Javier

a szabályok nem pont azért vannak, hogy megszegjük őket?

Rohadt ideges voltam reggel, amikor Allen felhívott, hogy jön. Nem arról volt szó, hogy ne tapadna már vér a kezemhez, vagy bármelyik emberem kezéhez, de ez az eset határozottan más volt. Ha én eltettem valaki láb alól annak minden esetben jó oka volt, és kínosan ügyeltem rá, hogy ne maradjon semmi nyoma. Most viszont valaki kontármunkát végzett, és az egészet a nyakamba akarta varrni. Ezt aligha hagyhattam szó nélkül, Allen pedig pontosan tudta, hogy miképpen mosdasson ki belőle.

Lassan húsz éve dolgozott a szövetségieknél. Persze ő is, mint a legtöbben egyszerű zsaruként kezdte, mert kellett egy ember, aki téglaként funkcionál, és belenyúlhat olyan dolgokba is, amikbe mások nem. Aztán ahogy egyre feljebb és feljebb lépdelt azon a raglétrán, egyszer csak azon kapta magát, hogy egy elismert FBI-ügynökké lépett elő, ez pedig ráhatást biztosított sokkal több dologra. Épp ezért volt ennyire mocskosul szar a mostani helyzet, mert ezúttal ő sem tudott sokkal többet nálam.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy ez kevés, Javier? Édes kevés. – nyúlt el a kanapén gondterhelten, és meglazította a nyakkendőjét.

- Persze, hogy az, de Oscar azt mondta, hogy van valaki más is. Ha a felvételen szereplő fickó ugyanaz, aki majdnem kinyírt, akkor ez az egyetlen nyom, ami elvezethet hozzá.

- Még ha meg is találom... Mire mész vele? Akárhonnan lehet ilyen pulóvere akárkinek, és ez még mindig nem bizonyítja, hogy ő az, aki a kocsidba rakta Roderick holttestét. – magyarázta, amitől csak még idegesebb lettem, mert tudtam, hogy igaza van.

Roderick Willis egy volt azon emberek listáján, akinek vérdíj volt a fején, és akit csak azért nem nyírtam ki, mert a szakma szégyene volt, és a fél életét a sitten töltötte a baleksága miatt. Ő volt az, aki kézzel lábbal kapálózott azért, hogy feljebb léphessen, így lényegében minden melóban benne volt, bármit elvállalt, amit persze ki is használtak. Naiv volt, hiszékeny és állítom, hogy egy törött lábú széknek magasabban volt az intelligenciaszintje, mint neki. Nekem is beleköpött egyszer a levesembe, és akkor Chicagóban mocskosul nagy mázlija volt, hogy el tudott menekülni, különben már évekkel ezelőtt halott lett volna, és akkor tényleg én lennék a felelős a haláláért, de így egészen más a helyzet. Semmi közöm nem volt hozzá, mégis valaki rám akarta verni.

- Jó, de más nyom aligha van. – sóhajtottam.

- Tulajdonképpen mi is ez? – Allen előrehajolt, és maga elé húzta a tabletet, amin a logó kinagyított képe volt, és amin egy hete görcsöltünk. Roman végignyálazott egy csomó céget, Isabella pedig körbekérdezett pár embert, akik talán hallottak vagy láttak ezt-azt, és netán felismerik a felvételen szereplő tagot, de mindketten zsákutcába futottak. Allen és a kapcsolatai voltak az utolsó mentsváram.

- Sok nem látszik belőle. Én madárnak tippelem. De rákereshetnél, talán van valami a rendszerben.

- Meglátom, mit tehetek. De nem ígérek semmit. Nem fogok hazudni neked fiam, baj van. Felsőbb körökben sejtik, hogy sok mocskos ügy el lett simítva, és vizsgálatot indítottak, ráadásul ideküldtek egy ügynököt Washingtonból. – dörzsölte meg Allen gondterhelten a homlokát. Nem egészen értettem, hogy ez mit is jelent pontosan, ezért megvontam a vállam.

- És?

- Kizárólag azért van itt, hogy téged megtaláljon, és bizonyítékot szerezzen ellened. Próbálom tévútra terelni, mert ha rájön, hogy benne vagyok, az egész szervezetet lebuktathatja, de ez a nő olyan, mint egy hiéna.

- Nő? – ráncoltam a homlokomat. Nem mintha alábecsültem volna a nőket, mert a saját embereim között is volt belőlük pár, és sokkal keményebbek tudtak lenni bármelyik férfinál. Inkább csak azért lepett meg, mert Allen szemében viszont láttam, hogy aggasztja a dolog.

- Jane Willow. Profi, és katonai múltja is van. Volt pár évig a haditengerészetnél, mielőtt ügynök lett, szóval érti a dolgát. – húzta el a száját gondterhelten.

- Na és aztán? Nem ő az első, aki nagy lendülettel beleugrott a feladatba, hogy elkapjon. Majd ő is elvérzik, vagy megunja. Az összes eddigi lemorzsolódott. – vigyorodtam el, elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy eddig akárhány zsaru vagy ügynök próbálta meg rám húzni a vizes lepedőt, még a közelembe sem jutottak. Ha valamit tanultam apám hibájából, az az volt, hogy mindig maradjak láthatatlan a sérthetetlenség érdekében. Nem hagytam elvarratlan szálakat, és hullákat sem.

- Igen, csak az a gond, hogy Willow megtalálta a rést a kapun.

- Milyen rést? – ráztam meg a fejem.

- Nála vannak a felvételek a meglövésed éjszakájáról. – magyarázta Allen, majd inkább visszatette az asztalra a tabletet. – Ugye tudod, hogy ez mit jelent?

A mellkasomat valami tompa érzés szorította el, amikor rájöttem, hogy mi – pontosabban ki – van rajtam kívül még azon a felvételen. Egészen eddig alaptalannak gondoltam Allen paranoiás és aggódó viselkedését, amit az érkezése óta tanúsított, de hirtelen megértettem, hogy a félelme minden, csak nem alaptalan.

- Jennifer... - leheltem magam elé, majd az előttem ülő, őszülő férfire néztem. Mélyen ülő, kék szemei idegesen villantak rám.

- Értem, hogy miért van szükség arra, hogy itt tartsd, de Willow már hozzád kötötte, és nem kell sok ahhoz sem, hogy rajta keresztül eljusson hozzád. Hozzánk. Tényleg megér ennyit ez a nő?

- Nem tudom miért, de Barnesnak fontos. – feleltem, mert sejtettem, hogy Allen hova akar kilyukadni. – Megtehette volna, de nem nyírta ki. Élve kell neki, és ameddig Jennifer itt van, nem mer pattogni.

Allen szigorú arckifejezéssel hátradőlt.

- Emlékszel mit mondtál nekem az apád halála után?

- Hogy elveszek Barnestól mindent, ami valaha fontos volt neki. – válaszoltam, és egy egészen kicsi ideig nem esett le, hogy tulajdonképpen mit akar ezzel, de aztán a valóság szó szerint fejbe kólintott. – Nem... Azt nem.

- Ugyan miért nem? Gondolj bele! Barnesnak fontos ez a nő, annyira, hogy amióta nálad van, nagy a csend a részéről. Nem tudom, hogy ez jót vagy rosszat jelent, de most kellene lesújtani rá. – tárta szét a karját, mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne, valakinek a megöléséről beszélgetni.

- Hidd el, hogy amint lehetőség adódik, Leroy Barnes megkapja azt, ami jár neki. – álltam fel idegesen, mert úgy éreztem, hogy egy percig sem tudok tovább nyugodt maradni. Pontosan egy hete követtem el életem legnagyobb hibáját. Miután megláttam Jennifert az irodámban, kezében azzal a rohadt mappával, eldurrant az agyam. Vette a bátorságot, kutakodott az irodámban, majd mindezek után, amikor épp lecsesztem volna, úgy megeredt a nyelve, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Alig ocsúdtam fel a tényből, hogy a kocsimat egy hullával a csomagtartójában húzták ki Mississippiből, erre még aggódhattam azon is, hogy Jennifer vajon mit keresett az aktáim között. Túl nagy volt köztünk a feszültség, minden értelemben. Egy órával később már azon kaptam magam, hogy a szobája ajtaja előtt állok készen arra, hogy beszéljünk, de amikor ajtót nyitott, és megláttam a nagy barna szemeit, a gyönyörű ajkát, meg a kerek arcát, egyszerűen nem voltam képes megálljt parancsolni magamnak. Megcsókoltam. Ő pedig visszacsókolt, mégpedig olyan szenvedéllyel, mintha mindig is erre vágyott volna. – De Jenniferhez nem nyúlhat senki.

- Mióta csinálsz te elvi kérdést egy túszból? – hirtelen Allen is felállt utánam, és értetlenül meredt rám. Sejtettem, hogy nem érti, ami azt illeti én sem igazán értettem. Csak azt tudtam, hogy vonzódok ehhez a nőhöz, és rajtam kívül senki nem érhet hozzá.

- Jennifer nem túsz, önszántából van itt. – vágtam rá, habár ez nem volt teljesen igaz, és ezt Allen is tudta.

- Azért van itt, mert félti a családját, meg a saját életét. Én ezt nem nevezném jókedvből meghozott önálló döntésnek, Javier. – rántotta meg a vállát, majd a telefonjára pillantott. – Most mennem kell. De ha megfogadsz tőlem egy atyai jó tanácsot, elintézed, hogy ne legyen útban. Igyekszem megfékezni Willow ügynököt, amennyire csak tudom, de ha Jenniferen keresztül eljut hozzád, onnantól már nem tudom garantálni egyikőtök biztonságát sem.

Bólintottam.

- Ne aggódj ezen Allen, tudom, hogy mit csinálok.

- Bízom benned, kölyök! – mosolygott rám a férfi kedvesen, aztán egy pillanatra megszorította a vállamat. – Ha találok valamit a titokzatos férfival kapcsolatban, majd hívlak. – mondta, majd elsietett, nekem pedig egy kisebbfajta kő esett le a szívemről, mert habár szerettem Allen társaságát, ez a beszélgetés több volt, mint kényelmetlen.

Természetesen mindent megtettem annak érdekében, hogy megvédjem a családomat, és a csapatomat, soha nem engedtem volna senkinek, hogy akár egy ujjal is hozzájuk érjen, mégis ez a helyzet egyszerre volt dühítő és idegőrlő. Gyűlöltem, hogy ez a fickó szellemként járt köztünk, és a pulcsija volt az egyetlen nyom hozzá, amin elindulhattam. Illetve talán még Barnes, de nem voltunk épp olyan viszonyban, hogy beszéltessem. De talán valamelyik embere...

- Ryan! – kocogtam le az alagsor lépcsőjén miután Allen elment. Az edzőteremben hangosan szólt a zene, így nem is hallott meg engem senki, egészen addig, ameddig be nem nyitottam. Isabella macskamozgással ugrált Lucas előtt, majd amikor Lucas figyelmét elvonta az ajtó nyitódása, a lány kihasználva ezt, egyenesen a földre vitte a megilletődött srácot, és nevetve a mellkasára ült.

- Hah, most megvagy!

- Ez nem ér, nem figyeltem! – rivallt rá Lucas, majd a puha szőnyegre lökte Isabellát, aki nemes egyszerűséggel elborult.

- Mizu? Jöttél, hogy elverjelek? – kiabált oda nekem Isabella a földön ülve, de csak nevetve megráztam a fejem. Mindketten tudtuk, hogy ellenem esélye sincs.

- Ma nem. Ryant keresem. Nincs itt?

- Nincs, Lawsonhoz ment, kiszedni belőle, hogy mit tud. Szerinte a rajtaütés is annak köszönhető, aki a felvételen van, és csak akkor tudhatta, hogy Ryan és az embereid ott vannak, ha előtte kifigyelte Lawson boltját. – Isabella felállt, és elém sétált. Az arca kipirult volt, a szemei pedig csillogtak.

- Jó ötlet. – feleltem, mert értettem Ryan gondolatmenetét, ugyanakkor már elveszítettem a reményt, hogy ez vezetni fog bármiféle eredményre. A Maxie's az a fajta hely volt, ahol az amúgy is szar közbiztonság miatt szükségtelen volt kamerákat felszerelni, mert még azelőtt ellopták őket, hogy kipakolták volna a boltot. Itt jöttünk mi a képbe. Igaz, a védelmünknek ára volt, de amelyik üzlethelyiségen rajta volt a kezünk, azt senki sem próbálta meg kirabolni. – Nem sok esélyt látok rá, hogy Lawson a hasznunkra lesz, de akár működhet is.

- Mit akartál Ryantől? Tudunk segíteni? – lépett ekkor Isabella mellé Lucas is, és hanyagul a lány vállán támasztotta meg a könyökét, amit Isa a legkevésbé sem díjazott. Szúrós pillantást vetett a srácra, de nem mozdult.

- Behozatni Barnes egyik emberét. – válaszoltam, mire mindkettejük arcára őszinte megdöbbenés ült ki.

- Minek? – rázta meg Isa a fejét.

- Mert akárki is ez a rohadék, a nyakamat merném rátenni, hogy Barnes tudja, hogy ki ő. Nos, ő nem fog mondani semmit, de valamelyik emberének talán megered a nyelve, ha kellő motivációt kap.

- Á, szóval ez a terv! Vihetek pár embert, elkaphatjuk Deeks-et. A New York-i balhé óta viszket a tenyerem, hogy a szart is kiverjem belőle. – sziszegte Lucas, és egy gonosz mosoly suhant végig az arcán. Megértettem az ingerültségét, mind ezt éreztük Mason Deeks iránt, aki könyékig benne volt abban a balhéban, ami végül apám vesztét okozta, és sajnos nem apám oldalán, pedig nála jobban senkiben nem bízott. Az életét is képes lett volna kérdés nélkül rábízni, ő azonban a leglehetetlenebb időpontban átállt Barnes oldalára, és onnantól kezdve az elsődleges pincsikutyája lett. Egészen két héttel ezelőttig, akkor ugyanis már egyszerű kidobóként ácsorgott előttünk, de az arcáról így sem olvadt le az az önelégült vigyor.

- Ő jó lehet, nem épp a hűség mintapéldánya. – morfondíroztam, ahogy azon is, hogy nem biztos, hogy Lucas a legmegfelelőbb ember erre a feladatra. Profi volt abban, amit csinált, de túlságosan heves, és tartottam tőle, hogy mire ideérne vele, a csávónak nem maradna egy ép csontja sem.

- Akkor mehetek? – kérdezte izgatottan, az egyik lábáról a másikra álldogálva. Úgy nézett ki, mint egy izgatott kiskutya, aki várja a jutalomfalatot.

- Igen, de vidd magaddal Isabellát. Ketten többre mentek. – feleltem, karba tett kézzel, szigorúan.

- Kösz, főnök! Akkor átöltözök, és a kocsinál várlak, Bella! – vigyorodott el Lucas, majd gyors léptekkel elhagyta a termet. Szinte éreztem a benne tomboló adrenalint, ahogy a kétszárnyú ajtó billegve bevágódott mögötte.

Isabella hitetlenkedve felnevetett.

- Figyelj rá, oké? – mondtam a lánynak. – Én akarom Deeks-ből kiszedni az infót, és az úgy nem megy, ha Lucas félholtan hozza ide.

- Nyugi, mire odaérünk, lehiggad. Csak túl régóta várja már ezt a pillanatot, ahogy én is.

- Megoldjátok ketten? Mert ha gondolod, odaküldhetem Ryant, amikor végzett a Maxie's-ben.

- Elfelejtetted kivel van dolgod, apukám? – tárta szét Isabella a karját, miközben felvont szemöldökkel végigpillantott saját magán. – Nem ma kezdtem, még szép, hogy megoldom!

Elnevettem magam.

Ha valaki maximálisan tudta, hogy mit csinál, akkor az Isabella volt. Nála összeszedettebb és higgadtabb embert még nem igazán láttam, annak ellenére, hogy elég sok minden szakadt mostanában a nyakába. Nem elég, hogy ő volt a villámhárító folyamatosan köztem meg a húgom között, még Jennifer felügyeletét is rábíztam, ugyanis azt gondoltam, hogy a lányok csak jobban kijönnek egymással. Nem tévedtem sokat szerencsére, Jennifer Isabellán, és Lunán kívül senki mást nem is engedett közel magához. Illetve azon az estén egy egészen kicsi ideig engem is, hiszen engedte, hogy megcsókoljam, megérintsem, magamhoz húzzam. De rá kellett jönnöm, hogy nem tehetem meg ezt vele. Nem vezérelhetnek az érzéseim, mert Jennifer nem egy olcsó ribanc a klubból. Az tisztán látszott a csókjából, meg a mozdulataiból, hogy van tapasztalata, de ő akkor sem az én világomhoz tartozott, és rettegtem tőle, hogyha engedek a vágyaimnak, bemocskolom őt.

- Én kérek elnézést! – emeltem meg védekezően a karomat.

- A feltételezés is sértő. – fonta karba Isabella a kezét, aztán ő is elnevette magát. – De figyelek, vigyázok, és Lucast is kordában tartom, megígérem! – komolyodott el, mert tudta, hogy mennyire fontos, hogy észnél legyen. Az nem érdekelt, hogy Deeks-el mi lesz, én azt nem akartam, hogy nekik bajuk essen.

- Kösz, Isa! – sóhajtottam nagyot, és bár rámosolyogtam, eléggé erőltetettre sikerült, ami a lánynak azonnal fel is tűnt. Túl régóta ismertük már egymást, minden mozdulatomat úgy ismerte, mintha csak a sajátja volna.

- Min kattogsz? – kérdezte halkan, és az edzőterem falának dőlt, közvetlen mellettem. Én erőtlenül zuhantam le az egyik padra. Annyi mindenen kattogtam, hogy felsorolni is sok lett volna, de fő gondolataim akkor is Jennifer körül jártak. Viszont ezt Isabellának sem ismertem volna be.

- Beszéltem Allennel, most már keresi ő is a csávót. Viszont küldtek egy új ügynököt, valami Willow, vagy ki.

- És? Mindig küldenek valakit, miért akkora ügy? – Isabella érdeklődve pislogott rám.

- Nála van a felvétel a megtámadásom éjszakájáról, szóval már tud Jenniferről. – mondtam némi habozás után. Sejtettem, hogy Isabella gyorsan összerakja a képet.

- Gondolod, hogy már eljutott hozzá?

- Nem tudom, remélem, hogy nem. De ha mégis... - gondterhelten felsandítottam a lányra, aki ekkor már vadul rázta a fejét.

- Jennifer soha nem árulna el minket! Erre ne is gondolj. Már tudja, hogy nem az apád ölte meg az öccsét, mi oka lenne feldobni minket?

- Hát, mondjuk csak annyi, hogy zsarunak tanul? Nem a mi oldalunkon áll, soha nem is állt azon, és tudod, hogy az FBI milyen. Elég kedvező feltételeket tudnak felajánlani az információkért cserébe. – lehunytam a szememet, és idegesen megdörgöltem a homlokomat. Fájt kimondani, de ez volt az igazság.

- Én meg tudom, hogy most határozottan tévedsz. – Isabella úgy bólogatott, mintha nem csak engem, de magát is meg akarná győzni róla. – És te is tudnád, ha nem kerülnéd őt úgy, mintha leprás lenne.

- Nem kerülöm! – horkantam fel, a kelleténél felháborodottabb hangnemben. – Csak fontosabb dolgaim is vannak, mint folyton azt figyelgetni, hogy hol van, és mit csinál.

- Vagy hosszú idő óta ő az első nő, aki megmozdított benned valamit, és ettől megijedtél. – Isabella kedvesen elém guggolt, én pedig hirtelen felkaptam a fejem. Egyszerűen félelmetes volt, hogy mennyire átlátott rajtam, és mennyire fején találta azt a kibaszott szöget. – Tudom, hogy sok minden összejött mostanában. Itt van Barnes, meg ez az idegen, akiről azt sem tudjuk kicsoda, nem beszélve Roderick hullájáról a kocsidban. De ha belegondolsz, ez az egész Jennifernek sem könnyű. Hiányoznak neki a szerettei, félti őket, és hazudik nekik. Soha nem vallaná be, mert legalább annyira makacs, mint te, de én látom rajta, hogy szenved ettől az egésztől. Ne nehezítsd meg neki azzal, hogy levegőnek nézed, amikor nyilvánvaló, hogy vonzódtok egymáshoz.

- Mondták már neked, hogy túl élénk a fantáziád? – borzoltam össze Isabella haját játékosan, hogy elüssem a téma élét, de a lány dühösen lökte el magától a kezemet.

- Ne vicceld el Javi, te is tudod, hogy ez így van!

- És ha így van? Rövidre akarom zárni ezt az egészet. Maximum két hét, és visszamehet abba az életbe, ahova tartozik. Mert Jennifer nem ide tartozik, és nem is várható el tőle, hogy ez megváltozzon. – morogtam, aztán felálltam. – Neked is egyszerűbb lesz, ha nem engeded túl közel magadhoz.

- Azta, ez a taktikád? – az ajtó felé indultam, de Isabella kitartóan jött utánam. – Senkit nem engedsz közel magadhoz, mert mi van, ha elveszíted?

- Pontosan így, ahogy mondod. – kocogtam fel a lépcsőn.

- Ennek semmi értelme.

- Ahogy annak sem, hogy plusz egy embert rántsak le a mélybe. – fordultam szembe hirtelen a lépcső tetején Isabellával, mire majdnem nekem ütközött, alig bírt lefékezni. Sajnálkozva nézett fel rám. – Ha engedek annak a vonzalomnak, ami köztünk van, akkor azzal döntési kényszert adok a kezébe. De nem tehetem vele ezt, érted? Neki van egy élete, álmai és céljai nem beszélve azokról az emberekről, akik szeretik. Tudom, hogy te és Luna már most megkedveltétek, de ő nem maradhat itt. – ingattam meg a fejem lassan.

- Látod, ezt a te bajod, Javi... - Isa lassan fellépett mellém arra a lépcsőfokra ahol álltam, aztán a vállamra csúsztatta a kezét. – Folyton mások helyett akarsz dönteni. De helyette nem fogsz tudni. Úgy sem hagyja. – mosolyodott el lágyan, majd kinyitotta az alagsori ajtót, és másodperceken belül eltűnt a szemem elől, magamra hagyva engem a gondolataimmal.

Talán még úgy két percig álldogáltam a lépcső tetején azon agyalva, hogy Isabella mennyire beletenyerelt a kétségeim kellős közepébe, de aztán meghallottam, hogy begördül a feljáróra Ryan kocsija, úgyhogy kénytelen voltam kimenni, hogy elküldjem őt Isabella és Lucas után. Nem mintha nem bíztam volna meg bennük, de nyugodtabb voltam a tudattól, hogy Ryan is ott van, akinek eleve ez volt a szakterülete. Nála jobban senki nem tudta úgy a kocsi csomagtartójába tuszkolni az embereket, hogy annak ne maradjon sem nyoma, sem pedig szemtanúja.

Fél óra elteltével – amikor a többiek még sehol sem voltak – már harmadjára szedtem szét és raktam össze a Berettámat, felkészülve Deeks érkezésére. Visszacsúsztattam a tárat a helyére, aztán hangosan kifújva a levegőt, a konyhapultra tettem a fegyvert, és egy darabig csak figyeltem, mintha csak valami undorító dolgot látnék.

Az igazság az volt, hogy azok a dolgok, amiket elkövettem vele, valóban undorítóak voltak. Mások feleennyi dolog után sem bírnának tükörbe nézni, nekem azonban a bűntudat az elsők között volt, amit ki kellett irtanom magamból, ha nem akartam becsavarodni. Aztán következett a sajnálat, a könyörület, és az együttérzés.

- Az egy Cougar? – a gondolataimból Jennifer lágy hangja szakított ki, a konyha boltíves bejárata előtt állt, és a fegyverre bökött a fejével. – A meggyilkolásomat tervezed, vagy azért fixírozod ennyire, hogy rávedd, hogy magától hajtsa végre a merényletet? – kérdezte. A hangja lágy volt, és kedves. A csókunk óta egy szót sem beszéltünk, tényleg mindent elkövettem, hogy elkerüljem őt. Nem akartam még több feszültségtől izzó helyzetet teremteni kettőnk között.

- Még nem döntöttem el. Te mit tippelsz? – pillantottam rá. Jennifer a hűtőhöz sétált, és kivette a tejet, majd a pultra tette.

- Hogy ki nem hagynál egy ilyen lehetőséget.

Szótlanul néztem őt, és bár nem komolyan mondta, amit mondott, mégis szíven ütött a gondolat, hogy akár egy percig is azt gondolta, hogy képes lennék ártani neki. Talán az elején így volt. Pár héttel ezelőttig, ameddig még nem ismertem, nem láttam nap, mint nap a ragyogó barna szemeit, a napbarnított bőrét, nem hallottam a nevetését, és a búgó hangját, talán elgondolkodtam rajta.

- Te értesz a fegyverekhez? – kérdeztem, hogy eltereljem a beszélgetést egy egészen más irányba.

- Annyira nem, csak érdekeltek, és régebben pár típusnak utána néztem. Ez is köztük volt. – pillantott ismét a Berettára, ami ugyanúgy előttem pihent. – Na, de komolyan. Mit csinálsz itt?

Megrántottam a vállamat.

- Gondolkodtam.

- Á, olyat is tudsz? – nevetett fel kedélyesen, majd elővett egy poharat, hogy töltsön magának a tejből. Rájöttem, hogy feldobtam neki a magaslabdát, és ő ki nem hagyta volna, hogy lecsapja, de ezúttal nem volt gúny a hangjában. Nyugodt volt, és kifejezetten kedves.

- Persze! Tök jó dolog, ki kellene próbálnod. – vigyorogtam rá, miközben hátradőltem a széken. Jennifer mogyoróbarna íriszeiben talán az értetlenség csillant meg halványan, de amilyen hirtelen megjelent, olyan gyorsan el is tűnt onnan. Mosolyra húzta az ajkát, aztán a tejbe kortyolt. Ezt az egészen egyszerű mozdulatsort is olyan eszeveszettül szexin csinálta, hogy kedvem lett volna azonnal végigdönteni a konyhapulton, és addig csókolni, ameddig bírjuk szusszal.

- Áu! Ez szép volt. Azt hiszem, fejlődsz. – szorította oda játékosan a kezét a szívéhez, és huncutul az ajkába harapott.

- Itt nem csak te tudsz cinikus lenni, cicamica. – ráztam meg a fejem.

- Én nem cinikus vagyok, hanem szarkasztikus. Ez nagy különbség.

- Akkor beavathatnál, hogy mi az a nagy különbség a kettő között, mert én egész eddig úgy tudtam, hogy ez a két szó egy és ugyanazt jelenti. – kihúztam magam, hogy kissé előrehajolva a konyhapultra könyökölhessek. Bármennyire is ellenkeztem, úgy vonzódtam hozzá, mintha egy feneketlen gödörbe zuhannék megállíthatatlan sebességgel.

- Ugye milyen szar érzés, ha tudatlanságban éled az életed? – súgta, és ő is közelebb hajolt, de a hangján hirtelen fájdalom suhant át, majd mintha csak áram rázta volna meg, inkább elhúzódott tőlem. A poharát bámulta, meg a benne gyűrűző fehér folyadékot, és a gyönyörű arca elsötétült.

- Az öcsédre gondolsz? – tettem fel óvatosan a kérdést, mert nem akartam érzékeny pontra tapintani úgy, ahogy a múltkor. Nem akartam őt kiborítani, és fájdalmat okozni neki. Még csak gyerek volt ő is, amikor az öccsét elveszítette, és elképzelésem sem volt róla, milyen nagy trauma lehetett ezt az egészet átélni.

Két hétig élt még ő és a családja abban a tudatban, hogy az öccsét csak elrabolták, de valószínűleg életben van. A rendőrség megfeszített tempóban kereste a kisfiút, és centiről centire átvizsgálták az egész várost, de nem jutottak eredményre. Végül szeptember huszadikán egy halász találta meg a Maurepas-tó Baton Rouge-hoz közelebb eső felében a véres ruhákat, amiket egyértelműen Jennifer öccséhez kapcsoltak. Az eltűnése napján viselt piros csíkos pólón egy nagyon jól azonosítható golyónyom volt, szóval szinte száz százalék, hogy rálőttek, mielőtt a tóba dobták. Hogy halott volt-e már akkorra? Senki nem tudja, de az szinte biztos, hogy habár a holtestét soha nem találták meg, ezt semmiképp nem úszhatta meg élve. Esetleg, még ha élt is akkor, amikor a tóba került, az ott élő aligátorok valószínűleg gondoskodtak róla, hogy ez ne túl sokáig maradjon így. Legalábbis az aktában, amit Allen átadott nekem ezzel kapcsolatban, ennyi volt.

Szinte felfoghatatlan. Nyolc éves volt, alig egy évvel idősebb akkor, mint a húgom. Nem több, egy ártatlan gyereknél. Mégis milyen szörnyeteg volt erre képes? Mert hogy nem az apám, az egészen biztos, hiába gyanúsította őt mindenki ezzel, miután kiderült, hogy a lövöldözés egyik résztvevője ő és az emberei voltak.

- Ha tényleg nem az apád bántotta őt, akkor egész életemben rossz embert gyűlöltem. Ezt fel kell dolgoznom. – sóhajtotta.

Rohadtul megsajnáltam, és legszívesebben magamhoz szorítottam volna, hogy többet soha ne kelljen szar dolgokon keresztül mennie, de nem mozdultam. Csak figyeltem a bánatos arcát.

- Sok szemétséget elkövetett, de ő is apa volt, egy hét és egy tizennégy éves gyerek apja. Soha nem lett volna képes kisgyerekeket bántani. – feleltem, mire Jennifer rám pillantott.

- Láttam az arcát.

- Tessék?

- Láttam az arcát annak, aki elvitte Charlie-t, de nem emlékszem rá, és ez a legdühítőbb az egészben. A pszichológus szerint, akihez gyerekkoromban jártam, az agyam blokkolta a tragédia emlékeit, hogy megvédjen a traumától. De mégis mire mentem vele? – Jennifer szemében könnyek csillantak meg.

Hevesen megráztam a fejem.

- Ne okold magadat. Hány éves voltál, tíz? Talán jobb is, ha nem emlékszel.

- Akkor mégis ki mást okolhatnék? Nem lett volna szabad elengednem a kezét, és hagyni, hogy egy vadidegen elvigye, aki ezek szerint még mindig odakint mászkál valahol. – mondta dühösen, majd undorodva ellökte maga elől a poharat, amiben a tej volt.

Ebben az egy dologban igaza volt. Az öccse gyilkosa még nagy valószínűséggel kint volt, és nem bűnhődött meg azért, amiért tönkretett egy komplett családot. Illetve kettőt, mert az eset után már apám sem volt a régi. Sok mindent elviselt, de azt nehezen tudta feldolgozni, hogy egy nyolc éves gyerek halálával vádolják. Hála Allennek megúszta a felelősségre vonást, annak ellenére is, hogy ebben a dologban ártatlan volt. Az embereket azonban nem győzte meg, és onnantól kezdve nem csak a New Orleans-i alvilág feje volt, hanem egy szemét gyerekgyilkos is.

- Ha odakint van, megtalálom. Megígértem. – bólogattam, és mélyen Jennifer szemében néztem, mert azt akartam, hogy higgyen nekem.

- Köszönöm! – súgta halkan, aztán lesöpört egy könnycseppet az arcáról. – Egyébként hogy haladsz a másik dologgal? Azzal, aki majdnem megölt minket.

Meglepett a hirtelen témaváltása, legfőképpen az, hogy erről a dologról érdeklődik. Elgondolkodva néztem őt, mert erősen fontolóra vettem, hogy talán beavathatnám, hiszen nagy valószínűséggel őt követték, nem engem. Ráadásul ő az egyedüli, aki talán felismerheti a felvételen szereplő illetőt.

Mélyet sóhajtottam, aztán vonakodva bár, de a képernyőn a felvétellel, elé csúsztattam a telefonomat.

- Ennyi látszik belőle, és semmire nem megyünk vele. – vallottam be, miközben Jennifer az ajkát harapdálva bámulta a telefonomon szereplő kinagyított képet. Én képtelen voltam levenni a szemem az arcáról, ami agyalás közben még gyönyörűbb volt, amint amúgy.

- Az egyetemeket próbáltátok? – pillantott fel úgy pár perc elteltével, és egyenesen rám szegezte a mogyoróbarna tekintetét, ami melegséget árasztott.

- Egyetemeket?

- Ez egy egyetemi címer. Hogy melyiké, azt nem tudom, de hasonló pulóverem nekem is van, azon is rajta van az egyetemünk saját logója. – a selymes hajába túrt, és visszaadta nekem a telefont. – De ha engem kérdezel, szerintem nem környékbeli, mert akkor azt felismertem volna.

Elképedve tekertem meg a fejem, mert bár az iskolákra tippeltünk mi is, konkrétan nem ebbe az irányba indultunk el, már csak azért sem, mert képtelenségnek tartottam, hogy egy iskolás kölyök lőne ránk, aztán meg szorítana le minket az útról. Jennifernek azonban elég volt pár perc, és teljes bizonyossággal állapította meg, hogy milyen irányba lenne érdemes tovább kutakodni. Legszívesebben azonnal megcsókoltam volna.

- Ez biztos? Én egyelőre arra sem jöttem rá, hogy mit ábrázol. – forgattam meg a telefonomat, aztán az előttem ülő nőre néztem, akinek az arcán egy pillanatra megbánás suhant át.

- Így most már szinte biztos, hogy ez egy sárkány. – sütötte le a szemét.

- Így már?

- Láttam a rajzot az irodádban múltkor. Akkor nem tudtam mit akar ábrázolni, és kutakodni sem akartam, ne haragudj. Csak segíteni akartam.

Itt jött volna az a része a dolognak, ahol én is bocsánatot kérek tőle, amiért kiabáltam vele, és amiért utána úgy letámadtam a szobájában, de az igazság az volt, hogy az utóbbit egyáltalán nem bántam. Tulajdonképpen megőrjített a gondolat, hogy itt van tőlem egy karnyújtásnyira ez a gyönyörű nő, és nem érhetek hozzá.

- Mindegy, felejtsük el. – feleltem zavarodottan, majd egy kocsi motorjának a hangjára hátra fordultam. A konyha széles ablakán át láttam, ahogy Ryan szürke terepjárója behajt a kocsifeljáróra.

- Ha gondolod, kutakodhatok a neten. – mondta Jennifer, mire azonnal visszafordítottam felé a fejemet. – Persze ha a múltkori után nem bízol bennem, azt is megértem... - folytatta, de a mondat további részét a bejárati ajtó nyitódása szakította félbe, és Ryan jelent meg a hallban. Az arcán türelmetlen grimasz suhant végig, ahogy rám nézett. Mivel félszavakból is megértettük egymást, azonnal tudtam, hogy mit akar. Elkapták Deeks-et.

- Most lesz egy kis dolgom, de egy óra múlva végzek, és elmondhatod, mit találtál. – pillantottam vissza Jenniferre, majd felálltam, és a nadrágom hátsó részébe rejtettem a Berettát. Jennifer végig feszülten követte a mozgásomat, tisztában volt vele, hogy amire készülök, az minden lesz, csak nem legális, de ennek ellenére nem szólt egy szót sem, csak beletörődően bólintott.

- Rendben. – felelte halkan, én pedig összepréselt ajkakkal, feszülten végigsimítottam a konyhapult hozzá közelebb eső oldalát. Rohadtul meg kellett erőltetnem magamat ahhoz, hogy ne őt érintsem meg, úgyhogy elszakítottam róla a tekintetem, és Ryan felé indultam.

Muszáj volt, ha meg akartam őrizni az önuralmamat. Márpedig arra most minden tekintetben szükségem volt, ha azt akartam, hogy Deeks beszéljen. Nem veszíthettem el a fejem, pláne nem egy nő miatt. Pláne nem egy olyan nő miatt, mint amilyen Jennifer volt.