Jennifer

8 hónappal később

néma üvöltés

Vettem egy mély levegőt, majd megnyomtam a harmadik emelet gombját a liften. Ezzel egy időben megszólalt a telefonom is, így a képernyőre pillantottam.

Anya.

Meredten bámultam a nevét, egészen addig, míg a képernyő el nem sötétült, a liftajtó pedig kinyílt. Végighaladtam a szürke csempékből álló folyosón, aztán az ajtó előtt megálltam, és megkocogtattam.

Dr. Jones – állt a falra szerelt aranyszínű plaketton. Két kezemen sem tudtam volna megszámolni, mennyiszer jártam már itt az elmúlt pár hónapban. Na, persze nem feltétlenül a lőtt sebem miatt – ami egyébként szépen gyógyult. Én kifejezetten Norához jöttem, az egyetlen emberhez, aki egy kapocs volt valamelyest köztem, és a régi életem között. Olyan távolinak tűnt, mintha igaz sem lett volna. Pedig az volt. Beleivódott a csontjaimba, a lényemmé vált, már nem az az ember voltam, aki azelőtt. Majd mindezt egyetlen rántással húzták ki a lábam alól, mint egy vacak szőnyeget, én pedig akkorát estem, hogy azóta sem sikerült felállnom. Az a Jennifer Payne, aki Javier előtt voltam, nem létezett többé.

- Igen?

Lenyomtam a kilincset, amikor meghallottam Nora hangját, majd bátran beljebb léptem. Felfelé görbült a szája, amikor meglátott.

- Nem zavarok? – kérdeztem.

- Te soha, tudod jól. Hogy vagy?

Megvontam a vállam. Nem szolgálhattam annál jobb hírekkel, mint amit a múlthéten kapott tőlem. Ha őszinte választ adtam volna erre a kérdésre, akkor az az lett volna, hogy elveszetten, szarul, álmatlanul, úgy, mint akit megrágtak aztán pedig kiköptek. Helyette azonban csak ennyit mondtam:

- Jól.

Leültem az irodájában található székre, aztán reménykedve bámultam rá. Nora nagyot sóhajtva kiemelte a nyakából a sztetoszkópját, és szánalommal kutatta a tekintetemet.

- Tudom, mit vársz szívem, de hidd el, ha bármelyikőjük jelentkezett volna, akkor már szóltam volna.

- Tudom, én csak... – elhallgattam.

Ezt a beszélgetést már lezongoráztuk vagy százszor és ezerszer azóta, hogy magamhoz tértem a kórházban teljesen egyedül. Nora arca volt az első, amit megláttam. Egy darabig orvosok, meg nővérek rohangáltak körülöttem, és fájdalomcsillapítókkal tömtek, amiknek a hatására a napjaim nagy részét átaludtam. Talán úgy három-négy nap elteltével fogtam fel igazán, hogy mi is történik körülöttem, amikor anya bejött hozzám, belőlem pedig úgy robbant ki minden, mintha az azt megelőző hetekben, valaki szánt szándékkal befogta volna a számat. Meséltem neki Charlie-ról, arról, hogy mennyire hiányzott, és persze Leroy Barnesról, aki elrabolt, fogva tartott, aztán pedig kis híján meg is ölt...

Ez volt a hivatalos álláspont amit – mint később kiderült – Charlie beadott a zsaruknak, és ami mellett makacsul kitartottam én is, azért, hogy Javiert és a többieket megvédhessem. De Jane Willow ügynök olyan volt, mint egy rohadt pióca. Amint kihallgatható állapotba kerültem, nem volt olyan nap, hogy ne járt volna a nyakamra. Megszállottan kutatott Javier után, meggyőződése volt, hogy hazudok, és mindenféle módszert bevetett, hogy megtörjön. Könyörgött, alkut ajánlott, volt, hogy üvöltözött velem, de semmi nem vált be. Mélyen hallgattam, és kész lettem volna inkább meghalni, minthogy egy mukkot is mondjak neki arról, ami Javier házának a falain belül történt. Allen Reyes persze, amennyire tudta, megpróbálta tompítani a nő fékezhetetlen tettvágyát, de ő is csak egy tehetetlen porszem volt az össze-vissza rázkódó gépezetben, amit Javier magára hagyott.

Magamra hagyott.

A kétségeimmel, a félelmeimmel, az életemmel, ami egy csapásra a feje tetejére állt abban a pillanatban, amikor Charlie belépett azon a rohadt ajtón Barnes irodájába, és a szemembe nézett. Később pedig, amit megtudtam, egy fikarcnyit sem tette könnyebbé az egészet, sőt...

- Tudom, hogy ez nehéz. – szólalt meg Nora, a hangja rángatott ki a kusza gondolataim közül. – De... talán lenne, aki segítene megbirkózni ezzel. – hozta fel óvatosan a témát.

Nem véletlenül óvatosan, ugyanis ez volt az a téma, amitől fél perc alatt a plafonon voltam.

- Nem. Még nem. Nem vagyok rá képes.

- De ő...

- Hazudott nekem! – csattantam fel. – Hagyta, hogy éveken át abban a tudatban éljek, hogy meghalt, miközben végig tudott mindenről. Inkább csajozott, meg bulizott valahol Európában, az anyánk pedig majd belehalt a fájdalomba, hogy elveszítette a kisfiát. Nem tudom, hogy ezt képes leszek-e valaha is lenyelni...

- Megértelek, de képzeld egy pillanatra magad az ő helyébe. – döntötte Nora oldalra a fejét, egy tollal babrált az asztalán. – Még csak nyolc éves volt, és egy könyörtelen maffiózó kezei között szocializálódott, nőtt fel. Nem tapasztalt mást, csak fájdalmat, hazugságot, szívtelenséget. Tudom, hogy azt a kisfiút akarod benne látni, aki akkor volt, de azóta eltelt tizenegy év, és felnőtt férfi lett. De a testvéred, és így is sok időt veszítettetek el, nem kellene még többet.

- Nem rajtam múlt... – morogtam ingerülten. Nem engedtem a makacsságból, holott nagyon is jól tudtam, hogy Norának igaza van.

Az elmúlt tizenegy évben annyiszor kívántam, hogy bárcsak másképp alakult volna. Bárcsak fogtam volna jobban Charlie kezét, vagy bárcsak engem vittek volna el helyette. Sokszor álmodtam azt, hogy élem a hétköznapi életem, ő pedig a részese úgy, mintha soha nem veszítettem volna el. Rengetegszer megfordult a fejemben, hogy milyen lenne, ha élne, mik lennének a hobbijai, a kedvenc filmje, azok az ételek, amiket kifejezetten utál, és vajon hányszor vesztünk volna össze azon, hogy széthagyja a cuccait a ház különböző pontjain.

Bármit, tényleg bármit megadtam volna azért, ha visszakaphatom. És amikor ez megtörtént, egyáltalán nem töltött el azzal a boldogsággal, amivel kellett volna. Hiszen azt a sok fájdalmat, amin az elmúlt tizenegy évben átéltünk, nem tudta egy csapásra semmivé foszlatni.

Nem felejthettem el, milyen érzés volt sikítva, jéghideg verejtékben úszva felébredni, órákon át zokogni, magamat hibáztatni, közben pedig végignézni, ahogy anya szépen lassan tönkremegy a gyászban.

Ráadásul Charlie már nem Charlie volt többé. Nem a kedves, humoros, mindenki arcára mosolyt csaló kisfiú, akit Mrs. Hawthorne, az idős szembe szomszédunk mindig megajándékozott egy csokival, hogy láthassa a boldogságtól ragyogni kezdő arcát.

Nem.

Ő Arlo Barnes volt – Cash. Hidegvérű, megfontolt, a könyörületet hírből sem ismerő szemétláda, csak úgy, mint az, aki felnevelte. A szemeiből eltűnt a fény, a helyét átvette valami egészen más. Valami, ami arra késztette, hogy kis híján megölje Javiert, csak azért, hogy leszámolhasson vele. Hogy a saját érdemeként tüntessen fel valamit, ami azelőtt senkinek sem sikerült még. Hogy nevet szerezzen magának az alvilágban, és mindenki hátra hőköljön, ha meghallják a nevét. Persze nem hibáztathattam érte egy percig sem, az nem lett volna igazságos. Hiszen nem tehetett róla, hogy ebben nőtt fel. Csak ameddig Javiert már úgy ismertem, mint New Orleans alvilágának a helytartója, addig Charlie – Cash – egy egészen más tészta volt, mivel tudtam, hogy milyen volt előtte. Illetve, hogy milyen lehetett volna. Ha nincs Barnes...

Ez persze nem azt jelentette, hogy ne szerettem volna, vagy ne ragaszkodtam volna hozzá, hiszen az öcsém volt. De a fura, mellkasomon ülő érzés, hogy mindent elölről kell kezdenem, nem hagyott nyugodni. Hiszen nem ismertem, nem tudtam róla semmit, ahogy ő sem rólam. És egyelőre megbocsátani sem tudtam.

- Nehogy azt hidd, hogy ez neki nem nehéz, Jennifer.

Nora tolla halkan koppant egyet az asztalon, mire felkaptam a fejem.

- Tudom, én csak... azt hiszem, nem állok készen szembenézni a jéghideg valósággal. – feleltem zavartan.

A telefonomra pillantottam, ami újra rezegni kezdett a kezemben. Ezúttal Summer volt az.

Ezzel egy időben egy kopogás akasztotta meg a beszélgetésünket, és egy fiatal, szőke orvos dugta be a fejét az ajtón.

- Nora, tudsz jönni? Mrs. Louisnak a kettesben leesett a vérnyomása.

Nora bólintott, én pedig úgy ítéltem meg, hogy épp elég ideig tartottam már fel. Elköszöntem tőle, aztán elhagytam a kórházat, abban a reményben, hogy többet már nem kell ide jönnöm. Legalábbis nem azért, amiért az elmúlt hónapokban majdnem minden nap.

⧫︎⧫︎⧫︎⧫︎

A fejemre toltam a napszemüvegemet, amikor megérkeztem a lakásunk elé, és beírtam a kódot. Az otthonom volt. Summerrel, a legjobb barátnőmmel közös otthonunk. A hely, amit úgy szerettem. A hely, ahol hónapok óta nem találtam a helyemet, mert bár a szobám pontosan ugyanúgy várt vissza, ahogy hagytam, valami mégis megváltozott.

És nem a szobában. Hanem bennem.

- Na, jó hogy jössz. Fehér, vagy zöld? – pördült elém Summer, két ruhát lobogtatva a teste előtt.

Fogalmam sem volt, mivel érdemeltem meg őt. Hiszen haragudhattam Charlie-ra, amiért hazudott nekem, de én is hazudtam. Anyának, Summernek, az FBI-nak. Voltak dolgok, amiket nem mondhattam el, annak ellenére sem, hogy látszólagosan visszakaptam a Javier előtti életemet. Azt leszámítva persze, hogy a többé nem voltam egyetemista, mivel az FBI-os balhém miatt kirúgtak. Amit egy részem nem is bánt, hiszen megvolt az oka, miért tanultam azt, amit. Ez pedig abban a pillanatban érvényét veszítette, ahogy betettem a lábam Javier Navarro rezidenciájára.

Summer azonban nem haragudott rám. Legalábbis nem sokáig. Jó, persze picit duzzogott, amiért nem avattam be azonnal, és mindenbe, no meg aggódott is értem, ahogy mindenki más, de ez nagyon gyorsan a semmivé foszlott, amikor bejött hozzám a kórházba, és a borzalmas kórházi koszt helyett kínaival lepett meg, majd jól kiveséztünk mindent. Mármint mindent, amit elmondhattam neki. Így is rengeteg minden volt, amiről hallgattam, hallgatnom kellett.

- Mikor állt neked jól a zöld? – sandítottam rá, mire heves bólogatásba kezdett.

- Igazad van. Akkor marad a fehér, és most te jössz.

- Én? Miről beszélsz?

Leraktam a táskámat a cipős szekrényre, aztán a barátnőm után mentem.

- Kirúgunk a hámból. – jelentette ki. – Csak te, meg én. Csajos este.

- És ezt mikor döntötted el helyettem is?

- Ööö... – úgy csinált, mintha tényleg gondolkodna a válaszon, majd rávágta: – Most.

Elvigyorodtam, aztán megráztam a fejemet. A legutolsó, amire szükségem volt az az, hogy egy seregnyi vadidegen között nyomorogjak egy szórakozóhelyen, miközben a milliós decibellel üvöltő zene, darabokra szaggatja a dobhártyámat.

Tudtam, hogy ünneprontó lettem, abból, ahogy Summer rám nézett.

- Ne már, Jenny! – biggyesztette le az ajkát. – Tudom, hogy megviselt az, ami történt, de nem kuksolhatsz életed végéig a szobádban.

Nem is életem végéig, csak addig, ameddig eredményre nem jutok.

- Tudom, de nem megy. Én... nem... – éreztem, hogy a könnyeim utat törnek maguknak, ezért gyorsan pislogtam néhányat.

Summer pontosan jól tudta, min mentem keresztül az elmúlt hónapokban, ezért gyorsan mellém lépett, megölelt, és a buli ötletét nem erőltette többet. Hagyta, hogy a saját tempómban haladjak, ami nem ment valami fényesen. Egész pontosan nyolc hónapja, és négy napja. Aztán ebből nyolc hónap és tíz nap lett, majd ismét eltelt egy hét, teljesen eredménytelenül.

A szobám úgy nézett ki, mint ahova milliónyi atombomba csapott. Mindenhol papírlapok voltak, telefirkálva telefonszámokkal, emberekkel, akik talán ismernek valakit, aki tud nekem segíteni. Aki tud bármi használhatót mondani. Alvilági emberek, olyanok, akik mélyen benne vannak a pokol bugyraiban – sokkal jobban, mint én – és képesek Javier fejével gondolkodni. De úgy tűnt, ha Javier Navarro nem akarja, hogy megtalálják, akkor képes úgy felszívódni, mintha soha nem is létezett volna. Én pedig a legeslegvégső esetre tartogattam azt, hogy az öcsémtől kérjek bármiféle segítséget.

Pedig anya könyörgött. Heteken, hónapokon át. De én nem beszéltem Charlie-val, Charlie pedig szisztematikusan kerülte anyát. Hogy miért, arról fogalmam sem volt.

A kórházi ágyam mellett – amikor én még kiütve feküdtem a nyugtatóktól – megvolt a nagy találkozás, ami anya számára felért egy csodával. Persze, hogy ezek után nem akarta őt mégegyszer elveszíteni, nem beszélve arról a sok kérdésről, amit fel akart tenni neki, de ez ezúttal már nem tőle függött.

Én pedig kezdtem azt érezni, ha nem kapok mihamarabb válaszokat, becsavarodok.

A gyomrom görcsbe ugrott, amikor megálltam a klub előtt, ami pár hónappal ezelőtt taccsra vágta az egész addigi életemet. Még Isabella halálát sem volt elég lelkierőm feldolgozni, így hát csak elnyomtam magamban, amennyire lehetett. Tudom, hogy nem a legjobb módszere a gyászfeldolgozásnak, de annyi minden mással kellett emellett megbirkóznom, hogy nem lett volna erőm még ezt is a nyakamba venni. Abba tényleg beleőrültem volna.

- Zárva vagyunk. – morogta az ajtóban álló mogorva kinézetű őr, a karján fél milliméternyi szabad hely sem volt a tetoválásai miatt.

Mély levegőt vettem. Minden lélekerőmre szükségem volt. Annyi idő után végre rászántam magam, hogy idejövök, nem fordulhatok most vissza.

Szedd össze magad, Jennifer!

- Charlie... szóval, Cash itt van? – javítottam ki magam, mire a hústorony csak szánalommal mért végig. Képzelem, milyen látványt nyújthattam, ugyanis egy ideje csak árnyéka voltam önmagamnak. Nem igazán fektettem túl sok energiát abba, hogy ne nézzek ki úgy, mint egy mosott rongy, ugyanis minden időmet és erőmet lekötötte az, hogy megtaláljam Javiert. Kétségbeesetten kapaszkodtam az életbe, amibe belerántott az akaratomon kívül, az otthonommá tette, aztán szintúgy az akaratomon kívül egyszer csak kitaszított belőle.

Azóta csak elveszetten bolyongtam a nagyvilágban.

Fogalmam sem volt, hogy nélküle ki vagyok.

- Attól függ, ki kérdezi. – vakkantotta oda nekem a fickó, a tekintete semleges volt.

- A nővére vagyok.

- Azt bárki mondhatja. – vonta meg unottan a vállát.

Hozzászoktam már, hogy a hozzá hasonló, parancsot teljesítő emberekről nemes egyszerűséggel csak lepattanok, és semmibe vesznek, de ezúttal a haragom erősebbnek bizonyult. Közelebb léptem a fickóhoz, és a mellkasára böktem.

- Na, ide figyelj... Nem kötelező elhinned, amit mondok, de ne kockáztasd meg, hogy így teszel, ugyanis ha most nem engedsz be, garantálom, hogy búcsút mondhatsz pár ép csontodnak. Ezt akarod?

Nem volt az én asztalom mások megfenyegetése – pláne ha az illető kétszer akkora volt, mint én –, ez inkább Javiernek ment mindig jól, ugyanis neki volt valamije, ami nekem nem. Fenyegető aurája.

De most muszáj volt valamit bevetnem, holott tudtam nagyon jól, hogy soha nem kérném arra az öcsémet, hogy törje el bárki csontját. Akkor sem, ha az eszem pontosan jól tudta, hogy megtette már, valószínűleg nem is egyszer.

Mit áltatod magad, sokkal rosszabbat is megtett már...

- Hmm, tüzes kislány. – a csávó végre hajlandó volt komolyan venni. Legalábbis ezt hittem, amikor a telefonjához nyúlt, és felhívott valakit azzal a címszóval, hogy van egy kis probléma.

Igen, ez a kis probléma én lettem volna.

Nem sokkal később nyílt az ajtó, és egy magas, szőke hajú srác dugta ki a fejét rajta. Velem egy idősnek tűnt, a tekintete pedig azonnal megtalált, és úgy mászott végig rajtam, hogy biztos voltam benne, gondolatban épp vetkőztet. Aztán csak bólintott, hogy kövessem.

Kényszerítenem kellett a földbe gyökerező lábaimat, hogy végre megmozduljanak, de bármennyire is irtóztam a helytől, muszáj volt megtennem.

Elképzelésem sem volt, hogy Charlie hogy képes itt lenni. Ha a helyében lettem volna, gyűlöltem volna mindent, amihez Barnesnak valaha az életben köze volt. De amikor beléptem a bárba, ő mégis ott állt, négy-öt ember gyűrűjében.

Úgy tűnt, belegyalogoltam valaminek a kellős közepébe, mert Charlie feszültnek tűnt.

- Mi az, hogy nem? – kérdezte, a hangszíne hűvösen csengett.

„Ha kiderül, hogy benne vagy, mérget vehetsz rá, hogy gondolkodás nélkül odadoblak neki, ő pedig azt csinál veled, amit csak akar."

Javier szavai élénken tódultak az elmémbe, és bár ez egy olyan időszaka volt a kapcsolatunknak, amikor épp meg tudtunk volna fojtani egymást egy kanál vízben, mégis éles késként vágott a szívembe. Leginkább az, hogy nem hagyott választási lehetőséget... Sem akkor, sem pedig most.

- Azt mondta, így nem üzletel. Szóba sem állt velem. Ezért gondoltam...

- És mégis ki mondta neked, hogy kezdj el gondolkodni? Mégis ki, Windsor, hm?

Charlie szemei idegesen szikráztak, és bár meg sem mozdult, olyan volt, mint egy oroszlán, ami épp lecsapni készül a prédájára.

Ismertem ezt a nézést. Amikor Javier ugyanígy nézett Masonre, Mason két perc múlva holtan esett össze a hall padlóján.

Szerencsére a mellettem álló szőke, aki bekísért, időben kizökkentette az öcsémet.

- Főnök?

- Mondjad.

- Vendéged van.

Ekkor Charlie végre megfordult, és egyenesen rám meredt. Minden addigi hűvösség és érzelemmentesség eltűnt a szeméből. Egyetlen egy pillanatra láttam megvillanni a mogyoróbarna íriszeiben a régi énjének egy darabját.

Bizonyára meglepetésként érte a felbukkanásom, mert intett a szőkének, majd visszafordult az emberei felé.

- Mára ennyi. Húzzatok a picsába, andiamo!

A leszidott srác, aki alig lehetett idősebb nálam, csak bólintott, majd kivált a többiek gyűrűjéből, és velük együtt a klub hátulja felé indultak.

Annyira lefagytam a látottaktól, hogy az sem tűnt fel, hogy már csak ketten vagyunk a kihalt helyen. Amikor legutóbb jártam itt, minden káoszos volt, az emberek menekültek, a levegőt pedig izzadság, fű, és félelemszag töltötte meg. Most azonban csend volt. Az egyedüli, amit hallani véltem, az a szívem rémült dobogása volt.

Reszkettek a lábaim, amikor közelebb sétáltam Charlie-hoz, de átgondoltam, és Norának igaza volt. Nem kerülhettem örökké ezt a beszélgetést, ráadásul ő volt az utolsó esélyem arra, hogy megtudjam, Javier miért hagyott magamra.

- Jennifer... – súgta halkan, a válla megrogyott. – Nem gondoltam volna, hogy eljössz. Mármint... hogy ide.

- Nem akartam. – feleltem, és igyekeztem legyűrni a haragomat annyira, hogy ne robbanjon ki belőlem, és ne vágjak mindent a fejéhez, ami hónapok, évek óta a szívemet nyomja. Hiszen egy részéről nem tehetett. Én tehettem róla, én engedtem, hogy elvigyék. Így nem lett volna túl igazságos. – De te vagy az egyetlen, aki segíteni tud, ezért itt vagyok.

- Segíteni? Miben? – kérdezte, meglepettnek tűnt.

- Tudom, hogy neked is olyan fontos volt Luna, mint nekem Javier, és már nyolc hónapja, hogy semmit nem tudok róluk. Azt gondoltam, te talán...

Charlie lassan, és ingerülten fújta ki a levegőt.

- Ha Navarro azt akarja, hogy ne találják meg, akkor nem is fogják megtalálni. Ezt talán jobb nem bolygatni.

- Nem bolygatni? – csattantam fel, és tudtam, hogy a feltörni készülő dühömet már nem sokáig fogom tudni elnyomni. És talán nem is akartam... – Barnes miatt mentek el! Azért, mert az a rohadék megölte Isabellát, és engem is kis híján. És komolyan képes vagy azt mondani, hogy ne bolygassam?

- Tudod jól, hogy nem így értettem. Hát nem látod? Épp próbálom helyrehozni azt a sok szart, amit maga után hagyott. Hinned kell nekem, J... – Charlie közelebb lépett és a karom után nyúlt. Összerezzentem, majd ösztönösen elhúzódtam tőle.

Vagy ezer emlék robbant fel bennem, amik fájdalmasan öntötték el az agyamat. Róla. Rólunk. Amikor gyerekek voltunk.

Charlie szemében megbánás és fájdalom villant, ahogy felfogta mit tettem, nekem pedig akaratlanul is elidőzött rajta a tekintetem. Fáradtnak, és gondterheltnek tűnt. A karján megrándultak az izmai, az állkapcsa ingerülten pattogni kezdett.

Egy felnőtt, érett férfi állt velem szemben, aki annyi mindenen ment már keresztül, hogy talán két kezén sem tudja megszámolni. Nyoma sem volt annak a kisfiúnak, akinek anya törölte le a maszatos arcát, vagy aki szétszórva hagyta a szobájában a játékait.

A boldogságának abban a percben vége szakadt, amikor az a rohadék meglőtte, majd elszakította tőlünk.

- Próbálod? Úgy, hogy most te vagy itt a góré? Vagy úgy, hogy ignorálod anyát hónapok óta? Ezzel nem hozol helyre semmit, ezt te is nagyon jól tudod. – feleltem neki dühösen.

- Oké, tudom, hogy néz ez ki... de nem olyan egyszerű a szemébe nézni, azok után, ami történt – sóhajtott. – Azok után, amit vár tőlem. Amit te is vársz tőlem.

- Hogy én? – szaladt magasba a szemöldököm. – Én, nem...

- Ugyan már, J! – Charlie ingerülten horkantott, a sötét írisze felizzott. – Azt hiszed, nem tudom, miért vagy itt? Vagy, hogy anya miért hívogat naponta tízszer?

- Talán azért, mert a fia vagy, akit elveszített, és szeretne visszakapni? – csattantam fel.

Épp ez volt az a beszélgetés, amitől hónapok óta tudatosan távol tartottam magamat, és most belecsöppentem a közepébe.

- Hát épp ez a lényeg! Én nem az vagyok, akit elveszített. Többé már nem. És ha már itt tartunk, te sem. – Charlie az egyik asztalnak támaszkodott, a fejét lehorgasztotta.

Szerettem volna odalépni hozzá, megölelni, és azt mondani, minden rendben lesz. De hazugság lett volna. Semmi nem volt rendben, Charlie-nak igaza volt. Én sem voltam már ugyanaz az ember, aki Javier előtt, és féltem, hogy nélküle talán soha nem is lehetek egy egész.

Így hát csak álltam, mint akinek földbe gyökerezett a lába, és képtelen voltam levenni róla a szemem. Visszakaptam őt, annyi gyötrelmes év után...

- Egyikünk sem. De ettől függetlenül én nem kerülöm el anyát. – feleltem végül halkan.

Az öcsém megrázta a fejét, a levegő lassan távozott a tüdejéből, majd a zsebébe nyúlt, és rágyújtott egy cigarettára.

- Tudok segíteni. – mondta pár perces csend után.

- Tessék?

- Ezért vagy itt, nem? Meg akarod találni Navarro-t. Tudok segíteni, apám által megvannak még a kapcsolataim, és nekem határozottan többet elmondanak, mint neked.

Az apa szóra ösztönösen összerándultam, de nem javítottam ki őt. Elvégre Barnes nevelte fel, mégis mit vártam?

- Tehát tudod, hogy...

- Minden lépésedről tudok, J – vigyorodott el halványan. – Azt hitted, hogy csak azért, mert te kerülsz, én hagyom, hogy baromságokat csinálj? Még mindig Navarro az alvilág feje, bármennyire is gusztustalan ezt kimondani, ezért mindenki tudja, hogy kutatsz utána.

- Oké, felfogtam. – ráztam meg idegesen a fejemet, a gyomrom golflabda méretűre zsugorodott. – Hogy tudsz segíteni? – szegeztem neki a kérdést, mert rájöttem, hogy a családi problémáinkat nem most, tíz perc alatt fogjuk megoldani, így a lényegre akartam koncentrálni. Ami jelen esetben az volt, hogy visszakapjam az életemet, amit Barnes elvett tőlem.

Charlie szája széle felfele görbült, a mögötte lévő hamutálban elnyomta a cigijének a végét, aztán egy gyors mozdulattal átszelte a köztünk lévő távot, és megfogta a kezemet.

- Hatékonyabban, mint ahogy te csináltad. – ugratott. – Gyere, mutatok valamit.

Nem volt kérdés, a pillanat, amit olyan gondosan elkerültem az elmúlt időben most eljött, mert az öcsém – egy kicseszett maffiózónak köszönhetően – volt az egyetlen, aki segíteni tudott.

A kisöcsém, akit olyan sok álmatlan éjszaka után, most visszakaptam, és nem akartam még egyszer elengedni a kezét...