Javier

fél úton a pokol felé

Mélyen magamba szívtam a hangár dohos levegőjét, és végignéztem az előttem sorakozó embereken. Jó fizikumú, izmos férfiak voltak, de jelenleg inkább egy infantilis óvodás csoportot láttam bennük, akikre egy maroknyi mogyorót sem bíznék rá.

- Elárulná valaki, hogy ez mégis hogy a kurva életbe fordulhatott elő? – törtem meg a több perce tartó csendet, a leghiggadtabban, annak ellenére, hogy robbanni tudtam volna. – Wallace? – emeltem ki a kopasz férfit a társaságból, aki simán letepert volna egy katonai hadsereget is, most viszont úgy álldogált előttem, mint egy megszidott kiskutya.

- Én nem voltam ma itt. – vágta rá.

- Miért is nem?

- Mert Davis leváltott. Volt egy kis dolgom.

- Hm, egy kis dolgod. – vakartam meg az államat, és még egy lépéssel közelebb mentem hozzá. – Milyen kis dolog lehet fontosabb annál, minthogy egy áruval megpakolt teherautó ne tűnjön el ebből a kibaszott hangárból?

- Én siettem vissza, de mire ideértem, a fiúkat mind kiütötték. Valószínűleg, ha itt vagyok, akkor engem is kiütöttek volna.

- Szép kifogás. – veregettem meg a vállát, mire összerezzent. – Mi van a kamerákkal? – szóltam hátra a laptopon matató Ryannek, aki valamelyest megpróbálta menteni a menthetetlent. Ez a hónapban már a harmadik eset volt, hogy valaki csúnyán keresztbe tett nekünk, de profi volt az illető, mert soha egyszer sem hagyott semmilyen nyomot. Ami azt illeti, ez nem volt meglepő, az évek során sok ellenséget szereztem magamnak is, pluszban ott voltak azok, akiket még apám szedett magára. Pontosabban a családi nevünkre.

- Semmi. – tekerte meg a fejét. – Délután fél négy óta egyik sem működött.

- Gondolom ez sem tűnt fel senkinek, ugye? – fordultam vissza az embereimhez, de mélyen kussoltak. Nem is igazán vártam rá választ, költői kérdés volt. – Kurva jó. – morogtam.

- Szóljak Isabellának? Körbeszaglászhatna, hátha bizonyos körökben beszélnek ezt-azt. – szólalt meg Ryan, amikor látta, hogy egyre idegesebb vagyok.

Nem véletlenül volt ő a legjobb barátom, és a legfőbb bizalmasom. Ismertük egymást a legutolsó rezdülésig, és mindig tudta, mikor van szükségem egy megoldásra, de ezt most nem akartam megkockáztatni.

- Nem. A legutóbb is majdnem gáz lett. Ki kell derítenünk, ki szórakozik velünk, de ésszel kell csinálunk. Előttünk jár.

- Mondjuk az engem is érdekelne, hogy hogy talált rá erre a helyre. Allen az egyedüli, aki tudta.

Határozottan megráztam a fejem.

- Gyerekkorom óta ismerem Allen-t. Úgy tisztelte és szerette apámat, ahogy senki mást. Soha nem lenne képes elárulni minket.

- Ki is verhették belőle. – ötletelt tovább Ryan, de meg sem hallgattam igazán, ugyanis kizártnak tartottam, hogy az alvilág legtapasztaltabb és legkeményebb személye – aki nem mellesleg olyan volt, mint a második apám – ilyen piti trükkökkel próbálkozzon. Ráadásul jobban félt tőle bárki annál, minthogy megzsarolja, vagy fizikai erővel kikényszerítse belőle, amit akar. Ennyire senki sem volt bátor, még Barnes sem. Pedig ha valakinek, neki volt elég vastag bőr a pofáján.

- Elhúzhattok! – fordultam vissza az embereimhez. Muszáj volt, keményen bánnom velük, meg kellett tanulniuk odafigyelni és felelősséget vállalni, ugyanis ebben a szakmában egyetlen hiba, és az életükbe is kerülhet. Igazából már rég nem rájuk voltam dühös, sokkal inkább arra, aki hetek óta szívat. Gyűlöltem, hogyha valakiről nem volt elég infóm, és nem tudtam ellene megfelelően védekezni.

Visszaléptem Ryan mellé, akinek a telefonja felvillant, ő pedig rögtön odakapott, majd rám nézett.

- Van egy kis gáz.

- Na, ne! Mi van már megint?

- Roman üzent, összefutott a klubnál Barnes-szal.

- Úgy tűnik nem voltunk elég világosak azzal kapcsolatban, hogy hova nem teheti be a lábát. – tekertem meg a fejemet. Idegesített a fazon, mert nagy hatalom volt a kezében, de én voltam az egyetlen, aki ellen ez semmit sem ért, így máshogy próbált meg kihozni a sodromból. Még az is megfordult a fejemben, hogy a teherautó eltűnése mögött is ő állhat. Viszont ha ez így van, sokkal többe fog fájni neki, mint egy szimpla figyelmeztetés.

- Állítólag keresett valamit, de Roman előbb megtalálta. Azt írta menjünk vissza, mert látnunk kell. – Ryan azzal lecsapta a laptopot, és zsebre vágta a telefonját is.

- Ha megint odacipelt egy kismacskát, én esküszöm, megnyuvasztom. – röhögtem el magam. Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, és hogy az a valami, mi lehet egyáltalán.

Ezen kattogtam végig, miközben beültünk mindketten a kocsiba, és átevickéltem magam a városban uralkodó káoszon. Elképesztő, hogy milyen tömeg tud lenni egy átlagos péntek estén New Orleansban. Ryan csendesen ült mellettem, a telefonját nyomkodta. Egy ideje sejtettem már, hogy csaj lehet a dologban, de nem beszélt róla, én pedig nem kérdeztem. Az ő magánélete, az ő dolga. Soha nem szóltunk bele egymás ügyeibe, hacsak a másik valami orbitális nagy baromságra készült, de ez ritkán fordult elő.

- Szerinted mit kavart már megint Barnes? – szólalt meg végül Ryan, amikor bekanyarodtam a kocsifelhajtóra, és megláttam a húgomat, amint rémülten rohan ki a házból, közben pedig ordibál valakinek.

- Nem tudom, de hogy nem kismacska, az ziher.

Leállítottam a motort, ám ekkor a ház előtti füves részen felkapcsolódtak a mozgásérzékelő lámpák, és láttam, ahogy egy ember rohan át lélekszakadva az udvaron. A barátomra néztem, aki csak zavarodottan megrázta a fejét, hogy nem érti, mi van, úgyhogy úgy döntöttem, én magam járok utána. A kocsiból kiszállva láttam csak igazán, hogy az emberalak egy rémült nő, aki a következő pillanatban megcsúszott a vizes füvön, és akkorát esett előttem, hogy biztos voltam benne, hogy ezt nem úszta meg ép csontokkal.

- Hm, szép landolás! – böktem ki csak ennyit, majd felé nyújtottam a kezemet, hogy felsegítsem. Normál esetben a legtöbb nő azonnal kapott volna egy ilyen alkalmon, ő azonban olyan rémülettel bámult rám, mintha én mészároltam volna le az egész családját. Hosszú, mogyoróbarna haja ziláltan lógott az arcába, de még így is láttam, mennyire gyönyörűek a szemei, és a dús ajkai. – Egyben vagy? – tettem fel a kérdést, mert egy ekkora esés után már ebben sem voltam biztos.

- Haza akarok menni. – nyelt nagyot, és akkor esett le, hogy ő nem csak fél, hanem egyenesen retteg. Mégpedig tőlem.

- Oké, lehet róla szó. – feleltem. – Gyere, és bent megbeszéljük.

- Nem! – harsant fel majd felállt, és elhátrált tőlem. – El akarok menni innen most azonnal! Nem érdekel semmilyen Leroy Barnes, sem az, hogy mit akar tőlem, csak haza akarok menni. – a könnyek végigcsurogtak az arcán, azonban a név, amit kiejtett a száján, megütötte a fülemet.

- Leroy Barnes?

Ekkor a húgom is hozzánk csapódott.

- Jennifer kérlek, nyugodj meg! Tudom, hogy kiborultál most, de esküszöm, hogy mindent meg tudunk magyarázni, bármi is az oka annak, hogy ennyire megijedtél.

- Azt rögtön gondoltam, hogy magyarázat azonnal lenne mindenre. – kaffant oda Lunának mérgesen. – De nem vagyok rá kíváncsi. Csak engedjetek el.

- Mi folyik itt, Roman? – fordultam ekkor oda a mellettem megjelenő férfihoz. – Egy órára húzom csak ki a lábam erre megint embert rabolsz?

- Barnes megint a környéken szaglászott, és feltűnt, hogy követi a csajt. Nem tudom mit akart tőle, de ha nem hozom el, akkor nagy valószínűséggel már nem élne.

Idegesen megráztam a fejemet.

- Már meg ne haragudj, de mégis minek gondolsz minket, őrző-védő szolgálatnak? – dugtam zsebre a kezemet. Most már tényleg jobban örültem volna egy kismacskának, azt legalább egyszerűbb lett volna megfogni, és nem veszekedett volna a húgommal, aki mindent megtett annak érdekében, hogy megnyugtassa.

- Bocs főnök, de úgy éreztem nem hagyhatom ott.

- ¡Maldita vida!* Akkor ha idehoztad, most intézd is el, mert remélem azt sejted, ha most elengeded, akkor azonnal rohan a zsarukhoz.

- Luna talán tud rá hatni. – felelte Roman, bár nem hangzott túl őszintének. Érezte ő is, hogy ezt a lépést nem gondolta át igazán. A csaj ugyanis egyáltalán nem úgy élte meg a helyzetet, mint aki hálás azért, hogy még életben van. Ő csak minket látott, meg persze Romant, aki akarata ellenére elhurcolta, aztán meg nem engedi el. A helyében lehet, hogy én sem reagáltam volna másképp.

- Nem. – tekertem meg a fejemet. – Nyugtassátok le!

- Úgy? – szólalt meg a hátam mögül Ryan is, aki eddig csak csendes figyelője volt az eseményeknek.

- Van jobb ötleted? Kis híján pánikrohama van, és ha tovább folytatja a sikítozást, felhívja ránk az egész környék figyelmét. Úgyhogy nem érdekel, mit csináltok vele, de maradjon csendben. – pillantottam a lányra, aki ekkor már az udvaron álló hatalmas pálmafa tövében ücsörgött, és rázta a zokogás, miközben a húgom a mindenki felé irányuló végtelen szeretetével megpróbálta megnyugtatni. – Ha lehiggadt, eldöntöm, mihez kezdjünk vele.

Azzal fogtam magam, és besétáltam a házba. Innentől kezdve Roman és a többiek feladata volt, hogy megoldja ezt a kellemetlenséget, én egyáltalán nem akartam foglalkozni még ezzel is. Épp elég volt, hogy valaki ellopott egy egész teherautónyi szállítmányt, és ötletem sem volt, hogy ki az, de abban biztos voltam, hogy amint megtalálom, nem ússza meg élve. Velem senki sem szórakozhat.

Húsz perc elteltével, amikor beálltam a zuhany alá, feltűnt, hogy az egész házban csend van, ami valószínűleg azt jelentette, hogy sikerült megnyugtatni a „vendégünket". Eldöntöttem, hogy ő egy olyan probléma, akivel ráérek foglalkozni majd később. Innen úgy sem megy sehova addig, ameddig én azt nem mondom.

* A rohadt élet!