Jennifer

álmomban már láttalak

- Nem, ezt nem veszem be! – eltűrtem egy repkedő tincset az arcomból, a fejem hátrahanyatlott az ülésen. Javier erősen az útra koncentrált.

- Miért ennyire hihetetlen?

- Azért, mert az vagy, aki vagy. Ez nem összeegyeztethető a ténnyel, miszerint te jó gyerek voltál a suliban. Szóval nem hiszem el. – nevettem, Javier pedig mosolyogva tekerte meg a fejét. Idilli volt a hangulat azok után, amik történtek, pláne köztünk. Veszekedtünk, gyűlöltük egymást, ismét veszekedtünk, szexeltünk, aztán valahogy túlcsordultak az érzelmek és eljutottunk oda, hogy kénytelen voltam neki bevallani, hogy nagyon is érzek iránta valamit. Majd ő is bevallotta, én pedig igyekeztem ezt a kicsit sem mindennapi tényt feldolgozni, úton a pszicho doki felé, aki elvileg képes előhozni az elnyomott emlékeimet. De hogy őszinte legyek, Javier vallomása sokkal jobban lekötött, mint a tény, hogy egy vadidegen kutakodni fog a fejemben.

Mármint, basszus! Javier Navarro szerelmes, méghozzá belém!

- Pedig elhiheted. Amióta az eszemet tudom, apám arra készített fel, hogy egyszer majd nekem kell átvennem tőle mindent. Nos, ez a vártnál korábban elérkezett, de pont emiatt nem volt időm a suliban rosszalkodni. Luna különben helyettem is rossz volt.

Hangosan felnevettem. Lassan kezdtek fájni a hasizmaim.

- Sajnálom, de azt kell, hogy mondjam, Luna túltesz rajtad.

- Hé!

- Ez az igazság, kemény lány, keményebb, mint hinnéd. Néha irigylem is a bátorságáért. – sóhajtottam.

Javier metszőn rám nézett.

- A bátorságáért vagy a felelőtlenségéért? Mert azzal, amit csinál, előbb vagy utóbb megöleti magát.

- Miért, te nem? Ha jól emlékszem, nem Luna volt az, aki majdnem elvérzett egy sötét sikátorban. – feleltem, aztán előre hajoltam, mert időközben megérkeztünk egy hatalmas épülethez, amit igazából jól ismertem, mert valahányszor dolgozni mentem, előtte sétáltam el. Nem gondoltam volna, hogy valaha besétálok majd a falai közé. Egyébként egy tipikus kockaépület volt, ahol simán bérelhette bárki az irodáját, ha volt rá elég pénze. Nos, úgy tűnt Dr. Crusadernek volt.

Kiszálltam a kocsiból, lecövekeltem a járdán, és egészen elmerültem a gondolataimban, hiszen csak akkor fogtam fel igazán, hogyha a módszer működik, akkor talán emlékezhetek. Megtudhatom, ki miatt kellett elveszítenem a testvéremet. Ez a gondolat izgalommal töltött el, ugyanakkor iszonyatosan megrémített. Még szerencse, hogy Javier mellettem volt.

- De szerencsémre ott voltál, így megúsztam. – a gondolataimból Javier mély tónusú hangja ugrasztott ki, ahogy mögém lépett, és hátulról szorosan átölelt.

- Tessék?

- Oké, látom, te már fejben odabent vagy. – puszilt a hajamba, aztán elengedett.

- Izgulok. Fogalmam sincs, hogy mire kell számítanom. Pszichológusnál már jártam korábban, de Dr. Campbell egészen más volt, vele csak beszélgetnem kellett, ő pedig eldöntötte, hogy elég stabil vagyok-e már lelkileg vagy sem. Ő nem turkált a fejemben...

- Figyelj rám! – Javier magafelé fordított, és a hüvelykujjaival gyengéden megcirógatta az arcomat. – Akármi is lesz, én végig ott leszek, és nem hagyom, hogy bármi rossz történjen veled.

- Megígéred?

- Megígérem, és be is tartom. Ha kell, én magam fojtom meg a pasit abban a pillanatban, ha ártani mer neked.

- Ez megnyugtató, de egy hulla egy hétre bőven elég. – mosolyodtam el keserűen, szinte el sem hittem, hogy ez a mondat az én számból szaladt ki. Még mindig nem emésztettem meg teljesen Mason halálát, de kezdtem megérteni, hogy Javier világában a dolgok egészen máshogy működnek, és több mint valószínű, hogyha Lucas nem lövi le, akkor megölte volna vagy Javiert, vagy Isabellát. Azt pedig még nehezebben viselném el.

- Akkor készen állsz? Mehetünk?

- Igen, mehetünk. – bólintottam egy nagy sóhaj közepette, aztán hagytam, hogy Javier finoman a derekamnál fogva a forgóajtó felé toljon.

A gyomrom még mindig görcsben állt, amikor besétáltunk az épületbe, és ahol rögtön az ajtóval szemközti falra, egy nagy táblára ki volt írva, hogy a doki irodája a nyolcadik emeleten van. Ennek eleget téve hát beszálltunk a liftbe, és mire feleszmélhettem volna, Javier meg is kocogtatta annak a bizonyos irodának az ajtaját. Kénytelen volt megtenni helyettem, ugyanis ha rajtam múlik, akkor több mint valószínű, hogy jövő hálaadásig ott cövekeltem volna.

- Szabad! – hallottam meg bentről egy férfihangot, úgyhogy lenyomtam a kilincset, és besétáltam a kellemes pasztellzöld színű irodába. Dr. Crusader az asztalánál ült, és serényen írt valamit, de abban a pillanatban, ahogy megjelentünk, abbahagyta, és felénk fordult. – Á, Miss Payne, és...

- Javier Navarro. – Javier a hátam mögül a kezét nyújtotta az ötvenes évei közepén járó, kissé vékony orvosnak, aki csak biccentett egy aprót, aztán visszaült inkább a székébe, ahonnan az érkezésünkkor pattant fel.

- Nora már nagyvonalakban említette a problémáját, de megtenné, kérem, hogy mielőtt belekezdünk, elmeséli, hogy pontosan mi az, ami miatt most itt van? Illetve nem lenne ellenemre, ha Mr. Navarro a kezelés ideje alatt nem tartózkodna a szobában.

A mondatára riadtan kaptam a fejem Javier felé, aki feszülten húzta ki magát mellettem, majd mintegy megnyugtatásként, a kézfejemet kezdte el gyengéden simogatni.

- Muszáj? Tudja, nyugodtabb lennék, ha maradhatna. Nincs titkolni valóm előtte.

Dr. Crusader nagyon halkan elnevette magát.

- Nem erről van szó. De ahhoz, hogy sikerrel járjunk, és teljes mértékben figyelni tudjon a hangomra, egyedül kell lennünk, nem zavarhat be semmilyen más külső inger. Azt tudnia kell, mielőtt belekezdünk, hogy a regressziós hipnózis nem játék, és nem is veszélytelen. Az emberi agy csodálatos, nem véletlenül ás mélyre bizonyos emlékeket, és ha ezek az emlékek hirtelen a felszínre törnek, önnek azzal meg kell majd birkóznia. Úgy érzi, hogy készen áll erre?

Nagyot nyeltem, mert hát persze, hogy nem álltam készen rá. Ki állna készen arra, hogy élete egyik legfájdalmasabb pillanatán kelljen átmennie újra? De muszáj volt megtennem azért, hogy aztán végre egy életre megfizessen az, aki képes volt ezt tenni velem, és a családommal.

- Igen. Készen állok. – feleltem tettetett magabiztossággal, ám Javier pontosan érezte, hogy akkorát hazudtam, mint ide Alaszka. Gyengéden az ujjaim köré kulcsolta az ujjait, aztán lepillantott rám.

- Biztos vagy benne? Visszafordulhatunk, nem muszáj csinálnod, ha még nem megy. Visszajöhetünk holnap, vagy holnapután, vagy...

- Minden rendben. – mosolyogtam rá. – Tudni akarom. Tudnom kell.

- Akkor nem bánod, ha kimegyek?

- Szerintem te jobban bánod. – pillantottam végig rajta, mert egyértelmű volt, hogy attól, hogy magamra kell hagynia, ő sokkal jobban stresszelt mint én. Fura volt ez a nagyfokú aggódása azok után, hogy tegnapelőtt még gyilkoltuk egymást, és fogalmam sincs, hogy ez mikor fordult át mélységes tiszteletté. De átfordult, és hetek leforgása alatt fontos lett számomra. Csak úgy, mint a többiek, akik sokszor sikertelenül, de megpróbálták tompítani az állandó feszültséget köztünk. Ezek az alkalmak pedig beszélgetéssé fejlődtek, végül pedig azon kaptam magam, hogy fontosak lettek számomra.

Ott volt Luna, aki alig volt pár évvel fiatalabb nálam, szinte még gyerek volt, és gyermeki szeretettel ragaszkodott az őt körülvevőkhöz. Köztük, hozzám. Isabella pedig – annak ellenére, hogy ő nem nyílt meg igazán nekem – Summer mellett majdhogynem egy barát szerepét töltötte be az életemben. Az egyedüli, akivel nem jöttem ki jól, az Lucas volt, de volt egy olyan megérzésem, hogy ez talán soha nem is fog megváltozni.

- Itt leszek az ajtó előtt. Sikíts, ha bármi van, jó?

- Minden rendben lesz. – simítottam végig Javier karján, aztán elengedtem őt. Láttam rajta, hogy egy szavamat sem hitte el, de bólintott, majd magunkra hagyott minket. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Dr. Crusader intett, hogy üljek le a fal mellé tolt, sötétzöld kanapéra.

- Nos... – kezdett bele. – El tudná nekem mondani, hogy mire emlékszik abból a délutánból? Tudom, hogy fájdalmas, de tudnom kell a körülményeket ahhoz, hogy segíteni tudjak.

- Szeptember elsejei vurstli volt. Emlékszem, úgy indultunk el otthonról, hogy anya mérgelődött, mert épp aznap ment tönkre a kocsija, így egy barátnőjét kérte meg, hogy vigyen el minket. Később ezért is hagyott minket magunkra, mert amikor kitört a pánik, elrohant, hogy megkeresse a barátnőjét, akinél a kocsikulcs volt.

- Emlékszik, hogy a lövöldözést megelőző percekben mi történt? – Dr. Crusader összekulcsolta maga előtt a kezeit, és igyekezett minél lágyabb hangnemben beszélni hozzám, gondolom azért, hogy megnyugtasson. Hát, ez nem jött be. Minél inkább belemerültem, annál jobban fájt, és annál jobban dühített, hogy segítség nélkül nem vagyok képes emlékezni.

- Charlie pattogatott kukoricáért hisztizett. Anya mérges volt, mert már indulni akartunk, Charlie pedig nem, ezért szándékosan húzta az időt. Úgyhogy elmentünk az egyik bódéhoz a kukoricáért, de Charlie nem figyelt, és az egészet kiborította. Az utolsó emlékképem az egészről, a pattogatott kukorica a földön. A többit már csak mesélték. – nyeltem hatalmasat, és nagyon kellett igyekeznem, hogy ne bőgjem el magam.

- Emlékszik hangokra, vagy illatokra?

Hevesen megráztam a fejemet.

- Néha, amikor csendben fekszem az ágyban, és gondolkozom, beugrik egy tompa pukkanás, pont olyan, mint a kukorica pattogása. De semmi más.

Dr. Crusader hevesen írni kezdett valamit az előtte lévő lapra, úgy tűnt azért, hogy el ne felejtse.

- Önmagát okolja, Miss Payne? – kérdezte, amikor abbahagyta a jegyzetelést. A kérdése meglepett, ezért rákaptam a tekintetemet.

- Igen.

- Miért?

- Mert amikor anya ott hagyott minket annál a körhintánál, rám bízta Charlie-t, hogy figyeljek rá, és bújjunk el, ameddig értünk nem jön. És hát tekintve a végkimenetelt, egyértelmű, hogy nem vigyáztam rá.

- Hány éves is volt ekkor?

- Tíz.

- Hmm... – Dr. Crusader megvakargatta az őszülő, borostás állát. – Gondolja, hogy hibáztatható egy gyerek? Feltételezem, hogy bármi is történt, nem ön lökte az öccsét az emberrabló kezébe. Maga egy gyerek volt, Miss Payne. Megrémült, több mint valószínű, hogy nem is fogta még fel, hogy mi történik körülötte. Azt gondolom, hogy az agya épp ezért kötötte le az ezzel kapcsolatos emlékeit, mert a félelme olyan elviselhetetlen lett volna, amit inkább jobb volt elnyomni. De most már érett, felnőtt nő, és el tudja viselni.

- Hogy működik ez az egész? – kérdeztem a kezeimet tördelve. Egyáltalán nem éreztem abban a pillanatban magam érett, felnőtt nőnek.

- Feltárjuk a tudatalattiját. A hipnózis közben ön álom, és ébrenlét között lesz, és az egyetlen dolga az lesz, hogy figyeljen az emlékeire, meg a hangomra. Ne próbálja elnyomni őket, akármit is lát. Fontos tudatosítania magában, hogy bár az emlékkép eleven, ön biztonságban van, és nem eshet baja. Csak koncentráljon az öccsére. Menni fog?

- Azt hiszem. – nyeltem egy hatalmasat. Egyetlen egy porcikám sem kívánta, hogy átéljem újra azt a szörnyűséget, de mélyen legbelül pedig igen is vágytam rá. Mindennél jobban.

- Jól van, akkor feküdjön le a kanapéra úgy, ahogy kényelmes, és próbáljon meg ellazulni. Próbáljon meg első körben nem stresszelni, és nem gondolni semmire. – hah, könnyű azt mondani. – Szóljon, ha készen áll.

Lefeküdtem, ahogy Dr. Crusader kérte, majd megpróbáltam kisöpörni az elmémet. Nem volt könnyű, mert a gondolatok cikáztak a fejemben, kezdve Charlie-tól, egészen Javieren át, eljutva odáig, hogy mennyire jó illata van a szobában valaminek, amit így, csukott szemmel nem tudtam beazonosítani, csak a citrusos illatát éreztem. Erről eszembe jutott Summer kedvenc parfümje, amit annyira imádott, hogy sokszor nem csak magát, de a lakást is körbefújta vele, aztán meg napokig illatfelhőkön kellett keresztülvágnunk magunkat, annyira intenzív volt. De Summer imádta, én meg imádtam Summert, így nem is volt kérdéses, hogy elviselem. És hiányzott, nagyon.

Abban a percben semmi másra nem vágytam, mint egy pohár borra az aprócska teraszunkon, meg egy kiadós beszélgetésre, ahol mindent elmondhatok az elejétől a végéig a legjobb barátnőmnek, aki természetesen megérti majd, hogy miért zártam ki teljesen az utóbbi hetekben az életemből. Ja, és hogy miért hazudtam a szemébe.

De már nincs sok hátra. Javier megígérte. Kiderül, mit akar Barnes, én pedig nem leszek többé veszélyben, és nem kell többé hazudnom a szeretteimnek.

Már nincs sok hátra.

Nincs sok hátra...

- Basszus! – szisszentem fel, és a homlokomra tapasztottam a kezemet, de nem ültem fel.

- Amikor azt mondtam, ürítse ki az elméjét, nem arra gondoltam, hogy kezdjen el gondolkodni mindenfélén. – szólalt meg Dr. Crusader. Azt hittem mérges lesz rám, de ehelyett a hangján hallottam, hogy kissé elnevette magát.

- Bocsánat. – motyogtam.

- Próbáljuk meg újra, most egyszerűbben. Számolni fogok, ön pedig semmi másra ne figyeljen, csak a hangomra, rendben?

- Rendben.

Vettem egy mély levegőt, a doki pedig száztól elkezdett visszafelé számolni. Igyekeztem a hangjára és legfőképpen a számokra összpontosítani, és legnagyobb meglepetésemre sikerült. Már nem száguldoztak vadul a gondolataim, valamint a légzésem is kezdett lelassulni. Azta, ez működik!

Amikor aztán úgy hatvannál jártunk, Dr. Crusader megállt.

- Most arra kérem, hogy amellett, hogy továbbra is kizár minden zavaró tényezőt, képzelje oda magát arra a napra, arra a helyszínre. Melyik volt a kedvenc pillanata azon a napon?

Ötletem sem volt, hogy ez miért lényeges, de anélkül, hogy felzaklattam volna magam, megpróbáltam eleget tenni a kérésének. Csak úgy fog sikerülni, ha ellazulok.

- Amikor felültünk a körhintára. Charlie ült a motoron, én meg a hintón. Szerettem a hercegnőket. – mosolyodtam el, mert beugrott, hogy az öcsém akkoriban mennyire szeretett volna motorversenyző lenni. Vajon ha élne, ma az lenne?

- Ettek vattacukrot is?

- Nem, mert anya utálta. Minden ragadt tőle.

- Hova mentek ezután? Koncentráljon, Jennifer! Látja maga előtt a vurstlit. Hallja az embereket. Érzi a vattacukor émelyítően édes illatát.

Figyeltem Dr. Crusader hangját, de már csak egészen távolról hallottam, mintha csak egy üvegfal választana el tőle. A gyomrom felkavarodott a vattacukor illatának említésére, és hirtelen azt éreztem, hogy nagyon éhes vagyok. De valójában nem én voltam éhes, hanem a tizenegy évvel ezelőtti énem.

- Éhes vagyok. – motyogtam rögtön, amint eszembe jutott.

- És mit szeretne enni?

- Nem tudom. Anya azt mondja, nincs már rá idő, majd otthon. – összeszorítottam a számat, mert hirtelen megéreztem anya kezét, ahogy az enyémet fogja, majd körbeforgunk.

- Nem láttátok Betty-t?

- De anya, légyszi! Megígérted!

- Nem kisfiam, azt ígértem, ha lesz rá idő. De hamarosan leszakad az ég is, és különben is mennünk kell haza, mert soron kívül meg kell csinálnom Mrs. Taylor haját. Na, neki viszont tényleg megígértem. Úgyhogy induljunk. Megkeressük Betty-t, és már itt sem vagyunk.

- Anya kérlek, kérleeek!

- Charlie!

- Én is éhes vagyok. – pillantottam anyára, aki ebben a pillanatban elengedte a kezem, és egy gondterhelt sóhaj kíséretében elindult a pattogatottkukoricaárus irányába.

- Köszi, J! – nézett rám az öcsém hálás szemekkel, amiért lényegében kiharcoltam neki azt a kukoricát.

- Így hívta önt? J? – ismért Dr. Crusader hangját hallottam meg távolról, az üvegfalon túlról, ahova az elmém száműzte. Igen, Charlie így hívott, és azóta sem senki soha.

- Csak ő hívott így.

- Mi történt ezután, Jennifer? Ott volt az öccse, az édesanyja, és maga. Elmentek pattogatottkukoricát venni.

- Nem volt nagy a sor, mert cseperegni kezdett az eső... – fészkelődni kezdtem, mert a zoknimban valami szúrós dolgot éreztem, és nagyon bökte a talpamat. Charlie a sorban épp előttem állt, így amikor levettem a cipőmet, hogy kiöntsem belőle azt a szúrós vacakot, a vállán támaszkodtam meg. Meglöktem őt... a kukorica...

- A kukoricám! – panaszosan nyüszített, ahogy az egész zacskó tartalma a földön landolt. – Anya! J kilökte a kezemből!

- Ezt nem hiszem el gyerekek, mit műveltek?

- Bocsánat, nem szándékos volt.

- Jennifer kérlek, vedd vissza a cipődet, és most már tényleg induljunk, mert nincs több időnk. – anya türelmetlenül az órájára pillantott, miközben én esetlenül felrángattam magamra a cipőt, és lehajoltam, hogy bekössem. Charlie még mindig a kiborult nasiját siratta, hallottam a hátam mögött a csalódott hangját, ahogy egy éles csattanást is, amire annyira összerezzentem, hogy ijedtemben a fenekemre ültem. Felemeltem a fejem, hogy körbenézzek, ám ekkor egy nő rohant felém, és ha anya nem ránt fel időben a földről, keresztültapos rajtam, ez egészen biztos.

Remegve álltam talpra, és ahogy körbenéztem, láttam, hogy egyre több ember menekül, és sikítanak, mialatt mi is épp ezt tesszük. A hangos csattogások egyre sűrűbbek lettek, anya pedig szakadatlanul lökdöste félre a riadt embereket az utunkból.

- Anya félek! Mi történt? – Charlie szinte rohant anya után, hiszen majdhogynem kétszer annyit kellett lépnie, és bár én nem emeltem szót, én is féltem. Rettegtem. Azt sem tudtam, mi elől menekülünk.

- Oké gyerekek, most figyeljetek rám egy pillanatra! El kell mennem, megkeresni Betty-t, mert nélküle nem tudunk hazajutni. Ígérjétek meg, hogy nem mozdultok innen! – anya finoman megrázogatta a vállamat, hogy figyeljek rá. Ekkor láttam, hogy a háta mögött egy férfi felordít, majd elterül, és nem mozdul többé. – Ne nézz oda! Nézz rám! Két perc, és itt vagyok. Megteszed nekem ügyes nagylány módjára, hogy fogod az öcséd kezét, és nem mozdultok innen?

- I-igen... Nem mozdulok. Vigyázok Charlie-ra.

- Akkor fogd be az öcséd szemét, és te se nézz oda, rendben? Mindjárt jövök.

- Nem nézek oda... Nem nézek oda...

- Hova nem néz, Jennifer? Mi történik? Avasson be. – megrázkódtam, ahogy meghallottam a doki hangját. Olyan volt, mint egy szikra a sötétségben: emlékeztetett rá, hogy bármit is látok, az már csak egy rossz emlék és én biztonságban vagyok.

- Az az ember. Meghalt. – nyeltem akkorát, amekkorát csak bírtam, mert bár Charlie szemét befogtam - ahogy anya kérte –, én magam végignéztem, ahogy vér bugyog a szájából, a szemei pedig meredten kidüllednek. Már nem lélegzett, nem mozgott, nem beszélt. Csak feküdt ott meredten.

- Ki halt meg?

- Egy férfi. Vérzik.

- Hol vannak most? Hol az öccse?

- Itt van velem. Vigyázok rá. – minden izmom görcsbe ugrott, ahogy megéreztem Charlie puha szempilláit a tenyerem alatt, amint pislogni próbált, annak ellenére, hogy semmit sem látott. Csikizett, így háttal fordítottam a halott férfinak, majd leemeltem a szeméről a tenyeremet.

- Anya mindjárt visszajön. – suttogtam neki, hogy megnyugtassam. – Ne haragudj, hogy kiborítottam a kukoricádat.

- Semmi baj. – Charlie riadt őzikeszemekkel bámult rám, nem értette mi történik, ahogy én sem. Az éles csattogások továbbra sem szűntek meg, ahogy az emberek sikolya sem. Legszívesebben befogtam volna a fülemet, hogy ne halljam, de helyette inkább a tenyeremet az öcsém fülére szorítottam.

- Így jobb? – kérdeztem tőle, mire csak bólogatott.

- Nem hoztunk esernyőt. – motyogta. – Meg fogunk ázni.

Hallottam, hogy a hangja remeg, és azért próbál meg teljesen oda nem vágó témába belekezdeni, mert mindig ezt tette, valahányszor félt. Akkor találtam ezt ki, amikor úgy öt éves volt, és rettegett a vihartól. Mindig átjött a szobámba, bebújt mellém az ágyba, és mesélt nekem. Csak mesélt, és mesélt, egészen addig, ameddig mindkettőnket el nem nyomott az álom. Bíztam benne, hogy ez is csak egy rossz rémálom, ami hamarosan véget ér.

- Nem fogunk. Anya hamarosan visszajön, és már szállunk is be a kocsiba. – hazudtam neki. Életemben először a kisöcsém szemébe hazudtam, hisz már bőven eltelt több mint két perc, és anya még sehol nem volt, a zoknim viszont kezdett teljesen elázni. Nem beszélve arról, ahogy Charlie a csuromvizes ruháiban, a félelemtől előttem reszketett.

Ekkor meghallottam azt a nagyon ismerős, tompa pukkanást, ami olyan volt, mint amikor anya őrült barátnője átjött, és kibontott egy üveg pezsgőt, a kupakja pedig távozott az üvegből.

- A pukkanás... – lihegtem, és megpróbáltam erőt venni magamon, hogy ne pánikoljak be.

- Milyen pukkanás? – kérdezte Dr. Crusader.

- Nem tudom. De ismerős. Ezt már hallottam valahol.

- Mit lát most, Jennifer? El kell mondania, mert én nem látom azt, amit ön. Az öccse még magával van? Ott van magával?

Itt volt. Velem volt. De valami nem volt rendben.

Charlie amúgy is kitágult pupillái most még tágabbak lettek, és láttam, hogy levegő után kapkod. Leemeltem a kezeimet a füléről, hogy lássam, mi történt.

- Mi a baj, Charlie? – nem válaszolt. – Hallod? Mi történt?

Ekkor láttam meg a hatalmas, vörös foltot a pólóján, ami szép lassan kezdte átitatni az anyagot. Ijedtemben elhátráltam, de mögöttem egy bódé fala volt, így beleütköztem, és a fenekemre huppantam. A levegő késként vájt bele a tüdőmbe, egyszerűen fájt minden levegővétel. Charlie-val valami baj volt.

Ziháltam, és az öcsémet figyeltem, aki először szép lassan letérdelt, majd arccal előre elvágódott a betonon, éppen előttem.

Ekkor a szitáló esőben két alak körvonala jelent meg előttem. Bíztam benne, hogy anya az, de nem ő volt. Egy szikrázó szépségű, vörös hajú nő térdelt le az öcsém mellé, mögötte pedig egy férfi állt. Egy nagyon dühös férfi.

- Esküszöm nem direkt volt. Nem láttam, hogy itt van.

- A picsába már, Angie, ez egy gyerek! Megöltél egy gyereket!

- Látom én is, ne üvöltözz velem! – a nő előre nyúlt, és megtapogatta Charlie hátát. Annyira el voltam foglalva az öcsémmel, hogy észre sem vettek engem, amint épp a sarokba kuporodva zokogtam a félelemtől és a fájdalomtól egyaránt. – Különben meg még él, lélegzik.

.- Él?

- Mondom, hogy igen. De nézd meg magad.

Ekkor a férfi erőszakosan odébbtolta az útjából a nőt, aztán Charlie-hoz térdelt ő is, de ő meg is fordította. Tehetetlenül néztem csak, ahogy a feje az ismeretlen férfi karjába hanyatlik, a pólóján pedig még mindig ott volt az a vérfolt, ami most már összemosódott a betonon az esővízzel is.

- El kell vinnünk innen.

- Megbolondultál, Leroy? Nem hozhatod el valaki másnak a gyerekét!

- Ha itt hagyjuk, száz százalék, hogy meghal. Kitudja, hol vannak a szülei, és hogy egyáltalán tudják-e, hogy hol keressék. Elvérzik, Angie! Nem nyitok vitát, visszük!

- Esküszöm, hogy nem vagy normális. – morgott a nő, de úgy tűnt, belement. A pasi mérgesen sóhajtott egyet, aztán az öcsémmel a kezében felállt a földről. Ekkor kapcsolt be bennem valami. Charlie az én kisöcsém, és anya azt mondta, hogy vigyázzak rá. Nem vihetik el...

Nem vihetik el az öcsémet! Charlie-t nem engedem elvinni!

- Charlie, ne! Kérem ne, nem vihetik el! Ő az én kisöcsém, és megígértem... megígértem... – zokogtam.

Rúgkapáltam, bár a mellkasomat és a lábaimat iszonyatosan nehéznek éreztem, mintha csak egy tonnányi kő alatt feküdnék.

- Jennifer, figyeljen rám! Most csak rám figyeljen. Itt vagyunk az irodámban, biztonságban, minden rendben van. Nyissa ki a szemét!

Hevesen megráztam a fejem. Nem akartam kilépni ebből az állapotból, mert az azt jelentette volna, hogy végleg elengednem Charlie-t, akit nem mentettem meg.

- Mi folyik itt? Mi van vele? – hallottam meg ekkor egy nagyon is ismerős hangot az ajtó kivágódása kíséretében, és Javier jelenléte volt az, ami visszarántott végül a valóságba. Éreztem, hogy a kezei az arcomra tapadnak, majd lassan simogatni kezd. Az illata az orromba szökött, és egy olyan fajta nyugalom áradt szét a testemben, amit rég nem éreztem már, de mellette valahogy kisimult minden.

- Jól vagyok. Itt vagyok. – habogtam rekedten, amikor kinyitottam a szemem, és az iroda mentaszínű falai néztek velem szembe. Az eső nem esett, és a csattogás is megszűnt, amit akkor nem tudtam minek vélni, de most már tudom, hogy lövések voltak. Ahogy azt is tudom, hogy az öcsémet nem az elrablása után lőtték le, hanem épphogy előtte.

- Biztos? Sikoltoztál. – Javier rémülten kutatta az arcomat, mintha megpróbálna olvasni a fejemben. Hát, sok sikert hozzá, még nekem sem sikerült.

- Charlie...

- Igen? Láttad, hogy ki vitte el? – tűrt el finoman egy tincset az arcomból.

- Láttam. Ahogy azt is, hogy lelőtték, mielőtt magukkal vitték. De nem szándékos volt.

- Összezavarsz. Többen voltak?

- Egy nő volt. Valami Angie.

- És ki volt a másik?

Nagyot nyeltem, mert úgy éreztem, minden kirakós darabka a helyére került. Így már érthető volt, hogy miért kellettem neki. Már csak azt nem értettem, hogy miért éppen most.

- Leroy Barnes.