Javier

múlt, jelen, jövő

Úgy mászkáltam a kórház rideg folyosóján fel alá, mint egy tébolyult. A pólóm még mindig csupa vér volt, Jennifer vére szennyezte, és elég ijesztő látványt nyújthattam, mert a húgom kisírt, vörös szemei rémülettel tapadtak rám.

Egy kényelmetlen, műanyag széken kuporgott, és a halk szipogáson kívül nem szólt semmit. Mellette Roman állt kezei Luna vállán pihentek, jelezve, hogy megvédené bármi rossztól, ami csak jön. Lucas sem szólt semmit, dühösen a telefonját pörgette az ujjai között. Az egyedüli, aki nálam is jobban kivolt, az Ryan volt, ám egészen más okból.

Nem sokkal azután, hogy Barnes görény fia megtett annyit, hogy kihívta a helyszínre a mentőket, oda is értek. Alig telt el pár perc a megérkezésüket követően, Jennifer már a mentőautóban is volt, készen arra, hogy megmentsék az amúgy hajszálon függő életét. Akin viszont már nem lehetett segíteni, az Isabella volt. Ryan előtte térdelt a földön, és rázta a zokogás. Arrébb lökdöstem őt az útból, hogy a mentősök odaférjenek, de már késő volt. El sem kezdték az ilyenkor szükséges vizsgálatokat, mert már nem volt értelme. Körülötte annyi vér volt, amit senki a világon nem élt volna túl. Még Isabella sem...

- A büdös, rohadt, kurva életbe! – rúgtam bele idegesen az egyik műanyag székbe, mire Luna ijedten összerezzent.

- Javier... – szólított meg Roman halkan. Ránéztem, mire megrázta a fejét. – Ezzel nem segítesz.

Tudtam persze, hogy igaza van. Azzal, ha tombolok, és dühöngök, nem hozom vissza Isabellát, és nem mentem meg vele Jennifer életét sem. De a tehetetlenség kicsinált. Ülnöm kellett ölbe tett kézzel és várnom, hogy az a pár orvos odabent a műtőben vagy megmenti az életét, vagy nem.

De a gondolat, hogy esetleg elveszíthetem, elviselhetetlen volt...

- Megígértem neki, hogy visszakaphatja az életét. – mondtam szinte alig hallhatóan.

- És így is lesz. Jennifer nem egyszer bizonyította már, hogy nem az a fajta csaj, akivel megéri szarozni. – mondta Roman. – Ő egy igazi voin.

Bólintottam. Hinni akartam neki, de nagyon nehéz volt reménykedni bármiféle jóban azok után, ami történt. Isabella halott volt, Barnes szintén, Jennifer pedig az életéért küzdött egy ajtóval odébb. Nem beszélve arról, hogy bár Nora egy ideig még el tudja érni, hogy hivatalból a kórház ne értesítse a zsarukat, de már nem sokáig. Ez volt az a pont, amiről Allen beszélt.

„Igyekszem megfékezni Willow ügynököt, amennyire csak tudom, de ha Jennifer-en keresztül eljut hozzád, onnantól már nem tudom garantálni egyikőtök biztonságát sem."

Allen jó zsaru volt, még jobb embere az apámnak, később aztán nekem is, de nem volt ő sem mindenható. Voltak dolgok, amire sem neki, sem pedig nekem nem volt már befolyásom. Leroy Barnes és a szervezete egy százasszög volt azon a bizonyos vizes tartályon. A halálával pedig elmos majd szépen mindent a víz. A mocskos üzletei, az emberei, a klubja... A halála bár a legjobb dolog volt, ami történhetett – akkor is, ha eredetileg nem ez volt a tervem – alapjaiban rendezi majd át az egész alvilágot. Mostantól olyan idők jönnek, amire nem biztos, hogy fel vagyunk készülve.

Kinyílt egy ajtó, így mindannyian felkaptuk a fejünket. Arra számítottunk, hogy a műtő ajtaja lesz az, de nem így volt. A folyosó másik végén lévő kétszárnyú ajtó hangosan csapódott be az alak mögött, akiről remélem, hogy soha többet az életben nem látom viszont.

- Remélem, hogy kibaszottul rosszul látok. – hallottam meg Lucas dühtől fűtött hangját.

A húgom azonban felugrott, és zokogva a csávó nyakába vetette magát.

- Ez meg mit keres itt? – Ryan most először szólalt meg azóta, hogy elrángattam Isabella holtteste mellől. Felállt, és minden addigi haragja egy személyre összpontosult.

- Ryan, ne! – állítottam meg még épp időben, mert így is rezgett alattunk a léc, nem akartam a kórház folyosóján is egy mészárlást rendezni. A másik ok pedig az volt, hogy én akartam a csávó gerincét kettétörni, hogy aztán ledughassam a torkán.

Megkerültem Ryant, és elindultam a folyosón a személy felé, aki miatt elveszítettük Isabellát. Az meg, hogy a húgomat ölelgette, csak még jobban felpiszkált, és még jobban meg akartam ölni miatta.

- Mi a faszt keresel te itt? – kérdeztem, majd Luna karjára fontam a kezem, és kirángattam Barnes ivadékának az öleléséből. Luna kétségbeesetten kapott a karom után.

- Javier, ne! Ne csináld!

Leráztam magamról a húgomat, majd elkaptam a gyerek pólóját. Erős volt, a fekete anyag alatt csak úgy feszültek az izmai, simán megtehette volna, hogy védekezik ellenem, de érthetetlen módon nem tett semmit, csak hagyta, hogy a falhoz nyomjam. A tekintete fájdalmat tükrözött.

- Azt kérdeztem, hogy mit keresel itt. Válaszolj! – üvöltöttem rá.

Luna ismét közénk férkőzött. A kezem alatt bebújt közém és közé, majd üveges szemekkel bámult rám.

- Javier, kérlek, engedd el, és nézz rá! – könyörgött. – Ő nem tehet semmiről. Ugyanazért van itt, amiért mi. Fontos neki Jennifer, mert...

- Jennifer a nővérem. – vette át a szót az egyetlen megmaradt Barnes, nekem pedig a döbbenettől elernyedtek az ujjaim. Elhátráltam tőle, Lunából pedig megkönnyebbült sóhaj szakadt ki. A szemem sarkából észrevettem, hogy a többiek is felkapták a fejüket.

- Az meg hogy lehetséges? – ráztam meg összezavarodva a fejem. – Jennifer öccsét Barnes ölte meg, amikor nyolc éves volt. Az apám is részt vett abban a merényletben, és élete végéig mindenki gyerekgyilkosnak gondolta.

- Tudom. – hajtotta le a fejét. – Valóban eltaláltak, de az apám... Barnes, megmentett. – a pólójához nyúlt, majd felrántotta. A mellkasa közepén egy halvány, ám annál jellegzetesebb forradás húzódott a kulcscsontja irányába. – Az egész életemet úgy éltem le, hogy tudtam ki vagyok, soha nem hazudott nekem, ebben legalábbis nem. Azt mondta, ezt Gabriel Navarro tette velem, és az anyám meg a nővérem csak akkor lehet biztonságban, ha sosem tudják meg, hogy életben vagyok.

- Pff, te meg hittél neki. – horkantott fel mögöttem Roman gúnyosan.

- Nyolc éves voltam, bassza meg! A legtöbben ilyenkor még a Mikulásban is hisznek. Nem tagadom, az elején nehéz volt, de a maga módján szeretett és megadott mindent, amire szükségem volt. Aztán egy nap közölte, hogy eljött az idő, hogy átvegyem a helyét. Nekem pedig egy feltételem volt, tudatni akartam Jenniferrel, hogy életben vagyok, de amikor apám érte ment, hogy elhozza, jöttél te, és mindent elcsesztél... – köpte felém idegesen a szavakat.

- Hogy én csesztem el? Láthattad, hogy mire képes az apád. Esze ágában sem volt betartani az ígéretét, főleg azután nem, hogy megtudta, Jennifer mindenre emlékszik. Elmondta volna neked, hogy nem az apám lőtt rád, hanem Angie Daehler. Ezt nem kockáztathatta meg. Ezért fekszik most abban a kibaszott műtőben! – förmedtem rá, és ellenére annak, hogy megtudtam ki ő, még mindig éreztem némi késztetést, hogy megfojtsam.

- Javi, elég... – könyörgött Luna. – Hát nem látod? Itt mi mind Barnes áldozatai vagyunk, és ha feltétlenül hibáztatni akarsz valakit, akkor hibáztasd őt, vagy engem.

- Téged?

- Igen, mert Jennifer azért ment a klubba, mert könyörögtem neki. Úgy be voltál indulva reggel, amikor elmentetek, aztán Cash írt, hogy a klubban vagytok, és bepánikoltam. Féltem, hogy baja esik, és nem tudtam mi mást tehetnék. Megkértem Jennifert, hogy jöjjön el velem. Az én hibám volt. Az enyém... – Luna válla megrogyott, és hangos zokogásban tört ki.

Meg kellett volna vigasztalnom, vagy mondani valamit, amitől kevésbé érzi szarul magát, de képtelen voltam rá. Annyi információ zúdult hirtelen rám, hogy felfogni sem voltam képes.

Tettem egy kört a folyosón, és nagy önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy ne kezdjek eszeveszett rombolásba. Pár óra alatt romba dőlt az egész addigi életünk, és tudtam, hogy az enyém még ennél is jobban össze fog.

- Roman! – vettem mély levegőt.

- Igen?

- Fogd Ryant, meg a húgomat, és menjetek a menedékhelyre. – nehezebb volt kiejtenem ezeket a szavakat a számon, mint azt gondoltam.

- A... menedékhelyre? De...

- Igen, oda. Lucas, te menj a házhoz, és ha még nincsenek ott a zsaruk, mentsd, amit csak tudsz.

- És te? – kérdezte Roman.

- Tudni akarom, hogy Jenniferrel minden rendben van-e, addig nem tudom őt itt hagyni. Aztán utánatok megyek.

Roman és Lucas egymásra néztek, majd vissza rám. Gyorsan fel kellett mérnem a helyzetet, hogy minél gyorsabban kell cselekednünk, mert az elkövetkező órák egyáltalán nem ígérkeztek könnyűnek

- Szó sem lehet róla, én itt maradok! – érkezett a hang, ami egész életében dacolt velem. Hát miért most, a legnagyobb káosz közepette értene velem egyet? Furcsa is lenne...

- Luna, ez nem vita tárgya. – sóhajtottam, igyekezve megtartani a türelmemet, ami igazából már rég elveszett, csak a látszata maradt fent csupán.

- Nem vagyok már egy hülye tíz éves gyerek, Javier! Nem zárhatsz be folyton, és nem parancsolgathatsz nekem. Azt hiszed, hogy Jennifer, csak neked fontos? Kapj már a fejedhez!

Mély levegőt vettem, és finoman megmasszíroztam az orrnyergemet. Luna alapból is makacs volt, de ha velem kellett vitatkoznia, akkor maximális fokozatra kapcsolt.

- Nem azért kérlek erre, mert nem bízom benned. Hanem mert ott voltál, és ha az FBI nyomozásba kezd, márpedig fog, nem találhatnak ránk, érted? Vagy az előtted álló cirka hatvan-hetven évet egy börtön rácsai között akarod tölteni? Csak szólok, hogy nincs élő ember, akinek a rabruha jól állna.

- Kicsim, igaza van... – Jennifer öccse – még mindig felfoghatatlan volt – maga felé fordította a húgomat, majd letörölt egy könnycseppet az arcáról. Bármennyire is akartam gyűlölni, úgy tűnt ő az egyetlen ember, akire Luna Önfejű Navarro hajlandó hallgatni. – Biztonságos helyre kell menned. Legalább egy időre, ameddig lecseng ez az egész.

- És te? Nem akarlak itt hagyni.

- Én megleszek. Vigyázok Jenniferre is, megígérem. – mondta, majd csókot nyomott a húgom szájára, amitől öklendezni támadt kedvem.

Bólintottam Romannak. Roman lassan megtolta maga előtt a sokktól teljesen szétesett Ryant, aztán finoman megérintette Luna karját.

- Gyere kislány, menjünk.

Luna bár zokogott és belül még mindig tombolt benne az ellenállás, végre szót fogadott nekem. Lassan elengedte Cash kezét, aztán az ajtón át távoztak. Lucas is elindult, én pedig csak reménykedhettem, hogy ezt az egész kibaszott káoszt ép bőrrel megússzuk.

A menedékhelyet még apám hozta létre, pontosan az ilyen helyzetekre. Bármennyire sok ember állt az irányításunk alatt, nem voltunk érinthetetlenek.

A szar egyszer mindenki nyakába beleborul. Ilyenkor jó, ha mindig van egy B terv.

Ez a B terv pedig működött, igaz eddig még csak egyszer kényszerültünk arra, hogy használjuk. Azon a napon, amikor az apámat megölték.

Még mindig élénken élt bennem az emléke annak a napnak, ahogy egyik percről a másikra fel kellett nőnöm, és a húgomat meg az anyámat nekem kellett biztonságos helyre vinnem. A menedékhely egy eldugott helyen volt, ahová nem könnyű eljutni, de éppen ez volt a lényeg. Emlékszem, vagy ötször írtam be a nagy vaskaput zárva tartó elektromos rendszer kódját, mire sikerült bejutunk, és egy időre eltűntünk a nagyvilág – legalábbis Leroy Barnes – kutató tekintete elől.

Most pedig újra meg kellett tennem, csak épp az FBI látómezejéből kellett felszívódnunk egy időre.

- Javier... – amint meghallottam a nevemet, megpördültem, és Norával találtam szemben magam, aki épp a műtőből jött ki. Cash is idegesen toporgott mellettem. Mindketten türelmetlenül néztünk rá.

- Mondd már, mi van vele? – kérdeztem, a szívem a torkomban dobogott.

- A műtét sikeres volt. Életben van. – felelte, mire megkönnyebbülten rogytam le a mellettem lévő székre. – Eltávolítottuk a golyót, ami nem ért létfontosságú szervet, így mindenféle maradandó károsodás nélkül fel fog épülni. De Javier... Nem tudom már tovább húzni, Dr. Jenkins épp most értesíti a rendőrséget, és Jennifer édesanyja is úton van ide.

Cashre pillantottam, aki hirtelen olyan fehér lett, mint a folyosó fala. Meg is értem, nyolc éves kora óta nem látta az anyját, aki végig halottnak is hitte, így nem volt alaptalan az aggodalma. De képtelen voltam rá koncentrálni.

- Bemehetek hozzá?

Nora megrázta a fejét.

- Attól tartok nem. Nincs is még magánál, de még ha magánál is lenne, nem vagy a közeli hozzátartozója.

- Ne csináld már, az isten szerelmére! – váltam egyre kétségbeesettebbé, majd felpattantam a székről. – Csak látni akarom, mielőtt...

Mielőtt örökre elhagyom, és engedem, hogy visszatérjen oda, ahova tartozik.

Ezt azonban képtelen voltam kimondani.

- Tudom, de nem lehet. Sajnálom. – Nora előre nyúlt, és megfogta a vállamat. – Túl lesz ezen, megígérem.

- Vigyázz rá, jó?

- Megígérem. – ismételte el, én pedig Cash felé fordultam.

- Tudom, hogy kibaszott nehéz elhinni, de szeretem Jennifert. Azért maradt velem az elején, mert mindent el akart követni annak érdekében, hogy megtalálja az öccse gyilkosát. Szeret téged, fontos vagy neki, és most, hogy visszakapott, új esélyt kaptok. Egy új életre. Úgyhogy ajánlom, hogy vigyázz rá, megértetted?

Cash összepréselte az ajkát, és bólintott. Láttam a szemében, hogy épp olyan nehéz ez neki, mint nekem. Szerette Lunát, ehhez kétség sem fért. Én pedig szerettem Jennifert annyira, hogy minden önzőségemet félre tegyem az ő érdekében.

Addigi életem legnehezebb döntése volt, hogy kisétáljak a kórházból, és vissza se nézzek többé. A puzzle-darabkák a helyükre kerültek, erről pedig végképp megbizonyosodhattam, amikor a kórház elé kilépve egy zaklatott nő szaladt el mellettem. A nő, aki több mint egy hónapja nem látta a lányát, és tizenegy éve a fiát. Most pedig újra egyesülhetett egy család.

Már csak az enyémet kell valahogy egészben tartanom, és minden rendben lesz.

Minden. Kibaszottul. Rendben. Lesz.