Jennifer

add meg magad, úgysem nyerhetsz

- Ezt nem hiszem el! – csaptam le dühösen a telefonomat a pultra, és a képernyőn villogó üzenetet bámultam, habár legszívesebben kihajítottam volna a kávézó hatalmas ablaküvegén. Csak azért nem tettem, mert nem volt felesleges pénzem a javíttatásra, és mert valószínűleg utána munkám sem lett volna.

- Mi történt? – Summer, a legjobb barátnőm, lakótársam, lelki társam, és fogadott testvérem, áthajolt a pulton. Szőkésbarna haja betakarta a telefonom képernyőjét, így legalább addig sem kellett látnom anya újabb magánakcióját, amivel mostanában előszeretettel ajándékozott meg. Amióta elköltöztem otthonról, valamiért pánikszerűen kezdett el nekem párt keresni, mintha a költözésem egyet jelentett volna azzal, hogy ezentúl ez már mindig így lesz, és a legjobb barátnőmmel öregszem meg egy kicsi lyukban, ahol az egyetlen izgalmas dolog, ami történik, az, ha a harmadikon lakók összebalhéznak egymással.

- Anya történt. – sóhajtottam fel mérgesen. – Egyszerűen nem bír leállni. Azt hittem, hogy a mai vacsora egy nyugodt, beszélgetős este lesz kettesben, erre nem meghívta Simont?

- Mi ezzel a baj? Úgy tudtam, bírod Simont.

- Bírom, pont annyira, mint amennyire bírnám, ha vakbélgyulladásom lenne. Ne érts félre, Simon rendes srác, de... Túl rendes. Eddig is csak azért randiztam vele, mert anya erőltette az egészet.

Summer belekortyolt a limonádéjába, hogy eltakarja a szája szélén bujkáló nevetést.

- Akkor egyszerű a megoldás, Jenny. Koptasd le.

- Csak így? – tettem fel a kérdést, közben pedig a pultnál várakozó vendég elé raktam a kávéját, aki aztán széles mosollyal megköszönte, majd távozott. – Tény, hogy nem az esetem, és ő az utolsó a földön, akivel a szülinapomat akarnám tölteni, de megbántani sem szeretném.

- Túl jó vagy ennek a világnak! – sóhajtott fel Summer drámaian. – Szerintem inkább most bántsd meg, mint később, amikor már totálisan beléd zúgott.

- Mi van, ha már most belém zúgott? Á, én feladom! – nyüszítettem fel panaszosan, és a két karommal a hideg pultra támaszkodtam. Szörnyű volt a helyzet, mert az esetek többségében nem szerettem magamban tartani azt, amit valójában éreztem, de Simon egészen más eset volt. Jellemzően az a srác, akit nincs szíved megbántani, különben az egész világ elkezd rád úgy nézni, mintha belerúgtál volna egy kiskutyába.

Simon anya egyik barátnőjének a fia, és tökéletes mintapéldája annak, hogy milyen az, ha az anyád a széltől is megóv. Ennek köszönhetően egy gyámoltalan alak hatását keltette, és ha bármi problémája adódott, szívesen bújt meg a szülei háta mögött. Persze ezt ellensúlyozta a végletekig kedves modorával, és azzal, hogy szinte soha semmi rosszat vagy bántót nem tett. Végtére is kedves volt, akkor mégis mi baj lehetne vele?

- Nagyon sajnálom a problémáidat Jennifer, de az a kávé nem viszi ki magát. – jelent meg ekkor Don, a főnököm a hátam mögött, és aki ezek szerint végighallgatta a vívódásaimat is. Szuper ez a nap, de tényleg!

- Bocsi, Don már viszem is! – pillantottam a férfire, aki csak egy halvány mosollyal jutalmazta az igyekezetemet. Kiléptem a kávéval a pultból, közben pedig elköszöntem Summertől is. Megbeszéltük, hogy a szülinapi vacsorám után elmegyünk az egyik nagyon menő szórakozóhelyre, és úgy ünnepeljünk ezt a huszonegyediket, mintha az utolsó lenne. Bevallom, vártam már. A sok egyetemi vizsga és a munkám mellett nem sok időm volt a szórakozásra, ráadásul tudtam, hogy anyával való vacsora is kivesz majd belőlem valamennyit. Na, nem mintha nem szerettem volna vele lenni, de mindketten tudtuk jól, hogy egyik szülinap sem ugyanaz már Charlie nélkül, és ez folyton ott lebegett a fejünk felett.

Tíz éves voltam, amikor meghalt. Alig emlékszem, az akkori pszichológus szerint - akihez anya hordott a tragédia után -, az agyam szándékosan blokkolt bizonyos emlékeket vele kapcsolatban, hogy megvédjen engem. Persze minden ember életében benne van a pakliban, hogy egy baleset során megsérül, vagy esetleg meghal, de az ő halála egészen más volt. Pontosan tudta jól mindenki, hogy kinek a számlájára írható a halála, mégsem volt ellene elég bizonyíték, így az ügy kvázi megoldatlan maradt. Ezért döntöttem úgy a középiskola végén, hogy rendőrnek tanulok, és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy a testvérem gyilkosa megbűnhődjön azért, amit tett.

Ennek anya azonban a legkevésbé sem örült, mert féltett, és többek között ezért sem akartam ezt a mai vacsorát. Ugyanis minden lehetőséget és alkalmat megragadott, hogy szóba hozza, aztán megpróbáljon lebeszélni róla, vagy valami egészen más pályára rádumálni. Mondjunk olyanra, ahol ülhetek egy irodában a négy fal között egész nap, és a legnagyobb veszély, ami leselkedhet rám, ha megvág a papír éle.

Én azonban nem ezt akartam, és az ehhez kapcsolódó beszélgetést sem, úgyhogy a munkaidőm végén fásultan csengettem be a kopottas bérházi lakás bejárati ajtaján, ahol nem olyan rég még én is laktam.

- Az én szülinapos kislányom! Gyere! – vont a karjaiba anya, amikor ajtót nyitott, és olyan szorosan ölelt magához, hogy majdnem megfojtott.

- Látom kitettél magadért. – néztem körbe a kis nappalinkon, aminek a közepén egy asztal foglalt helyet, három főre megterítve. – Simon mikor jön? – érdeklődtem.

- Reméltem, hogy együtt jöttök. Tudod, elkísér, meg ilyenek...

- Anya, kérlek! Ne csináld ezt, és a vacsora alatt se csináld. Rém kellemetlen, amikor össze akarsz vele boronálni. – ültem le a kanapéra.

- Jó, rendben! Ne haragudj! De olyan rendes ez a fiú, és te egy rendes fiút érdemelsz.

Elmosolyodtam, mert láttam anyán, hogy a legjobbat akarja nekem, viszont én nem akartam egy rendes fiút, akivel majd megélhetek egy átlagos szerelmet. Én egy vihart akartam. Álmatlan éjszakákat, végtelennek tűnő beszélgetéseket, gátlástalan szeretkezéseket. Szenvedélyt. Olyan embert, aki annyira közel tud húzni magához, hogy őt érezzem még a csontjaimban is. Fogalmam sem volt, létezik-e ilyen ember egyáltalán, de azt tudtam, hogy Simon nem ilyen.

- Nem együtt jöttünk, mert dolgoztam. – feleltem végül. – Egyébként Summer üdvözöl.

- Ó, milyen kedves! Tényleg, őt miért nem hoztad? Teríthettünk volna neki is.

- Meséltem neki, hogy Simon is jön, és nem akart semmibe belerondítani. – húztam el a szám, mert valóban jó lett volna, ha a barátnőm támogat, de nem akartam ráerőltetni azt, amit anya amúgy is rám erőltet.

- Ha rám nem is, a legjobb barátnődre legalább hallgathatnál. Tudja ő is, hogy Simon nagyon kedves. – anya lerakott még egy üveg bort az asztalra a vacsihoz, aztán amint a mondata végéhez ért, már meg is szólalt a rekedtes csengőnk. – Szuper, itt is van! – azzal az ajtóhoz pördült, és vidáman kitárta Simon előtt, aki természetesen most sem okozott csalódást.

- Szép estét, Mrs. Payne! Ezt önnek hoztam! – dugta Simon anya elé a kezében szorongatott kis ajándéktáskát, mire anya zavarában csak elnevette magát.

- Jajj, de kedves! De hát nem is nekem van ma szülinapom!

- Ez csak egy kis figyelmesség. Természetesen Jennifer sem marad ma ajándék nélkül. – nézett ekkor rám, én pedig felálltam a kanapéról, hogy köszöntsem őt. Simon esetlenül közelebb lépdelt hozzám, aztán átölelt. A ruhája illata egyből felidézte bennem a gyerekkoromat, amikor egyszer apára maradt a mosás, és kiöntött az egész mosógépünk. Barackos öblítő szaga volt utána egy jó ideig még a falaknak is. – Nyisd csak ki! Boldog születésnapot, Jennifer! – engedett el, aztán valahonnan a zsebéből egy apró dobozkát varázsolt elő. Nagyon reméltem, hogy itt és most nem a kezemet készül megkérni, mert arra nem biztos, hogy megfelelő válaszokkal tudnék szolgálni.

Simon hátrébb lépett tőlem, és izgatottan törölgette a tenyerét a bézsszínű szövetnadrágjának a zsebébe.

- Hát, köszönöm. – böktem ki zavarodottan, majd felnyitottam a doboz tetejét. Egy aranyszínű bross volt benne, a közepén egy kövekből kirakott liliommal.

- A nagymamámé volt. Remélem, tetszik.

- Mit kaptál, mutasd! – dugta ekkor oda anya is a fejét, hogy lássa mi az. – De hisz ez gyönyörű!

- Igen, valóban nagyon szép. Még egyszer köszönöm, Simon. – mosolyogtam a fiúra, mert tényleg értékeltem a gesztusát, és bár soha életemben nem hordtam brosst, talán épp itt volt az ideje, hogy elkezdjem.

Mialatt helyet foglaltunk az asztalnál, én kivettem az ékszert a dobozából, és a fekete pulcsimra tűztem. Közben anya végig a vacsora alatt arról faggatta Simont, hogy milyen kínos és vér ciki dolgokat művelt gyerekkorában, meg persze nem hagyta ki az enyémeket sem. Szóba kerültek hatalmas bokorban landolások az új biciklimmel, na meg persze az az ikonikus eset, amikor egy egész tál lisztet borítottam magamra, és úgy néztem ki, mint egy holtából feltámadt zombi. Mire a tortához értünk, nekem már rendesen égett az arcom, de legalább a szokásos téma nem került szóba, és ennek valahol azért örültem.

- Na, és mesélj egy kicsit róla, mit is tanulsz pontosan az egyetemen? Andrea említette, hogy orvosi pályára készülsz, de részleteket nem árult el. – intézte Simonhoz a kérdést, én pedig rögtön éreztem, hogy elhamarkodtam a megkönnyebbülést. Épp most fog szóba kerülni az, amitől legszívesebben kiugranék az ablakon.

- Hát, azért ez nem épp így van. Ha minden jól megy, gyógyszerész leszek.

- Akkor te jó vagy kémiából. – jegyeztem meg, mert értelmesebb hozzáfűzni valóm épp nem volt, és mert én pocsék voltam ebből a tantárgyból.

- Igen, és szeretem is. Illetve szeretek az embereken segíteni.

- Akkor miért nem lettél orvos inkább? – kapcsolódott be anya is.

- Nem bírom a vért. Amint vért látok, engem kell felmosni a padlóról, de közben meg mégis az emberek egészségének a megóvásában akartam segédkezni, és így jött ez az ötlet. Jövő nyáron az egyetem egyik programjának a keretein belül eltölthetek majd hat-hetet egy gyógyszerészeti intézetben, hogy még többet fejlődhessek. – magyarázta Simon, anya pedig úgy figyelt rá, mintha az életelixír titkos receptjét mondta volna.

- Ez igazán nemes feladat. Hallod ezt, Jenny?

- Igen anya, hallom. – forgattam meg a szemem, mert tudtam már mi lesz a következő mondat. Meg akartam előzni, még mielőtt belekezd. – Csodálatos, és biztonságos. De ne menjünk bele újra és újra, kérlek!

- Talán valami rosszat mondtam? – kérdezte Simon megszeppenve, mialatt én felálltam az asztaltól. Nem akartam a szülinapomon összeveszni anyával, és különben is már majdnem tíz óra volt. Még időben haza szerettem volna érni, hogy aztán bulizni indulhassunk Summerrel. Táncolni akartam, és közben nem gondolni semmire.

- Dehogy. Csak vannak témák, amikbe jobb, ha nem megyünk bele. – mosolyodtam el keserűen. Anya ülve maradt. – Köszönöm a vacsorát, a tortát, és ezt az egészet. De most már mennem kell, megígértem Summernek, hogy elmegyek vele bulizni.

Anya ekkor úgy pattant fel, mintha megcsípték volna.

- Késő van, hívok neked egy taxit.

- Ugyan anya, tíz percre lakom innen. Csak nem rabolnak el addig. – nevettem fel.

- Na, ez még viccnek is rossz volt! – korholt le.

- Nyugi már, ha meg is történne, öt perc múltán már ők fizetnének nekem, csak tűnjek el. Ne izgulj, nem kell taxi. Megleszek. – öleltem őt át, aztán még mielőtt magamra vehettem volna a kabátomat, Simon megelőzött. Lekapta a fogasról, és igazi úriember módjára felsegítette rám.

- Ne aggódjon, Mrs. Payne, majd én hazakísérem Jennifer-t. Én is köszönöm szépen a meghívást, nagyon finom volt a vacsora.

- Igazán nincs mit, Simon! Óvatosak legyetek hazafele!

- Vigyázok rá, megígérem. – Simon anyára mosolygott, aztán kedvesen kinyitotta előttem az ajtót, én pedig ezt kihasználva, gyorsan kislisszoltam. Nem ez volt életem legjobb szülinapi vacsorája, de talán jobb volt, mint a tavalyi, amikor a régi családi fényképeket nézegetve végigbőgtük az egészet. A mait inkább csak kínosnak mondanám. Nem tehettem róla, Simon jelenléte feszélyezett, és ez igaz volt a hazakísérésem ötletére. Anya szerint csak érzelmesebb, mint egy átlag férfi, és ezt azzal kompenzálja, hogy udvarias, segítőkész, és hűséges. Legalábbis az utóbbira lehet már abból következtetni, amit eddig tapasztaltam vele kapcsolatban.

Az út egy részét csendben tettük meg, én a forgalmas várost figyeltem, mert bár New Orleans nem épp a legveszélytelenebb, azért összességében szerethető a nyüzsgése. Sok itt a zenei fesztivál és a kulturális programok, amik főként a zene köré épülnek. Én soha nem voltam egy muzikális alkat, aki tudta volna értékelni a jazzt, de talán Simon az.

- Szereted a jazz zenét? – tettem fel hirtelen a semmiből a kérdést, hogy megtörjem a kínos csendet kettőnk között, Simon ugyanis nem nagyon mondott, vagy kérdezett semmit. Határozottan zavarban volt mellettem.

- Nem. Én inkább a 80-as évek nagy slágereiért vagyok oda. Bon Jovi, George Michael, John Farnham. Te?

- Hát, nem igazán. – pillantottam a hátam mögé, mert kezdett gyanús lenni egy autó, ami azóta követett minket, hogy kiléptünk a házból, de egészen addig nem tartottam furcsának, ameddig be nem kanyarodtunk abba a kis utcába, ami a lakásomig vezetett. Nem szerettem, főleg éjszaka, mert sötét volt, és kietlen. Hiába laktak a környéken több tömbházban is, itt azt sem vette volna észre senkit, ha egy egész cirkuszi társaság vonul végig az utcán. – Én a mai zenéket szeretem. – suttogtam, és kezdtem egyre idegesebb lenni. A kocsi fényszórói most már teljes egészében ránk világítottak, és amint mellénk ért, lassított.

- Valóban vannak jók, de nekem a mai zenék kicsit olyanok, mintha nem lenne fontos a mondanivaló. Pedig szerintem az. Főleg ha mély érzelmeket tud sugallni az, amiről szól.

- Simon... - hirtelen a fiú karjába kapaszkodtam, nagyon rossz előérzetem támadt. Hátrafordultam, az éles fény a szemembe világított, ezért hunyorogva bámultam csak.

- Igen? Mi a baj? – kérdezte, mert neki még mindig nem esett le, hogy valami nem stimmel.

- Húzz bele, az a kocsi ott mögöttünk egy ideje követ minket. – továbbra sem engedtem el a karját, csak felgyorsítottam a lépteimet, mert minél előbb el akartam tűnni onnan.

- Micsoda? Ez biztos? – kiáltott fel Simon rémülten, ahogy megpróbálta velem tartani a tempót.

- Elindult utánunk, amikor eljöttünk anyától. Azt hittem véletlen, de még mindig jön mögöttünk. 

- Jól van, mindjárt ott vagyunk nálad, nem? Hol is laksz pontosan? – lihegett a srác mellettem, miközben az autó gyorsított, hogy beérjen minket.

- Nem mehetek most haza. Ha tényleg követ, akkor csak elérem, hogy megtudja, hol lakom. – feleltem, majd egy megfelelő pillanatban beugrottam egy még keskenyebb zsákutcába, rántva magammal Simont is. Szerencsére jó ösztönöket és éleslátást örököltem, így gyorsan tudtam kapcsolni, ha valami veszélyes helyzet adódott.

Sajnos azonban most az ösztöneim nem súgták meg, hogy hol landolunk, így csak akkor realizáltam már, hogy rossz helyet választottam a bújócskára, amikor megéreztem az iszonyatosan orrfacsaró bűzt, ami a mellettünk lévő szemeteskukából áradt.

- Most mit csinálunk? – suttogta Simon. Az ujjai úgy markolták a kabátom ujját, hogyha törékeny anyagból lett volna, tuti kettéroppantja.

- Először is, megfulladunk a bűztől. Másodszor, várunk. Akárki is ült a kocsiban, talán nem látta, hogy hova tűntünk. – fogtam be az orrom, mert úgy éreztem, bármelyik pillanatban elhányom magam.

Nem tudom, mennyi ideig guggoltunk Simonnal a kukák mellett, amikor hallottam, hogy egy autója ajtaja becsapódik, majd kis csendet követően cipők kopogása verte fel az utca kísérteties csendjét.

Még talán magamnak sem akartam bevallani, de rettegtem. A legijesztőbb az volt, hogy fogalmam sem volt ki, és miért akarna engem követni. Hiszen semmi olyat nem tettem, ami ezt indokolná. Suliba jártam, dolgoztam és megpróbáltam ellavírozni a barátaim meg a katasztrofális szerelmi életem bonyodalmai között. Mondhatni, hogy megszokott, már-már unalmas életem volt. Mégis mit akar tőlem akárki is?

- És ha látta? Meg fog minket ölni? Ki ez egyáltalán? – reszketett mellettem Simon, és éreztem, hogy egyre inkább eluralkodik rajta a pánik. Nem csodálkoztam rajta, viszont kezdett egyre jobban idegesíteni, úgyhogy a szájára tapasztottam a kezemet, mielőtt zajt csap, és lebuktat minket.

- Nem tudom, de maradj csendben, kérlek!

- Chto ty zdes' delayesh'? – hallottam meg ekkor egy mély férfihangot, aki oroszul magyarázott valamit. Az izmaim azon nyomban megfeszültek. Nem elég, hogy elrabolnak, még egy nyelvet sem fogok tudni beszélni az elrablómmal? Az szuper lesz.

- Ugyanezt kérdezhetném én is, Belov! – felelte egy másik férfi, a legnagyobb meglepetésemre. Úgy tűnt, nincs egyedül.

- Te nem lehetsz itt. Úgyhogy hacsak nincs sürgető dolgod, akkor tűnj el!

- Ami azt illeti, épp van. Keresek valakit.

- Itt? – kérdezte az orosz. Tudott ezek szerint a mi nyelvünkön is, de az akcentusa nagyon erős volt.

Elengedtem Simont, és az ujjamat a szám elé téve figyelmeztettem, hogy attól még nem árt, ha csendben marad, engem viszont hajtott a kíváncsiság. Bármennyire is kalimpált, hogy ne tegyem, én lassan és a lehető leghalkabban előremásztam, hogy lássam, mi folyik az utcán.

Az első, akit megpillantottam, az orosz férfi volt. Magas, szikár testalkata egy macskáéhoz hasonlított, a stílusa pedig kifogástalan volt.

- Ígérem, amint meglesz, nem zavarok tovább. – a beszélgetőpartnere megemelte az egyik karját, és felnevetett. Ő valamivel alacsonyabb volt, és csak a hátát láttam, semmit nem tudtam megállapítani róla.

- És azt tudod, én mit ígértem, ha még egyszer meglátlak itt? Elnéző voltam veled, de Javier nem lesz az. Szóval jól gondold meg. Háromig számolok, és ha még mindig itt látlak, nem ígérem, hogy lesz lehetőséged élve távozni.

- Jól van már, nem kell úgy felkapni a vizet! – nevetett továbbra is a férfi, a hangja egyre gúnyosabb volt. – Egyébként meg üdvözlöm Javier-t, rég láttam. Add át neki! – azzal megfordult, és indulni készült, de hirtelen egy éles csattanás hallatszott a levegőben, majd egy golyó pattant le a férfi kocsijáról, amivel egészen idáig követett minket. A hirtelen jött hangtól aztán annyira megijedtem, hogy guggolásból hanyatt zuhantam, egyenesen a kukák melletti zsákok közé, amik persze, hogy nem papírral voltak tele. Konzervdobozok százai csaptak rögtönzött koncertet, és abban a pillanatban csak imádkozni tudtam, hogy ezt ne hallja meg senki.

- Mondtam, hogy háromig számolok. Letelt.

- Nem tudod, hogy kivel szórakoztok, Belov! – vetette még utoljára oda az orosznak a másik férfi, aztán beszállt a kocsijába, majd úgy, ahogy jött, elhajtott.

Hátranéztem Simonra, aki a falhoz lapulva reszketett, az arca sápadt volt, féltem, hogy perceken belül elájul, nekem pedig más sem hiányzik, mint egy ájult srácot felmosni a padlóról, miközben veszélyben az életünk.

- Nem lesz semmi baj. Elment. – tátogtam neki hangtalanul, de nem sikerült ez annyira őszintének, mint aminek szántam. Mélyen, a zsigereimben éreztem, hogy ez még nincs ennyivel befejezve, és sajnos nagyon is jól gondoltam. Hirtelen erős ujjak fonódtak a felkaromra, és felhúztak a földről. Nem volt erőszakos, de minden mozdulata nyomatékosította, hogy nem tűr ellentmondást. 

- Privet, malen'kaya devochka! - vakkantott nekem oda valamit oroszul, amiből úgyszintén semmit nem értettem, de most már legalább egészen közelről láttam őt. Az arcvonásai kemények voltak, amit jól ellensúlyozott a szőkésbarna haja, és a lágy barna tekintete, amivel alaposan végigmért engem. Ekkor már tudtam, hogy akármibe is keveredtem, hatalmas nagy bajban vagyok.