Javier

az okos ember a saját hibájából tanul

- Hah! Nyertem!

- Persze, mert csalsz! Valld be, arrébb tetted a feketét! – Lucas vadul artikulálva magyarázott Isabellának a biliárdasztal mellett. Rosszabbak voltak, mint két kisgyerek.

- Mégis mikor tettem volna arrébb? Végig itt voltál.

Megtekertem a fejemet, aztán intettem Allennek, hogy menjünk hátra az irodámba. Muszáj volt kiszabadulnom otthonról, ahol nem olyan rég pattanásig feszült a helyzet, úgyhogy a legjobb ötletnek azt találtam, ha átjövünk a Rexbe.

A Rex még az apámé volt, ő pénzmosásra használta, és akkor még nem is így hívták. Én inkább csak szerettem volna egy klubot, ami mindennek a központja és ahol minden látok, meg hallok. Odabiccentettem Travisnek, a csaposnak, amikor elhaladtam közvetlenül mellette, aztán kinyitottam Allen előtt az ajtót, ő pedig készségesen besétált rajta.

- Ez a hely sokat változott Gabriel óta. – jegyezte meg, mutatóujját lassan végighúzta az ajtó mellett álló egyik polcon. – Csendesebb.

- Mert délelőtt tíz óra van. – mordultam rá, majd az asztalhoz sétáltam, és leültem a kicsit sem kényelmes székre, aminek a fém lába megcsikordult a súlyom alatt. – De komolyan a múltról akarsz merengeni, vagy beszélünk arról, ami az előbb a házban történt?

- Nem hibáztathatsz, Javier! Ha emiatt a nő miatt megütöd a bokádat, mind megütjük. Elfelejtetted?

Allen arca elsötétült.

- Én a kezemben tartom a dolgokat. De ahogy látom, te nem.

- Ezt meg hogy értsem?

Lassan az asztalra pakoltam a lábaimat.

- A te felelősséged, hogy Willow ne találjon semmit. Akkor meg hogy létezhet az, hogy megkörnyékezte Jennifert, meg azt a kölyköt?

- Legyek állandóan a sarkában, vagy hogy képzelted? – Allen dühösen széttárta a karját.

- Igen, Allen! Legyél állandóan a sarkában, vagy bánom is én, mit csinálsz vele, de intézd el, hogy ne szaglásszon körülöttünk! Jennifer miatt meg ne izgasd magad, én őt intézem. – feleltem kurtán, majd elpillantottam Allenről az ellenkező irányba.

Csak egy valami járt a fejemben. Jennifer dühös tekintete, meg a csalódottsága, amit én megint teljesen rosszul reagáltam le. Egész egyszerűen megőrjített ez a nő, és nem volt rá receptem, hogy mit csináljak vele. Felkavart körülöttem mindent.

- Intézed, mi?

Felsóhajtottam. Nem akartam Jenniferről beszélni, főleg nem Allennel.

- Ejtsük a témát. – lassan felálltam. – Megtudtál valamit az ismeretlenről?

- Lefuttattam egy keresést az adatbázisban, és több mint valószínű, hogy a pulóver egy olasz egyetemi csapatnak a címerét viseli. Egy pillanat, mindjárt mondom. – Allen a tabletéért nyúlt, és vadul elkezdett kutakodni benne.

- Università di Giurisprudenza di Palermo. – fordultam a férfi felé, mire Allen úgy nézett rám, mintha három fejem nőtt volna. – Vagy valami ilyesmi. Nem biztos, hogy jól ejtettem ki.

- Ezt meg honnan tudod?

- Időközben mi is megtaláltuk. – válaszoltam, szándékosan kihagyva Jennifer érdemét a sztoriból. Allen így is fújt rá, nem akartam mégjobban szítani a feszültséget. – Már csak az a kérdés, hogy ki ő, és miért vadászik rám.

Allen tüdejéből a mondatom hatására akkora sóhaj szakadt ki, hogy talán még kint a többiek is hallották. Gondterhelt, tudok valamit amit te nem sóhaj.

- Találtunk a kocsidban Roderick holtteste mellett egy DNS mintát.

- És? – ráncoltam össze a homlokom. – Több mint valószínű, hogy az enyém, mivel az én kocsim volt.

- Nem a tied, és nem is Roderick-é. – Allen még mindig a kezében pihenő tablet képernyőjét figyelte, és bár azt hittem, folytatni fogja a mondatot, inkább csendben maradt.

- Allen, az ég szerelmére, mondd már! Köze van ennek az ismeretlen valakinek Barneshoz? Ő bérelte fel, vagy sem?

- Ó, nagyon is köze van. – bólintott. – Lefuttattam a mintát, és szerencsére volt találat. 2019-ben előállították Palermoban, mert papírok nélkül vezetett, és mint kiderült, az ottani, európai törvények szerint egyáltalán nem is vezethetett volna, mert még nem múlt el tizenhét. Tessék. Carlos Barnes, személyesen. A kocsitolvajod.

Allen ekkor fogta, és a kezembe nyomta a tabletet, ahol egy nálam jóval fiatalabb srác képe volt megnyitva. A kép elkészültekor még csak tizenhat volt, és annyira ártatlannak tűnt, hogy senki ki sem nézte volna belőle, hogy pár éven belül majd kocsit lop és embert öl, mindezt az apja parancsára. Sötét haja, meg hasonló árnyalatú, mélyen ülő barna szeme volt, és minél tovább néztem a képet, annál inkább meg voltam győződve róla, hogy őt már láttam korábban valahol.

- Barnes mindenkiből képes szörnyeteget csinálni, még a saját fiából is. – böktem ki végül csak ennyit, aztán visszaadtam Allen-nek a tabletet.

Allen megvonta a vállát.

- Talált valakit, aki elvégzi helyette a piszkos munkát, ameddig ő ölbe tett kézzel a pénzét számolgatja. De vigyázz vele, Javier! Barnes már lehet, hogy nem a legveszélyesebb alvilági figura, na de ez a srác... Egyszer már majdnem sikerült neki megölnie, és kétlem, hogy ennyivel feladta. Roderick megölését is rád akarta kenni.

- De hibázott. – vágtam rá. – Lehet, hogy Barnes fia, és nem kétlem, hogy hasonló jellem, mint az apja, de még kezdő. Ez lesz majd a veszte.

- Én csak azt mondom, hogy légy éber, és ne hagyd, hogy Jennifer elvonja a figyelmedet arról, ami fontos.

- Na, már megint itt tartunk... - morogva megkerültem az asztalt, és az ajtónak háttal álltam meg. A telefonom csipogni kezdett a zsebemben.

- Igen, mert úgy érzem, hogy vele kapcsolatban nem gondolkodsz tisztán. Tudod jól, hogy soha nem érdekeltek a nőügyeid, de ha most ebbe a lányba beleszeretsz... Nem teheted.

Hevesen megráztam a fejem. Allen egyszerűen őrültségeket beszélt, és már épp szólásra nyitottam a számat, hogy ellenkezzek, ám ekkor mindenféle kopogás nélkül kivágódott az iroda ajtaja, és Isabella jelent meg előttem.

- Mondd, te nem hallod a telefonodat? – kért számon rögtön, és még mindig a zsebemben visító készülék felé bökött.

- De hallom Isabella, viszont egy megbeszélés közepén vagyunk, ha nem tűnt volna fel. Mi olyan fontos?

- A kamerák.

- Érthetőbben? – meredtem rá, miközben azért feloldottam a telefonom kijelzőjét, hogy rápillantsak.

- Nyitva az alagsori folyosó ajtaja. Jennifer több mint valószínű, hogy rohadt nagy bajban van. – Isabella az ajtót markolva nézett rám, én pedig éreztem, hogy meghűl az ereimben a vér. Deeks még mindig odalent volt, a székhez kötözve. – Szóval, megmozdulnál végre? Gyerünk!

- Várjatok egy percet, miről van szó? – vágott közbe Allen.

- Röviden, tömören elhoztuk Mason Deekset, hogy hátha ki tudjuk belőle szedni mit akar elérni Barnes, és az sem lett volna baj, ha elcsiripeli, hogy miért kell neki Jennifer. De nem mondott semmit természetesen, csak annyit, hogy Barnes fia a városban van, és épp Audrey-val kavar. – Isabella öklendezéshez hasonló hangot hallatott, közben pedig elkezdett engem az ajtó felé taszigálni.

Megforgattam a szemem.

- Lényegi információ.

- Oké srácok, Ryan a kocsiban vár, gyertek! – Lucas sétált felénk, és most először rajta is aggodalmat láttam, pedig ha Jenniferről volt szó, akkor az sem igazán izgatta volna, hogyha az állatkerti oroszlánok elé dobom, és azok felfalják. – A fémajtó is beriasztott.

- Kinyitotta? Jézusom! – Isabella megállt Ryan sötétzöld terepjárója előtt, és bepattant hátra, mialatt én az anyósülésre kényszerültem. De ebben az esetben teljesen mindegy volt ki vezet, csak érjünk oda, mielőtt Jennifernek valami baja esik.

- Persze, hogy kinyitotta, mert ez a csaj soha nem tud a seggén megmaradni. Ugye megmondtam én, hogy kurva rossz ötlet idehozni? – Lucas fortyogva csúszott be a hátsó ülésre, és odébb taszigálta Isabellát.

- Igen, te megmondtad. Köszönjünk Lucas, de ez most nem segít. – Ryan beindította a kocsit, én pedig hálásan néztem rá, mert bár tököm tele volt Lucas kéretlen megjegyzéseivel, nem lett volna idegrendszerem nekiállni vele vitatkozni. Kibámultam az ablakon, amikor a kocsi csikorogva elhagyta a Rex előtti parkolót, meg Allent, aki értetlenül álldogált ott, és valószínűleg egy büdös szót nem értett az egészből.

- Voy a matar Deeks.* – dühömben az előttem lévő műszerfalra csaptam, mire a kocsiban hirtelen csend támadt. Az általában mindig hatásos volt, ha felemeltem a hangomat, mert nem sűrűn tettem, így ha már eljutottam idáig, akkor annak nyomós oka volt, és mindenki tudta, hogy jobb, ha kussol. Majd öt perces néma csend után végül Isabella volt az első, aki megszólalt, de csak tájékoztatott minket, hogy már Roman is írt neki, és ő is úton van a hazafele.
Ez egy picit sem nyugtatott meg. Az alig tíz perces út egy örökkévalóságnak tűnt, és úgy éreztem, hogy minden másodperccel egyre közelebb kerülünk hozzá, hogy Jennifernek valami baja essen, vagy ami még rosszabb, Deeks magával vigye.

- Nem lesz semmi baja. Jennifer kemény csaj. – Isabella a vállamra csúsztatta a kezét, amikor a kocsi begördült az udvarba, és én legszívesebben berohantam volna, hogy puszta kézzel tépjem szét azt a rohadékot. De nem mozdultam, csak bólintottam.

- Kell egy terv. Addig senki nem megy sehova. – mondtam, aztán kiszálltam.

- Az előszobában vannak. – szólalt meg Ryan, és felém fordította a telefonját, amin látszott a benti kamerák képe. – Ez a rohadék valahonnan szerzett egy fegyvert.

Lucas is mellénk furakodott.

- Nem, nem. Ez így pont jó!

- Pont jó? – Isabella éles hangja találta el a dobhártyámat, ezért arrébb húztam a fejem. – Épp az ajtóban áll, ha bármelyikünk belép, lelövi.

- Igen, de az emeleti folyosóról én le tudom szedni.

- Luna szobájának az ablaka nyitva van. – sóhajtottam. Most az egyszer örültem neki, hogy a húgom nincs otthon, mert szokásához híven biztos voltam benne, hogy most is megszökött. – Azon át bejuthatsz.

Lucas bólintott, és már ott sem volt.

- Mi mit csináljunk? – szólalt meg Ryan is, a szemében aggodalom ült, és tudtam, hogy tőlem várja a választ.

- El kell hitetnünk vele, hogy besétáltunk a csapdájába. Ameddig ő az ajtóra koncentrál, nem veszi észre, hogy Lucas a háta mögött áll, és könnyen véget vethet a nyomorult életének.

- És ha ő előbb lő, minthogy Lucas le tudná szedni? – Ryan fejében megszólalt a vészcsengő, ami az én fejemben is ott vijjogott. Hogyha elcsesszük, talán meghalunk. Talán Jennifer is meghal, vagy megsérül.

Nem. Erre gondolni sem akartam.

- Akkor megszívtuk. De van jobb ötletetek? – nézett ránk Isabella, amolyan ne hisztizzetek már tekintettel, és mire bármit reagálhattam volna, elindult az ajtó felé. Visszarántani nem lett volna értelme, és nem is akartam. Nem volt jobb ötletem, kockáztatunk kellett.

Így hát szorosan Isabella mögött lépkedve elindultunk a bejárat irányába. A kezemben szorongattam a fegyveremet lövésre készen, amikor a lány kinyitotta az ajtót, és úgy kiabált bele a kísérteties csendbe, mint aki épp nem a saját halála felé sétál.

- Hahó, megjöttem! Jennifer, itthon vagy?

Ryannel összenéztünk egy pillanatra, amikor nem érkezett azonnal válasz, de aztán meghallottuk Jennifer vérfagyasztó sikítását. Isabellát akarta védeni.

- Ne! Isabella, ne!

Ám már késő volt. Isabella egyenesen a nyitott ajtóban állva, Mason elszánt tekintetével, és a pisztolya csövével nézett farkasszemet. A mellkasa fel-le emelkedett, lőni akart, de én tudtam, hogy semmi esélye sem lenne.

Mint egy lassított felvétel, úgy pörögtek le előttem az események. Deeks ujja a ravaszon, Isabella megfeszülő izmai, majd a dördülő lövés, ami elől a lány úgy hajol el, akár csak egy hajlékony légtornász.

Felemeltem a fegyveremet, hogy egyenesen Deeks szeme köze célozhassak vele, de ekkor meghallottam azt a lövést, ami megakadályozott ebben. Deeks tekintete megmerevedett, csak úgy, mint az egész teste. Láttam rajta, hogy pontosan jól tudja, mi történik vele. A halála előtti pár másodpercben eljutott az agyáig, hogy a tarkójába fúródott golyó, amit egyenesen Lucastól kapott, most a vesztét okozza.

Jennifer kétségbeesetten lehámozta a lassan elernyedő ujjait a hajáról, pont akkor, amikor Mason Deeks először térdre zuhant, aztán nem sokkal később, arccal előre elterült a padlón, és nem lélegzett, nem mozdult többet.

A lányra néztem, aki zihálva ült még mindig a padlón, mereven figyelte Deeks vérben ázó holttestét, és a rémület, meg a kétségbeesés kavargott benne. Több mint valószínű, hogy most látott életében először ennyire testközelből egy hullát, ami ráadásul a szeme láttára vált azzá.

- Jól vagytok? – kiabált le nekünk végül Lucas az emeletről, amivel megtörte a mindenkire rátelepedő, sokkból adódó csendet. – Bella?

- Élek! – kiabált fel neki a lány, majd amilyen gyorsan csak tudott, velem együtt Jenniferhez rohant. Elé guggolt, és megpróbálta felsegíteni a földről. – Jól vagy? Nem bántott?

- Jennifer, itt vagy? Hallasz minket? – óvatosan a könnyektől áztatott arcára tettem a kezem, szinte biztos voltam benne, hogy sokkot kapott. Nem is lett volna meglepő. Magam felé fordítottam őt, mert látni akartam az arcát meg a szemeit, amik ma reggel még annyi szeretetet sugároztak. Most azonban ennek nyoma sem volt. A félelemtől üresek voltak.

- Jobb lesz, ha hívom Nora-t. – Ryan mögöttünk állt, és bár már Deeksen nem lehetett segíteni, Jennifernek nagyon is elkelt az orvosi segítség.

- Fel tudsz állni? – Isabella ismét megpróbálkozott a felsegítésével, de Jennifer csak megrázta a fejét. Ennyi telt tőle.

- Hagyd, majd én felviszem. – feleltem, aztán Jennifer karjait a nyakam köré pakoltam, hogy kapaszkodjon belém. – Na, gyere nagylány! Fent az ágyadban majd kipihened ezt az egészet.

Jennifer szó nélkül a nyakamba fúrta a fejét, és bár a karjai csak gyengén fonódtak körém, könnyen fel tudtam kapni, majd az emelet irányába indultam vele. Nem akartam magára hagyni, bár nem voltam benne biztos, hogy azok után, ami történt, képes lenne-e pont az én közelemben megnyugodni. Nekem viszont szükségem volt rá. Nem sokon múlt, hogy őt is elveszítsem.

- Javier, ezzel itt mi legyen?

A lépcsősor tetején megálltam, és a vállam felett Ryanre néztem, aki épp Deeks mozdulatlan ujjai közül szedte ki a fegyverét.

- Nekem mindegy. Csak tüntessétek el.

* Meg fogom ölni Deekset.