Jennifer

tudod, milyen a vér íze?

- Egész pontosan hova is mentek? – állt meg Summer a szobám ajtajában, és a falnak dőlve figyelte, ahogy elkészülök. Nem toltam túl, mert semmi kedvem nem volt Simonnak kiöltözni. Már csak azért sem, mert minden egyes vele töltött alkalommal azt éreztem, hogy kezd sok lenni.

Az elrablásom óta egy hónap telt el, és azóta nem hallottam sem Javier Navarroról, sem a bandájáról, és legnagyobb szerencsémre, Leroy Barnes sem kísérelte meg, hogy betuszkoljon az autójába. Viszont Simont le sem tudtam vakarni magamról, szinte minden percben a sarkamban járt, csak hogy megbizonyosodjon róla, hogy minden rendben velem. Viszont volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ebben anya keze is elég erősen benne van.

- Felolvasó estre. Nem voltam még hasonlón sem, de azt hallottam izgalmas program. – mosolyogtam a barátnőmre, aki alig bírta visszatartani a nevetést. Igen, és is pontosan tudtam, hogy hangzik ez.

- Hát, te tudod. Mindenesetre főztem kávét, jó? – vigyorodott el gonoszul, mire kibuggyant belőlem a nevetés.

- Ne csináld már! – megfordultam, és nevetve hozzávágtam az egyik blúzomat, de elkapta. – Szólni fogok neki, hogy ez nem működik köztünk. De annyira lelkes, és hiába mondom neki, hogy nem az ő hibája volt, most eléggé hajtja a bűntudat.

- Helyes! Vigyázhatott volna rád jobban is. Milyen férfi az, aki végignézi, hogy elrabolják mellőle a barátnőjét?

- Khm, nem vagyok a barátnője. – fontam karba a kezeimet. A sminkelést befejezettnek ítéltem.

- Attól még végignézte, hogy elvisznek, és meg sem próbálta megakadályozni. Apropó, ő sem látott semmit?

- Halálra volt rémülve, Summer. Ahogy én is. Egyikünk sem azzal volt elfoglalva, hogy arcvizsgálatot tartson. – mondtam.

Gyűlöltem, hogy bele kell néznem a legjobb barátnőm szemébe, és hazudnom kell. Persze a mondat egy része igaznak bizonyult, Simon tényleg nem látta Roman arcát, de az én esetemben ez nem volt igaz. Valahányszor lehunytam a szememet, újra és újra bevillantak az emlékek arról, ahogy a kocsiba tuszkol, majd elvisz abba a gyönyörű házba. Folyamatosan feljött az a beszélgetések Lunával, amikor arcul csapott a felismerés, na meg persze azok a smaragdzöld szemek, amik olyan indulatosan villogtak rám.

- Jó, tudom. Csak szeretném, ha végre elkapná valaki azt a mocskot, aki ezt tette veled. – sütötte le a szemét.

- Tudom. De lehetne, hogy nem beszélünk erről? Simon mindjárt itt lesz értem. – kerültem meg őt, és a nappaliba mentem, hogy összeszedjem a dolgaimat. A táskámat a vállamra vettem, a telefonomat pedig a farzsebembe csúsztattam.

- Gyorshívón vagyok? – jött utánam Summer izgatottan.

- Igen, mint mindig. Te is, és anya is. A zsaruk számát meg tudom. – soroltam el neki a szokásos szöveget, mert az eset óta iszonyatosan féltett, ha kitettem a lábam a házból.

- Akkor nincs más dolgod, csak érezd jól magad. – elém lépett, és hosszan megölelt. – Illetve lassan be is avathatnád a srácot, hogy... tudod.

- Tudom. Beszélni fogok vele. – ígértem meg, mert tényleg érett már ez a beszélgetés Simonnal. Rendes srác volt, de minél többször találkoztunk, annál inkább meghalt köztünk az a kicsi szikra is, ami talán soha nem is volt ott. – De kíméletes szeretnék lenni, nem akarom megbántani. Anya és Andrea jó barátok, tudod, hogy ez nem egyszerű.

- Gondolod, hogy megromlik a viszonyuk, csak mert te nem jössz össze a fiával? – Summer elgondolkodva a kanapé karfájára huppant.

- Nem tudom, de ha nem is lesz így, akkor sem akarom megbántani Simont. Rendes velem, még akkor is, ha nem épp olyan srác, akitől azonnal eldobom az agyam.

- Hát, én eldobom. A teszetoszaságától. – nevette el magát a barátnőm, mire csak megtekertem a fejem, és már ott sem voltam, ugyanis meghallottam a csengőt, Simon pedig odalent várt már rám. Kezében egy hatalmas csokor sárgaszínű rózsát tartott. Tényleg nagyon nagy volt, ki sem látszott szinte mögüle. Amikor elé értem, két puszival köszöntött, aztán már nyomta is a kezembe a virágot.

- Ezt neked hoztam. Virágot a virágnak. – mosolyodott el.

- Nagyon kedves tőled, köszönöm.

- Bevallom, anyukád súgott egy picit. Azt mondta, a sárga a kedvenc színed. – mondta, közben pedig a karját nyújtotta nekem.

Igen, valóban a sárga volt a kedvencem, úgy öt évesen, amikor éltem haltam a Szépség és a szörnyeteg című rajzfilmért, és bármit megadtam volna, ha Belle bőrébe bújhatok. Imádtam volna, ha én is rátalálok a szörnyetegemre, akiről aztán a végén kiderül, hogy valójában nem is olyan borzasztó, mint amilyennek tűnik. Ám öt éves már rég elmúltam, és azóta lejjebb adtam az elvárásaimból.

- Csodaszép, és jó az illata. – szagoltam bele a virágokba, mert nem akartam megbántani őt. – Gyorsan felviszem, belerakom egy vázába és mehetünk.

- Jól van, itt várlak. – Simon elengedett, én pedig tettem egy kört vissza a lakásba, amit már csak azért sem akartam, mert tudtam mi lesz Summer reakciója. Természetesen jól ismertem már őt, és a megérzéseim most sem csaltak. Amikor meglátta a kipirult arcomat a lépcsőzéstől, meg a csokrot a kezemben, olyan nevetésben tört ki, hogy rá kellett szóljak, mert attól féltem, hogy az odalent várakozó Simon meghallja. Őszintén, nem csodálkoztam Summer reakcióján, amióta a srác a nyakamon ült, ő sem kedvelte igazán, és minél többet randiztunk annál kevésbé. Nekem meg volt egy olyan érzésem, hogy ez az egész találkozgatás dolog köztünk az ő részéről sem őszinte, csak éreztük mindketten a nyomást az anyáink oldaláról, és egyikünk sem akarta megbántani a másikat. Viszont így sem mehetett tovább. Nem akartam húzni az idejét, és a sajátomat sem, így eldöntöttem, hogy a felolvasóest után ezt mindenképpen megbeszélem vele.

- Hogy kell elképzelni egy ilyen eseményt? – kérdeztem Simontól, amikor a szűk utcácskából nyíló kocsma elé értünk. Meg is lepődtem, mert én egy elit helyet képzeltem, könyvtárral meg mindenféle művészemberrel. Ehelyett kaptunk egy félhomályban úszó, ám annál hangulatosabb kocsmát.

- Még nem voltál felolvasóesten? – kérdezte meglepve, miközben átnyújtotta a jegyeket az ajtóban álló hölgynek, majd illedelmesen maga elé engedett. – Ez tulajdonképpen arról szól, hogy minden héten kiválasztanak valakit, aki majd felolvas a kedvenc írójától. Én még nem kerültem sorra, de ha én következem, örülnék, ha eljönnél.

- Mi a mai téma? – eresztettem el szándékosan a fülem mellett az utolsó mondatát. Reméltem, hogy amikorra ő sorra kerül, már nem leszünk egymás életében.

- Ernest Hamingway.

- Á, Hamingway... - pillantottam körbe a helyiségben, ahol egy férfi a mikrofont próbálta beállítani, míg egy másik székeket pakolt körbe, hogy mindenkinek legyen helye.

- Csak azt ne mond, hogy nem olvastál tőle még semmit. – torpant meg Simon a bárpult mellett és rám nézett.

Szoros vonallá préseltem az ajkaimat. Épp most készültem bevallani egy könyvmolynak, hogy tulajdonképpen nem szoktam olvasni. Utoljára akkor olvastam könyvet, amikor a középiskolában kötelező volt. Azóta sem időm, sem kedvem nem volt hozzá. Általában szívesebben nézek meg egy filmet.

- Nem igazán az én stílusom. – füllentettem, aztán lehuppantam az egyik székre, remélve, hogy nem faggatózik tovább.

Előttem már javában folytak az előkészületek, majd amikor minden elkészült, akkor egy ősz hajú, modoros férfi nyitotta meg az estet. Simon végig mellettem ült, és a kezemet fogta, mialatt úgy hallgatta a felolvasott szövegrészeket, mintha az 51-es körzet titkait hallaná.

Egy Edwart Myres nevű, srác olvasott fel. Az elején mesélt magáról pár szót, így megtudtam, hogy a Berkeley-re jár, szabadidejében pedig minden energiáját az olvasásra fordítja. Ez számára egyfajta menekülés, a zord, és valóságos élet elől.

Valahol még irigyeltem is. Hallgattam, ahogy teljes beleéléssel olvassa a sorokat, minden szava és minden mondata átrepítette őt a könyv világába, ezzel pedig azokra is hatással volt, akik hallgatták. Hatással volt rám is, mert eszembe jutott, hogy tulajdonképpen mindenki menekül valamibe, még én is. Nekem nem volt hobbim, amióta befejeztem a középiskolát. Ott még újságírással próbálkoztam, és imádtam a legújabb híreket leszállítani a diákoknak minden hét elején. Sokáig azon is gondolkodtam, hogy ilyen irányba tanulok majd tovább, de aztán az, hogy rendőr legyek, sokkal hasznosabbnak bizonyult. Így az egyetlen, amibe menekülni tudtam, az a munkám volt. Nem fizetett sokat, de a tandíjamra épp elég volt, és nekem csak ez számított. Sajnos nem mindenki olyan szerencsés, hogy milliárdos szülei vannak, akik megadnak neki mindent.

- Na, hogy tetszett? – zökkentett ki Simon a gondolataimból. Akkor tűnt csak fel, hogy a székeken ülők mind felálltak, és szétszéledtek. A felolvasás véget ért.

- Nagyon beleélte magát. Tetszett. Lehet, hogy ezután ráveszem magam arra, hogy Hamingway-t olvassak. – mosolyogtam Simonra, mialatt felmentünk azon a pár lépcsőfokon, ami az utcára vezetett.

- Hidd el, megéri. Zseniális író, mindent, amit leírt, azt a saját élete ihlette. Hát nem durva? Szeretném, ha nekem is olyan izgalmas életem lehetne, hogy könyvet írhassak róla.

- Azt hiszem, ez csak rajtad múlik. – lapultam a kocsma falának, Simon közvetlenül előttem állt, az utcai lámpa fényei megvilágították a kisfiús vonásokkal megáldott arcát.

- Gondolod, hogy lehet befolyásolni a sorunkat?

- Nem hiszek az előre megírt sorsban. Minden, ami történik velünk az a döntéseink következménye. 

Simon közelebb lépett hozzám, mire én felkaptam a fejem, és egyenesen ránéztem. Az utca teljesen kihalt volt, mindenki aki a felolvasáson részt vett, már rég elment. Így csak mi voltunk, és a sikátorszerű kis utca csendje.

- De ott az elrablásod. Az sem a te döntésed volt. Nem te döntöttél úgy, hogy lökjenek be abba a kocsiba. – bökte ki. – Tudod, Jennifer... - nyelt nagyot, aztán folytatta: - Akkor este nagyon megijedtem. Nem csak azért, mert ijesztően nézett ki az a férfi, hanem azért is, mert féltem, hogy valami bajod esik, és soha többet nem látlak viszont. Azt pedig nem akartam, mert tetszel nekem, és kedvellek. Nagyon is. – egy nagy sóhaj hagyta el a száját, majd a kezem utál nyúlt. Gyengéd és udvarias volt, én pedig pontosan jól tudtam, mire készül. Túl kiszámítható volt, mégsem léptem odébb. Nem tettem semmit, csak álltam és bámultam a barna szemeibe, amik zavarodottságot tükröznek. Simon nem egy határozott férfi, soha nem volt az.

- Simon, azt hiszem, mondanom kell valamit... - kezdtem volna bele, mert úgy éreztem most jött el az idő, hogy tisztázzuk, de ő félbeszakított.

- Ne, hadd fejezzem be, kérlek! Szeretek veled lenni, szeretek veled beszélgetni, és úgy érzem, megvan köztünk az összhang. Szeretnék járni veled, Jennifer. – azzal életében először végre merész döntést hozott, és még mielőtt bármit is reagálhattam volna, Simon az ajkamra hajolt, és megcsókolt. A csókja gyengéd volt, ám az is érződött rajta, hogy tapasztalatlan, és fogalma sincs róla, hogy mit csinál. Tisztán látszott ez abból is, hogy amikor a nyelvét bátortalanul átcsúsztatta a számba, elszabadult a pokol. A számat egyenesen egy vizes tálnak nézte, amibe gyors mozdulatokkal járt ki-be a nyelve, akárcsak egy palotapincsinek, aki egy hete szomjazik. Egyszerűen nem értem utol a nyelvét, pedig jók a reflexeim.

- Simon... - toltam el magamtól, és rápillantottam.

- Bocsáss meg! Kissé elragadtattam magam. Gyors voltam, ugye? – tekintetét a cipője orrára szegezte, de a kezemet továbbra is a kezei között tartotta.

Eszem ágában sem volt megbántani, így nem említettem neki a csóktechnikáját, amihez foghatót még nem tapasztaltam, pedig volt már pár pasival dolgom. De Simon más volt. Olyan, mint egy kisgyerek az iskola első napján, aki meg van rémülve a rengeteg idegen gyerektől.

- Nem ez a baj. – húztam el tőle a kezemet.

- Akkor? Valami rosszat mondtam, vagy tettem?

- Nem, én csak... - kezdtem bele, felkészítve magam arra, hogy most bele fogok taposni a lelkébe, de a mondandómat egy hangos üvöltés szakította félbe, ami valahonnan az utcára merőleges felüljáró irányából jött. Simonnal mindketten odakaptuk a tekintetünket. Emberi alakok mozogtak a sötétben, majd eldördült egy éles, hangos lövés, ami egy pillanatra megakasztotta bennem a levegőt. Eszembe jutott az elrablásom, és ez kísértetiesen hasonlított arra az estére, csak most azzal a különbséggel, hogy senki sem foglalkozott velem.

Sötét volt, így nem tudtam kivenni pontosan hányan vannak, de ketten biztosan bepattantak egy kocsiba, aminek a fényszórói felvillantak, majd az autó csikorogva tekeredett ki a felüljáró alól, és szélsebesen elhajtott mellettünk.

A szívem a torkomban dobogott, hallottam, ahogy a vérem ütemesen lüktet az ereimben.

- Hívom a rendőrséget. – jelentette ki Simon, aztán már halászta is elő az oldalánál lógó táskájából a telefonját. Én kikerülve őt az utca közepére álltam, és noha nagyon rosszak voltak a fényviszonyok, megpillantottam egy sötét kupacot a híd alatt. Először egy zsáknak tűnt, de aztán belémhasíottt a szörnyű felismerés. Nem zsák, egy ember az.

Egy percig sem gondolkodtam, hiszen állampolgári kötelességem segíteni valakinek, ha látom, hogy valami baj történik vele. Főleg abban az esetben, ha később ennek akarom szentelni az életemet. Segíteni az ártatlanoknak, és elkapni a bűnösöket. Úgyhogy megkerültem a telefonba ijedten ziháló Simont, és egyenesen a földön fekvő emberhez szaladtam, akihez közel érve láttam, hogy egy férfi. Életben volt, lélegzett. Szakadozva vette ugyan a levegőt, de lélegzett. Az oldalán a fehér pólója ragacsos volt a vértől, amiből a betonra is került, vörösre színezve azt.

Mellé guggoltam, és a lehető legóvatosabban magam felé fordítottam őt. Panaszosan felnyögött a fájdalomtól, én pedig majdnem elterültem a megdöbbenéstől. Az ijedség forró lávaként öntötte el az egész testem, amikor megpillantottam Javier Navarrot. A férfi akitől, egész New Orleans retteg, most kiszolgáltatottan, és sebezhetően feküdt egy kihalt sikátorban, és az élete az én kezemben volt.

Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán könnyebb lenne felállni, és elsétálni. Hogy talán nem véletlenül jutott ide, és mennyivel egyszerűbb lenne, ha hagynám meghalni. Az ő halálával nagyon sokan könnyebbülnének meg a tudattól, hogy aki ártott nekik, már nem létezik. De én nem ilyen vagyok. Én jó ember vagyok, és senkit nem vagyok képes cserbenhagyni. Még azt sem, akinek a családja tönkretette az életemet.

- Tarts ki, mindjárt jönnek a mentők. – súgtam neki halkan, mire Javier egyszeriben összekapta magát, és riadtan a szemembe nézett. Az élénkzöld íriszei most nem voltak fenyegetőek, sokkal inkább aggodalmat tükröztek. Félkönyékre ereszkedett, és elkapta a csuklómat.

- Nem, azt nem teheted! El kell innen tűnnöm. – a hangja fájdalommal teli volt. Hatalmas tenyerét az oldalára szorította, az ujjai között átcsorgott a vére. A legnagyobb jóindulattal sem mondhattam rá azt, hogy jól van. Ennek ellenére minden erejét összeszedte, és felállt. Csodáltam az erejét, én nem biztos, hogy képes lettem volna talpra állni egy ilyen sérülés után. Pár lépést arrébb tántorgott, de a fájdalomtól láttam, hogy remegnek a lábai. Épp az utolsó pillanatban léptem mellé, Javier térdei ugyanis összecsuklottak, és bár megpróbáltam őt elkapni, nem volt elég erőm hozzá, így mindketten térdre estünk a betonon. Iszonyat sok vért veszített, ami immáron beszennyezte az én ruháimat is. A gyomrom felkavarodott, ahogy a feje az ölemben pihent, és összeszűkült szemekkel engem nézett.

- Simon! – kiabáltam oda a srácnak, aki épp a telefonját babrálta. Fogalmam sem volt mit csinál, a készüléket szorongatta a reszkető kezében, úgyhogy nem is jött közel hozzánk. Említette a szülinapi vacsorámon, hogy nem bírja a vért, így ez egy percig sem lepett meg.

- A telefon. – suttogta Javier halkan, amennyire az erejéből futotta. Féltem, hogy mire kiérnek a mentők, addigra elvérzik a kezeim között.

- Tessék? – kérdeztem vissza. – Milyen telefon?

- Hívd fel... - vett mély levegőt, aztán felköhögött. – Hívd fel Ryant. Tudni fogja. – ujjai erőtlenül a zsebe irányába tévedtek, és akkor megértettem. Akármi is történt vele, nem akar a kórházba menni, az ugyanis egyet jelentene azzal, hogy értesítik a rendőrséget. Az pedig az ő esetében semmi jóra nem vezetne.

Fogalmam sincs miért, de előhalásztam a zsebéből a telefonját. Hüvelykujját a feloldáshoz a telefon ujjlenyomatolvasójára szorítottam, aztán őrült tempóban kezdtem el a Ryan nevű illető után keresgélni a híváslistában. Talán elment az eszem, amiért kérdés nélkül tettem, amire kért. Hiszen az csak jó, ha kórházba kerül, onnan pedig végre a rendőrség foglalkozik az üggyel. Most mégis megláttam a könyörtelen gyilkos mögött az embert, aki az életéért küzdött, és a kezembe helyezte azt. Én pedig nem vagyok gonosz.

- Jól van, keresem. – mondtam neki gyorsan, mire az utolsó erejéből köszönetképpen megszorította a kezem, aztán a teste elernyedt, Javier pedig elveszítette az eszméletét.