Javier

csúf igazság

Egy darabig az ablakból figyeltem, ahogy a felkelő nap sugarai felébresztik New Orleanst, és ezzel együtt a házban élőket is. Általában mindig én voltam a legkorábbi, de most Isabella megelőzött. Sietve vágott át a kocsifeljárón, és vélhetően fázott, mert a fekete sapkáját dideregve igazgatta meg a fején mielőtt bepattant a kocsijába, és elhúzott valahova. Az esetek többségében nem szokta velem megosztani, hogy hova megy, én meg nem szóltam bele. A magánéletéhez semmi közöm.

Mélyet sóhajtva elléptem az ablaktól, és megfordultam. Jennifer hason feküdt az ágyamban, és olyan mélyen aludt, hogy nemcsak hogy nem volt szívem felébreszteni, hanem esélyes, hogy nem is tudtam volna. De ami azt illeti, nem is akartam. Az, ami történt köztünk, addig volt szép, ameddig aludt. Ugyanis esélyes volt, hogy amint felébred, és már nem a csupasz vágyai irányítják, minden egyes percét megbántja az estének. Azt pedig nem akartam megvárni.

Egy darabig még figyeltem őt, ahogy nyugodtan, egyenletesen veszi a levegőt, és minden egyes porcikája annyira tökéletes volt, hogy legszívesebben visszamásztam volna mellé az ágyba. Jennifer egy olyan nő volt, aki nagyon is jól tudta, mit csinál és ezt tegnap este be is bizonyította. De nem állhattam mellette az idők végezetéig – habár ehhez lett volna leginkább kedvem ­– így összeszedtem magam, és lesétáltam az emeletről.

Sok olyan dolog volt még, amit össze kellett raknom, és ehhez szükségem volt a józan eszemre. Szóval egy kávéval indítottam. Kellett valami, ami áttereli a gondolataimat Jennifer tökéletes testéről Deeksre, Barnes fiára, meg arra a tényre, hogy ez a csávó hajszál híján kétszer is majdnem meggyilkolt. Fogalmam sem volt, hogy Barnes irányítja-e a háttérből, vagy tényleg arra készül, hogy átvegye az apjától a mocskos ügyleteit, de bármi is volt a terve, közel volt ahhoz, hogy sikerrel járjon. Engem el akart tenni láb alól, Jennifert pedig valami különös oknál fogva magának akarta. De miért?

Minden, amit tudtam erről a nőről, egyáltalán nem adott indokot arra, hogy egy velejéig romlott alvilági figura el akarja rabolni. Az öccse halálát leszámítva teljesen átlagos élete volt. Tanult, volt munkája és habár nem sok, de azért voltak barátai is. Mégis miért kellene Barnesnak valaki, akinek a legcsekélyebb értelemben sincs köze az alvilághoz?

- Úristen, vizet! Azonnal!

Oldalra kaptam a fejem a hangra, ami kirángatott az elmélkedésemből. Luna tántorgott be a konyhába. Még mindig a tegnap esti ruhája volt rajta, a sminkje elkenődött, a haja pedig úgy nézett ki, akár egy vihar által megtépázott madárfészek. A konyhapultnak támaszkodtam, és vártam, mialatt ő úgy lefetyelt a csapból, mint egy hete szomjazó kóbor kutya.

- Jó reggelt! – köszöntem neki szórakozottan, noha terveztem jól lecseszni. De valahol ott motoszkált az elmém mélyén az, amit Jennifer mondott. Egy testvérre van szüksége, aki megérti nem pedig valakire, aki irányítja. A baj csak az volt, hogy Jennifer nem látott bele ebbe a világba, és nem értette, hogy Luna a húgomként mekkora veszélyben van, valahányszor kiteszi a lábát a házból. Ő volt az egyik olyan ember, akivel fogást találhattak rajtam, és találtak is már egyszer. – Durva este volt?

- Mondjad, ne kímélj. – Luna zihálva megtörölte a kézfejével a száját, aztán felegyenesedett.

- Mi olyat tudnék mondani, amit még nem hallottál? Ráadásul volt értelme? Szarsz arra, amit mondok.

A húgom undorodva nézett végig magán egy pillanatra.

- Át kell öltöznöm.

- Ja. Nem ártana. Bűzlesz a piától. – feleltem neki közönyösen. – De remélem, azért legalább megérte.

- Hogy érted? – kapta rám a tekintetét.

A kis naiv. Pontosan jól tudta ki vagyok, de még mindig meglepte, hogy annak ellenére, hogy kisurranhatott az éjszaka közepén, nekem tudomásom volt majdnem mindenről, amit csinált. Így arról is, hogy pókerben verhetetlen volt, és igazi kihívás volt vele leülni egy asztalhoz.

- Ugyan, hugi! Azt hiszed, nem tudok róla, hogy sorra kopasztasz meg minden profi játékost? Szóval? Mennyi?

Luna meglepődött a kijelentésemre, de aztán összeszedte magát.

- Nem játszottam tegnap este.

- Akkor?

- Fogalmazzunk úgy, kapcsolatokat építettem. – megrebegtette felém a sötét pilláit, mialatt büszkén kihúzta magát. – Nem csak neked megy ám.

Értetlenül meredtem rá, mert ez még ijesztőbb volt annál is, minthogy veszélyes emberekkel ül le egy asztalhoz. Most már üzletel is velük? Zseniális.

- Milyen kapcsolatokat? Miről beszélsz? – talán a kelleténél hevesebben reagáltam, ami a húgomnak is feltűnt, de csak elnevette magát.

- Nyugi már! Nem tervezek külön bűnszervezetet létrehozni, és ellened fordulni. Szeretlek. – a hangja édesen csengett, ahogy hangosan felkacagott, rohadtul jól mulatott azon, hogy iszonyatosan féltem. De én ezt egyáltalán nem találtam annyira viccesnek.

- Luna, milyen kapcsolatokról beszélsz? – ragadtam meg a vállát, és finoman magam felé fordítottam, mert azt akartam, hogy komolyan vegyen.

A húgom egy pillanatra lesütötte a szemét, majd újra rám nézett.

- Nem csak te aggódsz Jennifer miatt. Amióta itt van, úgy érzem, hogy minden sokkal jobb. Jó hatással van rád. Ránk. És nem akarom, hogy valami baja essen, vagy esetleg Barnes bántsa őt. Apát már elvette tőlünk, nem akarom, hogy Jennifert is... - a hangja elcsuklott, de aztán folytatta: – Szóval kérdezősködtem.

Éreztem, hogy a mondatai hatására elkezd bennem tombolni a félelem, és a düh keveréke. Nem elég, hogy veszélyes emberek közé járkál, még kérdezősködik is? A lehető legrosszabb ötlet volt, amit tehetett, ugyanis elég volt egyetlen rosszul elejtett félmondat egy rossz személy irányába, és máris két karral kevesebbel jött volna haza.

- Luna, komolyan... Te eszednél vagy? Van fogalmad róla, hogy kik ezek az emberek?

- Sejtettem, hogy így fogsz reagálni, de nyugodj meg! Nem keveredek bele semmibe. Óvatos vagyok, és tudok figyelni. Sok mindent meg lehet tudni akkor is, ha csak csendes megfigyelő vagy, nem kell feltétlenül direkt kérdéseket feltenni senkinek.

Dühösen megráztam a fejemet.

- Leszarom! Akkor sem csinálhatod ezt. Azt még lenyeltem, hogy a hátam mögött, a konkrét parancsom ellenére folyamatosan megléptél, de azt nem fogom engedni, hogy megölesd magad. – szűrtem idegesen a szavakat a húgom felé, aki makacskodva fogadta a reakciómat. – Sejtelmed sincs róla, hogy mennyire veszélyes, amit csinálsz.

- És az, amit te csinálsz? Nem engem lőttek le. Nem nekem volt autóbalesetem, és nem én vagyok minden nap kitéve annak, hogy valaki esetleg az életemre tör újra meg újra. Nem engem kellene folyamatosan féltened, mert talán ez nem is rólam szól! – Luna szemeiben a harag élesen villant meg, és bár rengetegszer láttam már makacsnak, meg dühösnek, ez most valahogy mégis egészen más volt. A félelem beszélt belőle, csakúgy, mint belőlem.

- Akkor sem csinálhatod ezt többet. – kötöttem az ebet a karóhoz.

- Jól van, megértettem. – bólintott a húgom, majd megadóan sóhajtott egyet, és a két kezét a csuklójánál fogva összekulcsolta, aztán az orrom alá dugta.

Értetlenül meredtem rá.

- Most meg mit csinálsz?

- Nem ellenkezem többet. Tessék, bilincselj meg. Már csak ennyi hiányzik, hogy teljesen a rabszolgád legyek.

Elképedve bámultam a húgomra, mert noha tisztában voltam vele, hogy mennyire drámai is tud lenni, ez az előadása azonban még engem is meglepett. Tökéletesen értett hozzá, miképp manipulálja az embereket, ugyanis egy kevésbé edzett embert ezzel simán megtört volna, és az illető bocsánatért esedezve borult volna Luna lábai elé. Rám azonban nem tudott hatással lenni, mert túl jól ismertem. Túl régóta.

Két ujjammal összecsíptem az orrnyergemet, és kibukott belőlem a nevetés. Ez a dráma előadása vitt mindent.

- Ugye tudod, hogy nem Ryan vagyok? Engem nem tudsz elbűvölni a kölyökkutyanézéseddel, meg ezzel a Broadway-szintű produkcióval. – feleltem neki, mire csalódottan az oldala mellé hullajtotta a kezeit. – Úgyhogy abbahagyhatod.

Luna felsóhajtott.

- Undok vagy, és kiállhatatlan és egyáltalán ne csodálkozz rajta, ha Jennifer legszívesebben elmenekülne innen, pedig te is tudod jól, hogy csak itt van biztonságban.

- Hova akarok én menekülni? – Luna hirtelen a zaj irányába fordult, és vele együtt fordultam én is. Jennifer álmosan sétált be a konyhába, és meglepetten futtatta végig rajtunk a tekintetét. Fogalmam sem volt, hogy mennyit hallott a beszélgetésünkből, de bíztam benne, hogy csak a végét. Az is épp elég volt.

- El, minél messzebbre a bátyámtól. – vágta rá egyből Luna, mindenféle gondolkodás nélkül. Kösz, de tényleg!

Jennifer kuncogni kezdett.

- Látod, ez talán nem is olyan rossz ötlet.

- Oké, még én is itt vagyok! – tártam szét hitetlenkedve a karomat, mert kezdett a beszélgetés utáljuk együtt Javiert irányt venni.

A húgom kivett egy energiaitalt a hűtőből, aztán még mindig szikrázó szemekkel felém fordult. Ha ölni tudott volna velük, minden bizonnyal nem hagyott volna életben.

- Azért ha képes vagy félretenni a kontrollmániádat, és érdekel, hogy mit tudtam meg, tudod, hogy hol találsz. – azzal fogta magát, és magunkra hagyott minket a konyhában.

Jennifer még mindig a konyha bejáratában állt, és felvont szemöldökkel nézett rám. Magyarázatot várt, az előző kis közjátékra, hiszen azért mégis csak szóba került ő is, de nekem egészen másfele terelődtek a gondolataim. Az előző este emlékei kúsztak az elmémbe, és tudtam, ameddig élek, soha nem leszek képes ezt kitörölni onnan. Önző voltam. Magamnak akartam, és kihasználtam, hogy ő is épp úgy akarja, mint én, pedig egyértelmű volt, hogy nem gondolkodik józanul. Ha mindketten tiszta fejjel álltunk volna a dologhoz, a tegnap este elő sem fordulhatott volna. Féltem, hogy megbánta.

- Kérsz kávét? – hátat fordítottam neki, és anélkül, hogy megvártam volna a válaszát, neki is elővettem egy bögrét. Ami azt illeti, fogalmam sem volt a reggeli szokásairól, mert hiába laktunk most már több hete egy fedél alatt, nem beszélgettünk. Vagy veszekedtünk, vagy szándékosan kerültük egymást.

- Nem. – jött a válasz, majd megéreztem a jelenlétét a hátam mögött. Kissé meglepődtem, amikor a kezeit a derekam köré fonta, aztán hátulról nemes egyszerűséggel átölelt. Fejét a hátamba fúrta, és mélyeket lélegzett.

Lenéztem a kezére, ami a hasamon pihent, mert ez egy olyan bensőséges pillanat volt, és olyan őszinte, hogy nem igazán tudtam hova tenni. Látni akartam őt. Látni az arcát, a szemeit, tudni, hogy mi járt a fejében. Finoman elhúztam a kezét, és felé fordultam.

- Jól vagy? Úgy értem, megbántad? Tudod... a tegnap este...

Jennifer csillogó szemekkel nézett rám, és egyetlen egy pillanatra sem volt hajlandó elengedni. A karjai még mindig körülöttem voltak, nem úgy tűnt, mint aki bármit is megbánt. De nem tudhattam mi jár pontosan a fejében egészen addig, ameddig el nem mondja.

- Félelmetes belegondolni, de nem. – felelte szemlesütve.

- De valami bánt. Látom.

- Nem akartam hallgatózni. Tényleg nem. Véletlenül hallottam meg, hogy Luna azt mondta, mennyire veszélyes az életedet, és itt van ez a fickó, Barnes. Meg akar ölni, igaz?

A kérdése őszintén meglepett, mert egészen eddig soha nem láttam félelmet a szemében, sőt inkább kellő makacssággal fordult a téma felé. Most azonban láttam rajta, hogy rendesen össze van zavarodva.

- Fogalmam sincs, mit akar. – feleltem neki őszintén. – Nem valószínű, hogy meg akarna ölni. Ha ez lenne a célja, már megtette volna. Viszont bármit is tervez, nem fogom hagyni neki, hogy akár egy ujjal is hozzád érjen, értetted?

Finoman az álla alá nyúltam, és megemeltem a fejét. Azt akartam, hogy tényleg megbízzon bennem, még ha ez nem is épp így működött. Ott volt köztünk az a szakadék, ami ezt nem engedte.

- Nem akarom, hogy a családomon álljon bosszút.

Aha, tehát ez a baj.

- Nem fogom engedni. De segítened kell.

- Segíteni? Hogyan?

- Tényleg nem jut eszedbe semmi, ami okot adhatna Barnesnak arra, hogy el akarjon vinni téged? A legapróbb, legjelentéktelenebb dolog is fontos lehet. Egy gyerekkori emlék, vagy mostani is lehet. Akármi.

Jennifer kicsit megrázta a fejét, de tekintete a távolba révedt, és láttam, hogy elgondolkodik. Türelmesen vártam, bíztam benne, hogy eszébe jut valami. Sokat segített volna, ha tudom mi Barnes indítéka. A francba! Lehet, hogy mégis csak szükségem lesz azokra az információkra, amit Luna megtudott.

- Teljesen átlagos életem volt. Akkor láttam és hallottam Barnesról először, amikor azon az estén el akart rabolni. – felelte kis szünet után. Állát a mellkasomra támasztotta. Gyengéd volt, és úgy tűnt, feladta a próbálkozást, hogy küzdjön ellenem. – Azt gondolod, köze van az öcsém halálához?

Éreztem, hogy Jennifer teste az öccse említésére reszketni kezd a karjaim között. Nem akartam neki még több fájdalmat okozni, mert így is hatalmas trauma volt ez neki, de az egyértelmű, hogy nem apám ölte meg az öccsét. Más pedig nem volt ott azon a délutánon, mint Barnes, meg az emberei.

- Kizárásos alapon. – feleltem halkan, és gyengéden eltűrtem egy tincset az arcából.

- Akkor vagy pszichopata, vagy úgy gondolja, láttam valamit.

Értetlenül ráncoltam össze a homlokomat.

- Pontosan mire gondolsz?

- Mi másért akarná magának az egyik áldozata nővérét? Én nem emlékszem konkrétan arra, amikor Charlie-t elragadta valaki mellőlem, de az illető ezt nem tudja. Mi van, ha láttam valamit, amit nagyon nem kellett volna? – Jennifer tekintetében hirtelen kétségek ezrei villantak meg. – És mi van, ha Barnes a tettes? Mégis mit tehetnék ellene?

- Sittre semmiképp nem fogod tudni küldeni.

- Miért?

- Azért, mert fél New Orleans az én kezemben van. A másik fele az övében. Ami azt jelenti, hogy a rendőrségen és a bíróságon is vannak kapcsolatai. Tudom, hogy hiszel az igazságszolgáltatásban, de pozíciótól függetlenül mindenki sokkal jobban félti a saját életét. Ha megtehetik, hogy kimosdassák Barnest egy gyilkosságból, hidd el, meg fogják tenni. – magyaráztam, mert bár nem akartam elkeseríteni Jennifert, tudnia kellett az igazat. Hogy az a rózsaszín világ, amit ő elképzelt, nem létezik. Az élet úgy általában nem igazságos, a korrupció pedig egy nagyon is létező dolog. Élő példa volt rá Allen, aki történetesen két kapura játszott. Az apám legfőbb bizalmasa volt, meg magas pozíciójú FBI-ügynök. Majdhogynem olyan volt nekem, mint a második apám, akinek sokat köszönhettem, és sok mindent elnéztem, többek között azt, hogy amikor csak kedve tartotta, mindenféle előzetes bejelentés nélkül törte rám az ajtót. Pont úgy, ahogy most.

A pulton pihenő telefonomra néztem. Alig múlt nyolc óra, és ötletem sem volt ki engedte be, mert Isabella elment, a többiek meg minden bizonnyal még aludtak. Az érkezésére hangosan csattant a bejárati ajtó, és pár másodpercen belül Allen eléggé feldúltan gyalogolt be a konyhába, ahol álltunk. Alapvetően higgadt ember volt, így a feldúltsága nem jelentett jót.

Elengedtem Jennifert, és közelebb léptem a férfihoz.

- Allen, mi történt? Minden oké? – kérdeztem, amikor észrevettem, hogy úgy markolja a telefonját, mintha az élete múlna rajta. A tekintete a mögöttem értetlenül álldogáló Jenniferre vándorolt, aztán vissza rám.

- Bocs, látom, hogy megzavartam valami nagyon fontosat. – ejtette ki gúnyosan a szavakat, amit nem tudtam hova tenni. Oké, hogy nem értett velem egyet Jennifer sorsát illetően, de bízott a döntéseimben. Most azonban úgy tűnt, nagyon is baja van azzal, hogy a mögöttem álló nő a kelleténél közelebb került hozzám. – Beszélnünk kell. Most.

- Jó. – feleltem. – Menjünk az irodámba.

- Nem muszáj. Maradhatunk itt is. – Allen szigorúan emelte meg az állát.

Eközben Jennifer lassan elosont mellettem, amikor érezte, hogy kezd puskaporosság válni a hangulat.

- Beszélgessetek csak, én megyek. Majd később találkozunk. – mosolygott rám halványan, és egy ugyanilyen mosollyal megjutalmazta Allent is, majd megpróbált mellette is elsurranni, Allen azonban máshogy gondolta. Amikor Jennifer mellé ért, egy határozott mozdulattal elkapta a karját, és maga felé rántotta a meglepődött lányt.

- Nem! Itt marad, és a szemedbe nézve szépen elmagyarázza, hogy mit titkol.

Nem tudom, hogy pontosan miféle védelmezőösztön gyúlt fel bennem, de bármennyire is szerettem Allent, képes lettem volna vele szemben is bármit, és akármit megtenni, ha bántja Jennifert.

- Allen, engedd el!

- Majd akkor, ha bevallja, hogy mit tervez.

- Mégis mit terveznék? Ez fáj! – Jennifer kétségbeesetten próbálta meg kiszabadítani magát Allen vasmarkából, de nem járt sikerrel. Rájöttem, hogy itt az ideje megtanítanom rá, hogy védheti meg magát. Addig is azonban kénytelen voltam én megtenni helyette, és az ígéretem, miszerint nem engedem, hogy bárki egy ujjal is hozzáérjen, Allenre is vonatkozott. Így hát elé léptem, és egy határozott mozdulattal elkaptam őt az ingénél fogva.

- Azt mondtam, engedd el. – az arcába hajoltam, és olyan fenyegetően néztem rá, ami tisztán jelezte számára, hogy most átlépett nálam egy határt. Nem számított, hogy mennyire bíztam meg benne, és hogy ki volt ő. Még mindig én voltam kettőnk közül magasabb pozícióban.

Allen tartotta a szemkontaktust egy darabig, de aztán belátta, hogy nincs értelme annak, amit csinál. Dühösen elengedte Jennifer karját, majd a kezeit védekezően a levegőbe emelte.

- Meglátom, mennyire leszel elnéző, amint megtudod, amit én tudok. – lépett hátrébb, aztán megigazgatta magán az inget, ott, ahol pár másodperccel azelőtt megszorongattam. – Szeretné elmagyarázni, Miss Payne, vagy mondjam én?

Jennifer kihúzta magát, és nem hagyta, hogy Allen vádaskodása megtörje, de azért a biztonság kedvéért végig a hátam mögött maradt.

- Allen, miről van szó?

- Arról, hogy az, akit te úgy védelmezel még most is, beszélt az FBI-al. Egész pontosan Jane Willow ügynökkel, akit konkrétan a te levadászásodra küldtek ide. – az előttem álló férfi büszkén húzta ki magát, mintha szándékosan elégtételt élvezett volna az előbbi szituáció miatt. Valahol megértettem, velem azonban az egész föld megfordult. A mögöttem álló lányra néztem, mert tudtam, hogy amint a szemébe nézek, tudni fogom. Jennifer mindig őszinte volt eddig velem – talán túlságosan is – az nem lehet, hogy...

Azonban már nem mögöttem állt, hanem hátrébb húzódott, egészen a konyhapultig, és kétségbeesetten rázta a fejét.

- Javier, én... meg tudom magyarázni.