Jennifer

a múlt árnyékai

Már akkor tudtam, hogy ez a szünet bőven tovább fog tartani tíz percnél, amikor Willow ügynök pár háztömbbel odébb, egy lesötétített ablakú SUV-ba parancsolt. Rajtunk kívül még egy kopasz hústorony is ült bent, de ő végig maradt a volánnál, és egy szót sem szólt.

- Megtudhatnám végre, hogy miről van szó? Tudja, csak tíz percem van, aztán vissza kell mennem dolgozni. – fészkelődtem kényelmetlenül az ülésen. Már csak azért is feszélyezett, mert tudtam jól, hogy hazudtam, és ha valaki Navarroról érdeklődik, ráadásul tőlem, akkor ez csak azt jelenti, hogy kapcsolatba hoztak vele.

- Ha minden kérdésemre őszintén válaszol, akkor gyorsak leszünk, ígérem. – felelte. Pár tincsét a füle mögé tűrte, majd kinyitott egy mappát, amit az anyósülésről kerített elő. – Szóval magát elrabolták. Egész pontosan szeptember tizenhetedikén. Akkor azt állította a rendőrségen, hogy nem látta az elrablója arcát, igazam van?

- Igen, így volt. – nyeltem nagyot, habár sejtettem, hogy azért teszi fel ezeket a kérdéseket, mert egy szavamat sem hiszi. Ami azt illeti, én sem hittem volna saját magamnak. Az egyetemen már valamennyire belekóstolhattunk a pszichológiába is, így tudtam jól, hogy az emberi test önkéntelenül is reagál a hazugságokra. Mi pedig épp azt tanultuk, hogy miképp figyelhetünk fel ezekre a jelekre, egy esetleges kihallgatás során. Akkor nagyon is érdekesnek tartottam a témát, de így, hogy én voltam a kard másik felén, már kicsit sem volt poénos a történet.

- Tehát továbbra is tartja a vallomását, miszerint nem látott, és nem hallott semmit. Nem tudja megnevezni a támadóját.

- Igen. – feleltem. Most már belekeveredtem, ki kellett tartanom a vallomásom mellett. – De kérem, nem értem. Ezt már egy hónappal ezelőtt elmondtam, miért hallgatnak ki másodjára is? Ráadásul az FBI.

Willow ügynök köhintett párat, aztán türelmesen becsukta a kezében tartott mappát. Irigyeltem a nyugalmáért.

- Ugyan, okos lány maga Jennifer. Elmondjam, hogy én mit gondolok? Azt, hogy maga pontosan tudja, mi folyik itt, és vagy nyakig benne van, amit őszintén nem hiszek, vagy fél. – mondta, majd ezúttal egy tabletért nyúlt, és felém fordította. A képernyőn egy biztonsági kamera felvétele futott, és beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam mit látok. A felvételen én voltam látható, épp akkor, amikor Javier mellé térdelek, és elkövetem életem legnagyobb hibáját. Willow ügynök egészen addig a pontig nézette meg velem, amíg Ryan és a doktornő megérkezik, majd kiszállnak az autóból. Itt aztán a felvétel véget ért. – Még mindig azt állítja, hogy nem tud semmit? – tette fel aztán a nyilvánvalóan költői kérdést.

- Én csak... Én... - habogtam. Úgy éreztem, megnyikkanni sem vagyok képes. Lebuktam, nincs több kérdés. – Segítettem neki, mert megsérült. De azelőtt nem ismertem őt, esküszöm!

- Miért nem a rendőrséget hívta?

- Mert megkért, hogy a barátjának szóljak, én meg pánikba estem. Nem gondolkoztam tisztán. – makogtam idegesen. Valahogy meg kellett próbálnom a lehetetlent, mégpedig azt, hogy kidumáljam magam ebből az egész katyvaszból, amibe Javier Navarro belerángatott.

- Hol van most Navarro? – váltott hirtelen témát, és hangnemet is. A hangja megkeményedett, egy vicsorgó pitbull módjára kezdett el viselkedni.

- Nem tudom.

- Ó, dehogynem tudja. Én nem hiszek magának Jennifer. Tudom jól, hogy az elrablása hátterében is Navarro áll, mert nem logikus, ahogy azon a felvételen viselkedik. Láttam már tragédia esetén bepánikoló embereket, akik a hirtelen jött sokktól elfelejtik a segélyhívó telefonszámát, vagy leblokkolnak. De maga tudatosan elővette Navarro telefonját, és tudatosan felhívta a barátját. Ez nem pánik, ez parancsteljesítés. Szóval mondja el, hogy mivel félemlítette meg magát.

Az órámra pillantottam, már bőven több mint tíz perce hagytam, hogy Willow ügynök faggasson, és beletekerjen az amúgy is kusza hazugságaimba. Nem elég, hogy az FBI keze szorul a nyakam körül, a végén még a munkámat is elveszítem, szuper. Mégis mikor lett az én nyugodt életemből egy ekkora káosz?

- Lejárt a szünetem. Mennem kell.

- Miért nem akarja elmondani? Mitől fél? Mivel tartja sakkban? – bombázott továbbra is a nő a kérdésekkel, figyelmen kívül hagyva azt, amit mondtam. Én viszont tisztában voltam a jogaimmal. Akaratom ellenére nem tarthatott a kocsiban.

- Vádol valamivel? – kérdeztem tőle, de úgy láttam, nem tudom egy pillanatra sem kizökkenteni. – Mert ha nem, akkor nem kötelességem felelni a kérdéseire.

- Igaza van, nem kötelessége. – felelte nyugodtan, majd beletörődően fogta, és kinyitotta nekem az ajtót. Megkönnyebbültem, hiszen úgy éreztem, vége a faggatásnak, legalábbis egyelőre. Remegő térdekkel álltam fel, ám ekkor Willow ügynök nagyot sóhajtott, majd folytatta: - 2010. szeptember 1. A munka ünnepén a legtöbb család az St. Louis katedrális előtt megrendezett koncerteken és vurstlin vesz részt, amikor egy kőkemény bandaháború elfajul, és egy autóból lövöldözni kezdenek. Kitör a pánik, az emberek egymást taposva próbálnak meg menekülni, a legtöbben épp ebbe halnak bele. Magát és a félelemtől remegő öccsét az édesanyja az egyik körhinta takarásában hagyja, ameddig elindul, hogy megkeresse a barátnőjét, akinél a kocsija kulcsai voltak. Csak hat perc volt, érti ezt? Hat percet kellett volna várnia, de a negyedik perc környékén egy alak maguk mellé lép, és a hatalmas káosz közepette kitépi a kezéből az akkor nyolc éves kisöccsét. Mire az édesanyja visszaér, Charles már nincs magával, ott zokog egyedül, és azt hajtogatja, hogy „a bácsi elvitte."

- Elég! Hagyja abba! – ordítottam rá a nőre, hiszen az elmesélése alapján újra és újra átpörögtek rajtam a tragédia szörnyű emlékei, legalábbis az, amit utána éreztem, ugyanis a tragédia napjára egyáltalán nem emlékszem, a mai napig. – Nem volt ott, szart sem tud róla! Sem rólam, sem pedig a családomról!

- Higgye el, épp eleget tudok ahhoz, hogy ismerjem, mi motiválja magát, Jennifer. Hiszen nem véletlenül tanul rendőrnek, igazam van?

- És ha így van?

- Maga is pontosan tudja, hogy ki volt az, aki megölte az öccsét. Gabriel Navarrot, azt hiszem, nem kell bemutatnom. Egy végtelenül gonosz, hidegvérű gyilkos volt, és az aznapi leszámolást az ellenfelei közül senki nem élte túl. Azok az ártatlan emberek a mulatságon meg csak rosszkor voltak rossz helyen. És ha azt hiszi, hogy a fia más, akkor nagyot téved. – sóhajtott fel a nő.

- Én nem mondtam olyat, hogy ezt hiszem. – sziszegtem dühösen, ugyanis valósággal reszkettem az idegességtől. Pontosan tudtam, hogy mit művel velem. Ki akarja belőlem hozni a bosszút, és a haragot, hogy valljak, és az ő kezére játsszak.

- Hol van Navarro, Jennifer? – kérdezte higgadtan újra, nekem pedig elegem lett. Velem senki sem játszat többé. Sem Javier Navarro, sem pedig az FBI.

- Utoljára mondom, nem tudom, és nem is érdekel. És ha még egyszer zaklatni mer, azt hiszem az ügyvédem lesz a következő, akivel beszélnie kell. – vágtam oda dühösen, majd kiszálltam, és hangosan becsaptam magam mögött az ajtót. Tisztában voltam vele, hogy Willow ügynök csak a munkáját végzi, de pont amiatt, amit Gabriel Navarroról tudtam, nem mondhattam neki semmit. Javier is hasonlóan kegyetlen lehet, és féltem, hogyha vallok ellene, akkor tőle még az FBI sem védhet meg.

Hatalmas gyomorgörccsel léptem be a kávézóba, és Don derűs mosollyal fogadott még annak ellenére is, hogy több mint húsz percet késtem. Szerencsére nem kérdezgetett a titokzatos nőről, amit nem bántam, mert nem lettem volna képes beszélni róla. Tudtam persze, hogy az FBI egy, a valóságban is működő, és létező szerv, de más tudni róla meg teljesen más átélni, amikor a nyakadra ülnek.

Végig ezen járt az agyam a munkaidőm végéig, ami természetesen kihatott a teljesítményemre is. Fásult voltam, elkalandoztam, és őszintén örültem, amikor végre elindulhattam haza, mert az utolsó rendelést majdnem a vendég ölébe borítottam. Azon kattogtam, hogy vajon az ügynök hitt-e nekem, és leszáll-e rólam. Ugyanis az ügyvédemről tett fenyegetésem csak blöff volt. Mégis honnan telne nekem olyanra? De általában ez be szokott válni, ugyanis egy felkészült ügyvéden sokkal nehezebb fogást találni, mint egy megrémült civil emberen, aki nincs benne mélyen a büntető törvénykönyvben.

- Szia! Örülök, hogy jössz, kapós vagy ma. – pördült elém hirtelen Summer, amikor bőven kilenc után fáradtan beestem a lakásunk ajtaján. Lepakoltam a cuccaim a cipős szekrényre, aztán beljebb léptem. A konyhában mérhetetlen nagy rumli uralkodott, mosatlan edényekkel, és a sütőből kiáramló füsttel.

- Te meg mit csinálsz? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Muffint.

- Nekem úgy tűnik, hogy inkább odaégeted. – böktem a fejemmel a sütő irányába.

- Jajj, ne! Basszus, basszus, basszus! – Summer a sütő elé pördült, kinyitotta, majd egy gyors mozdulattal a konyhapultra rakta a tepsiben rommá égett sütiket. Nem volt egy konyhatündér, és ezt időnként szerette újra meg újra bebizonyítani. Aminek általában valami hasonló lett a vége, meg az, hogy én takaríthattam utána.

- Hogy értetted, hogy kapós vagyok ma? – ültem le a konyhaasztalhoz, és onnan figyeltem tovább, ahogy Summer próbálja elhessegetni a konyhában keletkezett füstöt.

- Te komolyan nem nézted a telefonodat?

- Dolgoztam. Nem igazán volt rá időm. Miért? – gondolkodtam rajta, hogy felállok, és előhalászom a táskámból a telefonomat, de inkább úgy döntöttem, hogy nem mozdulok meg, ha nem muszáj.

- Mert keresett Simon is, és anyukád is. És mivel egyikőjük sem ért el telefonon, ezért én lettem a postagalamb. Simon volt is itt. – csacsogta lazán, nekem azonban görcsbe rándult a gyomrom. Az FBI-os nő felbukkanása egy kicsit kiverte a fejemből a srácot, de tudomásul kellett vennem, hogy nem adja fel, betartja, amit ígért.

- Mit akart? – kérdeztem.

- Nem mondta, de elég feldúltnak tűnt. Lehet, hogy hiányzik neki a csókod. – kacsintott rám a barátnőm, mire rátoltam a nyelvemet. Gondolni sem akartam arra a csókra.

- Ne már! – nevettem el magam. – Anya mit mondott?

- Ja, csak szólt, hogy ne felejtsd el hétfőn a jótékonysági estet. Elvileg idén is sok emberrel számolnak. Apám mindenképp ott lesz, számíthatsz ránk. – mosolygott rám a barátnőm, engem viszont elöntött a pánik. Minden évben, Charlie szülinapján anya megszervezett egy jótékonysági adományozó estet, a tragédiában elhunyt emberek családtagjainak támogatására. Összesen tizenhárom ember vesztette aznap az életét, köztük az öcsém is. Summer apja tehetős ember lévén mindig is nagy összeggel támogatta a kezdeményezést, és pár éve egy saját alapítványt hozott létre az ügy megsegítéséért, így aki akart, az év bármelyik napján ajánlhatott fel pénzt, nem csak a jótékonysági esten. Ettől függetlenül azért minden évben megszerveztük. Jól esett azoknak, akiknek azon a napon romba dőlt az életük, akárcsak nekünk.

- Köszi Summer, nem is tudod mennyit jelent ez nekünk. Viszont jó, hogy anya szólt, ugyanis teljesen kiment a fejemből. Annyi minden van mostanában, hogy azt sem tudom hova kapjam a fejem. – sóhajtottam.

Legszívesebben elmondtam volna neki mindent, kezdve Javier Navarroval, bezárva odáig, hogy ma felkeresett engem az FBI egyik embere. Határozottan őrület az egész, el sem akartam hinni, hogy mindez velem történik. Azelőtt ilyesmit csak a béna akciófilmekben láttam.

- Tudom, de gondolj arra, hogy neked van valamid, ami másnak nincs. – ölelt át hátulról, és a nyakamba fúrta a fejét.

- Mégpedig?

- Egy barátnőd, aki kézben tart mindent. – felelte, majd egy nagy csattanós puszit adott az arcomra. Elnevettem magam, és már készültem a megjegyzéssel a muffinokról, de Summer jól ismert, így megelőzött: - És most azokat az átkozott sütiket meg sem említjük.

- Meg sem történtek. – kuncogtam.

- Úgy van. Itt sem voltak. – engedett el, majd az egész tepsi süteményt a kukába borította, és mint aki jól végezte a dolgát, nevetve elszaladt felvenni a telefonját. Ideje volt, hogy én is megnézzem a saját üzeneteimet, ugyanis a telefonom lenémítva pihent a táskámban, így nem is csoda, hogy nem hallottam meg, amikor hívtak. Feloldva a készüléket láttam, hogy anyától volt vagy tíz nem fogadott hívásom, míg Simontól négy. Túl fáradt voltam, egyikőjüket sem akartam már felhívni, így visszadobtam a telefont a táskámba, amikor csengettek.

Az órámra pillantottam, majdnem tíz óra volt. Mégis ki lehet az ennyire későn? Meglepve ugyan, de az ajtóhoz sétáltam, majd szélesre tártam azt. Ó istenem, bár ne tettem volna.

- Simon? – hökkentem meg az ajtóban álló fiút látva. Azt hittem udvarias annyira, hogy tudja, este tíz órakor már nem illik rátörni senkire sem az ajtót. De úgy tűnik tévedtem. – Mit keresel itt?

- Szia! Ne haragudj, tudom, hogy nagyon késő van, de beszélnünk kell. – hadarta el egy szuszra. A tekintetében láttam, hogy zaklatott, és valamitől halálra rémült.

- Nem érne rá holnap? Hosszú volt ez a nap, és nagyon fáradt vagyok. – hárítottam, mert semmi kedvem nem volt a társaságához. Ma nem.

- Nem, sajnos nem ér rá holnap. Nekem ma kell veled beszélnem, ugyanis megfenyegettek, Jennifer. – toporgott az ajtóban, mint egy gyámoltalan kisgyerek, az izzadt tenyerét a szövetnadrágjába törölgette.

- Ki fenyegetett meg? – kérdeztem megdöbbenten, majd hátra pillantottam, hogy Summer biztosan nem hallja-e amit beszélünk, de ő továbbra is a szobájában csacsogott valakivel telefonon. Nagyot nyelve kiléptem a lakásból, és becsuktam magam mögött az ajtót. Nem a legjobb hely volt egy ilyen beszélgetéshez a társasház folyosója, de bent sem akartam ezt megvitatni.

- Az az ijesztő kinézetű férfi tegnapról, meg volt vele kettő másik is. Rólad faggattak, és azt mondták, ha bárkinek beszélni merek arról, amit láttam, akkor elintéznek. – sípolta félelemmel megtelt hangon. Sejtettem, hogy Ryan nem hagyja csak rám ezt a Simon ügyet, de azt nem gondoltam volna, hogy halálra rémítik a srácot. – Mi folyik itt? Kik ezek az emberek?

- Mint mondtam, veszélyesek. – feleltem halál nyugodtan, pedig nem voltam az. – Úgyhogy tedd, amire kértek. Ne menj a rendőrségre, és ne beszélj erről senkinek. Oké?

Simon szemei elkerekedtek.

- Hogy kérheted tőlem ezt pont te? Hiszen rendőrnek készülsz, a törvény jó oldalán kellene állnod! – suttogta félhangosan.

- Azon az oldalon állok, ahol nem sérül meg senki. Menj haza, és próbáld meg ezt az egészet elfelejteni. Ha nem bolygatod, nem fognak keresni többet, ebben egészen biztos vagyok. – mondtam neki lassan, és tagoltan, ahogy egy kisgyereknek szokás elmagyarázni, hogy miért rossz dolog, ha hozzányúl a forró vasalóhoz. Az előttem álló fiú szemét pár könnycsepp telítette meg, majd megtekerte a fejét.

- Csalódtam benned, Jennifer. Azt hittem, tisztességes lány vagy. – azzal fogta magát, és a lift irányába viharzott, és amint az megérkezett, Simon már ott sem volt. Én pedig egyedül maradtam a csendes folyosón, a vádló gondolataimmal.

Csalódtam benned.

Csalódott bennem.

Egy csaló vagyok.