Jennifer

el kell döntened, kinek az oldalán állsz

Azt szokták mondani, hogy balszerencséje mindenkinek lehet, de csak az okos emberek képesek hasznot húzni belőle. Nos, az nem kifejezés, hogy én balszerencsés voltam-e. Olyannyira az voltam, hogy az értelmező kéziszótárban én voltam a szó melletti illusztráció.

Ami meg a hasznot illeti, annyira megbénultam attól a ténytől, hogy az öcsém gyilkosa annyi év után velem szemben áll, hogy egy büdös szó nem jött ki a számon, nemhogy egy épkézláb, használható terv. Arról maximum csak álmodhattam.

Forgott a gyomrom, legszívesebben a kasmírszőnyegre hánytam volna, amin mindenféle minta kanyargott. Ízléstelen volt, ahogy a pasi irodájában minden más is. A falakon kitömött állatfejek voltak felakasztva, a rikító színű zöldeskék tapéta pedig fokozta csak az ízléstelenségi faktort. Ha más bűne nem is lett volna ennek a fickónak, ízlésficam miatt én biztos, hogy elvitettem volna a divatrendőrséggel. De sajnos ez volt a legkisebb bűne...

- Jennifer, Jennifer, Jennifer... Ha tudnád, hogy mióta várom ezt a pillanatot. – pöffeszkedve áthajolt az íróasztalán, aztán rámutatott egy székre vele szemben. – Foglalj csak helyet!

- Eszemben sincs. – vágtam rá gondolkodás nélkül.

Ki fogom húzni nála a gyufát, és kinyír. Ez egészen biztos.

- Jó, ahogy gondolod. – felelte, nem tűnt idegesnek. – Kérlek, nézd el az embereim durvaságát. Kissé elragadtatták magukat. Mindenesetre örülök, hogy megjött az eszed, és a bátorságod, hogy ott hagyd Navarrot.

Fogalmam sem volt, miről zagyvál, nem bírtam koncentrálni rá. Gyilkos tekintettel néztem az ötvenes évei közepén járó fickóra, aki úgy nézett ki, mintha egy az egyben lemásolta volna A Keresztapa című film főszereplőjét. Annyi különbséggel talán, hogy a filmben a színészeknek volt némi ízlésük.

Belül bármennyire is rettegtem, és nem akartam a közelében lenni, emlékeztettem magamat, hogy ez a fickó lépett oda aznap, vette az ölébe az öcsémet, majd dobta később a tóba. Ha ő nincs, Charlie még mindig élne. Így hát minden bátorságomat összeszedve közelebb léptem hozzá, és az asztalon sorakozó díszes poharak közül megbillentettem egyet, csak hogy magamra vonjam a figyelmét.

- Mi a fenét akarsz? – kérdeztem, megpróbálva megőrizni hidegvérem.

- Ez csak tőled függ.

- Tőlem? – vontam fel a szemöldökömet.

- Le akarok számolni Navarroval, és nem is lehetne egyszerűbb a helyzetem, hiszen ő maga jött ide. Szóval, mit mondasz? Ha segítesz, életben hagylak, és talán az anyád meg a kis barátnőd is megússza. – Barnes lassan felállt, megkerülte az asztalt, majd megállt közvetlenül előttem. Egy magas volt velem, és bűzlött a whiskyszagtól. – Nos, mit mondasz? Neked kell eldöntened, hogy melyikőjük élete fontosabb.

A köztem és Barnes közötti távolság egyre zsugorodott össze, miközben a dühöm csak nőtt. Megölte az öcsémet, aztán pedig azt kéri tőlem, hogy válasszak a családom, és a férfi között, akit szeretek? Nem, ezt az örömöt nem fogja megkapni. Kifújtam a levegőt, és engedtem, hogy a dühöm átvegye a tetteim felett az irányítást.

- Ha egy ujjal is hozzájuk mersz érni... – sziszegtem.

- Az csak rajtad áll, drága Jennifer. A válaszod függvénye, hogy a két emberem, akik figyelik őket, kiszállnak-e a kocsiból és megteszik, amire utasítottam őket, vagy beindítják a motort, és visszajönnek. – magyarázta, az arcán egy széles vigyor terült el. Felfordult a gyomrom tőle, és minden vágyam volt, hogy letöröljem onnan azt a torz vigyort.

- Dögölj meg! – álltam egészen közel hozzá, majd tőlem teljesen nem megszokott módszerhez folyamodtam, és arcon köptem. Habár soha azelőtt nem csináltam még ilyet, mert a megalázásnak egy olyan formája volt, amiről úgy gondoltam, hogy senki nem érdemli meg, most átértékeltem a dolgot. Barnes megérdemelte, és ahogy gondoltam, a mosoly egyből lehervadt a képéről.

Sajnos ezzel egy időben az addigi nyugalmát is elveszítette velem szemben, és a következő, amire eszméltem, az a tenyere volt az arcomon. Az ütéstől megtántorodtam, majd a földre zuhantam.

- Te büdös kis ribanc... – sziszegte, aztán a zakója zsebéből elővett egy zsebkendőt, és megtörölközött.

- Megölted az öcsémet! Mégis mit vártál, hogy készségesen a szolgálatodba állok? – kiabáltam, a mérgem teljesen elhomályosította az elmémet.

- Igen, valami ilyesmire számítottam. – felelte, aztán az irodából nyíló ajtó irányába fordult. – Gomez, hozd ki a csajt!

Rossz előérzetem támadt, és ez be is igazolódott, amikor az ajtó kinyílt, és Barnes kétajtós szekrény haverja maga előtt lökdöste Lunát, akinek úgy tűnt, nincs baja azon kívül, hogy halálra van rémülve.

- Azonnal engedd őt el! – pattantam talpra hirtelen.

- Elmehetsz. – mondta Barnes a kétajtósnak, majd elém lépett, és egy fegyvert nyomott a kezembe. – Gyerünk, csináld! – üvöltött rám.

Idegesen felnevettem.

- Tévedsz, ha azt hiszed, meghúzom a ravaszt. – Lunára néztem, és igyekeztem őt megnyugtatni. A kezei hátra voltak csavarva, a szemeiben pedig félelem ült. Azt akartam, hogy tudja, bármi is történik, nem fogom hagyni, hogy baja essen.

- Jó, így is dönthetsz. Meg dönthetsz úgy is, hogy megteszed, és akkor szabadon távozhatsz. Visszamehetsz az anyádhoz, folytathatod a szánalmasan unalmas életedet. Jól emlékszem, hogy zsaru akartál lenni? Szerinted neki, egy maffiózó ivadékának hol a helye? Hm? – Barnes hirtelen elkapta Luna karját, majd megrázta. Ha eddig nem húzott fel eléggé, akkor ezzel betelt az a bizonyos pohár. Gondolkodás nélkül rászegeztem a fegyvert, amit a kezembe adott.

- Ha még egyszer hozzá mersz érni...

- Akkor? – húzta fel a bozontos szemöldökét.

- Engedd el!

Barnes nem mozdult, így hát kénytelen voltam cselekedni. Megölni nem akartam, de úgy próbáltam célozni, hogy fájdalmat azt azért okozzak neki, lehetőleg akkorát, hogy időt nyerjek és Lunával el tudjunk menekülni. Az ujjamat a ravaszra tettem, majd meghúztam.

Durr!

Egy tompa puffanás visszhangzott, ami jelenthette volna azt is, hogy én húztam meg a ravaszt, de a kezemben lévő fegyver mozdulatlan volt, nem rúgott vissza. Nem én lőttem.

A rohadék...

A pici szoba megtelt Barnes idegesítő röhögésével.

- Jajj, komolyan ennyire hülyének nézel, hogy egy töltött fegyvert adok a kezedbe, amit aztán ellenem is fordíthatsz? Csak tesztelni akartalak, hogy képes lennél-e megtenni. Azt hiszem, megkaptam a válaszokat.

- Miféle válaszokat? – kérdeztem, a kezemben reszketett a fegyver, amit még mindig úgy markoltam, mintha lett volna bármiféle értelme.

- Ebben a világban nincs sok erény. Lopunk, rabolunk, illegális dolgokkal üzletelünk, ölünk. Így az egyetlen erény, a hűség. Csak az számít, kihez vagy hűséges, vagy hogy egyáltalán az vagy-e.

- És? Hova akarsz kilyukadni?

- Neked nincs meg ez az erényed, Jennifer.

- Mondja ezt az a férfi, akinek semmiféle erénye nincs. – horkantottam. – Engedd el Lunát, és a tiéd vagyok. Én kellek neked, nem ő.

- Jennifer, ne csináld, könyörgöm! – szólalt meg ekkor Luna is.

- Nekem az kell, hogy a Navarro családot kitöröljem a történetből. Eleget ártottak már, és ha jól tudom, a kislány is Navarro, vagy tévedek? – Barnes Luna elé lépett, és szorosan az ujjai közé fogta az állát. Luna szemében gyűlölet vibrált. – Olyan a szemed, mint az anyádé. Elena is hasonlóan gyönyörű volt, és lehetett volna nekünk is egy hasonlóan gyönyörű lányunk, de ő Gabrielt választotta.

- Jézusom, szóval ez erről szól? Nem lehetett tiéd egy nő, ezért a riválisod családján vered el a port? Ez annyira szánalmas. – forgattam meg a szememet, minden szándékom az volt, hogy Barnes figyelmét magamra vonjam, és végre ne Lunát cseszegesse. Ő a legkevésbé sem tehetett semmiről. Az egyetlen bűne az volt, hogy szerelmes lett, és foggal-körömmel védte a férfit, akit szeretett. Nem hibáztattam, én is bármit megtettem volna, hogy Javier és a többiek élve megússzák. A pániktól – hogy nem tudom, hol van Javier, és egyáltalán életben van-e még – csak az tartott vissza, hogy az agyam szüntelenül a menekülési tervünkön kattogott. Egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy leblokkolt az agyam, így Masonnek majdnem sikerült is megölnie. De most Lunára is gondolnom kellett.

Barnes felém fordult, ám nem engedte el Lunát. Már épp szólásra nyitotta volna a száját, amikor nyílt az irodájának az ajtaja, és az illető olyan lendülettel robbant be rajta, hogy a huzat arrébb söpörte a vállamról a hajamat.

- Apa, van egy kis gond. Navarro meg az emberi bejutottak az épületbe, és két emberünket megölték, és... – mivel az illető a hátam mögül érkezett, így ösztönösen megfordultam, és ellenére annak, hogy nem volt benne golyó, rászegeztem a fegyveremet. Annyi előnyöm azért mégis csak volt, hogy ezt nem tudhatta. – Hűha, oké, csak óvatosan azzal! – pillantott a fegyverre, aztán pedig rám. Sötétbarna szemei rám szegeződtek, az ajka a meglepettségtől elnyílt.

Nem kellett sok, fél pillanattal később újra a múltban találtam magam, és ez letaglózott. Én tíz éves voltam, Charlie nyolc. Fázott, és félt. Aztán pedig holtan esett össze a szemem láttára... Halott volt, láttam. Halott volt.

Nem, az nem lehet. Lehetetlen.

- Charlie? – préseltem ki a szavakat nehezen a számon.

Barnes hatalmasat sóhajtott, aztán végre elengedte Lunát.

- Nyugodj meg, nincs megtöltve. Különben meg mit mondtam neked a kopogásról, Arlo?

- Mi folyik itt? Mit keresnek itt? – bökött a fejével rám, aztán pedig Lunára.

Hallottam, ahogy Luna mögöttem halkan sír. Én még mindig letaglózottan bámultam a srácot, aki belépett az ajtón, és akár csak a forgószél, úgy kavarta fel az egész eddigi életemet. Igaz, eltelt azóta tizenegy év, és magasabb lett, izmosabb, férfiasabb, a karját tetoválások garmadája borította, de ő volt az. A testvérem. A kisfiú, akit aznap Barnes felkapott, és a szemem láttára hurcolta el előlem.

- Mindkettő csak úgy besétált ide, elhiszed te ezt? – tárta szét Barnes a karját, de a hangja egy merő gúny volt.

- A nagy lószart! Elkapott, és azóta fogva tart! – érkezett Luna hangja a hátam mögül. – Cash...

- Engedd el, mindkettejüket. Ők nem ártottak. – Charlie – vagy Cash, vagy tudom is én – kinyújtotta a kezét, Luna elszaladt Barnes mellett, és a testvérem ölelésében talált menedéket. Ehhez már nem volt elég pár perc, hogy feldolgozzam. Azt hiszem, erre egy élet is kevés lesz.

- Mi ütött beléd? Kinek az oldalán állsz? – emelte meg felháborodottan Barnes a hangját.

- Természetesen a tiéden, de arról nem volt szó, hogy bezárod őket. Bőven elég, hogy Navarro megtette.

- Ennek csak addig volt létjogosultsága, ameddig a nővéred át nem állt Navarro oldalára. Én meg nem fogok elcseszni egy ilyen lehetőséget, ami egyszer van egy életben. Szóval senki nem megy sehova! – Barnes hangja bombaként robbantotta fel a szobát, majd mire feleszmélhettem volna, elkapott hátulról, magához húzott és – ezúttal egy megtöltött – fegyver csövét szorította a halántékomhoz.

Charlie maga mögé utasította Lunát, aztán Barnesra nézett. Elkapott a hányinger, ha arra gondoltam, hogy apának szólította. Barnes elvitte a vurstliról, megmentette az életét, majd a saját fiaként nevelte fel. Egy maffiózót nevelt belőle. Az öcsémből.

Légszomjam lett, és úgy éreztem, hogy a szoba falai egyre közelebb és közelebb jönnek hozzám. Éltem már át hasonlót nem is egyszer, így tisztában voltam vele, hogyha nem erőltetek magamra nyugalmat, akkor szép kis pánikroham elébe nézek.

A pisztoly hideg csövét még mindig éreztem a bőrömön, ahogy a szívem heves dübörgését is a torkomban.

Nyugi, csak nyugi.

Tíz.

Beszív.

Kifúj.

Kilenc.

Beszív.

Kif...

Hangos csattanára kaptam fel a fejem, a szemeim azonnal kipattantak. Ennyit a nyugalomról. Az ajtó olyan lendülettel lett berúgva, hogy a mögötte lévő falnak csapódott, a kitömött, üveges tekintetű mosómedvék pedig majdnem lepotyogtak sorban.

Már azelőtt tudtam ki az, hogy megláttam volna. Ekkora lendülettel csak Javier képes berobbanni egy szobába, és erről végleg meg is bizonyosodhattam, amikor belépett, és Charlie-t – aki az ajtóban állt – egy határozott mozdulattal elkapta, majd az ajtóval szemközti falnak vágta.

- Te rohadék! Az előbb megmenekültél, de ne örülj sokáig...

Luna felsikoltott, és Javier mögé ugrott, megpróbálta leválasztani a bátyja kezét az öcsém torkáról.

- Javier, ne csináld! Engedd el, kérlek... – szaggatottan vettem a levegőt, és alig jött ki hang a torkomon, de el kellett érnem, hogy Javier rám nézzen. Egyrészt azért, hogy elengedje Charlie-t, másrészt meg azért, hogy meglássa, mekkora szarban vagyok. Barnes ezalatt csendben figyelte az eseményeket, a hátam mögött éreztem, hogy a mellkasa idegesen fel-le emelkedik, a fejét ide-oda kapkodta.

Javier dühösen szorította Charlie torkát, de aztán hirtelen elengedte, és hátrafordult felém. A szemeiben összezavarodott és dühös kifejezés váltakozott. Amint felfogta, hogy mit lát, a fegyverét Barnesra szegezte.

- Azonnal engedd el! – sziszegte. Láttam más máskor is dühösnek, de ennyire még soha. Ez valami más volt. Mélyről jött, és féltem, hogyha kitör, mindent elsöpör.

- Szép családi összejövetel. Örülök, hogy benéztél, Javier. – szólalt meg Barnes, a pisztolyát egyre erőszakosabban szorította hozzám. – Sajnálatos, hogy hamarosan mind halottak lesztek.

- Fogd be a pofádat, és engedd el Jennifert, most! Utoljára kérlek szépen, aztán a következő az lesz, hogy az agyvelődet a gusztustalan színű szőnyegedre loccsantom.

Javier egyre ingerültebb lett, Barnes pedig csak nevetett. Éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Ennek ellenére igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra. Figyeltem, ahogy Charlie Javier háta mögött még utoljára megcsókolja Lunát, majd a lányt finoman az ajtó felé taszítja, hogy meneküljön. Legszívesebb üvöltöttem volna, hogy ő is tegyen így, de egy hang sem jött ki a torkomon.

A szoba tele volt feszültséggel, és mintha az idő is megállt volna. Javier állkapcsa idegesen pattogott, a mohazöld szemei gyűlölettel voltak megtelve.

- Hm, várj egy kicsit, hadd gondolkodjak... Kitől hallottam hasonlót? – morfondírozott Barnes. – Á, igen! Megvan! Apád száját hagyták el hasonló szavak, mielőtt meghalt.

- Ne merj beszélni róla...

- Vagy? Mi lesz? Megölsz?

- Apa, engedd el Jennifert! – Charlie óvatosan Javier mellé lépett, majd egy pillanatra ránézett, mintha csak biztosítani akarta volna róla, hogy az ő oldalán áll. – Nem ezt beszéltük meg, emlékszel?

- Hát, változott a terv. Döntsd el, kinek az oldalán állsz, különben te is meghalsz velük együtt!

Reszketve kapaszkodtam Barnes kezébe, amivel megtartott, hogy ne tudjak elmenekülni. A körmeimet mélyen a bőrébe vájtam, mire felüvöltött, és megrázott.

- Maradj már nyugton, a picsába!

Féltem, de nem adtam meg neki a kielégülést, hogy ezt kimutassam. Az összes gondolatom a következő lépésemen járt, és arra összpontosítottam, hogy valahogy kiszabaduljak a szorításából.

- Mondd, mi a terved? - kérdeztem higgadt hangon, bár a szívem hevesen kalapált a mellkasomban. – Egyedül semmi esélyed sincs ellenünk.

- A fiam még nem döntötte el, hogy kinek az oldalán áll! – vágta rá.

Charlie-ra néztem, aki próbált hatást gyakorolni rá. Lehet, hogy valamikor még Barnes oldalán állt, de az elmúlt abban a pillanatban, hogy fegyvert szorított a fejemhez. De így legalább összeállt a kép. Nem Barnesnak kellettem, Charlie akart megtalálni. Igaz, még nagyon sok kérdésem volt hozzá és vele kapcsolatban, de a történet egy része értelmet nyert.

- Na, jó, meguntam a mocskos pofádat, meg ezt a szarozást. – szólt közbe Javier. – Három másodperced van, hogy elengedd. Egy, kettő...

Ne, ne, ne! Ennyi idő nagyon kevés nekem. Az agyam vadul kattogott, hogy miképp ússza meg ezt az egészet mindenki élve, ám ekkor egy üvöltés hallatszódott. Az egész épületet megrázó, fájdalmas, rémült üvöltés. A gyomrom görcsbe ugrott, de Barnes is a kiabálásra koncentrált, így nem volt más választásom. Vagy most, vagy soha.

Nagy lendületet vettem, és a sarkammal a lábára tapostam úgy, hogy azt mindenképp megérezze.

Az ő száját is kiabálás hagyta el, én pedig menekülni kezdtem. Igaz, nem volt nagy a távolság köztem, és Javier között, és csak pár lépést kellett volna megtennem, de Barnes előbb észbe kapott, mint arra számítottam. A szemem sarkából láttam, hogy felemeli a pisztolyát, majd gondolkodás nélkül Javierre szegezi. A rémület úgy vágott belém, mint egy éles kés. Abban a pillanatban elképzeltem az életemet nélküle. Egy életet, aminek ő nem a része, és rájöttem, hogy az nem lenne már élet.

Barnes fegyvere eldördült, én pedig gondolkodás nélkül közé, meg Javier közé ugrottam. Ezután még egy dörrenést hallottam, és a földön fekve láttam, ahogy Barnes is a földre rogy. A szájából vér folydogált, a tekintete pedig épp oly üres és színtelen volt, mint az összes állatnak a falakon.

Fel akartam állni, hogy megnézzem, mindenki más rendben van-e, de képtelen voltam rá. Az agyam működött, de a testem nem engedelmeskedett. Ekkor megéreztem Javier meleg érintését a karomon. Letérdelt az ölébe fektetett, és amit a szemében láttam, az minden addigi reményemet szertefoszlatta.

- Jól vagy? – kérdeztem suttogva. Éreztem, hogy a levegő nagyon nehezen szökik a tüdőmbe.

- Persze, hogy jól. – felelte, majd kisimította a hajamat az arcomból. – És te is rendben leszel, csak tarts ki, jó?

- Javier...

- Igen? – simogatta meg az arcomat, az érintése meleg volt, de a hangja rémült. Soha nem láttam ilyennek őt azelőtt. Mindig nyugodt volt, és kiegyensúlyozott. A legnagyobb káosz közepén is. Most azonban csak próbálta magára erőltetni a nyugalmat. Engem nem vert át.

- M-meg fogok halni, ugye? – kérdeztem, mire ő megrázta a fejét.

Zöld szemeit elhomályosították a könnyek. Ekkor láttam meg, hogy a keze véres. Az én vérem volt az.

- Nem halsz meg. Ígérem. Minden rendben lesz. Úton van a segítség.

- Ühüm... – feleltem, kezdtem nagyon elálmosodni, így lehunytam a szememet egy pillanatra. Hallottam Charlie hangját, ahogy ingerülten ordibál valakivel, majd az elmém visszatalált Javier hangjához, ami egyre kétségbeesettebb volt.

- Jennifer, ne aludj el! Hallod, amit mondok? Ébren kell maradnod. – folyamatosan simogatott, miközben a fejemet előre hátra ringatta az ölében. – Maradj velem, kislány!

- Charlie... – motyogtam halkan. Féltem, hogy többé már nem lesz lehetőségem elmondani Javiernek, hogy annyi év után megtaláltam a halottnak hitt öcsémet, így mindenképpen el akartam mesélni neki.

- Tessék? – kérdezett vissza.

- Charlie... ő... – kezdtem bele, de éreztem, hogy az álmosság fog győzni, nem én. Újra behunytam a szemem, az ujjaimat pedig Javier ujjai közé fűztem. Hallottam még a kétségbeesett kiabálást, szólongatott, kérlelt, hogy nyissam ki a szemem, de túl fáradt voltam hozzá.

- Hol vannak már a mentők? ¡A la mierda! Jennifer, nyisd ki a szemed, kérlek! Kérlek, szerelmem...

Az utolsó, amit észleltem, Javier kétségbeesett hangja volt, amint nevem suttogta. Aztán mindent elnyelt a sötétség.