám előtt.

- Soha nem tennék ilyet.

- Kisujjeskü? – nyújtotta felém az ujját, én pedig nevetve elkaptam, és egymásba kulcsoltuk.

- Kisujjeskü.

Mindketten nevetésben törtünk ki, mert ez az eskü többről szólt annál, minthogy bemutatja-e nekem a srácot, vagy sem. Egyfajta bizalmi köteléket is jelentett köztünk, ami egyet jelentett azzal, hogy Luna hivatalosan is megbízott bennem, én pedig nem tudtam nem a barátomként szeretni őt, függetlenül attól, hogy a bátyja tényleg egy idióta volt, és mellé még emberrabló is. De erről Luna a legkevésbé sem tehetett.

Az ezt követő óráink így teltek. Nevettünk, titkokat osztottunk meg egymással – én például azt, hogy életem egyik nagy szabályszegése az volt, amikor az Charlie-val üveggolyót loptunk egy árustól a piacon, és iszonyatosan büszkék voltunk rá, hogy anya soha nem jött rá – nosztalgiáztunk, a teám közben kihűlt, a hasam a sok nevetéstől megfájdult, és már nem gondoltam a délután történtekre. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig beszélgettünk így, de elég sokáig ahhoz, hogy végül elnyomjon az álom.

Másnap reggel, amikor felébredtem, Luna már nem volt a szobámban. A nap élesen világított be az ablakon át, a gyomrom pedig egy erőteljes morranással jelezte, hogy tegnap délután óta gyakorlatilag egy falatot sem ettem, úgyhogy kimásztam az ágyból, felöltöztem, és tíz perccel később már robogtam is lefele, egyenesen a konyha irányába. Bíztam benne, hogy egyedül leszek, mert nem volt kedvem senki társaságához, de ez csak ábránd maradt, ugyanis ahogy beléptem a konyhába, megpillantottam Lucast. Az asztalnál üldögélt, és a laptopja képernyőjét bámulta. Az arca komoly volt, valamin nagyon dolgozott, én pedig nem akartam megzavarni.

- Jó reggelt! – köszöntem oda neki a lehető legkedvesebben, bár nem reménykedtem benne, hogy visszaköszön.

- Jó reggelt! – elemelte a tekintetét a laptopról, és egyenesen rám meredt. – Látom, összeszedted magad.

- Nem sok választásom volt. Az élet megy tovább, ugyebár... Ha egész nap a szobámban kattogok azon, ami történt, az akkor sem változtat a tényen, hogy tegnap meghalt valaki. – nyeltem nagyot, mert a gombóc visszatért a torkomba, és újra azokat a szörnyű képeket láttam magam előtt, ahogy Mason feje körül egyre nagyobb vértócsa keletkezik.

- Megérdemelte. – vágta rá Lucas mindenféle együttérzést mellőzve. – Deeks egy szemétláda volt.

- Értem. Szóval ez csak ennyi?

- Mármint mi? – vonta össze a szemöldökét, miközben én leültem a vele szemben lévő székre.

- Ennyire könyörtelen lennél? Megérdemelte, amit kapott, és megyünk tovább? Hiszen ő is egy ember volt.

Lucas alig hallhatóan felnevetett.

- Biztos, hogy jó helyen vagy te? Nem épp egy apácazárdában kellene most lenned?

- Marha vicces. – forgattam meg a szemem. – De szerintem te akkor sem vagy ennyire könyörtelen, csak ezt a látszatot akarod fenntartani.

- Mesterlövész vagyok, Jennifer... - csukta le a laptopja tetejét, majd szenvtelen tekintettel hátradőlt a széken. – Ez a munkám, ehhez értek a legjobban. Leszedem azokat, akik útban vannak. Mason Deeks útban volt. De kétlem, hogy ez pont neked ne tűnt volna fel.

- Nem tudom pontosan mit ártott személyesen nektek, és nem is vagyok rá kíváncsi. Viszont a hozzá hasonló embereket börtönbe szokták zárni, nem pedig hidegvérrel meggyilkolni. – folytattam, mert ki akartam csikarni az előttem ülő, rezzenéstelen arcú srácból az együttérzést. – Komolyan nincs egy fikarcnyi bűntudatod sem?

Lucas ezúttal is csak nevetett, de most minden keserűség ott volt abban a nevetésben. Talán elértem a célom. Elfordította a fejét rólam.

- Ha így élsz, nem lehet bűntudatod, különben előbb vagy utóbb beleőrülsz. Az érzelem az egy olyan luxus, amit nem engedhetsz meg magadnak, ha túl akarod élni.

- Miért?

- Mert elgyengít, és nem gondolkodsz tisztán. – Lucas rám nézett, aztán komoly tekintettel áthajolt az asztalon. – Tudod, hogy tegnap miért lőttem le Deekset gondolkodás nélkül? Nehogy azt hidd, hogy egy percig is érdekeltél te, vagy a nyomorult életed, amit a saját hülyeséged miatt kockáztattál.

- Nem is vártam el... – morogtam, de aztán vártam, hogy folytassa.

- Azért lőttem, mert Javier az ajtóban állt, készen arra, hogy kinyírassa magát. Miattad. Valamilyen különös oknál fogva ragaszkodik hozzád, sőt, ha engem kérdezel, kezd beléd szeretni, és ez nincs jó hatással a józan ítélőképességére.

- Hogy belém szeretni? – nyitottam tágra a szemem, a szívem pedig vad kalimpálásba kezdett. Oké, ott volt köztünk a múlt éjszaka, de mindaz semmivé vált abban a pillanatban, ahogy Javierből a szemem láttára hunyt ki a felém táplált bizalom. Az, ahogy akkor a lépcsőn állva rám nézett, fájón keserű volt, pedig nem én engedtem be a házba egy FBI-ost, és pont hogy én voltam az, aki mindent megtett annak érdekében, hogy Jane Willow ügynök ne találjon rá. Egyetlen egy döntéssel romba döntöttem az életemet, a karrieremet, a munkámat. Nekiadtam magam. A szívemet.

A ház falai között biztonságban voltam. Barnes elől legfőképpen, de ameddig itt voltam, nem kellett szembe néznem azzal a ténnyel, hogy az addigi életem semmivé vált. Hiszen ha keres az FBI, ráadásul Louisiana állam legrettegettebb maffiózója miatt, akkor ezer százalék, hogy arról már az egyetem is tud, és csak akkor van mázlim, ha még anya nem tudja. Menten szívrohamot kapna, ebben biztos vagyok.

Lucas fújtatva felnyitotta ismét a laptopja tetejét.

- Akarod tudni, min dolgozok?

- Ööö, nem vagyok benne biztos... – meredtem rá értetlenül, de Lucas természetesen meg sem hallott. A kérdésére nem igazán várt választ.

- Amióta csak itt vagy, Ryan meg én kismillió aktát meg régi ügyet néztünk át azért, mert Javier megígérte neked, hogy kideríti, mi történt az öcséddel.

Meglepetten pislogtam rá, mert bár Javier tényleg megígérte, nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire komolyan veszi. Ez egy újabb dolog volt, ami elnyomta az irányába érzett dühömet. A fenébe!

- Ezt nem tudtam.

- Sejtettem. – felelte. – Nem szokott elbüszkélkedni a jó tulajdonságaival, mert mint mondtam, az érzelmek kimutatása gyengeség, és ha ezt bárki kiszagolja... – Lucas nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis Javier aggodalmas hangja szakította félbe. Emlegetett szamár!

- Ti meg mit csináltok itt?

Megfordultam a széken, hogy a hang tulajdonosára nézhessek. Javier az ajtóban állt, egy fekete kapucnis pulóverben, így a kapucni alól csak az élénkzöld szemeit láttam. A tekintete aggódó volt, valamint látszott rajta, hogy nem sokat aludt az éjszaka. A szívem azt súgta – üvöltötte –, hogy menjek oda hozzá, öleljem át, és biztosítsam róla, hogy nincs semmi bajom. Az eszem viszont csendre intett.

- Én dolgozok, Jennifer meg lejött, és azóta be sem áll a szája. – vágta rá Lucas, mire csak egy gúnyos nyelvöltés volt a válaszom.

- Pihenned kellene. – szegezte Javier nekem a mondatot, ellentmondást nem tűrő hangon.

- Hiszen pihenek, nem látod? – mutattam a székre.

- Úgy értem, fent a szobádban. Az ágyadban. Nora hamarosan itt lesz, azt mondta reggel beugrik. Na, gyere! – lépett felém, de én azonnal elhúzódtam. Akármit is éreztem iránta, nem mondhatta meg mit tegyek, és igen is azt akartam, hogy tudja, amit Masonnel tett, az nem helyes.

- Semmi bajom, Javier. Nem a lábam tört el, és nem is végstádiumú veserákom van, hogy egész nap az ágyban kelljen feküdnöm. Jól vagyok.

- Na, jól van... – Lucas morcosan állt fel az asztaltól, a laptopján a hóna alá csapta. – Én ebben a szerelmi civakodásban nem kívánok részt venni, és dolgozni sem tudok így. További jó szórakozást! – intett felénk, aztán elsétált mellettem, magamra hagyva Javierrel, aki még mindig úgy meredt rám, mintha minimum a halálból jöttem volna vissza.

- Én csak aggódom érted. – sütötte le Javier a szemét. A padló érdekesebbnek bizonyult.

- Értem, vagy azért, hogy amint kiteszem innen a lábam, futok az FBI-hoz? – vágtam vissza, és noha tudtam, hogy kegyetlen vagyok, mégis muszáj volt ez kimondanom.

- Ezt nézed ki belőlem?

- Nem tudom, hogy mit nézzek ki belőled, tudod? Emberrablás, komolyan? Aztán meg Lucas mindenféle bűntudat nélkül agyonlőtte. – keltem ki magamból, aminek az lett a vége, hogy ahogy felálltam, a szék majdnem felborult. Éreztem, hogy ismételten szép kis veszekedésnek nézünk elébe...

- Lucas...

- Tudom miért tette. – vágtam Javier szavába. – Bármennyire hihetetlen, értem. Értelek. És hálás vagyok neki is, meg neked is, amiért megmentettétek az életemet, mert én voltam a felelőtlen hülye, aki túl jót feltételezett egy vadidegenről. De azt, valahogy nehezen nyelem le, hogy ezek után sem bízol meg bennem, hiszen végig őszinte voltam veled. Elmondtam, miért vagyok itt, és hogy miért akartam itt lenni a legelején. Ha akarnám, sem tudnám titkolni, mert nagyon rossz beépített ember lennék, nagyon rossz színész, és nagyon rossz zsaru is. Ezutóbbi legalább időben kiderült. – félre pillantottam, ahogy az érzéseim a felszínre törtek.

Javier villámgyorsan szelte át a köztünk lévő alig egy métert, majd az arcomat a két hatalmas tenyere közé fogta. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy most már láttam a kapucni alatt az egész arcát, ami megviseltebb volt, mint korábban gondoltam. Norának igaza volt, Javier valószínűleg egész éjszaka semmit nem aludt.

- Bízom benned, Jennifer... Az, ami tegnap történt nem a te hibád volt, csupán annyi a bűnöd, hogy túl jó ember vagy. Túl jó hozzám. – Javier hangja elcsuklott, majd úgy rántotta el tőlem a karjait, mintha megégettem volna. A torkom kiszáradt, és máris megbántam, hogy pár perccel ezelőtt szándékosan meg akartam őt sebezni. Hiányzott az érintése. Nagyon is.

- Tegnap meg is halhattál volna miattam. – léptem utána. – Lucas elmondta.

- Nem szándékos volt. Isabella elhajolt, de valóban, ha nincs Lucas, nekem már nem lett volna időm félreugrani.

- Tudom, és köszönöm! – Javier elé álltam – egészen közel hozzá –, és ezúttal én voltam az, aki a nyaka köré fonta a karját. Abban a pillanatban, ahogy alig egy centi választotta csak el az arcunkat egymástól, megnyugodtam. Megnyugodtam, és belém vágott a felismerés, hogy olyan sok idő óta először, mellette biztonságban érzem magamat. Hogy ez mit is jelentett pontosan, abba egyelőre féltem belegondolni.

- Tényleg pihenned kellene még. Komolyan mondtam. – a kezeim után nyúlt, és eltolt engem magától, mit sem törődve azzal, hogy kis híján épp most vallottam neki szerelmet.

Na, jó, azért ez így túlzás volt, hiszen nem mondtam neki semmit, de az, hogy a szívem olyan vadul vert a mellkason belsejében, hogy majd kirobbant a helyéről, sokat elárult. Csakhogy ő ebből semmit nem vett észre, ugyanis épp azzal volt elfoglalva, hogy ellökjön magától. Megint.

- Szóval akkor ezt játsszuk? – kérdeztem.

- Mit?

- Hogy amint túl közel érzel magadhoz, ellöksz.

Javier élénkzöld szemeiben olyan fájdalom villant fel, amit soha nem láttam még korábban. Elsétált mellettem, és háttal nekem a konyhapultra támaszkodott.

- Lunának azt mondtam, amikor idejöttél, hogy ne engedjen közel magához, mert kurvára fájni fog, amikor majd kisétálsz az ajtón. – mondta, még mindig nekem háttal. – Úgy tűnik, a húgom ezt sokkal jobban kezeli, mint én.

- Javier... Nézz rám, kérlek! – kértem lágyan, miközben követtem őt, és közvetlenül mögötte álltam meg. Bármit megadtam volna azért, hogy ne szomorúnak lássam. Lucasnak nem volt igaza. Az érzelmek nem gyengítenek, hanem ellenkezőleg. Az tesz erőssé egy embert, ha ki meri mutatni, akkor is ha fáj. – Nem megyek sehová.

- Nem, mert Barnes rád vadászik. De ha majd nem fog... - Javier végre megfordult, nekem meg több sem kellett. Lábujjhegyre ágaskodva magamhoz húztam őt, és megcsókoltam, amivel végre elértem a célom. Javier többé már nem akart ellökni magától, csak lágyan magához húzott, én pedig úgy simultam bele az ölelésébe, mintha egész életemben ez a hely lett volna, amire vártam, és most végre megérkeztem.

- Akkor sem megyek sehová. – suttogtam az ajkára, és ezúttal tisztában voltam vele, hogy akármi is történik, ez így marad.